Táj a Tisza kanyarulatánál | Száz Magyar Falu

Táj a Tisza kanyarulatánál

Mártély község határa az Alföld déli részén fekszik. Mélyszerkezete lényegében nem tér el az Alföldétől. A palezoósz őshegység itt is kétezer-ötszáz-háromezer métert megközelítő mélységben húzódik. Az általános sülylyedés a pannóniai emeletben vált nagyméretűvé. A pannóniai üledékek lerakódása után újabb süllyedés következett be. Ebben az új depreszszióban rakodtak le a levantei üledékek, amelyek szintén tekintélyes vastagságot értek el, a folyóvizek nagy mennyiségű hordalékával gyarapodva. Ezekre a glaciálisokban nagy mennyiségű por hullott. A diluviális homok- és lösztakaró jelentős területen áldozatul esett a folyók eróziós munkájának.

A pleisztocén terasz anyagába a Tisza vágta be többször megváltozó medrét. Többen feltételezik, hogy a Kenyere-ér is az egyik elhagyott medre a Tiszának. Nemcsak a folyók, de a szél is közrejátszott a határ felszíni formáinak kialakításában. A régi folyómedrekből nagy tömegű homok halmozódott fel a déli, délkeleti oldalon.

A Barattyos-, Tegehalom-, Darvasszék-dűlőben néhány kilométeres szakaszon tucatnyi „magaslat” váltakozik a „mélyedésekkel”. Ezek általában nem szélesebbek harminc-ötven méternél, a partos részek ugyancsak olyanok. A több évszázados művelés sokat enyhített ezeken a szintkülönbségeken, néhol már csak néhány deciméternyiek. A természetes magaslatokra emelték az ember alkotta halmokat, a kunhalmokat. A több évszázados művelés ezeket a halmokat is megkoptatta.

Az ember romboló munkája nem merült ki ezekkel az „egyengetésekkel”, jó néhány halmot elhordtak a tiszai gátépítéshez, a vasútépítéshez és házépítkezésekhez is.

Legutóbb a Mártély-Feketehalmot tette tönkre az emberi rövidlátás. Ezt a halmot már II. József császár korabeli katonai térkép is feltüntette Feketehalom névvel. Az egykori Szegvári út mellett emelkedett magasan (kilencvenöt méter) a környezete fölé.

Az 1960-as évektől kezdték a keleti oldalát elhordani építkezésekhez. Olyannyira, hogy ott domb helyett gödör keletkezett. Ez is egy hátságon emelt kunhalom. Az ottani lakosok állítása szerint sírok voltak benne. Ma már egyetlen tanya sincs arrafelé. Valaha Hódi-halomnak nevezték, Halmos Hódi Sándor után.

A Tisza közepes vízállásnál 76,1 méter a tengerszint felett. A mártélyi határ tengerszint feletti magassága hetvenkilenc-nyolcvan méter. Csak a hátságok, halmok emelkednek valamivel nyolcvan méter fölé. A szabályozás előtti Tisza magasvízkor szétterült a hatalmas árterületen. Kisvízkor visszafelé folytak a vizek (erek és fokok).

A folyó tavaszi áradása 1941-ben elérte a nyolcszázhúsz centimétert. Ekkor az egész hullámteret elöntötte a víz, csak a Szűcs-tanyát nem. A gátépítés előtti falunak nem túl sokat ártott az áradás. Hiszen a vásárhelyi Hód-tó és tőle délre elterülő Nagyrét töménytelen vizet fölvett, de a Kéktó is egy hatalmas víztározó szerepét töltötte be.

A XVIII. századi térképeken feltüntették a mártélyi határban azokat a vízjárásokat is, amelyeken nem folyt rendszeresen víz, nagyvízkor megtelő, mély fekvésű területek voltak. A Feketehalmi-dűlőtől keletre két egybekapcsolt vízér mutatta a Mindszenti úttól a Szegvári útig tartó vízfolyást. Ez nagyjából megfelel a még manapság is felismerhető Barattyos-érnek. Ettől északra a Szegvári út és a Feketehalmi-dűlő találkozása körül négy vízér medre jelzi a víz régi útját a Kéktó felé.

Az ányási Tisza-kanyarulattól délkeletre pangó vizek jelzik a Szilágyi-dűlő körüli szikes talajon megrekedő vizeket. Bő vizű lehetett a Pamuk-ér, mely a kenyerei szőlők nyugati végétől húzódott a Tisza felé, vagy fordítva, hozta a Tisza vizét a Kendertóba. Pangó vize volt az év nagy részében a mártélyi laposon a Kis- és Nagykutyafenéknek, de ez a terület manapság nem esik a mártélyi határba, természetvédelmi terület.

A harmincas években a határ északi részén húzták az úgynevezett Baratytyosi-csatornát kelet-nyugat irányban. Ez nem azonos a sokkal délebbre húzódó egykori természetes vízfolyással, a már említett Barattyos-érrel.

A mártélyi szivattyútelep emelte át a gáton a falutól északkeletre húzódó mártélyi csatorna, valamint a délkeleti irányból jövő Darvasszék-mártélyi-csatorna vizeit. Ezek a csatornák csak a fölös vizek egy részét vezették le, a darvasi szikfoltokon a pangó vizekben ott virítanak a vízjelző növények, káka, sás, vízipeszérce vagy a lenge nád. A Mártély déli határát képező Kenyere-külső övcsatorna a körtvélyesi szivattyútelepnél vezeti vizét a Tiszába. A Tisza nyolcvanhatodik átvágását 1889–1892 között végezték el. Ettől kezdve holtág a mártélyi Tisza.

Területünkön is hasonló úton-módon fejlődtek a talajok, mint a Tiszántúl szomszédos vidékein. A talajképző kőzet a határ négyötöd részén agyagos lösz, és csak kismértékben alkotja agyag. Ez utóbbi terület a mindszenti határ déli részének folytatása, és az árvédelmi töltéstől körülbelül a Székhalom-dűlő felezővonaláig tart. Közvetlenül a gát közelében, a községtől északra és délre öntésiszap az alapkőzet, de főleg a hullámtérben. Az agyagos löszön keletkezett szolonyeces réti csernozjomtalajok a Szentesi útig tartanak az említett Székhalom-dűlő keleti oldalától, délen megközelítve a mindszent-vásárhelyi utat. Ezen a területen húzódnak Mártély legjobban termő földjei. A talajképződés szempontjából nem jelentéktelen mozzanat, hogy már az ősember is művelésre fogta a hátasabb részeket. A középkorban folytatott szántógazdálkodás a mezőségi talajfejlődést segítette elő. A török pusztítások a talajok kultúrállapotának javulását megakasztották. Előbb a vásárhelyi gazdák, majd a rác pásztorok, aztán a XVII. század végén ismét a vásárhelyiek ridegmarhatartása visszafejlesztette a kultúrtalajok fennmaradását.

Az urbárium bevezetése (1772) táján megindult tanyásodási folyamat kedvezően érintette a mártélyi pusztát. A vásárhelyi gazdák szállásföldjei hamar benépesítették a határt. E két terület déli részén, párhuzamosan a mindszent-vásárhelyi úttal, szigetszerű előfordulásban karbonátos terasz-csernozjomtalajt találunk, amely szintén jó termőképességű. Ezzel váltakozik a kérges réti szolonyec talaj nem túl nagy kiterjedésű foltja (A vasútállomás környékén). Hasonló talaj alakult a volt Szél János-tanyától keletre, a vasúton áthaladva, a Darvas nyomási dűlő északi oldalán. A pangó vizek a lefolyástalan terület erős elszikesedéséhez vezettek. Olyan itt a táj, mint a székkutasi „rossz pusztán”.

Ettől a területtől északra a mindszent-vásárhelyi útig szintén szolonyeces réti csernozjomterület húzódik az úttal párhuzamosan egy hátságon. A községtől déli irányban karbonátos öntés réti talajokat találunk (Pamuk, Kendertóhát). A mezőségi jellegű kötött fekete föld talajképző kőzete az öntésiszap. A tiszai gát elkészülte után megszakadt a folyó iszaputánpótlása.

A jelenlegi hullámtér és a mentett ártéri rész már nem tartozik bele a már-télyi határba, a Kiskunsági Nemzeti Park tájvédelmi körzetének része, különleges világ.

Mártély éghajlatát egyrészt földrajzi helyzete, másrészt sajátos helyi földrajzi viszonyai alakították ki.

A légnyomás napi periodikus járása biztosítja a talajlevegő kismértékű, de állandó cseréjét. A téli fél évben sokévi átlagban 764,2 milliméter, nyári fél évben 760,8 milliméter.

A légmozgás területén az 1950-es években magam is végeztem szélgyakoriság vizsgálatot. Úgy találtam, hogy tavasszal és nyáron az uralkodó szél északnyugati, ősszel még jelentős ez a szél, de ekkor már az északi és déli szelek kerekednek felül és egész télen uralkodnak. Az északnyugati szelek hozzák az esőfelhőket. Télen a déli szelek teszik ugyanezt. A növények élete és a talaj alakulása szempontjából fontos a nagyobb sebességű szelek gyakorisága.

Bár a viharos erejű szelek itt az országos átlag alatt maradnak, az abszolút szélcsendes napok száma nagyon kevés. A gyakori szelek kárt okoznak talajszárító hatásukkal, a növények megdöntésével. Hasznosítható energiát éppen gyengeségük miatt nem túl sokat adnak, mégis száz éven át szinte minden dűlőben működött szélmalom.

Itt az évi napsütés összege kétezer-kétezer-ötven óra. Július és augusztus hónapban élvezhetünk legtöbb napsugarat. Harminc év átlagában kettőszázhetvenhárom-kettőszázhetvennégy órán át. Legkevesebb a decemberi napsütés (negyvenhárom óra).

A levegő hőmérséklete különösen jelentős az éghajlati elemek közt, mert más éghajlati tényezőkre is hatással van. De főleg azért is, mert a hőértékek a növény- és állatvilág életlehetőségeit jelentősen befolyásolják. A huszadik század első felében az évi átlag tizenegy Celsius-fok. A nyári félév átlaghőmérséklete 18,1 Celsius-fok. A téli napok száma huszonöt, a fagyos napoké nyolcvan-kilencven, a nyári napok száma: nyolcvanöt, a hőségnapoké harminc.

Ötvenévi átlagban (1901-1950) az évi csapadék átlagosan ötszázötvenhét milliméter. Volt már esztendő, amikor nem érte el az évi háromszáz, máskor pedig meghaladta a hétszáz millimétert. A júniusi maximum átlag hatvanhat milliméter. Itt sokévi átlagban az országos októberi másodmaximum (negyvenhét milliméter) szeptemberben jelentkezik.

A mártélyi határ az Eupannonicum flóratartományhoz tartozik. Ősi növénytakarója az erdős sztyep. A régi vízjárásokat mocsári, lápréti növényzet borította. Az őskorban még gazdag erdők erősen megfogyatkoztak. A vizek mellett nyár-, szil- és fűzerdők húzódtak.

A török kori és utáni nagyarányú jószágtenyésztés sem kedvezett a fáknak. Az uraság a XVIII. század végén a nagyobb vizek mentén sok erdőt regisztrált: a Nagy-Tisza, a Tére és a Porgány erek mellett Körtvélyes, Már-tély, Korhány, Keselyes területén és más helyeken. De a vizektől távolabbi határrészeken, így a mártélyi pusztán hiányzik a fa. Csak a tanyavilág kibontakozása idején válik ismét ligetszerűvé a határ. 1851-ben sok tanya körül megtaláljuk a „fás kertet”, másutt a „tanyakertet”. A szentesi útféldűlőben hét gazdálkodónak volt ilyen kertje (negyventől ezerhatszáz négyszögölesig). A Tegehalom-dűlőben tizenkét tanya mellett jegyeztek föl száz-háromszáz négyszögöles „tanyakertet”. A Barattyos-dűlőben negyvenkét tanya mellett csak háromnak volt kertje.

A szomszédos Darvasszék-dűlőben azonban negyvenöt tanya mellett tizenegy, átlag kétszáz négyszögöles kertet találunk. A Feketehalom-dűlőben megint csak három fás kert volt, a Székhalom-dűlőben négy, a Mártély-dűlőben egy tanyakert volt a földkönyv szerint a két szőlőskert mellett. A következő évtizedekben még inkább megszaporodtak a „tanyakertek”, a „fás kertek”. De ahol nem is volt mérhető nagyságú kert, ott is fákkal vették körül a tanyatelket, amely átlag egy katasztrális hold körüli volt. Meggy- és szilvafa szinte kivétel nélkül minden tanya körül előfordult, de az akác-, szil-, eperfa, nyárfa is általános.

A természetes növénytakaró igen változatosan alakult, mert a környezeti tényezőktől függően a nedvességkedvelő növényektől a szárazságtűrő növényekig igen sok növénycsalád sok-sok neme előfordul. Persze ezek igen sok változáson mentek át.

Régebben a nádas magas termetű állományaiban a nád mellett a gyékény, káka, mételykóró szövetkezete is előfordult. A kisebb vizek mentén törpe cyperus fajok, békaszittyó, henyekáka a legjellegzetesebbek. A keserű édesgyökér vagy ednámkóró nemcsak a Tisza árterében, de árkok oldalában, utak mentén is előfordul. Nedves réteken találunk tippant, perjét. Gyakori a réti boglárka, a csinos ezerjófű, a vesszős füzény, a rókasás. Sőt találtunk magas peszércét is. Tavasszal a réti boglárka, a gyermekláncfű, nyáron a piros és fehér lóhere mutatkozik tömegesen. Szárazabb réteken, utak mentén sok a vad sárgarépa.

Az első osztályú sziken megél a veresnadrág csenkesz, a másodosztályú sziken a „bodorkák”, apró trifoliumok, a cickórók, míg a harmadoszályú sziken megjelenik a sziki sóvirág, a sziki útifű és a sziki üröm. Gyakori az orvosi székfű mellett az ebszékfű is. Kellemes illatú a czomborka meg a bárányparéj. Ősszel kedves színfoltot ad a lila sziki őszirózsa. Gyakori az őszi oroszlánfog és a betyárkóró. Települések körül gyakori az egérárpa, a kőperje, a maszlag, a papsajt mályva, a csalán, a foltos bürök, katáng (melyet itt „csattogó kórónak” hívnak). Útmenti gyomok: sárkelep lucerna, sóslórum, feketeüröm, a porcsin, az esteli mécsvirág, szúrós gyöngyajak, beléndek, cickafark, sziki pozdor, gyujtoványfű, libatop, csorbóka, földi mogyoró, lapu és ökörfarkkóró. A gyomnövények koronként változtak, némelyek eltűntek, újak megjelentek. Más gyomok éltek a vetésben és más gyomok a kapások közt. A vetésforgóval elérték, hogy a következő évben bizonyos fajok háttérbe szorultak. Gabonavetésekben régebben elterjedt a mezei és keleti szarkaláb, a konkoly, a búzavirág, a pipacs, az acat, a vadrepce és a vetési boglárka. A hamvas szeder inkább csak a tarlókon fejlődött ki, ugyancsak itt virított régen a jó mézelő tisztesfű vagy tarlóvirág, amely manapság már kiveszőben van, helyette a tarlókat is ellepi a parlagfű.

A kapásokban előforduló gyomok: a varjúmák, a szulákfélék, a tarackbúzák, a vadrepce, a muharfélék, a disznóparéj, a libatopfélék, a csillagpázsit, a kakaslábfű és a bojtorján szerbtövis. Napjainkban a parlagfű embermagasságúra megnövő példányai jelentek meg, amit ezelőtt hírből sem ismertünk.

Hihetetlenül elszaporodott a kukoricavetésben a fenyér cirok, amely a paraszti gazdálkodás idején szintén ismeretlen volt.

A tájvédelmi körzet növényvilága sajátosan alakult a gátépítés után. Ma már erősen változik a vizek növényvilága is, hiszen a sulymot néhány év alatt kiirtották a meggondolatlanul odatelepített amurok.

Az állatvilágban is választóvonal az ármentesítés. Előtte a réti- és vízimadarak számos faja fészkelt itt. Maga a földesúr is (XVIII. század) nagy számban követelt daru-, hattyú- és kócsagtollat (csujtárt). Emiatt az említett vízimadarak száma jelentősen csökkent.

A földrajzi nevekben nyomuk maradt, például Darvas, Darvasszékdűlő, Darvashát. Továbbá a falu határán kívül, de a közelben számos helyen: Sasér, Lúdvár, Keselyes-ér stb. őrzi emléküket. Sokáig otthont lelt itt a széki csér, a bíbic, a széki lile, a sirály, a gólya és a gólyatöcs. Az ártéri erdőkben a kárókatona, a kiskócsag, a réti sas és a szürke gém. Ezek az 1950-es években a rizskultúra térhódítása nyomán ismét feltünedeztek. A mezőségi jelle-

gű határrészeken ismerték a fácánt, a fogolyt, a seregélyt, a vetési varjút, a szarkát, a feketerigót, a barázdabillegetőt, a mezei és házi verebet, a búbos bankát, a kuvikot, a réti fülesbaglyot, a gerlét, a héját, a füsti fecskét, a pacsirtát és a pipiskét.

Az erdőségekben előfordult a vaddisznó és az őz. A tanyavilág ritkulásával az őzek csapatosan kimerészkedtek a szántóföldekre is. Igen elterjedt régebben a vadnyúl. Olykor-olykor előfordult a róka, a magyar földi kutya. A vakond a tanyák körüli gyepet túrta, az ürge és a mezei pocok távolabb éltek az emberi lakóhelyektől. Mára az ürge eltűnt, helyette veszedelmes méretben elszaporodtak a mezei pockok és a hörcsögök.

A most Hódmezővásárhely határához tartozó Mártélyi Tájvédelmi Körzet állatvilága különösen gazdag. A kétszázötven itt előforduló madárfaj közül száztizenkettő költ is a tájvédelmi körzetben.