Tisztaszoba, konyha, spateni
Tisztaszoba, konyha, spateni
A hagyományos paraszti gazdaságokban a lakóházakat és a gazdálkodáshoz szükséges épületeket a környezet adta anyagok felhasználásával készítették. A víz melletti területen sokszor pusztítottak áradások, olykor pedig a gyúlékony anyag lobbant lángra véletlen események vagy gondatlanság miatt. A pusztulást követően a lakók igyekeztek ugyanott vagy valamivel védettebb helyen felépíteni új otthonaikat.
Galgóczy Károly 1877-ben megjelentetett Pest-Pilis-Solt megye-monográfiája harmadik kötetében tette közzé a községekről és a városokról ismertetését. Ebben a kötetben a lórévi állapotokról a következőket írta: „A község utszái elég szélesek és szabályosak. A házak eleje csak néhol van kiültetve fákkal. Az építkezés csak sárfalra és nádtetőre történik; bár van intézkedés a csinosabb építkezésre, ez a szegénység miatt lassan halad.”
Az 1894. augusztus 30-án bekövetkezett tűzvészben a falu házai teljes egészében leégtek. A két évvel korábban kiépített gátrendszernek köszönhetően a víz árjától megmenekült Lórév, de a félelmetes „vörös kakastól” nem. Egy-egy ilyen hatalmas méretű pusztulást követően a megmaradt nem éghető, illetve a víz által könnyen nem mozdítható anyagokat felhasználták az új épületek emelésekor.
A felmérések adatai szerint 1900-ban 137, 1910-ben 153 és 1930-ban 141 épületben laktak a falubeliek. A falak jellemző építőanyaga a vályog vagy sár, ha már kő- vagy téglaalapra készítették az épületet, akkor jobb minőségűnek számított. A fenti évekből közzétett adatok statisztikai elemzése érzékelteti azt a változási folyamatot, amely a XX. század első felében végbement. Tíz lakóépületből átlagosan négyet építettek komolyabb alapozással, időállóbb anyagokból.
Az oly sokszor tüzet fogó tető építési anyaga ment át 1900 és 1930 között a legszembetűnőbb változáson. A XIX–XX. század fordulóján legelterjedtebb a nád vagy zsúp a tetőfedésre, minden második épületet ezzel borítottak. A zsindely- vagy a deszkatető az épületek harmadát fedte, míg cserép- vagy a bádogtető csak minden tizedik háznál fordult elő. Ez az arány az építkezési szokásokban történt változásokat és a tűzrendészeti szabályok újragondolását követően nemcsak helyben, hanem országosan is jelentősen módosult. Lóréven a XIX. század végi tíz százalék helyett harminc évvel később ötvenkilenc százalékos a tűznek jobban ellenálló tetőfedő anyag alkalmazásának aránya. Meredek csökkenést mutat a zsindely- vagy deszkatető előfordulása: a hatoda a korábbinak. A nád vagy a zsúp a szegényebb gazdák házain továbbra is a jellegzetes tetőfedő anyag maradt, és mintegy harmincöt százalékos részt tett ki az egészből.
A tűzvészek elkerülésére az 1911. évi 885. vármegyei közgyűlési számon meghozott szabályrendelet értelmében a megye településein élők kötelesek voltak megszervezni és működtetni a községi tűzrendészeti szolgálatot. A megye a járási tűzrendészeti felügyelők útján építette ki a települések tűzoltósági rendszerét. Lóréven az 1924-ben elfogadott községi tűzrendészeti szabályrendelet kimondta, hogy „a szolgálat teljesítés alól fel nem mentett kötelezett tűzoltók közül az összeírás befejezése után a tűzoltóparancsnok meghallgatása mellett a községi elöljáróság jelöli ki azokat, számszerint 40 egyént, akik kötelezett tűzoltói szolgálatot teljesíteni kötelesek. A kijelölteket erről a községi elöljáróság kötelességeikről való kimutatás, ennek nem teljesítése esetén járó törvényes következményekre való figyelmeztetés mellett irásban kiértesiteni köteles”. A tűz elleni védekezés napi őrszolgálattal és az esetleges tűz esetére készenléti fogattulajdonos kijelölésével történt, hogy a kijelölt gazda vész esetén haladéktalanul tudjon tűzoltói szereket szállítani.
A lakóházak és a gazdasági épületek az alföldi háztípushoz tartoznak. A lakóépület jellemzője a szoba-konyha-szoba tagolás. Vaszilije Huzsvik pópa 1905-ben kelt levelében írja: „A falunak négy rendezetlen utcája van, a házak kicsik, bennük kívül és belül példás a tisztaság. Kerítése egyik háznak sincsen, két szobája van, első és hátsó, középen a konyhával, amelyben a legtöbbet tartózkodnak. (Lóréven a konyhát háznak nevezik.) Az állatoknak és egyéb szükségletnek szolgáló istálló/csűr a házzal egybe van építve.”
A falut jellemző egykori, a XX. század közepéig élő építkezési szokásokat az 1970-es években a helybeliek az alábbiakban foglalták össze. A régi parasztházak építésekor mindig segíteni hívták a rokonokat, szomszédokat, komákat. Az épület megtervezésére nem különösebben fordítottak gondot, a kialakult szokásrendet követték. Az alapozáshoz követ hoztak kocsival vagy hajón távoli kőbányákból. Ez az út általában több napig tartott. A következő feladatot a házhoz szükséges más építőanyagok beszerzése jelentette. Ezek közé tartozott a tetőhöz a gerenda, a többi faanyag és a mész, amely anyagokat a XX. század elején már Ráckevén, Holcman nagykereskedőnél vették meg. A falhoz szükséges agyagot a határban fekvő agyaggödörből, más néven a barából hozták. Amikor minden építőanyag egy helyen volt, kezdődhettek meg a tényleges munkák.
A lakóház kijelöléséhez fűződő szokásként fennmaradt, hogy az alapásást megelőzően egy úritököt elgurítottak, és ahol az megállt, ott ásták ki a fundamentumokat.
Az alap kiásását követően a távolról hozott követ a mintegy harminc-negyven centiméter mély, ötven-hatvan centiméter széles árokba helyezték, a kő közét pelyvás sárral töltötték ki. Igyekeztek minél erőteljesebben tömöríteni. Az alapba egy kakasfejet tettek, hogy a házból senki se haljon meg, mert azt tartotta a régi mondás, hogy ha új házat építenek, abból a családból hamarosan valakinek meg kell halnia. Főleg a családfőre értették, és ezért igen fontosnak tartották eme régi szokásokat őrző építőáldozat bemutatását.
Az alapozás után a fal emeléséhez kezdtek. Először egy deszkarámát emeltek körülbelül hetven-nyolcvan centiméter magasságig, majd ennek közét kitöltötték agyagos-szalmás földdel. Amikor ezzel végeztek, haladtak tovább a keret áthelyezésével, amíg a fal egésze el nem készült. A rakott sárfal építése körülbelül egy hónapig tartott. A felesleges részeket lenyesték.
A következő fázis a tető elkészítése. A fogadott, az építkezést vezető mester vezényelte le, aki általában a hússzor húsz centiméter keresztmetszetű és hat–hét méter hosszú gerendák helyét kijelölte. Egyforma távolságra, többnyire egy-egy méterre kerültek egymástól. A gerendák közé helyezték el a szarufát, amelynek hossza négy métert tett ki. A szarufákat beépítették a gerendába, és összekötötték, ezt nevezték kakasülőnek. Olyan távolságra kerültek egymástól, mint ahogy a gerendákat helyezték el. A szarufákon a léceket egy méter távolságra rakták. A tetőfedésre szolgáló nádat leggyakrabban a makádi réten vágták. A kévékbe rakott anyaggal fedték be a ház tetejét. A nád helyett a szegényebbek zsúpot, a rozs kiverését követően megmaradt szárat használtak.
A fűzfa vastagabb vesszőiből fonták a kéményt, majd pelyvás sárral betapasztották, így került a helyére, a kéménynyílásba.
Az épület falait a száradás után pelyvás sárral két-három ujjnyi vastagon betapasztották. Az elsimítást általában kőműveskanállal végezték. A megszáradt falak meszelésére ezután körülbelül egy hét múlva került sor. Az új épület falát szokás szerint mindig háromszor meszelték le. Az első meszelést sűrű, homokos mésszel végezték, a másodiknál kevesebb homok és több víz került a fal fedésére szolgáló mészhez, a harmadiknál pedig már homok nélküli meszet használtak. A ház padozatát a döngölt föld jelentette, amelyet a barából hozott sárga földdel meszeltek. A beköltözés után is, általában minden szombaton, megismételték ezt az utóbbi műveletet.
Az utcára néző két ablak leggyakoribb méretét a hatvan-hetven centiméter szélesség és egy méter magasság jellemezte. Az ablakkeretet kívülről spateni (mai szóhasználattal zsalugáter) védte, amely egyúttal hideg időben vagy nagy melegben védelmül szolgált. Az ablakok, ajtók festése porfesték feloldásával történt.
A lakóházak általában egy utcai tisztaszobából, egy konyhából és egy lakószobából álltak. A kamrát és az egyéb gazdasági épületeket az udvarba többnyire a lakóház folytatásaként építették meg.
Az építkezés meghatározott rendjét igyekeztek betartani. A munkában részt vevő személyek élelmezéséről a gazdaasszony mindennap étellel gondoskodott, a gazda pedig az építkezés kezdetekor csapra vert hordóból kínálta őket.
A lakóház tényleges birtokbavétele a házszenteléssel történt meg. A pap és a kántor egyházi énekeket énekeltek, majd a pópa az asztalon lévő szenteltvízbe mártotta a szalaggal összekötött bazsajkát, a négy égtáj felé keresztet vetett, és a következőket mondta szerbül: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. A beköltözést követően a munkában serénykedőket meghívták, mulatságot rendeztek, gyakran még borjút is vágtak ilyen jeles alkalommal. A vigasság általában reggelig tartott.
Az építkezési anyagok ugyan sokat változtak a XX. században, de a szokások jelentős része ma is él az építkezést végző családok körében.
