Lórév Összefoglaló
Lórév
Összefoglaló
Összefoglaló
Budapesttől délre, a Duna-ágak által közrefogott szigeten található a Trianon utáni Magyarország etnikailag legegységesebb, ma is élő hagyományokat ápoló szerb nemzetiségű települése, Lórév.
A ma Csepel-sziget néven ismert terület a magyarok bejövetelét követően a központi fejedelmi szálláshelyhez, illetve a későbbi századokban a királyi birtokhoz tartozott. A térség kedvező fekvése miatt komoly jelentőségre tett szert. A terület nyújtotta védelem a kezdetektől fogva nagy mennyiségű állatállomány tartásának kedvezett. A Csepel-sziget elnevezésében Árpád vezér főlovászmesterének neve él tovább, míg Lórév (Lóré) nevében a környék legkedvezőbb átkelőhelye beszélő névalakban maradt fenn.
A falu első írásos említése – latin nyelven – IV. Béla király uralkodása idejéből, 1259-ből ismert „In portu equorum” formában. A IV. (Kun) László által itt, 1276-ban kiadott oklevélben szerepel először a Loureu helymegjelölés. A középkorban, a török hódítást megelőzően mindvégig lakott helyként tartották számon. Ezt bizonyítja az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék, valamint az is, hogy I. Ulászló király Lórév melletti nyaralójába menekült a pusztító pestisjárvány elől.
A magyar királyságban, a királyi és a magánföldesúri birtokokon egyaránt szívesen látták a még lakatlan vidékeken vagy a járványok pusztítása következtében néptelenné vált területeken a betelepülőket. A Török Birodalom balkáni előretörése miatt az ott élő népek közül sokan kerestek védelmet és ideiglenes, majd később véglegessé vált lakóhelyet az északabbra fekvő területeken. Az első ilyen tömeges áttelepülés Zsigmond király uralkodása idején, 1400 táján történt az al-dunai Kevi városából és a környező falvakból Csepel-szigetre, majd a török magyarországi hódításai előtt még egy menekülthullám érkezett a szerbiai területekről.
Az oszmán birodalomhoz tartozó budai szandzsák kovini nahijéjében fekvő Lórév lakosságát a török defterdárok a XVI. század során többször összeírták, feljegyezték vagyonát, az általa fizetendő adó összegét. A családfők száma 1546–1590 között harminc–negyven főt tett ki.
A XVII. századi harcok, az iszlám birodalom balkáni kegyetlenkedései miatt az ottani szerb lakosság helyzete tovább súlyosbodott. Ez késztette arra Čarnojević Arzén pátriárkát, hogy a szerb területekről elmenekülő negyvenezer családdal a Magyar Királyság határain belül keressen biztonságot. Északabbra költözésüket először átmenetinek tekintették, ám amikor a törökkel 1699-ben Karlócán megkötött békével a Duna–Tisza-háromszögben fekvő területüket az oszmánok megtarthatták, nyilvánvalóvá vált, hogy hazatérésre nincs sok lehetőség.
Az ezzel a harmadik szerb hullámmal érkező családok közül sokan a déli területekhez közel fekvő megyékben telepedtek meg, de több ezren találtak új otthonra a főváros környékén. Az egyik ilyen csoport a Csepel-szigeten, Lórév mellett, Ráckevén, a sziget kulturális és gazdasági központjában, Szigetcsépen és Tökölön talált új hazát. A hely kiválasztásában bizonyára szerepet játszott a főváros közelsége mellett a korábbi szerb telepesek utódaival való folyamatos kapcsolattartás, hiszen a szigeten Ráckeve kiváltságos oppidumában szerbek a törökök hódítása alatt is éltek, sőt az 1487-ben használatba vett gótikus stílusú templomukban vallásukat mindvégig gyakorolhatták.
Több részletes összeírás készült a területről 1710–1728 között. Az 1728-ban készített, országosan elrendelt összeírásban a lórévi lakosok neve és vagyoni helyzete mellett feljegyezték, hogy a falu földje homokos, illetve „fekete és kemény”, közepesen termékeny. A gazdálkodást kétnyomásos rendszerben végezték. A megtermelt gabonaneműek felesleges része, az eladásra szánt állatok Buda és Pest vásáraira kerültek.
A sziget földbirtokosa Savoyai Jenő herceg volt ezekben az években, a kiváló hadvezér, művészetpártoló főúr, gondoskodó földesúr, aki az elnéptelenedett területeken új otthonra lelt szerb és német közösségek tagjait lakóházaik mihamarabbi megteremtésében is támogatta. A herceg halálát követően a ráckevei birtok az uralkodó család tulajdonába került, s a második világháború végéig ráckevei királyi uradalom néven volt ismert.
A XX. század elején hagyományait őrző, erős identitástudatú falu Lórév. Lakói főként mezőgazdaságból éltek. Az itt élők száma ebben az időben a II. József-féle 1786-os népszámláláskor jegyzett 409-ről közel hétszázra emelkedett. Az első világháborút lezáró békekötéseket követően, 1924-ben sokan innen is Szerbia javára optáltak, visszavándoroltak az óhazába. A második világháborút követő társadalmi és gazdasági változások ellenére, s noha itt is megalakult a mezőgazdasági szövetkezet, a lakosság jelentős része a ház körüli gazdaságban a korábbi hagyományokat folytatta, sőt az 1950-es években ide költözött bolgár származású kertészek ismeretével tudását gyarapította. Kiterjedt üvegházas, munkaigényes zöldség- és gyümölcstermesztést folytattak és – egyéb gazdasági tevékenység mellett – folytatnak ma is.
A korábban Szerbiába visszatelepült családokkal a rokoni kapcsolatokat az itt élők gondosan ápolják. Ennek tudható be, hogy a helyiek közül sok fiatal nő került vissza feleségként ősei földjére. A folyamat hatása a falu fejlődésére nézve negatív, stagnál a népességszám.
Az 1990. évi önkormányzati választásokat követően, a történelem során nem először, Ráckevével körjegyzőségben igyekeznek megtartani a falut lakói. A gazdasági lehetőségek felkutatását fontos feladatnak tartják. Hagyományaik a lakosság mindennapjait átszövik, s a közös ünnepeken szívesen táncolják régi táncukat, a kolót.
A XVIII. században épített szerb templom ikonosztázával az állandóságot képviseli. Nemcsak az egyházi ünnepekhez kötődő hagyományok, hanem az emberi életutat átölelő, a születéstől a temetésig terjedő szokások sora teszi színesebbé, tartalmasabbá az itt élők életét. E hatalmas ismeretanyag XX. századi feljegyzéseit felhasználva a kötet második részében a falu néprajzát, az emberek mindennapjait befolyásoló egykori építési, határhasználati, gazdálkodási és folklórszokásokat tekintettük át. Külön fejezet foglalja össze azt a néhány napot, amikor Lórév község neve 1848-ban a kivégzett Zichy Ödön személye miatt a magyar politikai életben a helyiek szándékai ellenére reflektorfénybe került.
A könyv végén elhelyezett Függelékben a község török kori és XVIII. századi név szerinti összeírásait, az 1850-es években vezetett telekkönyvekben szereplő neveket, a falu életében fontos szerepet játszó úrbéri per anyagából válogatott fontos iratokat, illetve néhány kortörténeti jelentőségű XIX., XX. századi szabályrendeletet és egyesületi alapszabályt közöltünk.
A település története, lakóinak mindennapjai, hagyományaik ápolása a Csepel-sziget legkisebb falujában példája annak, hogy egy kis közösség hogyan képes évszázadokon át megtartani etnikai tudatát, hogyan képes közösségi élete és hagyományai ápolása révén a XXI. században is megmaradni.
