Legenda és hagyomány
Legenda és hagyomány
A település regéket, népszokásokat illetően nem tartozik a gazdag hagyományokkal rendelkező községek közé. Legendákat szőttek az erdőben levő úgynevezett zsiványok barlangja köré, a lakosság képzelőerejét a külterületi helynévként szereplő Mihályvár és Szöszvár kötötte le. Feltehetően a XVIII. században keletkezett és a nép ajkán még a XIX. század második felében is élő rege a két szomszédvár köré egy szerelmi történetet, szerelmes históriát font.
Zách József reáliskolai tanár, Fejér megye egyik első statisztikusa 1863-ban Kéri Judit (Juci) és Czenki Mihály történetét az alábbiak szerint jegyezte le:
„Hajdan, mint a nép regéli, Perényi birtoka volt, ki itt igen nagy ménest tartott, innen vette volna Lovas-Perény, Lovas-Berény nevét.
Határában van a Mihályvár (Czenki Mihálytól) és Szöszvár (Szűzvár, Kéri Jucitól így nevezve) romjai. A nép így regél rólok: A két vár urai folytonos gyűlölködésben éltek, a gyűlölség örökségképpen szállott örökösről-örökösre úgy, hogy a későbbi ivadék már okát sem tudta haragjának. A Kériek fiága kihalt, és a vár Juci (Judith) egyetlen leányukra maradt; ugyanazon időtájban lett árva a szomszéd vár birtokos utolsó ivadéka Czenki Mihály. Ez egykor vadászni ment és találkozik Kéri Jucival, kit egy vadkan vett űzőbe, Czenki a szép leányt, a nélkül hogy ismerné, üldözőjétől megmenti; Jucival megismerkedik, azt megszereti és fogadják egymásnak, hogy az ősi gyűlölséget határtalan szerelemmel törekszenek kiengesztelni. Azonban mielőtt e fogadásukat az egyház áldása megtörhetlenné tehette volna, a tatár kezdte pusztítani az országot, s így Czenki az ország védelmére sietvén, Juciját a Velencei-tónál lakó remetére bízta.
A tatárok előnyomultak, s elfoglalták a két vár közeli környékét is. Juci látta az erődök tarthatlanságát, azokat felgyújtatta és a remetével a szent-mártonyi zárdába menekült (Pannonhalma).
A tatárjárás után Czenki visszatért, a várakat pusztán találta, és Juciját holtnak gondolván, a keresztes barátok sorába lépett, hol örökös nőtlenséget fogadott a szent evangéliumra.
Történt, hogy egy szertartás alkalmával Székes-Fehérváron az egyházban Czenki meglátta a holtnak vélt Juciját; a szertartás végével utána sietett, és lábaihoz borult. A viszontlátás örömei oly rombolón hatottak idegeikre, hogy mind a kettő forrólázba esett. A szerzet ezek után folyamodott a pápához, hogy mentené fel a hős és érdemdús Czenkit hamarkodva tett nőtlenségi esküjétől; a pápa fel is mentette, de mire levele megérkezett Czenki Mihály és Kéri Juci már meghalt.
Hajdan a két várat víz választotta el, és ha az éjjeli órákban a köd sűrűen száll le a régen vízzel fedett laposba, még máig is látja ott a nép Czenki Mihály és Kéri Juci szellemeit lebegni, mintha hirdetnék, hogy a hű szerelem még a síron túl is él.”
A megható történetet napjainkban már a hetven-nyolcvan esztendős öregek sem ismerik.
A manapság ismét feléledő népszokások egyik köre a húsvéti ünnepekhez kötődik. A Falukör tagjai az elmúlt években gyűjtötték és rendszerezték az adatokat. Feltáró munkájukból tudjuk, hogy a XX. század elején szokásokban gazdag húsvéti ünnepeket ültek a berényiek.
A húsvét a böjt végét, a tavasz kezdetét jelentette, az ünnepet minden háztartásban alapos tavaszi nagytakarítás előzte meg. Húsvét hetének közepétől, nagycsütörtöktől kezdetét vett az ünnepi készülődés. Elkészültek a hagyományos húsvéti ételek, megsütötték a diós-mákos kalácsot, a perecet. Enni ugyan még nem lehetett belőlük, egészen nagyszombat estéjéig tartott a böjt.
Nagypénteken, Jézus Krisztus megfeszíttetésére emlékezve szigorú böjtöt tartottak, még a harangok is elnémultak, „Rómába mentek”, mise előtt harangszó helyett „kerepőtek”.
Az ünnepi előkészületek leányok által igen kedvelt mozzanata volt a piros tojás vagy a hímes tojás festése. A legtöbb családban a leányok vagy az asszonyok maguk végezték ezt a munkát, de előfordult az is, hogy többen összejöttek, és nagyobb mennyiségű tojást festettek. Aki valamilyen okból nem ért rá, az az asztalosoktól vásárolhatott enyves tojást. Számon tartanak még olyan ügyes kezű asszonyt, aki szívességből egy alkalommal száz tojást is megfestett az ismerős családok számára.
Sokféle festéket alkalmaztak színezésére. A bolti festékkel, amit a boltban lehetett vásárolni, leginkább piros színűre festették a tojást. Nem csupán tojásfestéket használtak, a piros krepp-papírt beáztatva igen élénk színű, szép piros festékoldatot nyertek. A háború utáni szűkös időkben téglaporos festéket is készítettek. A téglát megtörték, és az így nyert port forró vízbe tették. Növényekből is készítettek festéket, vöröshagyma leveléből készült főzettel rozsdabarnára, diólevéllel barnászöldre, spenótlevéllel zöldre lehetett festeni.
Az asztalosok készítették az úgynevezett húsvéti enyves tojást. A forró vízből kivett tojás végét enyvbe, utána sárga, majd zöld, legvégül piros festékporba mártották, és tenyerük között forgatva eligazították rajta a színezéket.
A hímes tojásokat többféleképpen díszítették. Figurázták a tojásokat, hegyesre faragott házi szappannal, néhány családban viasszal, festés előtt írtak rá állatokat (nyúl, csibe, kutya, fácán), növényeket (virágcsokor, nefelejcs, négylevelű lóhere) és szerelmes üzeneteket. Nemegyszer a leány hímezett rá és beleírta a vallomását: „Szeretlek”, a tartózkodóbbak csak annyit írtak rá: „Emlék”, „Emlékül”. Ezeket az alakokat, formákat ritkábban kézzel is belekarcolták a megfestett tojásba. Kifújt tojást is festettek, ezt szebben, gondosabban díszítették, hiszen meg lehetett őrizni hosszú esztendőkre.
A tojásfestésre nagypénteken – néhány családban csak este tíz óra után – vagy nagyszombaton kerülhetett sor. A fentebb leírt módon díszített tojásokat újságpapírba csomagolták, és eltették hétfőig. Néhányat a vasárnapi reggeli misén a többi élelmiszerrel együtt (sonka, kolbász, diós-mákos kalács) megszenteltettek.
A hímes tojást szépnek, különlegességnek tartották, erről árulkodik egy ránk maradt szólás, miszerint a szép leányra azt mondták, olyan, mint egy hímes tojás.
Az ünnep legmozgalmasabb napja a húsvéthétfő. Ezen a napon a fiúk és a legények kölnivel, néhányan szódavízzel meglocsolták a rokonságban, szomszédságban lévő leányokat. Az adatközlők szerint a locsolás értelme az udvarlás.
A nagyobb legények húsvéthétfőn a reggeli mise után elrejtőztek a templom körül, és a kifelé jövő leányokat leöntötték egy vödör vízzel, közben ezeket a jókívánságokat kiáltották: „Újesztendőre friss legyél!”, „Egész életedben friss legyél!”
A locsolókat a díszes cseréptálba rakott hímes tojással, mákos-diós, fonott kaláccsal, pereccel, a nagyobbakat borral, a fiúgyermekeket pénzzel jutalmazták.
Az összegyűjtött tojások egy részét a locsolók és családjuk fogyasztotta el, a piros tojás héját a tyúkokkal etették meg. A tojások többi részével húsvéthétfő délutánján játszottak. Egy nagyobb székre feltettek egy kissámlit, ahhoz egy deszkát támasztottak, a deszka földön lévő végéhez egy piros tojást tettek. Föntről (a székre állva) egy pengőt legurítottak, lepöcköltek a deszkán, azzal kellett eltalálni a tojást. Aki eltalálta, azé lett a tojás és a földön heverő összes pénz.
Máskor a szekér hátuljához deszkát támasztottak, és a szekéren állva azon gurították le a tojásokat. Akié a legmesszebbre gurult, azé lett az összes tojás. Újabb játék: kerestek vagy vájtak egy gödröt a földön és abba próbálták úgy két méterről belegurítani a tojást. Aki legelébb beletalált, azé lett a földön heverő összes tojás.
