A laskai nép költészete

Teljes szövegű keresés

A laskai nép költészete
Bár Laskó szomszéd falvai, Várdaróc és Kopács ballada- és mesetermő helyekként ismertek, ez a mi, valamikori városi rangú településünkről egyáltalán nem mondható el. Balladából alig féltucatnyit sikerült rögzíteniük a gyűjtőknek. Többségük már teljesen átlendült az újabb stílusba, és azokat a jegyeket viselik magukon, amelyek a műfaj elhalására utalnak. Az egyik legteljesebb szövegű a betyár Csali Pistáról szóló, a Lova lába megbotlott vagy másképpen az Esik eső, szép csendesen csöpörög típushoz tartozik. Kimondottan népi eredetű ballada, megmutatja a parasztság idealizáló hajlamát, amely a költészet szférájába emelte a betyársorsot: Csali Pista mit nem gondol magába, / Kilenc zsandár puskaszóval kíséré. / – Adjon isten, kocsmárosné jó, napot! / Voltak-e itt a fegyveres zsandárok? // – Én megmondom, nem tagadom, te István: / Tegnap volt itt kilenc zsandár s kapitány. / – Kocsmárosné, nékem halat főzzön kend! / Szolgálóját állítsa kend strázsára! / Jól vigyázzon, jól ráparancsoljon kend! // Kocsmárosné föl sem tette a halat, / Csali Pista már odabent dalolgat. / Két kislány is dalolgat az ölébe, / Azok adták a zsandárok kezébe. // A szolgáló szalad be nagy ijedve: / – Jön a pusztán kilenc zsandár fegyverbe! / Csali Pista nem vette ezt tréfára, / Fölugrott a Bársony paripájára. // Szaladt arra napnyugatköröszt felé, / Hogy ő elmegy csongrádi pusztába. / Bársony lova megbotlott egy gödörbe, / Ott nyomták el a zsandárok fektébe. // Csali Pistát kötözik a kocsiba, / Akkor kérdi: hol az ő Bársony lova? / Azt feleli a félegyházi kapitány: / – Már az István nem ül többet a lován! / Amoda van deszka csárdakerítés; / Csali Pista Bársony lova nyerítés. / – Nyerít ez a Bársony lovam, paripám; / Én voltam a Csali Pista, a te gazdád. // Nyitva van a Félegyháznak ajtaja, / Csali Pistát most kísérik be rajta. / Akkor jutott a nagy isten eszébe: / Ha valaki jönne segítségére! // Nyitva van a Félegyháznak ajtaja, / Csali Pistát most kísérik be rajta. / – Feleségem, két gyermekem, egy lányom, / A jó isten oltalmába ajánlom.
A nagy mesemondók is hiányoznak, a műfajnak csak a prózai kistestvérei maradtak fenn legtovább. Mondákból már tekintélyesebb mennyiségűt örökítettek át nemzedékről nemzedékre. Egyik legjobb ismerőjük Dobszai Sándorné Lakatos Mária (1935), akitől az 1980-as évekből sok-sok szöveget sikerült lejegyezni, melyeknek vonulatából a történetiek emelkednek ki. Némelyikük magyarázatot igyekezett fabrikálni például egy-egy földrajzi helynév eredetére. Mint az alábbi:
„Észak-Magyarországon van ez a Csete vára… Na és ebből a Csete várából kiindulva jöttek egy ilyen maroknyi kis magyar csapat, ilyen harcosok, fiatal harcosok egy tizennyolc éves körüli fiatalemberrel. Azt mondták, hogy az a király Csete király. Na de, hát most hogy király volt-e, nem-e, de annak a várnak a tulajdonosa volt, ugye, vagy a tulajdonosának a fia lehetett. És azok támadták meg a törököket, és elkergették itt le a határon keresztül egészen a Dráváig. Akkor még a határ tele volt erdőkkel, fákkal, bokrokkal, mindenféle kaszálókkal, ugye, mert akkor még nem voltak földművesek. Vadászattal, halászattal foglalkoztak a népek, s akkor egész a Dráváig, mikor szétkergették őket, a törököket, akkor ők lassan visszafordultak. És mikor odaértek a király kútjához, akkor ottan leszálltak megpihenni, a király volt a legelső. Csete Jánosnak mondták aztat a királyfit, aki legelsőnek észrevette eztet. Ez a kút, ez egy meteorkő volt. Valamikor azt mondták a régi öregek, hogy a csillag leesett a földből, és egy feneketlen kút lett a helyén. Úgyhogy, még pár száz évvel később is ottan annyi víz volt benne, hogy hát olyan hideg volt, hiába belesütött a nap, hogy nyugodtan lehetett benne úszkálni, fürdeni. A lovakat ott frissítették föl, a népek odajártak friss vízért, a kapások később, mikor már földműveléssel foglalkoztak.
Na és akkor ez a Csete János király ez is odament, saját magát is fölfrissítette, meg a 1ovát is, akkor az embörei is, és akkor kicsit pihentek, akkor fölültek megen a lóra, lovakra, és akkor elmentek tovább, de csak egy dűlőhosszan mentek el, ott egy völgybe akkor már hátba támadták őket a törökök. Eztet mondják a Csete völgyének. Tehát az lett a Király kútja-dűlő, mivel a király talált rá, ez meg lett a Csete völgye. Dűlő, mert itt az egész magyarok, kis magyar csapat, mind elpusztultak a királyfival együtt. A törökök mind hátba támadták őket, mer nagyon el is voltak már fáradva, meg hát azok többen is voltak, és mind kivégezték őket. És akkor ottan ilyen kisebb-nagyobb gödröket ástak, sírokat, és akkor abba még négyet-ötöt is beledobáltak halottakat. És később, kilencszázhármas esztendőben volt ez is, mikor itt fönt volt egy nagy erdő. És abban az erdőben belecsapott a villám. Egy nap három-négy villám is belecsapott. Úgyhogy teljesen leégett az a nagy erdő. És azt a dűlőt meg Égett erdő-dűlőnek nevezik máig is. Így van a telekkönyvbe, minden, ezek a dűlők így vannak beírva.
És a kilencszázhármas esztendőbe akkor kezdték aztat a sok tuskókat, mindent, az égett tuskókat kiszedni onnan, mert a nép annyira elszaporodott, hogy a földre még szükség volt. A laskai népnek. És akkor aztat, amint onnan fölszedték a tuskókat, irtották ki, azt nem tudták hova tenni, hanem ideiglenesen egy kis vasútvonalat akartak vezetni oda, a Király kútja-dűlőhöz, a király kútjához, és hogy avval majd betemetik aztat. Mert nem tudták volna hova tenni azt a sok égett tuskót. És ahogy a Csete völgyén mentek keresztül avval a vasútvonallal, akkor találtak olyan kisebb-nagyobb dombokban. És akkor aztat ők kezdték ottan elsimítani, és akkor találtak rá a csontvázakra. Úgyhogy a Csete Jánosnak a históriája már kezdett elsimulni, kezdett feledésbe merülni, akkor így fölújították újra a régi öregek. Tehát innen tudom, mert ez már, Jóisten tudja, mikor történhetett, ugye, még a törökök idején. Hát régen volt.”
A történeti mondák – meglepő módon – elevenen őrzik a tatárdúlás és a török háború emlékeit. Mint a magyar nyelvterület többi részén, a XIII. századi tatárjárás emléke itt is összemosódik a jóval későbbi török jelenlét eseményeivel. Elsősorban az elrejtett török kincsekről szóló történetek gyújtották fel a falu népének képzeletét:
„Ez még 1903-ban történt. Még mikor megtalálták aztat a kőkecskét, mert akkor csinálták eztet az utat, kövesutat itten, és akkor találták meg. Úgyhogy két török, hogy már hogy így mesélte Béni bácsi, hogy két török ember jött erre, és akkor kereste a kőkecskét. És akkor nem értette senki se a nyelvét, és akkor lerajzolták, de akkor sem nem tudták megmondani, hogy mi az, mert az a kőkecske annyira le volt töredezve, azok a finom faragásai, hogy nem lehetett fölismerni. Kutya volt-e vagy bárány, vagy kecske vagy mi volt. Senki nem tudta. És akkor ők mentek a határba mindenfelé keresték, és akkor így a Szöllős és Albert között, pontosan Dragula brégának mondták ottan aztat a kis utat, ott találták meg. Úgyhogy pontosan megvan a helye, hogy hol.
Ott megtalálták a kőkecskét, de nem tudták összezúzni, mondom, akkor csinálták az utat, és akkor nem ilyen hengerek voltak, mint máma, hanem a lovak húzták. És avval nem lehetett összezúzni, és akkor így egészben megmaradt, félredobták az árokba. És mikor a törökök odamentek, hát a farka alatt volt egy kis luk. Itt meg azt nevették, hogy nahát még a luk is megvan a farka alatt, ugye, viccesnek tartották, s azok meg kinyitották, hozták a kulcsot magukkal, meg valami régi pergamenpapírosokat, amikre rá volt pontosan rajzolva, megírva minden, és akkor így találták meg. Mikor kinyitották, az egész hasa alja szépen kinyílott. És akkor szedték ki belőle a sok kincseket. Ilyen ezüst, arany evőeszközöket ékszereket, minden. S mikor elmentek, akkor ocsúdtak föl a népek, ott a munkások, hogy hát ez őket illette volna ez a sok minden. Nekik kellett volna ezt mind megtalálni, ugye, mivelhát ők dolgoztak a fizikai munkával. Hát akkor ez tényleg megtörtént esemény.”
Egy másik mondában – melyet ugyancsak Dobszai Sándorné Lakatos Mária mondott el hangszalagra – a kincs harangban volt elrejtve:
„Mihó Pista bácsinak a felesége mesélte nálam: ők onnan származnak, a száznegyvenkettes házszámról. Az orvos-tanító bácsi mellett innen mindjárt az a ház. És ottan az ő édes szülikéjének mondták. A nagyszülei onnan származtak abból a házból, és azok ketten voltak testvérek. Két nőtestvér, és egyszer csak beállítottak oda is a törökök, és pontosan meg volt rajzolva a piros ponttal a térkép, hogy hol van elásva egy nagy harang. Úgy rajzolták le, és úgy értették meg, hogy mit akarnak, és azt mondták, hogy az is tele van ilyen kincsekkel. De aztán nem engedték fölásni az egész ház alját, mert le kellett volna különben bontani. Mert az akkori bizottság nem engedte két családnak a feje felöl, azt mondták, nem lehet lebontani a házat. Na és akkor ez egy örökös rejtély maradt, hogy most most valóban van ott nagy harang, vagy nincs nagy harang”.
A történelmi hősök közül Mátyás király a legnépszerűbb. A Duna melletti magaslaton álló hajdani Leányvár gonosz úrnőjének, Vörös Mártának a históriája az egész Drávaszögben népszerű. A vörösmartiak falunév-eredeztető mondájában az ő neve adódik a településnek, mert állítólag ott épült fel a község, ahol ő a Dunába fulladt.
„Vörösmarton élt, még máig is megvan a birodalmának a helye, hogy hol, merre lakott. Sokáig múzeum vagy gimnázium volt ottan. Nem tudom, tudnak-e róla? Valószínű. Laskóról is jártak oda gimnáziumba, középiskolába. És, hát ott élt, ez egy uralkodónő volt ott abba a környezetbe. És akkor ő tartotta a birodalmába a Dunát is meg a hegyet is, mindent ottan. És akkor, mikor nem akartak átmenni a réven, nem engedte át őket, hanem kellett neki vagy egy aranytallért fizetni, vagy pedig egy egész nap kapálni a hegyen, de nehogy lehúzzák a földet a hegyről, hanem az maradjon meg a maga valóságában. És alulról fölfelé kapáltak mindig. És akkor Mátyás király is odament, és tette magát, hogy őneki nincsen aranypénze. Honnan legyen neki, mikor ő nagyon szegény ember. De közben ott volt egy másik bácskai szegény parasztember, az is ment volna a beteg édesanyját meglátogatni. De annak se nem volt aranytallérja. És akkor így annak is kellett kapálni Mátyás királlyal együtt.
És akkor Mátyás király fogott egy aranytallért, és beledobta annak a sorába. És az megtalálta, nagyon megörült neki. Azt mondja: kedves barátom, kapáljunk tovább, hátha találunk, azt mondja, a te számodra is, és akkor átmehetünk mind a ketten. Mátyás királynak tetszett ennek az ajánlata, látta, hogy hát valami jószívű ember lehet, és kapáltak tovább. És akkor megint egyet beledobott annak a másik embernek a sorába, és akkor nagyon megörült, hogy na most már nem kapálunk tovább, átmehetünk mind a ketten. És akkor át is mentek, akkor másnap Mátyás király írt neki egy levelet, hogy a fenekéből három kiló húst vágjon le, és küldje el Budára vagy pedig személyesen menjen el. Na de aztán Mátyás királynak a szavára nem csinált semmit se, hanem nagyon szépen fölkészült, és a hatlovas hintóra fölült, csupa aranyozott, ezüstös ruhába, és belehajtatott a Dunába. Úgyhogy ott, megfulladtak. Így hallottam valamikor nagyon régen.”
A XIX. századi gyűjtésben mondahősként felbukkan Rákóczi Ferenc neve. Kossuth-téval egyidőben szerepel. Két olyan hős, akiket népünk állandóan visszavárt, mert tőlük remélte sorsának jobbra fordulását. Amikor a fejedelem száműzetésében Törökországban visszaadta lelkét a Teremtőnek, török tisztelői nem hitték el a halálát, akárcsak Magyarországon. Az a hiedelem, hogy Rákóczi halhatatlan, az 1840-es években még élt. A mondaőrző hagyomány Ács Gedeon korában is visszavárta:
„Rákóczyra köznépünk még emlékezik, de többnyire csak homályosan s zavarosan. Volt egy öreg s igen együgyű hallgatóm, Varga Jónás kincskereső és számtalan babonában hívő. Ez tőlem azon évnek, melyben kijöttem, elején kérdezte, hallottam-e s mit gondolok, igaz-e, hogy Rákóczy jön török segítséggel. S aztán elmondta, mit hallott ő valamely magához hasonló bölcstől a kovácsműhelyben:
Hát úgymond elment Rákóczy a török császárhoz, és segítséget kért:
– Szívesen adok, akármennyire kell – felelte a török császár. – Hány embert adjak?
Nem kell nekem ember – válaszolta Rákóczy –, mert van nekem elég. Csak azt kérem, lássa el felséged fegyverrel s egyéb szükségessel!
– Hát hány embered van? – kérdezte a császár.
Rákóczy pedig ezt felelte:
– Van hatvanezer sátorral.
– S mennyi van egy-egy sátorban?
– Mindegyikben hatvanezer – felelte a kuruc vezér.”
Legalább ilyen érdekes az a monda, amelyet 1849-ben hallott és jegyzett le ugyancsak Ács Gedeon. Tulajdonképpen azt érte tetten, hogy egy történet a vágyak, remények révén egyre népszerűbb lesz a nép körében, és megindul a folklorizációja:
„Európa uralkodói Bécsben gyülekeztek, s vastáblákkal lezárt ablakú helységben tanácskoztak. Csak gyertyák világítottak. A fejedelmek nem egyeztek meg a vitatott kérdésekben, ezért azt mondta a magyar király, hogy neki volt egy olyan embere, aki a kérdésekre választ tud adni, meg tudja mondani, mit tegyenek. Küldöttet menesztett Kossuthért, aki amikor megérkezett, eloltotta a gyertyákat, majd kitárta az ablakokat. A királyok dühbe gurultak. Ekkor Kossuth a gyertyákhoz lépett, mindegyiket kettétörte, s megmutatta, hogy belsejük tele van lőporral, ami pár perc múlva felrobbant volna.”
A Kossuthot mondahőssé avató történetet Ács így kommentálta: „E mondában a tanulságon kívül igen érdekes a magyar nép szívóssága is, mely szerint mikor javában harcolt a császár ellen, azt conclaveban tanácskoztatja collegáival s ministereivel a nemzet megnyugtatásáról.” A meséléstől azonban nem lehet számon kérni a valóságot és a hitelességet.
Bár Rózsa Sándor sohasem fordult meg a vidéken, némely monda mégis ennek az ellenkezőjét állítja. A mesélők között olyan is akadt, aki még maga látta azt a kocsmagerendát, amelybe a nevét véste. Sőt – egyesek szerint – a híres betyár a Bellye–Eszék közötti országút nevezetes csárdájában, a Csingilingiben is tanyázott.
Miről kapta a nevét a fogadó? „Hát ott is nagyon sokat megfordult Rózsa Sándor, az valamikor nádas kis csárda volt, azután lett már így épülve. És hogy a pandúrok el ne fogják őket, akkor egy nagy csengőt kiakasztottak az ajtó fölé, és egy zsinórt kötöttek rá. A zsinór végét meg nagyon messzire kihúzták az útra. És hogyha valaki jött az úton, akkor egy őr mindig ott állt a madzag végén, a zsinór végén, és akkor az megrántotta azt a zsinórt, és akkor a csengő az úgy csöngött, mintha azt mondta volna, hogy csingilingi. Erről lett elnevezve a Csingilingi csárda. És akkor, hogyha valami szegényebb ember jött, akkor azt elengedték, ha gazdagabb, akkor jó(l) kifosztották. Erről lett elnevezve a Csingilingi csárda. Még nóta is van róla: Csingilingi csárdában / Ecet ég a lámpában, / Meg sem gyújtsák, úgy is ég, / Barna legény a vendég. / Barna legény berúgott, / Hazamenni nem tudott.
Úgy is mondták, hogy Rózsa Sándor berúgott, hazamenni nem tudott.”
Laskón a dalkincs is szegényesebb, mint a környéken. Ács Gedeon dallam nélkül jegyzett le néhányat a XIX. század második felében. Az alábbi volt a legkedvesebb számára, mert úgy érezte, ez illenék a saját sorsához: Meg vagyok én búval rakva, / Mint a borízű almafa, / Kettő-három terem rajta, / Meg is terítve az alja.
Amikor Kiss Lajos népdalgyűjtés céljából az 1940-es évek elején felkereste a vidéket, megállapította: a műfaj módszeres tudományos kutatására sajnos, elég későn került sor. Így érthető, hogy legrégibb népzenei rétegünk dallamai már csak ritkán kerülnek elő az idősek emlékezetéből. Annál teljesebb virágzást mutat az új népzenei stílus, de az elszigetelődés következtében ennek dallamaiból is a régibb típusok maradtak fenn. Főként a régi katonanóták, de bőven akad az újabb balladákból is. A dallamok előadása mindenütt régies, kemény vágású ritmussal, a beszélő jellegűeké pedig dús cifrázatokkal. Laskót is új stílusú szerelmi dallal mutatta be: Ne nézz rám, és ne nevess, / Mert megtudják, hogy szeretsz! / Rám néztél és nevettél, / Megtudták, hogy szerettél!
A 83 esztendős Toldi Péter a gyűjtőnek katonadalt énekelt szép, régies előadásban: Ha még egyszer húszesztendős lehetnék, / A lányok közt sokkal jobban szétnéznék, / Választanék olyan igaz szeretőt, / Ki megvárná azt a három esztendőt.
Hogy miért termett keveset a népköltészet fája Laskón, nehezen lehetne kideríteni. Inkább csak sejthető, hogy a valamikori parasztpolgárok lakta mezővároska lakói a felfelé törekedés során igyekeztek elfelejteni örökségüket, hogy egy másik kultúrát, más dalokat tanuljanak meg. Szerencsére ez nem mindenkor sikerült, így menekülhetett meg néhány népköltészeti gyöngyszem a végleges feledéstől.

Dobszai Sándorné Lakatos Mária mondát mesél 1979-ben

Ház az utca végén, 1960-ban

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT