Bölcsőtől a koporsóig | Száz Magyar Falu

Bölcsőtől a koporsóig

A gyermek születése mindig jelentős eseménynek számított. Világrajövetelekor gyakran idősebb, tapasztalt asszonyt vagy bábát hívtak segítségül. A születést követően a szülésnél tevékenykedő személy megfürdette az újszülöttet, felöltöztette.

Három nappal a kicsi érkezését követően a pap elment az újszülött családjához, és bérmanevet adott, általában a nagymama vagy a nagypapa nevét, vagy ha ünnepnapon született, a naptárban éppen szereplő szentnek a nevét. Az újszülöttet és az anyát a szoba többi részétől čaršav obesiduval [csarsav obeszidu], fehér terítővel vagy lepedővel választották el, hogy védjék a boszorkánytól. A kifeszített anyag sarkába kenyérmorzsát, a pap kitájából való bazsajkát (bazsalikom) és fokhagymát tettek, hogy még hatásosabb védelemben részesülhessen anya és gyermeke, a rossz szellemek ne ronthassák meg őket. A hagyomány ugyanis azt tartotta, hogy a boszorkány nem szereti a fehéret, a bazsajka és fokhagyma szagát sem kedveli. Régebben az apa egy hétig nem nézhette meg az újszülöttet.

Hét nap elteltével a keresztanya – a komaasszony – az anya és gyermeke tiszteletére finom ételeket készített. A leggyakrabban csirkehúslevest, mártást, pörköltet, rántott húst, tortát. A hetedik nap éjjelén a rokonság a kisgyermekes háznál összegyűlt vacsorára, ünnepeltek, mulattak, hogy a gyermek később jó kedélyű legyen, és hogy a rossz szellemeket elűzzék. Ekkor a gyermek feje alá tették a lepedő vagy egy, az abrosz sarkába kötött kis csomagot, hogy az ártó szellemektől továbbra is védje. Éjfél elmúltával a rokonok elmentek, mert a rontás veszélye elmúlt. Arról, aki nagyon bolondos ember lett felnőtt korában, azt mondták, hogy „nisu ti dočuvali sedmu noc´”, azaz: nem őriztek a hetedik éjszakán.

Tíz nappal a gyermek születését követően a bába és a komaasszony a letakart újszülöttet elvitte a templomba. Odamenet a bába, visszajövet a komaasszony tartotta a kicsit. Az úton ilyenkor nem beszélhettek és nem nézhették meg a csöppséget. Ez idő alatt a fiatalasszony ünnepi ebédet főzött a távol lévők tiszteletére. Hazaérkezés után látogatók jöttek, hogy megnézzék a gyermeket. Ajándékként a pólyába pénz dugtak, és közben jókívánságokat mondtak.

A következő jeles dátum az újszülött életében a negyvenedik nap. Ekkor az édesanya vitte el gyermekét a templomba, hogy a pap misézzen és imádkozzék érte. Ezt követően az anya bárhová elmehetett a kisgyerekkel, már nem bántották ártó szellemek. Ahol először megfordult vele, ott tojást adtak nekik, amit a következő nap beleütött a fürdővízbe, és így fürdette meg a kicsit. Ezzel a szertartással segítették elő, hogy a gyermek ruhája könynyen mosható legyen – „jako lako opere”. Az újszülöttet ekkor a szabad kéményhez is odavitték, és az alábbiakat mondották: „Ko ureče ovaj odžak, onda i moje dete da ureče.” Magyarul: aki ezt a kéményt megveri szemmel, az az én gyerekemet veri meg.

Ha a gyermek megbetegedett, és nem tudták meggyógyítani, szenes vízzel mosogatták vagy itatták. Elkészítéséhez bögrében hoztak vizet a kútból, azzal a tűzhelyhez mentek, onnan kivettek ollóval egy tüzes szenet, keresztet rajzoltak vele, majd a vízbe dobták. Ha a víz alá merült a szén, az azt jelentette, hogy az illető nagy beteg. A művelet során mondott varázsszöveget csak a kislányoknak tanították meg, másnak nem volt szabad elmondani.

A születéshez kapcsolódó kultikus szokások egy része napjainkra kikopott a mindennapokból, a gyermekek kórházban születése átalakította a hagyományokat. A leírtakból kitűnik, hogy a hét, tíz, negyven napnak, illetve az ezekhez kötődő tevékenységeknek milyen fontos jelentőséget, bajelhárító erőt tulajdonítottak egykor.

Mladena Prelic´ 1990 után megjelent munkájában a lóréviek névadási szokásait elemezte. Az összevetésből kitűnt, hogy női névként 1900–1990 között leggyakrabban a Mária (31), Ibolya (31), Ilona (27), Zsófia (26), Julianna (26), Natália (23), Melánia (18) keresztnevet választották. A férfinevek közt ugyanebben az időben a gyakorisági sorrend a következő: Péter (38), György (36), Milos (31), Lyubomir (30), Dimitrij (23), Milán (21), Iván (13). A fentiekből kitűnik, hogy a leggyakoribbak a szentek után adott keresztnevek. A leányoknál emellett a virágnévből alakult nevek, míg a fiúknál a szerb férfi keresztnévadási szokások a jellemzőek. Mindkét nemnél magas a száma az egy alkalommal előfordulóknak: az első esetben nyolcvannégy keresztnévből tizenkilenc, a másodikban a hetvennégy közül tizenhét keresztnév csak egyszer fordult elő 1900–1923 között, később pedig egyszer sem. Az új keresztnevek megjelenése jelzi – elsősorban a női neveknél – azt a névadási szokásváltozást, amely a XX. század első évtizedeitől kezdődően végbement.

Az udvarlás, párválasztás ideje a fiatalok és az egész család életében mindig fontos időszak. Amikor a leány betöltötte a 15–16. életévét, akkor kezdtek neki udvarolni. Amíg iskolába járt, például polgáriba, nem fogadhatott hódolót. A fiú engedélyt kért a lánytól és annak szüleitől, hogy gyakran megfordulhasson a háznál. Szándékát ismervén a lányos család jelezte, hogy kívánatosnak tartják vagy sem. Ha kedvező volt a fogadtatás, akkor szívesen látták, ha nem, akkor nem engedték be a házba vagy sokáig várakoztatták, és kényszeredetten beszéltek vele. Szülői tiltakozás esetén a fiatalok, ha kedvelték egymást, titokban találkoztak.

Azt a fiút, aki egyszerre több lányos házhoz járt, nem vették komolyan. A leányoknak engedték, hogy egyszerre több legény tegye nekik a szépet. Ha komollyá vált a fiatalok viszonya, akkor is csak búcsúzáskor maradhattak kettesben. Kapcsolatukat viselkedésükkel jelezték. Kezdetben összetartozásukat az fejezte ki, hogy egymást átölelve ültek, majd ha komolyabbá vált kapcsolatuk, előfordulhatott az is, hogy a leány a legény ölébe ült. A fiatalok nyáron hét-nyolc óra tájban, télen hat óra körül találkozhattak. Este nyolc-kilenc óránál tovább nem illett ott maradni a lányos háznál. Ha valamilyen okból a fiatalember viselkedése nem tetszett, kurtán elköszöntek tőle. Kedvező fogadtatás esetén akár egy óráig is eltarthatott a búcsúzkodás. A leány kedvesét szépen hímzett zsebkendővel vagy törülközővel megajándékozhatta.

A párválasztáskor kimondatlanul ugyan, de szerepet játszott a fiatalok családjának vagyoni helyzete. Ha a legény jómódú családból származott, csak a vagyon nagyságát tekintették mérvadónak. Hogyha szegényebb sorból valóként tartották számon, szerepet játszott a döntés meghozatalában becsületessége, szépsége, jósága, szorgalma, valamely egyéb jó tulajdonsága. A párválasztáskor az anya mondta ki a döntő szót, véleménye nagyobb súllyal bírt az apáénál is. A nagyszülők, unokatestvérek is beleszólhattak a döntés meghozatalába.

Sok esetben már kisgyermekkorban elígérték egymásnak a gyerekeket. Ha nem egyezett a fiatalok és a szülők véleménye, akkor következett a leányszöktetés, az uskoče [uszkocse]. Ebben az esetben valamelyik őket pártoló rokonnál húzták meg magukat, és egy-két hét múltán ismételten leánykérés történt. Ilyenkor általában már nem ellenkeztek a szülők, de

ha nem sikerült a kibékülés, akkor a pártfogó rokon ment a szülőkhöz, és igyekezett kieszközölni a beleegyezést. Előfordult, hogy a fiatalok megismertetésére közvetítő – a kortes – közreműködésével került sor. Fáradozását pénzzel, búzával köszönték meg.

Az udvarlást, közvetítést a leánykérés követte. Ha mindkét fiatal falubeli volt, a családok ismerték egymást. Ha más faluból való legény udvarolt a lányos háznál, akkor a fiús szülők váratlanul állítottak be hozzájuk. Ilyenkor sonkával, borral illett kínálni a vendéget. Ha nem tetszett a kérő, csűrték-csavarták a megegyezést. Ha a leány végképp nem szándékozott kötélnek állni, akkor megkérte ismerősei valamelyikét, hogy tegyen szénáskosarat a legényes ház kéményére. Ha a leány családja kért fel közvetítőt arra, hogy nyerje meg a fiatalembert, és ez nem sikerült, akkor a leányos ház kéményére került szénahordó kosár, ami nagyobb szégyennek számított, mint a fordítottja.

A prsten [prszten, jelentése: gyűrű] – az eljegyzés – előtti szombaton a fiú szülei megkérték a leányt. Vasárnap reggel az eljegyzés előtt elmentek a templomba és a községházára a fiatalok. Házassági szándékuk bejelentése után több kérdésre kellett felelniük. Délután feldíszített kocsival körbejárták a falut. A kocsi rúdjára egy szép peskirt, díszes törülközőt akasztottak. A fiú szülei pogácsát, almát és aranypénzt vittek a lánynak ajándékba. Ehhez az alkalomhoz kötődik a mondás: almával adják a dukátot – uz jabuku dadu i dukat. Az eljegyzési vacsorához a menyasszonyt egyik barátnője karon fogva vezette, míg a másik kezében, kancsóban bort vitt a vendégek kínálására. Ezt követően kapta meg a leány az ajándékot az após- és anyósjelölttől. A fiatalok bal kezén volt a pap által felhúzott gyűrű. Meghívták vendégnek a majdan eskető papot is.

Az eljegyzést követő harmadik hét végén tartották az esküvőt. A meghívni szándékozott családokat ilyenkor két hívogató kereste fel. Feladatuk az esküvőre történő invitálás volt. Szalaggal és rozmaringgal díszített csutorát vittek magukkal. Szombat este a megbízott és meghívott fiatalság összejött rozmaringot kötni. A rozmaringra apró pántlikát kötöttek. Általában annyi darabot készítettek, ahány vendégre számítottak. Ezt követően vacsoráztak, beszélgettek.

Vasárnap reggel tamburaszóval gyülekezett a vőlegényes háznál a násznép. Reggeliztek, majd elindultak a menyasszonyért, aki már az ajtóban várta és csókkal köszöntötte a vendégeket. Pénzt adtak neki, majd ezt követően öltözni ment. Cipőjébe pénz tett, hogy szerencsés legyen az életben. A készülődés ideje alatt a koma rozmaringot árult, egy mindenki által elfogadott összegnél kevesebbet nem illett fizetni érte. A templomban a jegygyűrűket a koma az esküvő előtt átadta a sekrestyésnek.

A templom közepén kis asztalkán két koszorú, fehér zsebkendő és egy pohár bor állt. A pap esketéskor a vőlegény fejére koszorút helyezett, majd a menyasszony gyűrűjét húzta az ujjára. Ugyanezt tette a menyasszonnyal is. A fiatalok hátára a komaasszony könnyű kelmét, úgynevezett privezt tűzött. A pap a fehér zsebkendővel összekötötte a fiatalok kezét. Ezt követően a komával és a stari svattal [sztari szvat] – öregebb komával –, akinek a kezében díszített gyertya volt, háromszor megkerülték a kis asztalkát. A pap ezután levette a fiatalok fejéről a koszorút, a menyasszony pedig a hátukról a könnyű kelmét. A templomból jövet a fiatalasszonyt már az ifjú férj vezette.

A menyasszonyos házig vonulva a koma a násznép közé pénzt dobált. A házhoz érve a fiatal párt a szakácsnő rizzsel és kockacukorral várta. A rizst a násznép közé hajította, az ifjú pár szájába kockacukrot tett, hogy édes legyen az életük. Az esküvői ebédnél egy tányérból evett és egy pohárból ivott az ifjú pár. Ezt azért tartották fontosnak, hogy hamar összeszokjanak.

Este hét óra tájban a leány a szüleitől elköszönt, és az egész vendégség a falun végigvonulva a vőlegényes házhoz ment. A menyasszony ruháját elöl-hátul egy-egy fiatal nő fogta, míg egy másik vezette kezében égő gyertyával. A vigasság a férj házánál folytatódott. A vacsorát követően éjfélig táncoltak. Éjfélkor kezdődött a menyasszonytánc, a svootenje, ahol először a koma forgatta meg az új asszonyt. A kihelyezett asztalkára tette az ajándékát, és a többi vendég követte példáját. A tánc végén az új asszony elé kötényt kötöttek, ebbe öntötték a tányér tartalmát, amellyel a fiatal pár az esküvői szokások szerint megszökött. A koma szemmel tartotta őket és utánuk dobta a poharukat, amely az áldozópoharuk. A vigasság reggelig tartott, amikor is gyakori játék a skoči [szkocsi] kolo, az ugrós körtánc, vagy a ljubavna stolica [sztolica], a csókos szék. A lakodalom alatt a maskarába öltözés is gyakran előfordult. Ilyenkor fából faragott álarcos, köpenyes alakok jelentek meg vagy fiatal férfiak öltöztek női ruhába a móka kedvéért. Reggel a fiatal pár hazakísérte a komát, és megreggeliztek nála. Nemsokára követte őket a násznép, és folytatódott a mulatság, majd délután ismét maskarások járták végig a falut.

Ha az ifjú pár a fiú szüleinél lakott, az esküvőt követően a fiatalasszony kelengyéjét virággal feldíszített kocsin új otthonába vitték. Mielőtt elindultak, egy üveg bort vágtak a kerékhez, hogy szerencsével járjon, és a kelengye többet ne kerüljön vissza.

A leírt párválasztási és esküvői szokások az elmúlt évtizedekben jórészt elenyésztek. Míg a XX. század első éveiben, mint Huzsvik parochus írta levelében, szégyennek számított, ha más faluban élő férfi vagy fiatal nő lett lórévi fiatal házastársa, addig a század közepétől ez megváltozott. Mladena Prelic´ könyvében részletes statisztikai elemzéseket közölt. Ezekből egyértelműen kitűnik, hogy 1900–1945 között a házasságokat 82,8 százalékban szerbek között kötötték, és csak 17,2 százalékuknál volt az egyik fél más nemzetiségű. Ebben az esetben is 11,8 százalék a szerb–bolgár vegyes házasság aránya (itt a faluba érkezett bolgárkertészek megtelepedését követhetjük nyomon), és csak 5,4 százaléknyi a szerb–magyar házasság. Az 1945-től 1985-ig terjedő időszakban a fenti arányok a következő módon alakultak. Mindkét házasulandó fél szerb 60,4 százalékban, a vegyes házasságok aránya 39,6 százaléknyi, amelyből a szerb–magyar házassági kapcsolat 31,4, szerb és más nemzetiségű (horvát, német, orosz stb.) 8,2 százalék. A változás a második világháború után, egy új generáció felnövekedésével felerősödött, felgyorsult. A folyamatot csak erősítette, hogy az anyaországgal való kapcsolattartás folyamatossága egyúttal bizonyos fokú elvándorlással is járt: az eladósorba került lányok közül a XX. század második felében sokan mentek férjhez Jugoszláviába.

A születés, a házasságkötés mellett az ember életében az elmúlás, az életút befejezése körül kialakult szokások a jelentősek. Az elhunyt neméhez, életkorához kapcsolódó szigorú rend szerint történt a búcsúztatás. Ha férfi halt meg, akkor a nagyharang háromszor rövid időre szólalt meg, majd mind a három harang egyszerre. Nő esetében kétszer szólt a harang, majd a három együtt. Az elhunytat családtagjai kendővel lemosták. A nőt nők, a férfit férfiak, illetve a házastárs öltöztette. A férfiak felsőruhája az esküvői kabát és nadrág, amely alá fehér vászonból készült nadrágot és inget adtak. A nők ruhája az alsónadrág – a prundle –, amely házilag, fehér vászonból készített, hímzett darab, az ing – a košulja [kosulja] – szintén otthon készült, török pántos, fehér, hossza egy méter körüli, erre alsószoknya, blúz, szoknya és kötény került. Ezeket a ruhadarabokat a nők egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán használták. Gyakran az idősebbek összekészítették azt a ruhát, amelyben majd halálukat követően szeretnék, ha eltemetnék őket.

A fiatalokra fehér, míg az idősebb nőkre fekete ruhát adtak, az asszonyok fejére kendőt, a leányokéra koszorút tettek. A módosabbak nyakára dukátokból álló függőt raktak. Mindkét nem esetében a lábra harisnyát és cipőt húztak.

Az így felöltöztetettet a tisztaszobában az ágyon, egy egyenes deszkára fektették. A koporsóba tételéig azt a könyvet adták a kezébe, amelybe az évek során az elhunyt rokonok nevét feljegyezték, és amelybe a temetést követően az elhunyt neve is belekerült. A szemére tett dukátokat ugyanekkor levették, és a megboldogult kezébe helyezték, hogy a másvilágon legyen pénze.

A ravatalon fekvő halott fejénél két gyertyát gyújtottak. Az elhalt két napig feküdt kiterítve. A szobában lévő tükröt letakarták, hogy ne lássanak kettőt az örök álomra szenderültből, mert ha ez történne, hamarosan követné őt valaki az élők közül. A rokonok, ismerősök estefelé virrasztani gyülekeztek, a nők a tisztaszobában, a férfiak a lakás másik helyiségében, a faluban így mondták: „idu da sede” [idu da szede]. A virrasztókat édes kenyérrel és borral fogadták, Jézus testét és vérét jelképezve. A szobában az asszonyok csendben felemlegették az elhunyt jó tulajdonságait, míg a férfiak a régi dolgokról, rég eltávozott barátokról, politikáról, a munkáról, a gazdálkodásról beszélgettek. Az éjszakát végig a halottas háznál töltötték, mert azt tartották, hogy ha ez nem történik meg, akkor „az ördögök magukkal viszik a megtisztult lelket”. Másnap délután koljivót készítettek. Bő vízben búzát mostak, majd edényben puhára főzték, és amikor kihűlt, cukorral és fahéjjal ízesítették. Este ezzel és borral kínálták az érkezőket.

A reggel eljöttével a halottat koporsóba tették. Délután két és három óra között kezdődött a gyülekezés a temetéshez. A ravatalhoz járulók a szobába lépve és a koporsóhoz fordulva keresztet vetettek, majd megálltak, imát mondtak a halottért. Ezt követően az udvarra vagy egy másik szobába mentek, a temetés résztvevői ott várták a pap érkezését. Ilyen alkalomra a pap fekete bársonyból készült ruhát öltött, és a sekrestyéssel, valamint a négy ministránssal érkezett a házhoz. A négy fiú piros templomi ruhát, štihart [stihar] viselt. A szertartás a szobában zajlott. A sarokban elhelyezett asztalon egy tálban szenteltvíz, mellette a megszentelt növény, a bazsalikom virágából kötött csokor, kita. Ezt a pap a tálba mártotta, megszentelte a halottat, majd a hozzátartozókat. A rokonok keresztet vetettek, a pap kezében tartott keresztet megcsókolták. Az imádkozást követően a pap kivonult. A koporsó lezárása után négy férfi azt az udvarra vitte, és úgy tette le, hogy az elhunyt feje nyugat felé nézzen. A koporsóra gyertyát helyeztek, és az összegyűltek is egy-egy gyertyát kaptak. A štiharba öltözött ministránsok a koporsó mögé álltak, a pap az eltávozott fejénél. Tőle jobbra a templomi keresztet, míg balra a fejfát helyezték el. A keresztekre házivászonból készített egyszerű peskirt tettek, amelyet a koporsó leeresztését követően a sírgödörbe dobtak.

Az udvaron folytatódott a szertartás. A koporsót lovas kocsira helyezték, és a falun végighaladva, a rokonok, barátok házát érintve a templomnál megálltak, majd onnan továbbindultak a temetőbe. A menet élén a templomi keresztet, a fejfát, kétoldalt a gyertyatartót vitték, nyomukban haladt a pap és a kántor a koporsó előtt. A kocsit a rokonok követték rokonsági sorrendben, majd a barátok, ismerősök következtek.

A sírgödröt a temetés napján ásták az ismerősök, de nem a rokonok. A munkát végzők ásóval, lapáttal, kötéllel jöttek a gyászoló családhoz, majd páratlanul indultak a temetőbe a sírgödör ásására. A páratlan szám magyarázata: hitük szerint a temetőben a halott lelke várta őket, és ott így vele helyreállt a páros számok rendje.

A koporsót a temetőben a sírgödör mellé helyezték, majd rövid szertartás után leeresztették. A pap néhány marék földet szórt a négy égtáj felé. Ezt követően a sírba aprópénzt, virágot, földet dobtak. A sírhant elkészítése után a fejfát a nyugat felé fekvő fejrészhez szúrták, a sírra virágot tettek.

Az otthon maradottak eközben előkészítették az asztalokat a torhoz. A tor előtt fontos volt a gonosz szellemek elűzése, ezért egy tányérba koljivót tettek, közepén égő gyertyát helyeztek el. A tányért a négy égtáj felé forgatták az óramutató járásával megegyezően, és közben felemelték, leengedték. A tor alkalmával csirkegulyást szolgáltak fel, majd a koljivót is az asztalra tették. A tort követően az edényeket csak a következő napon volt szabad elmosni. Másnap az asszonyok páratlan számban a temetőbe mentek, és a halottnak bögrében vittek olajat és bort. Ez Jézus feltámadási napját jelképezte. A bögre tartalmát a sírra öntötték, az edényt összetörték, és a kereszt elé helyezték.

A hathetes gyász alatt fekete ruhát viseltek az elhunyt hozzátartozói. Egy évig nem illett a gyászoló családnak táncba, mulatságba menni. A hat hét elmúltával vasárnap halotti misét tartottak. Ilyen alkalomkor szintén dívott a koljivo, de ez már más volt, mint a temetés napján készített. Ez alkalommal a megfőtt búzát ledarálták, cukorral, rummal, mazsolával ízesítették. Sokáig keverték, hogy az íze jól összeérjen. Tányérra helyezték, kockacukorral, mandulával, dióval díszítették. Motívumként keresztet és virágokat választottak.

Vasárnap reggel a családtagok a komákkal együtt a negyedik harangszó után a templomba mentek. A legidősebb férfi vitte a koljivót, egy másik a pálinkát, a harmadik a poharakat, a negyedik kis gyertyákat. Egy asszony kosárban a szeletekre vágott kenyeret. A templomban az oltár előtti kis asztalra helyezték a koljivót, mellé égő gyertyát raktak. A vasárnapi misét követte a halotti mise, amelyhez a pap átöltözött. Ez idő alatt a koljivót a templom közepére, a csillár alatti részen helyezték el. A pap ezt követően megszentelte, majd mindenki kapott belőle. A háznál szintén tartottak az elhunyt emlékére tort a hatodik héten, amelyen elmaradhatatlan volt az ételek között a tyúkleves és a koljivo.

A fejezet végén tárgyalt, temetéshez kapcsolódó hagyományok, a végső búcsúzás mozzanatai – mint minden vallásban – a legtovább maradtak fenn. A meghosszabbodott életkor mellett előmozdítja ezt az emberben az elhunyt iránt élő tisztelet, valamint az az interetnikus szokás, amely nem egy-egy néphez köthető, több ezer éves hagyományai ismertek. A leírtakból kitűnik, milyen fontos szerepet játszott és játszik ma is a közösség és a szülőktől örökölt ismeretanyag. A szerbek körében megismert úgynevezett halottetetés szokása Magyarországon más népeknél is fellelhető, azonos, évezredes kulturális örökségen alapul.

Az embereknek születésüktől kezdődően sok-sok tudatos vagy ma már elhomályosult jelentésű tevékenység befolyásolja döntéseit, határozza meg mindennapjait. Az elhatározás, a választás meghozatalában segítik a fentebb leírtakhoz hasonló, az emberi élet egészét átszövő szokások, amelyek generációkat kötnek össze, és az állandóság érzete mellett a változást is magában hordozzák.