Sonka a szénabálában | Száz Magyar Falu

Sonka a szénabálában

A Magyarország nyugati határmegyéiben fekvő települések életének minden területére meghatározó befolyással volt, hogy összekötő kapocs szerepet töltöttek be az ország belső területei és a külföld között. Lébény is ezek közé a szerencsés falvak közé tartozik, amelyek esetében a múlt hagyományaira épített gazdaságban éppen a megfelelő arányban és súllyal vegyültek a természeti adottságok és a lakosság törekvő igyekezete.

A Hanság keleti peremén elhelyezkedő falu egészen napjainkig a megye legnagyobb települési határterületét mondhatja magáénak, ugyanakkor itt a legkisebb a népsűrűség. A megművelhető földterület és a népesség száma között századok óta fennálló arány egyben azt is mutatja, hogy a község mezőgazdasággal foglalkozó népessége a szomszédos falvaknál jóval nagyobb területeken gazdálkodhatott. Hasznosítható területének nagy részét ugyan a hansági láptól elhódított rétek és legelők tették ki, ezeket azonban kemény munkával és nem kevés találékonysággal szintén hasznosították.

Lébény korai lakóinak azonban mégsem a növénytermesztés jelentette az elsődleges megélhetési forrást, hanem az ősi halászat-pákászat és az állattenyésztés.

A láp vízivilágának hasznosítására minden bizonnyal ezer fortélyt ismertek a honfoglaló magyarok előtt is az itt élt emberek. Ezt az élelemszerzési lehetőséget tulajdonképpen a Hany meglétéig fenntartották. A halászat fontosságáról már az 1208-as birtokleíró okmány döntő bizonyítékot szolgáltatott akkor, amikor tíz halász rendeléséről beszél. 1478-ban pedig maga Mátyás király erősíti meg a lébényi bencés apátság halászati jogát. A cisztercitáknak küldött beszámolóban 1585-ben, száz évvel később még mindig megemlékeznek a rábcai halászati jogról és a Barát-tóról mint jó halászó helyről, „amelynek hala, rákja soha el nem fogy”.

Így szolgálta a Hany a későbbi századokban is a népet, Bél Mátyás még 1736-ban is arról tudósított, hogy nemcsak a Rábca volt gazdag halban, hanem árvizek alkalmával a Hanság mocsarai a legkülönfélébb teremtményekkel teltek meg: „itt ásó segítségével tudták a halakat kifogni” – áll a régi írásban. Ugyancsak az ásóval „fogott” csíkhalra, a csíkászatnak nevezett halfogásra utal a „csíkászó Hany-sziget” elnevezés.

A rákászatról a helyi krónikában 1747. április 24-én írták: „Iget Mártony megvévén a Bötsületes Falutól a Ráptzát rákászatra ismét Három esztendőre 25 forinton. Melyet tartozik Ő esztendőnként megfizetni Három ezer rákkal együtt, ugyanazon megnevezett helyeket kivéve a varsákat nem szabad letenni tudniillik: 1. Gányás Sziget, 2. Goromba, 3. Öreg Sziget, 4. Turboly, 5. Várhely területén.”

A két ősfoglalkozás közül azonban az állattenyésztés volt a fontosabb. Minden bizonnyal letelepedett őseink honosították meg, amikor a kalandozások után a mocsárral, erdővel és mesterséges gyepűkkel védett belső határok mögé húzódtak állataikkal. Híres lovas és lótenyésztő voltukat feladva a sokkal gazdaságosabb szarvasmarha-tenyésztésre tértek át. Egy 1255. évi győri vámtarifában már szó sem esett lovakról, annál inkább a szarvasmarha, különösen az ökör vámjáról, amelyért magas összeget, csaknem egy dénárt is megadtak a kereskedők.

Híres legelőgazdálkodásunk kezdeteiről csak annyit tudunk, hogy a nagy mocsár egyes, hosszabb-rövidebb ideig szárazra kerülő részein már réges-rég óta jó szénatermő kaszálókat és legelőket alakítottak ki. Hasznosításuk a kezdetekben általában oly módon történt, hogy ezekre hajtották ki nagy csordákban a szilajon tartott magyar szürke marhát. Az állatok néha ugyan hasig süppedtek a vizenyős talajba, azonban ez a fajta kitűnően alkalmazkodva a ridegtartáshoz jól érezte magát a más jószág számára hasznosíthatatlan, vad környezetben.

Ez a tartásmód csak a XVII–XVIII. század fordulójáig lehetett jellemző, Bél Mátyás az 1700-as évek közepe táján már mezei munkára és a paraszti szükségletek ellátására alkalmas fajtákról írt.

A magasabb fekvésű, vízmentesebb legelőkön juhok legeltek. A nagyarányú juhtartásról ugyancsak Bél Mátyás tudósított: „megfelelő fajta, olyan gyapjút ád, ami fonásra igen alkalmas”. A hagyományt a későbbi időkben a Sina-örökösök folytatták, akik Major Pál monográfus szerint az 1870-es években még 3200 merinói fajtájú juhot tartottak megmaradt rétjeiken. A bárányok annyira ősrégi és fontos tényezői voltak a lébényi gazdálkodásnak, hogy még a helyi legendavilágban is helyet követeltek maguknak. A templom építésével kapcsolatban az egyik közismert monda arról beszél, hogy a szerzetesek fohászkodására a fehér bárányok építőkövekké változtak, egy másik szerint pedig a birtok úrnője egy-egy bárányt adott minden egyes kőért. (Függelék I.)

A hagyományos juhászatot később felváltotta a sertés- és lótenyésztés. Ez utóbbinak értékéről meglehetősen rossz véleményt nyilvánított egy régi bécsi újság cikkírója. Írását még száz évvel később, az 1900-as években is sértődötten idézte a megyei lap: „az emberi hagyományszeretet szép bizonyítéka, hogy …ilyen hatalmas és könnyen művelhető terület évszázadokon át rossz lovak legelője maradt”.

Ezeket a magasabban fekvő területeket az uradalom birtokosai hosszú ideig más, alkalmi módon is hasznosították. Az átvonuló marhakereskedelem, az idegen csordák legeltetése, illetve átmeneti tartása jelentős jövedelmet hozott a rétterületek birtokosainak. A marhahajcsárok és -kereskedők az állatok és az itt töltött napok száma alapján fizettek a terület tulajdonosának. A korabeli földrajzi viszonyok ismeretében a kifejezetten Lébényre vonatkozó adatok hiánya ellenére is teljesen nyilvánvalónak tekinthetjük, hogy a vonuló csordáknak mindenképpen érinteniük kellett a községek birtokosi és közlegelőit is.

A Hanságban évszázadokig a szénagyűjtés volt a legelterjedtebb és legtöbb hasznot hozó lápi munka. A kaszálókat a községek az uradalomtól bérelhették, annak ez évről évre állandó komoly pénzjövedelmet jelentett. Általában júniustól augusztusig kaszálták a szénát, és száradás után a magasabb helyeken nagy boglyákba rakták, hogy majd télen, a befagyott vizeken haza lehessen szállítani. Nem mindig volt azonban olyan kemény a tél, hogy a fenékforrásokból táplált vizet befagyasztotta volna, ezért az embereknek a jéghideg vízben kellett begázolniuk a szénáért. A szénahordó paraszt panaszai között is ez az embert próbáló munka szerepelt az első helyen. Ezt a Moson megyei német kéziratos énekeskönyvek Kögl J. Szeverin féle gyűjteménye így örökítette ránk: ha nem fagy, akkor térdig vízben gázolva kell dolgozniuk, kettesével hordják ki a csaknem harminckilós kötegeket. Az énekben a paraszt Isten irgalmáért könyörög, és kéri, hogy küldjön minden télen fagyot.

Nagyon nehéz munka maradt később is a széna betekarítása, olyannyira, hogy még az 1930-as évek végén is csak azt a fiatal férfit fogadták be a „legénycéh”-be, aki végig tudott kaszálni egy embervágó rétet (azaz egy akkora területet, amit egynapi munkával betakaríthatónak mért ki az évszázadok gyakorlata).

A szárazabb években termett értékesebb szénát az ausztriai piacokon gyakran gabonáért lehetett becserélni, ami nagy szó volt a szántóterület szűkében lévő hansági községekben. Szénakereskedelemünk két világháború közötti korszakáról már inkább csak a továbbélő hagyományok nyújtanak kevés támpontot. Fentmaradt a híre, hogy az alkalmi csempészek a bécsi fiákereseknek szánt szénabálákba némi vámmentes fizetség reményében egy-egy füstölt sonkát rejtettek el. 1945-ig a falu utolsó nagy szénakereskedői a Rauchwalter és az Unger család voltak.

A Hanság szárazabb peremterületeinek megművelésében régebben a pusztai gazdálkodás volt a jellemző. Már a török idők után megnőtt a gabonatermő terület, felesleg azonban nem keletkezett, mivel a gyorsan növekvő népesség és a katonaság felélte az egész terménymennyiséget. A naturális gazdálkodás első nagyobb reformját ezen a vidéken is az 1800-as évek napóleoni háborúinak mezőgazdasági konjunktúrája hozta. Ezekben az évtizedekben, amint már írtuk, mindennemű mezőgazdasági terméknek korlátlan felvevő piaca volt, a háborús idők elmúltával azonban természetesen itt is eladási gondok mutatkoztak.

A szántók területének nagyarányú növekedése, a modernebb gazdálkodási forma elterjedése és a Hanság lecsapolási munkálatai a XIX. század második felében viszont azt jelzik, hogy a gabonatermelésből már újra nagyobb jövedelmet lehetett húzni. Ennek egyik el nem hanyagolható okaként Fényes Elek is kimutatta, hogy magas sikértartalma miatt a legnagyobb hírre éppen a lébényi búza tett szert. Természetes tehát, hogy ebben az időben ez a gabona foglalta el a legelső helyet a kultúrnövények sorában.

Lébény búzáját a XIX. század elejéig valószínűleg a mecséri Malom-dűlőben lévő dunai malmokban őrölték. A század végén a falubeli gazdák még mindig a szomszédos falvakba jártak őröltetni. Csak a század vége felé kezdett helyben is malom üzemelni a cukorgyár helyén, a vasútállomás mögött álló nagy üzemépületben, a Fabrikában.

Jól mutatják a rétgazdálkodás XX. századi arányainak változását az összehasonlító művelésstatisztikai adatok Tóth Vilmos tanulmányából. Leginkább a rét- és legelőterület, valamint a szántóterület egymáshoz viszonyított mértékében szembetűnő a változás: a szénatermelés területének csökkenése, a szántók növekedése. Némi túlzással a szerző azt állapítja meg, hogy a községek határában alig-alig látni szénaboglyát, és az állatok éhesen futottak haza a kis területű pusztai legelőkről. A változások ellenére a harmincas évek vége felé is még mindig kilencszer nagyobb volt a lébényi, mint a szigetközi rétterület.

Lébény határa művelési ágak szerint (1865 és 1935)

	Szántó	Kert	Rét	Szőlő	Legelő	Erdő	Nádas	Adómentes	Összesen
1865	3987	-	7129	-	2868	279	90	266	14 355
1935	5871	52	5520	2	1447	956	141	478	14 467

A növénytermesztésben a XX. század elején bekövetkezett jelentős mértékű és meghatározó termékváltás mellett ismét jelentős gazdasági tényezővé vált az állattenyésztés is. Szinte mindegyik szokásos haszonállat, a szarvasmarha, ökör, sertés, juh és a ló tartása jellemző volt. Az állattenyésztés minőségi fejlesztése természetesen itt is, mint mindenütt a megyében a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémia híres állattenyésztő professzora, Újhelyi Imre reformtanai szerint történt. A helyi jobbmódú gazdák most már egyenesen Svájcból hozatták a fajtatiszta szimentáli szarvasmarhákat, és amikor a professzor munkássága nyomán kialakult egy jól tejelő, kitűnő húsminőséget adó sajátos megyei tájfajta, a kisebb parasztgazdaságok is könynyebben jutottak hozzá a biztos hasznot hozó állományhoz.

A helyi családi fogyasztást most már nagyságrendekkel meghaladta a termelés. A mezőgazdasági termékek értékesítésének elősegítésére megyeszerte, így természetesen Lébényben is létrejöttek a különféle szövetkezetek. Megalakult a Hangya Fogyasztási Szövetkezet és a Tej-és Tojásértékesítő Szövetkezet, amelyik hamarosan sikeressé vált kelendő tejtermékeivel. Az erről tudósító 1906. márciusi újsághír ugyan nem számol be az induló öszszegről, azt viszont lelkesülten jegyzi meg, hogy fél évvel a kezdetek után a szövetkezés már magas, 23 korona osztalékot fizetett. Sikeréhez valószínűleg az a reklámnak is felfogható jó szokásuk is hozzájárult, hogy az évente megrendezett erdei majálisain csak az itt készített sajtot és tejtermékeket lehetett árusítani, illetve fogyasztani.

Ekkor vált általánossá a zöldugar bevezetése. Nagymértékben nőtt a bíborherével, baltacimmel, nyúlszapuval és lóherével bevetett területek száma, ami az intenzív gazdálkodás egyik lényeges bizonyítéka. A belterjes művelés kedvező hatása főként az állatállomány növekedésében mutatkozott meg. Az 1936. évi tejhozam 543 ezer liter volt, ez 1937-ben 630 ezerre növekedett.

A lébényi parasztgazdák udvaraiban és kamráiban az elmúlt századforduló táján megjelentek a mosoni Kühne Mezőgazdasági Gépgyár világszínvonalat képviselő talajművelő eszközei és az állattartást segítő kisgépei is. A legmódosabbak gőzgép hajtású cséplőgépek megvásárlására társulásokat alakítottak. A parasztházak végében lévő nagy kertekben, szigorú sorrendiségben végezték a cséplést. Ezekkel a gépekkel akár napi egy vagon tisztított gabonát is előállíthattak, és ezt már a helyi nagy malomban őrölték meg.

Nem volt hosszúéletű ugyanakkor az 1840-es években épült Sina-féle cukorgyár nyersanyagának, a cukorrépának a helybeli termesztése. A Hanság tőzeges talaján új kultúrnövénynek számító, eleinte magas termésátlagokat hozó növényt az üzem tulajdonosa főleg a saját gazdaságában és a szomszédos főhercegi uradalomban termesztette. A gyár üzemeltetése idején kialakított nagy cukorrépaföldek az 1867-ben bekövetkezett csőd miatt vetetlenek maradtak, s ezután már csak a szomszédos Habsburg-nagybirtok répatermelése volt számottevő mértékű.

A helyi gazdasági folyamatoknak kivételes jelenségei is akadtak. A terményskálát színesítő szőlőtermelés elhanyagolható mértéke ellenére is anynyira jellemző volt, hogy a megyei szőlőtermeléssel foglalkozó Tobler Félix tanulmányában többször is kitér erre a helyi művelési ágra. A környék szőlőkultúrája nagyon régi eredetű, a római kor óta kiállta a történelem viharait, és a XVI. században kialakult állapotban konzerválódott – írja a tanulmányszerző. Egy 1695-ös adat szerint olyan kevés volt a helyben termett szőlő, hogy a községvezetés az italmérések számára a nezsideri uradalomtól vásárolt 108 akó bort. A helyi háztartások igényeivel cseng össze az a körülmény is, hogy a térség szőlői kis területre korlátozódtak. Az 1700-as évek körül egyedül Lébényre volt jellemző ugyanis, hogy a telkes szőlők ültetvényeit csakis jobbágyi telkeken telepítették, s azok adózás szempontjából is a telekhez tartoztak. A szőlőterület még kétszáz év múlva sem érte el az összes mezőgazdasági terület két százalékát. Ezen az elenyészőnek tekinthető kis területen azonban Fényes Elek szerint „jó és erős borokat termelnek”.

Lébényben gyakorlatilag ma nem terem szőlő, a hagyományokat a szomszédos Mosonszentmiklós hegyközségi szervezete folytatja a Csepete-dombon, azonban itt is inkább csak a családi szükségletek kielégítésére gondoznak néhány ezer vegyes fajtájú tőkét.

A XX. században is kedvezőtlen képet mutat a közép- és kisbirtokosok területének megoszlása és a földnélküliek nagy száma. A két nagybirtok szorításában nemcsak hogy nagy számban éltek itt a kis- és törpebirtokosok, hanem még az 1930-as években is mindössze 23 olyan gazda volt a faluban, akiket a heidebodeni társadalom értékítélete bauernak, tehát parasztgazdának tartott. Az alábbi birtokstatisztika szemléletetően mutatja a földnélküli nincstelenek rendkívül magas, csaknem félezres számát.

A birtokmegoszlás adatai az 1930-as években

Hold	1000	500-1000	100-500	50-100	5-50	1-5	0-1	Földnélküliek
Birtokosok száma	1	1	5	18	274	502	211	467

A falut ekkor birtokló Wenckheim-uradalom 1900 után egy sor újítást vezetett be a termelésbe, gazdálkodása mégsem vált rentábilissá. Így volt ez annak ellenére is, hogy 1925- ben vállalkozott egy gazdasági kisvasút építtetésére. Az Ottómajor, régi nevén a Hugat és a Mosoni-Duna közelében fekvő Lickó vagy Liszkópuszta között mezőgazdasági termékek szállítására épített vasút átszelte a mai 10. számú országos főútvonalat is. A több tíz kilométer hosszúságban lefektetett, keskeny nyomtávú sínpáron a Hany Istók nevű kis gőzmozdony húzta a 25–30 lóréból – oldalfal nélküli vasúti teherkocsiból – álló vontatmányt. Az 1923-ban Berlinben gyártott, 760 milliméteres nyomtávolságú szertartályos gőzmozdony a gazdaság feloszlatása után először a Petőházi Cukorgyárban, végül a dél-zalai erdőgazdaságban teljesített szolgálatot. A hetvenes évek elején leállított, ipari műemléknek számító nyolcvanéves kis gőzmozdonyt a Közlekedési Múzeum restauráltatta, és ma ismét megyénkben, a nagycenki szabadtéri közlekedési kiállításon látható.

A gazdasági válság idején csődbe ment az eladósodott uradalom, hamarosan nemcsak gazdasága egy részét, hanem még a kastélyát is eladta, pedig – mint már említettük – még fizetett hirdetésben is reklámozta magát. A szövegből kristálytisztán bontakozik ki előttünk egy XX. század eleji magyar kapitalista nagybirtok teljes gazdaságstruktúrája: intenzív növénytermesztés és állattenyésztés, nagyüzemi szénatermelés és -exportálás, hengermalom és szeszgyár, magnemesítés, -értékesítés és erdőgazdálkodás, valamint gyufaalapanyag-előállítás.

A második világháború után a hagyományos paraszti árutermelés legnagyobb változását Lébényben is az első termelőszövetkezetek 1950 utáni kényszerű alakítása jelentette. A parasztgazdák ellenállása miatt azonban majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy a faluban igazi mezőgazdasági nagyüzem alakuljon. Az agrárkultúra gazdasági mutatóinak arányait és egész rendszerét átalakító változás az 1970-es években egyesített termelőszövetkezeti nagyüzem iparszerű gazdálkodásával következett be. A jól vezetett Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet fénykorában a hagyományos mezőgazdasági terményeken kívül milliós tételszámban szállította Európa szinte minden államába a termálvizes melegházban nevelt szegfűit.

A politikai rendszerváltással együtt járó tulajdonosváltást a termelőszövetkezet csak nagy nehézségekkel és gyökeres szemléletváltással vészelte át. A megyében az elsők között alakult új típusú szövetkezéssé. A mai, szakmai alapon szerveződött tulajdonos-menedzsment mindössze 1716 hektár, magasnak számító 23 aranykoronás bérelt szántóterületen és 1440 hektár vegyes erdő-rét területen gazdálkodik. A hagyományos növénytermesztésre, az egész régiót kiszolgáló takarmányozástechnológiájára és egy kisebb szarvasmarhatelepre alapozott termelő-értékesítő integrátor szerepében a gazdaság ma mintegy száz ember foglalkoztatását biztosítja. A takarmánykeverés, -értékesítés mellett az árpasörfőző üzem mutatja a több lábon állás igényét. A szigorúan ellenőrzött német technológia szerint készült sört a szövetkezés a saját tulajdonú vendéglátóhelyein méri ki.

Lébényben a szövetkezet mellett napjainkban mindössze nyolc kisgazdaságban folyik mezőgazdasági- és élelmiszer-termelés. A kisvállalkozók változatos, húsz-harminc hektáros területeken más munka mellett folytatnak jövedelemkiegészítő mezőgazdasági tevékenységet. A vasútállomás mellett épült egykori cukorgyárban, illetve az ebből átalakított malomban korábban a Magtermelő Vállalat működött, helyén most egy holland érdekeltségű vállalkozás rendezett be magtisztító és -csomagoló üzemet.