Népek és vallások | Száz Magyar Falu

Népek és vallások

Sok víznek le kellett folynia a Rábcán addig, amíg 1861-ben a Lébénytől búcsúzó Hudy István segédjegyző ily dicsérő szavakkal méltathatta falubelijeit: „Nints közöttük különbség, mert jó tettekben / és köz szeretetben élnek együtt.”

A közszeretet évszázadokon keresztül ugyanis hiánycikk volt a három nyelven beszélő népességnek ebben az olvasztókemencéjében.

Az Árpád-kori község a népvándorlás óta rendkívül változatosan alakuló lakosságára is pontosan ráillik Princz Gyula történésznek az ország népességére vonatkozó, száz évvel ezelőtt írt megállapítása: „…a magyar történelmet végigélt népek három nagy rétegből épültek fel és az ország mai nemzedéke ebből a három rétegből préselődött össze. Az első, az alapréteg az az összeverődött népesség volt, amelyet a honfoglaló magyarság államának megalkotása előtt az országban talált. A második réteget maga a honfoglaló magyarság, a harmadikat pedig a kiépített magyar állam területére beköltözött vendégek, helyesebben jövevények alkotják.”

Lébény eredendően vegyes lakossága még a kevés középkori forrás szerint is színmagyar volt. A Hunyadi-kor elején összeírt 26 családfő között még csak két német nyelvű és egy Tót nevű embert találtak. A község még legalább a XVI. századig magyar maradt, és csak a török kor első évtizedeiben jelentek meg először nagyobb számban az idegenek. A nyolc horvát származású szökevény zsellércsalád a győri káptalan szomszédos sövényházi birtokáról érkezett és telepedett meg az elmenekült lébényiek üresen maradt házaiban. A törökök átmeneti eltakarodása után visszaszivárogtak ugyan az életben maradtak, de hogy mennyien lehettek a visszatérők, arról nem szólnak az írások.

A hadjáratokban elmenekült vagy elpusztult lakosság cserélődése a faluban is új helyzetet teremtett. Szigetvár 1566-os eleste után már az egész környéken tömegével jelentek meg a horvátok. Az Ausztrián keresztül folyamatosan érkezők létszáma harminc év múlva Lébényben és néhány más községben már nagyobb volt, mint a magyaroké. Az 1659. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben az áll, hogy még a plébános is egy horvátok által vásárolt parasztházban lakott. Lébényben azonban csak átmenetinek bizonyult a horvát többség. A századforduló táján több család továbbköltözött, és a vizitáció után ötven évvel a győri jezsuiták is visszahívták Sövényházára elmenekült jobbágycsaládjaikat. A megmaradt kisszámú lébényi horvátok hamarosan teljesen feloldódtak az ismét többségbe került helyi magyarságban.

A község lakossága a XVIII. század közepe táján elérte az ezernyolcszáz főt. A jelentős növekedést egy újabb idegen népcsoport, a németek betelepedése eredményezte. Számuk rohamos emelkedésének hiteles bizonyítékául Ivánfi Ede piarista tanár monográfiaírónak azt a megjegyzését említjük, amely szerint húsz év múlva már „annyi volt itt a német, hogy bíróvá is németet választottak, és a község okmányait is németül írták”. Az újonnan betelepültek hamarosan kérték is a püspöktől, hogy a templomi szentbeszédet minden második vasárnapon anyanyelvükön hallgathassák. A németek sokaságáról tett megállapítást látszik alátámasztani egy nem sokkal későbbi esemény, amelyben az Esterházy-uradalom éppen Lébényből vitt el német jobbágyokat Komárom megyei, tata-várgesztesi uradalmába.

A nyugati világ vallásháborúinak idején az üldöztetés elől menekülő német jobbágyok egyes források szerint Türingiából és Salzburgból, mások szerint a német Baden-Württemberg tartományból jöttek. Neves nyelvészeink szerint mindkét feltételezés helytálló. Ugyanakkor több más történeti munka is beszámol arról, hogy sok német parasztcsalád nemcsak az üldözés, hanem a jobb megélhetés reményében, szervezetlen csoportokban, sőt csak családi vállalkozásként hagyta el ősei földjét és indult el kelet felé. Rajtuk kívül főleg alsó-ausztriai földművesek szivárogtak be a falu üresen maradt jobbágytelkeire. Moson megye német többségű vidékét Bél Mátyás óta Heidebodennek, füves pusztaságnak, lakóit pedig heidebauereknek, pusztai parasztoknak nevezték.

A térség német telepeseit általában Bajorországból származtatják, köztük a lébényieket is. Így vélekednek annak ellenére is, hogy a faluba költözött új telepesek katolikusok voltak, míg a többi Moson megyei nagy német falu lakói sokáig megőrizték protestáns hitüket, valamint német népdalkincsüket és hagyományaikat.

A községben már korábban is megfigyelhető volt az a jelenség, hogy amíg a szláv csoport az idők folyamán teljesen asszimilálódott a magyarságba, addig a német anyanyelvűek lélekszáma még a XX. század első felében is számottevő volt. Ezek a német származású lébényiek azonban a XIX. század végi népszámlálások óta szinte teljes számban német anyanyelvű magyarnak vallották magukat, pedig akkoriban a nyugati határ közelében több szempontból is kifizetődőnek látszott a német nemzetiséghez való tartozás. A magyar lakosságba integrálódásuk bizonyíthatóan szabad akaratukból történt, hiszen sem a Monarchiában, sem a király nélküli Magyar Királyságban semmiféle hivatalos kényszer vagy sugalmazás nem igényelte ezt tőlük. A németeket az 1946. évi kitelepítésükkor Baden-Württemberg tartományba szállították. Kényszerű távozásuk után a falu lakossága csaknem háromszáz fővel csökkent.

Az egyébként is elég kevert lébényi lakosságpalettát a XVIII. század végi mezővárosi korszakban tovább színesítette még az a több mint félszáz zsidó is, akik a Zichy-uradalom révén Morvaországból kerültek a faluba. Foglalkozásukról, községbeli korai társadalmi szerepükről csak szóbeli hagyományok és a megye falusi zsidóságának általános képe alapján tudunk fogalmat alkotni. Lébényben is házaló kereskedők és különféle szolgáltatók képében jelentek meg. Eleinte csaknem mind a nyolc család batyuzó kereskedő volt, és közülük csak a nyersbőrkereskedő járt lovas kocsival. Mivel akkoriban lakóházukon kívül más ingatlanvagyonnal nem rendelkezhettek, a rájuk kényszerített tőkefelhalmozásból ezek a házalók alapozták meg a község bolthálózatát.

Ennek a most már bizonyítottan vegyes lakosságnak a számát majd csak az úrbéri összeírásból ismerjük meg. Az 1773. évi összeíráskor az urbárium Lébény mezővárosban is csak az úrbéres területen élő családfőket írta össze, számuk ekkor 272 volt. A nem sokkal későbbi, 1784 és 1787 között lezajlott első magyarországi népszámlálás a község 230 házában már 402 családot írt össze. A nagyarányú növekedés főként annak tudható be, hogy a község lakói közé már felvették Baromházpuszta (Bormászpuszta) népességét is. Az ekkor regisztrált, összesen 1997 főt kitevő tényleges népesség megoszlását a statisztika – némi pontatlansággal – ekképpen adja meg.

Az első népszámlálás adatai

Férfi 964	Nő 1016	A férfiak közül 1-17 éves (sarjadék) 377
Összesen 964	Férfiak 1-12 éves 299	13-17 éves 78	Nők Összesen 1016	Jogi népesség Összesen 1980

Ez a sok mindenre kiterjedő összeírás furcsa módon csak a fiúgyermekeket tartotta fontosnak számba venni, a nőkre vonatkozó adatból kikövetkeztethető, hogy a leánygyermekeket nem különböztették meg. Egyáltalán nem vették fel a csecsemőket sem, akik csak egyéves kortól számítottak fiúgyermekeknek.

Megismerhetjük az első összeírásból a község férfilakosságának az úrbéres hierarchiában elfoglalt helyét és foglalkozásukat is.

A férfilakosság az úrbéres hierarchiában

Jobbágy (és örököse)	Zsellér	Egyéb
226	288	40

Nagyon pontos képet kapunk továbbá a különféle lakosságkategóriákról: három – felekezet szerint nem részletezett – papot és 22 nemesembert írtak össze. Egyébként a lébényi nemesekről megadott népszámlálási adat ellentmond a Mária Terézia által elrendelt nemesi összeírás Moson megyei felvételének, amely egyetlen lébényi nemest sem tüntet fel.

Lébényben még a hagyományokra alapuló dűlőnevek sem utalnak egyetlen néven nevezett tulajdonosra, a kora középkori határleírás és a későbbi öszszeírások is csak jobbágyneveket említenek. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a földek, a falu teljes határa az egész nyolcszáz éves történet során valamelyik nagybirtokos tulajdonában volt. Az apátság, a korona, majd a jezsuiták birtoklásainak megszűnését a világi földesurak megjelenése követte.

A nagybirtokkal kapcsolatos ügyek irataiban azonban egy idő után már megfigyelhető birtok nélküli, nemesi címet viselő személyek előfordulása, a közigazgatási iratanyagból viszont nem állapítható meg, hogy ezek a sokszor nem is egész jobbágytelket megülő családok milyen módon jutottak armálisukhoz. Falunk nemescsaládjai minden bizonnyal az udvari kamarának vagy az uraságoknak lefizetett összeg ellenében, a mezővárosi korszakban kaphatták meg ezeket az úgynevezett taksás nemesi címeket. A horvát származású nemescsaládok esetében nem zárható ki az a feltevés sem, hogy közöttük lehettek olyanok, akik a törökellenes harcokban, az ország más vidékén érdemelték ki birtokadomány nélküli kiváltságukat, az armális nemességet.

A Mária Terézia-féle 1754-es igazolási eljárások iratai tanúsítani látszanak ugyan azt a feltételezést, hogy a községben nem éltek nemesi címmel rendelkező családok, a levéltárban őrzött későbbi (1832. és 1847. évi) nemesi összeírásokban azonban már igazolt nemesi neveket olvashatunk: Dingraff Gáspár plébános, Fejes Pál, Hatos István és özvegye, Hatos Pál, Modrovich György, öregebb és ifjabb Modrovich István, Modrovich József, Modrovich Vince, Nagy Sándor, Patonay István, Tóth András, Tóth György, Tóth János és Tóth Márton. A névsor egyben megfellebbezhetetlen bizonyítéka a három helyi nemzetiség mindenkori egyenrangúságának, a benne szereplő egyetlen német nevű személy maga a híres templomépítő, Dingráff plébános.

A faluban élő nemeseink meglétéről és szerepléséről más konkrét bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak. A XIX. század harmincas éveiben lezajlott lébényi zendülés irataiban nemesi előnévvel megnevezett fő hangadó szerepel, a Hansági Múzeumban található móring(házasság)levelet pedig saját kezével maga nemes Hatos István írta alá 1848 januárjában.

A következő népességi adatok csaknem száz évvel későbbiek. Fényes Elek 1851-ben adta ki geográfiai szótárának harmadik kötetét, amelyben Lébényt magyarok és németek által lakott helynek írja le. Az összeírás idején 1288 katolikust és 549 evangélikus lakost számláltak meg, és 29 nemes személyt külön tüntettek fel. Adatai némileg csökkenő lakosságszámot jeleznek, ami azért meglepő, mert húsz évvel később, 1870-ben már sokkal több, 2512 lébényi lakost írtak össze.

A község lakosságának hirtelen számszerű növekedését minden valószínűség szerint a jobbágyfelszabadítással kapcsolatos tagosítás, a község és az uradalmi majorok, külterületek közigazgatási egyesítése magyarázza. A magyar korona országaiban 1881-ben végrehajtott népszámláláskor Lébény 418 lakóházában a megyei összeírásban jelzettnél százzal több, 2860 jelenlévő polgári népességet írtak össze.

A lébényiek etnikai megoszlása (1881)

Magyar	Német	Tót	Izraelita	Más nyelvű
1780	931	1	61	15

Hozzávetőlegesen ezt az adatot erősítette meg a nem sokkal későbbi, 1886-os megyei statisztika is, hozzátéve, hogy ez a lébényi lakosság akkor nagyon nagy, 14 523 katasztrális holdnyi határral bírt. Ennek jelentős részét természetesen a nagy- és középbirtokok tették ki. Későbbi évtizedekben – egészen a XX. század hatvanas éveinek közepéig – viszonylag folyamatosan növekedett a lakosság száma.

A népességszám alakulása (1890–2000)

Év	1890	1900	1910	1920	1930	1941	1949	1960	1970	1980	1990	2000
Lakosságszám	2969	2993	3131	3114	3233	3403	3312	3588	3457	3338	3183	3083

Az 1949-ben mutatkozó csökkenés a második világháború és a németek elmenekülésének, illetve kitelepítésének következménye volt.

Nemcsak Lébény nagyközségre jellemző, hogy az 1960-as évek közepéig a lakosság számának emelkedését folyamatosan csökkenő tendencia követte. A következő egy-két évtized kisebb mértékű apadása még valamennyire magyarázható a születésszám általános visszaesésével. Az 1990-es évek nagyarányú negatív változása azonban már más, feltehetően az elvándorlás következménye. A mezőgazdasági termelőszövetkezet és ipari ágazatainak felbomlása a fiatalabb generációk tömeges elköltözésével járt.

A lébényi lakosságot nemcsak etnikai, hanem vallási sokszínűség is jellemezte. Amíg azonban a három nemzetiség nyelvi különbségei ellenére is békésen élt egymás mellett, addig a két felekezet – a katolikusoké és evangélikusoké – évszázadokon keresztül hadakozott egymással.

Moson vármegye horvát lakosságát a hitújítás mindenütt érintetlenül hagyta római katolikus vallásában, ennek megfelelően a lébényi horvát közösség is évszázadokon keresztül őrizte ősei hitét. Vallásfelekezeti hovatartozásuk bizonyítékaként szolgál a már említett vizitáció, amelyből kiderül, hogy a horvát származású községi plébános otthon őrizte az apátsági és a Szent Margit-templom felszerelését is.

Falunkban az evangélikusok képében korán, már az 1600-as évek első felében megjelent a reformáció. Robbanásszerűen gyors terjedésének még a jezsuiták sem tudtak gátat vetni. A történelem különös fintora, hogy az ekkoriban kialakult „akié a föld, azé a vallás” elv és gyakorlat általánossá válása idején a protestantizmus egy olyan birtokon ütötte fel a fejét, sőt erősödött meg, ahol a földesúr éppen a Jézus Társaság volt. Az itt élő magyarság tömeges új hitre térése feltehetően a birtokossal, a jezsuita renddel való szembenállást is jelentette. Az újhitűeket a katolikus templom- és plébániai vizitációk jegyzőkönyvei herecitáknak, azaz eretnekeknek, a népnyelv pedig herezitáknak nevezte.

A lutheránusok 1648-ban gyilkos dühükben arra vetemedtek, hogy éppen Szent Jakab ünnepén – azaz a búcsúkor – megrohantak és agyonvertek egy, a papjukkal szóbeli vitába keveredett fiatal katolikus legényt. A békétlenség másik jelének azt az esetet tarthatjuk, amikor a protestánsok Szily Márton győri kanonokot nem engedték be a felszentelt Szent Margit-templomba, pedig annak harangját a két felekezet közösen használta.

A templom egyébként több ízben is gazdát cserélt. A környék földesura, Zichy Pál 1630-ban egyszer ugyan még visszafoglalta a herecitáktól, később azonban ismét azok birtokába került. Az 1647. évi VI. törvénycikk alapján pedig a vármegye rendelte el, hogy „a lébényi protestánsoknak templomuk visszaadassék, s a lelkészlak és iskola számára telek jelöltessék ki”. Amíg ez nem történt meg, gyülekezeti hely hiányában az evangélikusok beleegyeztek az esperesnek abba a kérésébe, hogy az évenkénti egyházmegyei gyűlést rendszeresen az innen elég messze eső Győr megyei Tét nagyközségben tartsák meg. Az eset nem is lenne említésre méltó, ha a döntésről szóló levélben nem szerepelne a presbiterek neve: azt ugyanis Laucsek Jónás lelkész, Szebik György – a jelenlegi evangélikus püspök egyik felmenője – és Hauptmann János kurátor írták alá a gyülekezet nevében.

Amikor néhány év múlva Mária Terézia királynő rendeletére Lébényben is meg kellett szüntetni a templom körül fekvő régi temetőt, a helybeli vallásfelekezetek között felelevenedett a régi keletű ellenségeskedés. Ennek megfelelően azonnal mély árokkal vették körül, sőt be is kerítették saját, külön helyeken kijelölt új temetőrészüket.

Az 1780-as évek közepén a vármegyei engedély birtokában a lébényi, magyarkimlei, halászi és öttevényi evangélikusok közös templom és lelkészlak építésébe fogtak. 1795-ben falunkban építették fel első egyházukat. Ettől kezdve viszonylagos béke uralkodott a két vallásfelekezethez tartozók között. Így volt ez annak ellenére is, hogy az új kis templom és paplak már a kezdetektől fogva sem felelt meg a vélhetően nagyszámú lébényi evangélikusok igényeinek.

A vegyes nemzetiségű lakosság vallásfelekezeti arányairól a gazdag eseménytörténet ellenére is kevés korai adatunk van. A már említett 1881-es népszámlálás szerint Lébényben a római katolikus lakosság száma (1791 fő) kétszeresen meghaladta az evangélikusokét (828 fő).

A vallásfelekezetek tagjai között fennálló feszültség igazán csak a századvég politikailag is békésnek mondható évtizedeiben kezdett oldódni. Az evangélikusok most már nagy és szép új templomának felépítésekor, a XIX. század végén már valóban barátságos viszonyok jellemezték a két egyház tagjainak kapcsolatát.

A felekezeti békét a századforduló utáni években egy rendkívüli esemény, Gyurátz Ferenc evangélikus püspök 1907. májusi látogatása is demonstrálta. A magas rangú egyházi személyt Lébény vallási hovatartozás nélkül, ünnepi díszbe öltözött teljes lakossága várta gyöngyvirágból készített díszkapuval, amely előtt a római katolikus plébános is köszöntötte a ritka vendéget. Innen húsztagú bandérium kísérte a lobogódíszbe öltöztetett házak során az evangélikus templomhoz. A felekezeti jó viszony ilyen, látványos megnyilatkozása „jóleső örömmel töltötte el a sokat megélt ősz püspök lelkét” – olvashatjuk az eseményről beszámoló Moson megyei lapban.

Lébény harmincas évekbeli történései közül kiemelkedik az a felemelő ünnepség, melynek során felszentelték a katedrális új harangját. A Mosonvármegye című laphoz küldött tudósítás szerint a híres Slezák-műhelyből kikerült nyolcmázsás Hősök harangját – amelyet az első világháborúban elvitt és beolvasztott második nagyharang pótlására rendeltek meg – a községvezetés tizenöt áldozatkész hívő külön hozzájárulásával készíttette el. A legnagyobb összegeket felajánlók (özvegy Földes Jakabné, Hajós József bíró, Thullner István, Weindhandl Anna, János és Pál) nevét külön köszönetben jegyezték fel. „Az új harang 1935. május 4-én az ebéd utáni órákban szólalt meg először, és amikor érces hangja végigzúgott a községen, sok szemben csillantak meg a meghatottság szívből fakadó könnyei” – írta az eseményt méltató névtelen újságtudósító.

A kétféle egyházhoz és templomhoz tartozást a búcsúnapok különbözőségében még ma is megtalálhatjuk. Lébény katolikus lakossága Szent Jakab napján, július 25-én ünnepel, az evangélikusok augusztus 20-án, Szent István királyunk napján tartják a templom és a maguk búcsúját.

Mindkét felekezetnek volt hagyományos vallási ünnepe is. A katolikus Németh Imréné így mesélte el unokájának a fiatalkori búcsújárások, zarándoklatok szép emlékét: „Régi szokás vót, hogy a libenyiek pünkösdkor Kánokba[Máriakálnok] mentek. A templombú indútunk hat órakor, két napra mentünk gyalog. Csomagjainkat lovas kocsi hozta utánunk. A prosecció elején fővátvo vittík a zászlókat és mi útközbe ínekűtünk templomi íneköket. Amikor a kimlei falu elejire írtünk, elkezdtek harangozni. Beméntünk a magyarkimlei és a horvátkimlei templomba is. Amíg a falukon átvonútunk, végig szót a harang. A kánoki tábori misére 11-re írtünk oda. Sok falubú gyüttek még prosecciók. A jómódú gazdák lovaskocsiva gyüttek de ők csak a mise kezdetére érkeztek és még aznap haza is mentek. Dílután is vót litánia, este mise. Másnap a délelőtti tábori mise után indútunk haza. Szentkípeket, rózsafüzért hoztunk haza emlíkbe. Itthon a Szent Antal kápolnánál vártak az itthon maradt hívek.” A második világháború után néhány évig még élt a hagyomány, az ötvenes évek óta azonban már csak a legvallásosabb hagyományőrzők mennek el a máriakálnoki kegykápolna júniusi búcsúünnepére.

Természetesen az evangélikusoknak is megvolt a maguk vallási keretekben ünnepelt hagyománya: „A reformáció ünnepén, október 31-én délelőtt magyarul, délután németül volt az istentisztelet az evangélikus templomban. Arra a napra emlékeztünk, amikor Luther kiszögezte a 95 pontot a wittenbergi vártemplom ajtajára 1517-ben. Minden időkben jeles napnak számított Lébényben István király napja is, az evangélikus templom szentelésének ünnepe. Ezen a napon vitték a templomba az aratási koszorút, hálaadásul az aratás szerencsés befejezéséért” – mesélte később Unger Lőrincné. Szavait Németh Judit néprajzkutató jegyezte fel és tette közzé a Lébényi Kalendáriumban.