Népi mondák, élő történetek | Száz Magyar Falu

Népi mondák, élő történetek

Amíg a hagyományos paraszti élet tárgyi emlékei a környező falvakban használtaktól alig térnek el, csupán az erdőhasználattal összefüggésben gazdagabbak, és nagyrészt már feledésbe mentek, addig a népi irodalom és népzene egyes elemei máig élnek. Tárgyuk szerint az erdőhöz, Márévár és tulajdonosaik történetéhez, valamint Szentkúthoz, a vallási élet profán megnyilvánulásához kötődnek. Különböző feldolgozásaik a szépirodalomban is fellelhetők.

Márévár mondájának több leírt, feldolgozott formája ismert. A lakosság körében azonban hagyományos módon jelenleg is él, szájról szájra terjed és fejlődik. Idősebb asszonyok ma is szívesen mesélik, alkalomadtán maguk is lejegyzik. Ilyen alkalom adódott Márévár régészeti feltárásakor, ami elindította Heckmann Istvánné tollát. (Heckmanné Weininger Erzsébet 1883-ban született Magyaregregyen, német gazdálkodó családból. Férjével, aki mézeskalácsos mester volt, szülőfalujában élte végig életét, ahol híres mesélőként ismerték.) Márévár mondája mellett népmese, tündérmese, ballada jellegű történeteket is papírra vetett, ezek egyes elemei az egyes történetekben is keverednek.

Márévár mondáját az általa leírt szöveg alapján tesszük közzé: Móré Fülöp várának története. 1740-ben két vár volt itt egymáshoz közel. Az egyik Miklósvár, a másik Márévár. Ezt építik most (1970 – F. M.), hat szoba már készen áll. A Miklós gróf özvegyember volt, Móré Fülöp nős. Gyönyörű szép, szőke, búzaszemű felesége volt a Mórénak. Egyszer csak dobol a kisbíró. Minden katonaköteles ember Pécsen jelentkezzen, ott majd útba lesznek igazítva. Véres kardot hordoztak körül az országban, a vakok kivételével mindenki köteles menni.

Márééknál is nagy volt a bánat. A szép fiatalasszonyt itt hagyni! Nem volt mindegy. A francia háború tíz évig tartott. Móré Fülöp nem írt levelet, azt hitték már régen meghalt.

Miklós gróf el-ellátogatott a szép szomszédasszonyhoz. Mi lett a vége? Egyszer csak jött a gólya néni, és hozott egy nagyon szép szőke kisleányt. Amikor a kislány hatéves volt, jön a postás, hozott egy levelet, amely

így szólt: Kedves Feleségem, szombaton jövök haza. Az öreg János bácsi fogjon be a hintóba, a két fekete csikót fogja be, és veled együtt jöjjön elém.

Vége lett az örömnek, az asszony tudta, hogy neki most meg kell halni! Eljött a szombat. A János bácsi elment, a szegény asszony azonban nem mert elmenni Zobákra.

Jött a Móré gróf és kérdezte: Na mi újság, János bácsi? Miért nem jött el a feleségem? Szegény öreg nem tudta, mit szóljon. Tudja, gróf úr, született neki egy kislánya, azt hitte, maga már meghalt, mivel tíz évig nem írt. De ne bántsa ám!

A gróf nagyon dühös lett. Azt mondta: mindkettőt megölöm, mihelyt hazaérek!

A szegény asszony már előre sírt. A gróf olyan volt, mint aki megveszett, ütötte, rugdalta, a pincébe zárta. Kenyérhéjat adott neki meg vizet. A jó cselédek néha dugva vittek neki, ha nem volt otthon az úr.

Az anya a kislányt elátkozta, miért született. A vár alatt van egy kút. A szép szőke leány éjjel 12 órakor jelenjen meg és fürödjön benne – így szól az átok.

Egyszer vadászat alkalmával egy erdészlegény megleste. Jött a szép szőke leány, térdig érő hajjal fürödni.

Mondja csak szép szőke leány: élőlénye-e vagy túlvilági lény? Élő leány vagyok, az édesanyám elátkozott engem, hogy miért születtem meg. Az erdész azt válaszolta, elvenné feleségül, mert nagyon szép. Váltson meg! De hogyan? Én most bemegyek a kútba. Tizenkétszer kijövök állat formájában, mindig csókoljon meg. Jött tyúk, kacsa, macska, kutya, birka. Jött a csúnya béka, azt nem bírta megcsókolni. A leány akkorát ordított: Miért nem csókolt meg? Akkor dűlt össze Márévár!

Azt mondta még a szép szőke leány: amíg az asszonyok kovásszal dagasztanak és a tehenektől meleg tejet fejnek, itt kell lennem örökké. Ámen.

Heckmann Istvánné betyártörténetet is lejegyzett. Az anyósától hallott történet akár valóság is lehetett: „A vár oldalába volt egy nagy terebélyes hársfa, ahol Milus és 12 betyár tanyázott. Miluson 12 szél gatyája, bő fehér ingujjak, piros lajbi, tele gurci gombokkal, sarkantyús kordován csizma. Erről ismerhető meg a vezér. Este verik az ablakot. Ki az? – kérdezték. Szegénylegény! – volt a válasz. Nyissák ki az ajtót. Három kenyeret, egy tábla szalonnát hozzon a molnár gazda a nagy hársfa alá. Szegény öreg vitte az elemózsiát. Elfogyott a szalonna, megint jöttek. Süssenek hatvan tojásból kajdenát (liszttel dúsított rántottát)! Két liter bort kellett még hozni a szegény öregnek a faluból. A vezér megitta a bort, elkezdett dalolni, táncolni. Verik az ablakot a pandúrok. Szekszárdról jöttek. A Milust bedugták a liszttartó ládába. Maguk el vannak árulva, maguk betyárokat rejtegetnek. Az egész család ki lesz végezve! Tagadtak a végtelenségig. Milus meg vért izzadt, féltette az életét.”

Milus valóságos személy. Milos Szávics szerb betyár, aki Liptódon, Baranya megyében élt. Véménden elfogták, majd Pécsváradon felakasztották.

Heckmanné anyósa, Tóth Anna lehet a forrása a következő betyárhistóriának is: „Tóth Ferencnek volt Egregy határában egy kis présháza és szőlője. A vékényi malomban lakott. Estefelé eljött borért. A cekkerbe két üveget, kis darab kenyeret, kis szalonnát tett. Tüzet rakott, nyársat csurgatott, közben a zsíros kenyérből harapott. Bement a pincébe, kis cserépkorsóját telehozta. Evett is, ivott is. Egyszer fölnéz, hát ott áll egy nagy erős betyár. Jó estét köszön. Hát maga mit csinál itt ilyen késő este? Ferenc bácsi felel. El voltam kaszálni, nagyon elfáradtam, éhes is voltam, hát eljöttem kis borért. Kis szalonnát hoztam csurgatni. Hozzon nekem is szalonnát és kenyeret, én is éhes vagyok. Meg bort is. Kiitta. Hozzon még egy korsóval. Azt is kiitta. Késő este volt már, senki sem járt arra. Szegény Ferenc bácsinak főtt a feje, ez őt agyonveri! Elkezdett imádkozni. Azokat a szenteket is hívta segítségül, akiknek a nevét sem tudta. Na Ferenc, nem fekszel többé a szép Lizi néni mellé! A betyár elkezdte a parazsat a lábával rugdalni, a Ferenc bácsi szeme közé. Az isten csodát tett. Deák György és Foris Pál Mágocson voltak a fináncoknál. A vonatról jöttek haza. Jó estét Ferenc gazda! – köszöntek. Én már itt nem vagyok senki. Ez a gyüttment engem agyonütött volna! Szerencsémre jöttek maguk, karót húztak ki a földből és adtak neki! Így menekült meg a szegény Tóth Ferenc bácsi.”

Heckmann Istvánné figyelme kiterjedt a múlt század második felében élt együgyű harangozó történetére is: „Nedáj Matyó volt a neve. Írni, olvasni nem tudott. Iskolába sem járt, az erdészek futára volt. Möss erdész lőtt egy nagy vaddisznót. Elment a Matyó bácsihoz, el kell vinnie Pécsre a Püspök úrhoz. Bemegy, kopogtasson. Ha azt mondják, lehet, maga mondja: Jó reggelt Püspök úr, meghoztuk a vaddisznót.

A Matyó bácsi elfelejtette, mit mondott neki a Möss. Azt mondta, jó reggelt vaddisznó, meghoztuk a nagyságos urat! Dulánszky Nándor pécsi püspök (1877–1896) annyira nevetett, hogy összepisilte magát. Az erdészek röstellték, rá voltak szorulva, gyors futár volt.

Jött a Möss, Matyó bácsi, röggel el kell menni az Erdőmester úrnak levelet vinni és a választ megvárni. Én egy forintér nem mék el. Két forintér elmék, mert két gatyát kell húzni. Hideg van, nagy a hó. Hány órára ér haza. Olyan négy órára. Hát este hét órára ért haza. Ejnye, Matyó bácsi! Azt mondta négy órára hazaér. Nézzön az órára, hét óra. Az ebadta, könynyen elsétál itt a meleg szobába, de én ahányat léptem, annyit estem. A nagy hóból alig tudtam kimászni. Többet nem mék el két forintért sem Zobákra. Engem nem tesznek bolonddá többet!

Matyó bácsi azt mondja a feleségének: Hallod-e te Panni! Ez az óra czájger miért nem jár együtt, miért mén egyik elül, a másik hátrább? Hallod te Panni? Összekötöm üket, mennyenek együtt. A Panni elkezdett pörölni, szidta, mint a bokrot. Kendnek még sosem volt elég esze! Mindig ilyen bolond volt kend!

Panni elment kapálni. Összekötötte a czájgert. Nem ment az óra. Jött haza a felesége, szidta éktelenül. No csak hallgass má. Elindította. Ütött huszonnégyet. A Matyó bácsi fogta a furkós botot. Na, huszonnégyet ütött, a huszonötödiket én adtam neki. Engem többé nem tesz bolonddá. Szidta a Panni! Most elmehet ke mindig Pajáékhoz megnézni, hány óra van, mikor kell harangozni.”

A „repülős” Zsoldos János története is megmosolyogtató, de az ő tevékenysége egészen más természetű. Ősi vállalkozói ösztön lakott benne, ami egész életében foglalkoztatta.

Valamikor gyalog jártak a bányába dolgozni. Az asszonyok odahaza meleg vízzel várták a bányász férjeket, mert a munkahelyen még mosakodni sem lehetett. Szenesen, gyalog jöttek haza 15-17 kilométeres távolságból is. Kimondhatatlan luxusnak számítottak az első kerékpárok. Zsoldos János faragott magának egyet fából. Csak éjszaka lehetett vele közlekedni, mert akkor zajt csapott. Repülőgépet is szerkesztett. Fából volt annak is a váza, viaszosvászonból a szárnya. A falubeliek odajártak csodálni, hogyan alakul a gép. Állítólag fiatal korában is szerkesztett egyet, arra fel is ültek ketten a feleségével. Felcipelték a gépet egy megfelelő dombra, el is indultak vele, de nem akart emelkedni. Addig bukfencezett, amíg darabokra nem tört az utasokkal együtt. Nagy baj azért nem történt, mert még 80 éves korában is nagy tervei voltak. Azt hangoztatta, vesz majd egy könyvet, és kitanul belőle fűtőnek. Ez azért is felettébb nagy vállalkozásnak számított, mert analfabéta volt, és azt sem lehetett tőle pontosan megtudni, hol fog majd fűteni, ha egyszer kitanul.

Baranya vármegye magyarságának szellemi néprajza élő emlékeinek öszszegyűjtésére 1933-ban határozatot hozott. A feladatok elvégzésével Berze Nagy János tanfelügyelőt bízta meg, aki az egységes adatgyűjtés érdekében Tájékoztatót készített, és mindenkinek megküldte, akiről feltételezte, hogy segítségére lehet. Az összegyűjtött anyag feldolgozás után Pécsett jelent meg 1940-ben.

A folklór fentebb közölt elemeit érdekes módon Berze Nagy János a kötetekbe nem vette fel. A néprajz hagyományos kereteibe ezek – és a vadász- és orvvadásztörténetek – nem illeszthetők be, valószínűleg nem is figyelt fel rájuk, pedig Magyaregregyen az anyaggyűjtést személyesen végezte. Az általa gyűjtött, majd közzétett anyag tartalmi elemei nem lokalizálhatók erre a településre, kifejezik viszont a helybeliek életérzését.

Berze Nagy János feldolgozása magyaregregyi vonatkozásokban gazdag. Publikálta az 1935-ben 63 éves Vókó József által elmondott Krisztus mäg a három gyerök című népmesét. A szegény ember három gyereke elindul megverni az istent, amiért ők olyan szegények. Az Isten próbatételét a legkisebb fiú állta ki. Az ő fiának lett a keresztapja az álruhás Isten, akitől sikeres próbatételek után a keresztfiú egy olyan kardot kap, ami levágja annak a nyakát, akiét csak a gazdája akarja. A keresztfiú elszegődik a királyhoz bojtárnak, ahol a hatfejű, a kilencfejű, majd a tizenkét fejű sárkány legyőzése után övé lesz a sárkányok birodalma és a királykisasszony.

Ugyanebben az időben jegyezte fel Berze Nagy János a 60 éves Zsoldos János meséjét is a „Szent Gergő mäg a zannya” történetéről. A Vilmos császár vérfertőző gyermekeitől származó kisfiút az anyja hordóba rakja, és a tengeren sorsára hagyja. Halászok találják meg, Gergőnek keresztelik és felnevelik. Amikor Gergő megtudja, hogy nem a halász fia, bánatában a Szentföldre indul harcolni. Amikor indulna, kideríti, hogy a tenger túlsó partján egy herceg a királylánytól egy kivételével már minden várát elvette. Segítségére indult, visszavette a várakat. A királylányt asszonyának választja, de csakhamar kiderült, hogy a királylány az ő anyja. Bánatában ismét a Szentföldre indul, de most sem ér oda. Egy templomba zárkózik, ahol hét esztendőt tölt már el, amikor meghal a pápa. A Jó Isten intézkedik, Gergő lesz az új pápa. Az új pápát felkereste a Gergő anyja, és meggyónta vétkét. Gergő felismerte, feloldozta, és kinevezte anyját az apácák fejedelmévé.

„Az ezärkoronások” című mesét az 57 éves Sáfrány Józseftől hallotta Berze Nagy János. Isten itt is központi alak, aki megteremtette az ezerkoronásokat. Megbízott két angyalt, egy-egy bankóval menjenek le a földre, boldogítsanak vele azt, akit akarnak. Az egyik angyal a pénzt egy koldusnak adta, akinek első útja a kocsmába vezetett. Leitta, majd hazafelé menet összetörte magát. Az ugyanabban az időben elkövetett gyilkossággal vádolják, véres ruháját látva azt bizonyítottnak is tekintik, és felakasztják. A másik angyal a pénzt egy ifjúnak adja, akinek sok az adóssága. Az ifjú próbál törleszteni, de a pénzt senki sem tudja felváltani. Újabb, egyre nagyobb adósságokba keveredik. Az angyalok visszatértekor mondja ki az Isten a tanulságot. Az ezerkoronás az embereket nemhogy boldogabbá tenné, hanem inkább szerencsétlenebbek lettek, mint voltak.

A meséket Magyaregregyen általában a következő fordulattal zárták: „Itt a vége, düleje! Aki tovább tuggya, mesejje!”

Berze Nagy János „Az egrägyiek mäg a holdvilág” címen egy csúfolót is feljegyzett, amit a szomszédos Hosszúhetényben az 1934-ben 22 éves Tóth Istvántól hallott: „Az egrägyiek a hódat kimártogatták, vájogért cserétek halat, osztég főszötték a gyalogutat vászon hälett.”

A már említett Sáfrány József hangutánzó mondókát is tudott: „Ha a talicskát lassan tolik, aszt csikorgi: firu-fira, firu-fira! Ha gyorsan tolik, akkor meg aszt: holtig, holtig!”

A misztériumjátékok közül a szilveszteri Kelemen-járást találta Berze Nagy János Magyaregregyen élő hagyományként 1935-ben. Feljegyezte „Fodor Katalin,” valamint a „Szegény és gazdag lány” balladájának egy-egy változatát. Előbbit Nemes József tanító foglalta írásba Kaszanics Józsefné elmondása alapján. Utóbbit Berze Nagy János Kovács Sándorné, Kovács Józsefné és Sánta Györgyné fiatalasszonyoktól hallotta. A betyárballadák közül a „Kutyakaporási csárda…”, a „Nem akar a vezérürüm legelni…” kezdetűeket ismerték a faluban. Szerelmes dalok is járták, Radó Katalin 18, Kovács Katalin 19 éves korában énekelte a „Barna kislány papucsot szabatott…” kezdetű dalt. Ugyanők ismerték a „Homokos, kavicsos a mi házunk eleje…” az „Udvaromat Maros vize hasíttya…” kezdetű nótákat is. Vókó József az „Itt születtem, nem Agárdon…” kezdetű lakodalmas, Kaszanics Józsefné a „Víz alá, víz alá…” kezdetű lakodalmas nótát énekelte el.

A Magyaregregyen 1980–1983 között Paksa Katalin által gyűjtött lírai népdalok megtalálhatók az általa szerkesztett kötetben: Az „Ez a kislány úgy éli világát…”; „A mänyecske nyíló virág…”; és „Böcskereki elvesztette a lovát…” kezdetűek.