A régiek viselete

Teljes szövegű keresés

A régiek viselete
A Drávaszög délkeleti szegletében – ahol Laskó is éli a maga évszázadait – sajátos népviseleti sziget alakult ki: Laskó, Várdaróc és Kopács népének öltözködése lényeges vonásokban tért el a környezetétől. A viseleti szokások azonban nagyjából azonosak voltak a Vörösmart és Siklós vonaltól délre, valamint az Ormánságtól keletre elterülő vidékekével.
A legjellemzőbb viseleti darab, a főkötő segítségével határozta meg Gönyey Sándor a Drávaszög népművészeti elkülönülését. Azt is megkockáztatta, hogy addig nyúlik a terület határa, ameddig a régi református női viseletben kimutatható a bugafíkető. A nők hajukat leggyakrabban hátul két ágba csavarták, ezután egymásra fonták, majd abból erős kontyot formáltak. Ha kicsinynek tartották, vendégkontyot készítettek keskeny ruhacsík segítségével, mert ezen a főkötő jobban feszült.
A kivetkőzés már a XIX. században megtörtént, ezért kevés a leírás, és ezért alig egy-két képi ábrázolás maradt fenn erről a viseletről. Alapanyagát, a lent, a gyáripar térhódítása előtt maguk termesztették. A Kender- és Len-földek falu környéki nevei máig élnek. A két növénynek a feldolgozási folyamata szinte teljes egészében megegyezett az országosan elterjedt eljárásokkal. A levágott növényt kévékbe kötötték, majd patakban áztatták, megtisztították a sártól, és napfényes időben szárították. Durván megtörték, majd a tiloló segítségével finomabbra zúzták. A fás részt, a pozdorját összetörték, eközben a felhasználható szálak megpuhultak. A további tisztítás egy szöges szerszám, a gereben segítségével történt. A fonásra alkalmas szöszt gombolyagba kötötték, végül rokkán megfonták.
A fonalat is alkalmassá kellett tenni a szövésre. Puhították, fehérítették, sulykolták, majd a legtöbb házban a bútordarabként ott álló kézi szövőszéken szőtték vászonná. Elsősorban a nők értették a módját, de akadt férfi is, aki kezelni tudta a szövőszéket.
A legalsó, mellre öltött ruhadarab a pókos bélés volt. Házilag készítették, és piros, kék, lila, olykor zöld, sárga, fehér fonalból, úgynevezett hezonával szőtték csíkosra. Amikor elérte a méternyi hosszúságot, kettéhajtották, és a hajtás közepén T alakban kivágták, egy gombbal vagy csak egyszerű összevarrással fogták össze. A vágás mentét a hezonával megegyező színű vászonnal szegték be. A hajtás oldalait vagy fehér, vagy színes fonallal „mindenember-varrással” öltötték össze. A vállba egyenesen kapcsolódtak a rövid, húsz-huszonöt centiméteres, ugyancsak csíkozott ujjak. A pókos bélés fölé öltötték a vékony tüllből készült tilánglis, tászlis inget, hogy a blúzszerű ruhadarab jobban érvényesüljön.
Az ing alapanyagául leginkább apró pettyes tüllt használtak. Két szabását ismerték. Általános volt a mellévarrott ujjú, amelynek nyakát az ujjak felső részével együtt ráncolták össze, majd fekete pertlivel beszegték. A másik típusú a belévarrott, illetve vállba varrott ing volt. Kétféle anyagból készítették, a derékrészt finomabb, a vállrészt durvább tüllből. A nyaka csukott, s hímzett gyolcsfodor díszítette. Elöl végig hasított, nagy fodorral van beszegve. Gombokkal csukódott. A hosszú ujjon levő bodor, azaz fodor, a tászli, gazdagon hímzett. A kevésbé tehetősek ingeiket gyolcsból készítették, szerényebben díszítették, s ujjait csíkos szádából varrták.
A vászoning változata a bodorka. A legfinomabb és legvékonyabb fonalból szőtték. Szabása megegyezik a pókos bélés vonalvezetésével, csak a nyakrésze kerek s enyhén húzott. Horgolt csipke díszítette, mint az ujjakat. A bodorka viselése társadalmi helyzetre utalt, csak a tehetősebbek jártak benne, mert elkészítése sokba került. Laskón a szegény lányok nemegyszer sóhajtottak fel: Bárcsak lenne egy bodorkám!
Az alsótestet gazdag hímzésű pöndő fedte. Lyukas hímzéssel kislingelték, és alapos keményítés után vasalták. A XIX–XX. század fordulóján előkerült több olyan darab, melyen a slingelést gazdagon kézi horgolású csipke helyettesítette. A gyolcsszoknyára még „rászedtek” egy két-három méter széles szoknyát, s ennek tetejére került az ünneplő selyemből. A fiatalaszszonyok vékony kázsmírból varratták. A derékban összeszedett lapos ráncokat keskeny öv fogta össze, amely a szoknyának nagy, hullámos esést adott. Hossza bokáig ért. Anyagával megegyezett a hasonló színű kötény. Selyemből varrták, a legkedveltebb a rózsás mintájú. Derékban ráncolt, és keskeny taftövbe rakták be. Körül vékony csipkét varrtak rá fodrosan. Rövidebb volt, mint a szoknya, hossza átlagosan hetven centiméter.
A nők az ing fölé öltötték a testhezálló, a karnál mélyen kivágott csécses pruszlikot. A mell és a hátrészt színes mintázott fekete selyemből vagy brokátból készítették, és házilag szőtt lenvászonnal bélelték. Elejére csipkék, vitézkötéses fényes ragyogók, csécsek kerültek, erről kapta a nevét. Az összevarrások széleire összehajtogatott, színes szalagokat illesztettek. Harmincöt-negyven éves korig viselték, majd egyszerűbb, kevésbé díszítetteket öltöttek magukra. A fölé került nyakba való kendőt sem viselték tovább, tehát kizárólag a fiatalok ruházata volt. Kétféle kendőt használtak. Az egyik díszesebb, azt öltötték magukra ünnepen, vasárnap, az egyszerűbbet a mindennapi viseletre használták. Az úgynevezett vasárnaplót pántlikás csécses keszkenőnek nevezték. Úgy készítették, hogy háromszögletűre szabott fekete taftselyemre hullámos vonalakba piros selyemszalagot helyeztek. A szabott vállkendőket házilag varrták, rojtozták. A piros selyemből készült díszrátétet „békaszájra felszedve” kézzel varrták az alapra, a szélét azonban géppel szálazták ki.
Hidegebb időben előkerültek a kabátok is, amelyet fölöltőnek neveznek. Az idősebbeké egyszerűbb, dísztelenebb volt, alul bokorba szélesedett. Száz éve még csurupét viseltek. Szintén posztóból készült, ám melegebb volt, mivel az alját és belsejét prémmel bélelték. A fiatalok is ebből az anyagból varrták a kabátjukat azzal a különbséggel, hogy díszítésül a kabát színével megegyező selymet varrtak rá, ezenkívül gazdagon hímezték selyemmel.
A főkötő volt a nők és az egész Drávaszög legdíszesebb viseleti darabja. A hímzésminták leggyakrabban használt öltésmódjai a vastagvórás, a száröltés, a lapos hímzőöltés, a csoportos bimbóöltés, a sántavetés, a kettős fonatöltés. Gönyey Sándor a Drávaszögi hímzések című munkájában tíz megmaradt laskói főkötőről tesz említést. Hat az 1980-as években a faluban került elő.
A hímzések alapmotívuma legtöbbször a rózsa és a tulipán, valamint egy stilizált haltest. Utóbbi a kedvenc mintaelem. A Laskóról előkerült darabon igen erősen stilizálták, jóformán csak a haltest alakja vehető ki, amely virágok, tulipánok, rózsák szívek közé van elhelyezve. A növényi motívumok közül a leggyakoribb a már említett rózsa, amely nemcsak a főkötők dísze volt, hanem a házak homlokzatfalának kovácsoltvas ékessége is. A török eredetű virág, a tulipán is díszített főkötőket. Népszerű a szegfű, sőt a főúri csemegének számító gránátalma stilizált képe szintén felbukkan. A természetből merített virágminták között a margaréta is többször előfordul.
A főkötőkön legáltalánosabb a vastagvórás, amelynél a laposöltéseket egy belső szállal öltik alá. A nagyobb felületek kitöltésére alkalmas. A vastagvórással egybekötött huroköltések a szirmok és csipkés szegélyek kivarrására felel meg. „A vastagvórástól abban különbözik – határozta meg Gönyey Sándor –, hogy a tű kivezetése után a felső rajzvonalnál az előző szálat – úgy, mint a huroköltésnél – a tű alá fogják”. A nagy felületek bekeretezésére a láncöltés vagy nyakba őtés a legalkalmasabb, amelynél az egyes láncszemekbe bimbóöltéseket varrtak.
A főkötő felett még fejkendőt is viseltek, amelyet fátyolos kendőnek neveztek. Akkor tették a fejükre, amikor levetették a tüllből készült tekerőzőt, amelyet gyöngyös tűkkel erősítettek a főkötőre. Finom gyolcsból készítették, széleit lyukas hímzéssel varrták ki, csücskét pedig pókos rózsákkal díszítették. A selyemből készült kendő is elterjedt. Ennek nem volt rostja (rojtja), ahogyan Laskón nevezték. A ternó, a télen viselt posztószerű, vastag anyagból készült kendő akkor volt szép, ha sok volt a rostja. Két bötyökre (csomóra) kötötték, mint a máslit (masnit). Az asszonyok ünnepnap cipőt viseltek, a templomból kijövet azonban levetették, és papucsot húztak. Így egy pár cipő akár egy életen át kitartott.
A férfiviselet kevésbé cifrálkodó. A XVIII. században még fehér szűrt és fehér posztónadrágot hordtak, melynek alapanyagát az eszéki vásáron szerezték be. Vállig érő hosszú hajat növesztettek, legtöbbjük bajuszt viselt. Az ünneplő ruha kék, illetve meggyszínbe átmenő kékes posztóból készült, zsinórral díszítették. Hétköznapokon az igen bő ujjú réting és a pőre gatya járta. A férfi azonban igazán csak akkor volt felöltözve, ha a nyakába akaszthatta vászontarisznyáját.
Az alsótestet fedő gatya szabásvonalai derékszögűek voltak. A széles gyári vászon megjelenésével szára egyre bővült, inkább rakott szoknyára kezdett emlékeztetni.
A férfiak fejükön nyáron kalapot, télen asztrahán sapkát viseltek, lábukon ráncolt szárú csizmát vagy papucsot hordtak. A csizma bőrből készült. Az 1870-es években Várady Ferenc írta monográfiájában: „Nevezetes a laskói, kopácsi és daróci atyafiak óriási karimájú kalapja, mely most már majdnem teljesen kiment a divatból. Még a hetvenes évek elején közönséges volt e vidéken a fél méter átmérőjű kalap, melynek karimája felfogott 3–4 liter esővizet. Újabban már ezek a községek is követik Csúza és Vörösmart vidékének népeit, hol a legújabb divat szerént öltözködnek.”
A rövid derekú, széles ujjú, vállban húzott vászoning fölé nagy ezüstgombokkal díszített posztómellény vagy kizsinórozott dolmány került. Később terjedt el a bársonymellény viselete. Télen ködment, ritkábban szűrt hordtak. A széles karimájú kalapot felváltotta a kerek karimájú, pörge kalap, a posztóból készült öltönyök pedig fokozatosan kiszorították a vászonruhákat.
Már a XIX. század utolsó évtizedében igen előrehaladott volt a kivetkőzés, a házilag készített darabokat a cifrább gyári készítményekkel cserélték föl. „Nem ritka eset – írta ugyancsak Várady Ferenc –, hogy jóképű magyarjaink kemény kalapban, csinos uras ruhában, keményített gallérral és ingellőkkel jelennek meg. A nők öregebbjei megmaradtak a régi fekete vagy sötétkék ruha mellett; a közepes korú és ifjabb menyecskék, leányok a legújabb divat szerint öltözködnek, s bámulatos fényűzést fejtenek ki. Eddig a selyem meg a bársony járta, most a legdivatosabb szöveteket használják, s a párizsi divatlapok után varratják ruháikat. Kalap, gallér és kesztyű elmaradhatatlan kellék a Duna-vidéki módosabb magyar nőknél.”
Mindehhez még azt is hozzátette: „Általános a fogkefe használata, a fürdés, az arc, a kezek ápolása. Elterjedt a festés, a szűk cipők, derékfűzők viselése.” A legfiatalabbakat sem kerülte el a divatozás: „A kislányok rövid szoknyában, a fiúk térdig érő nadrágban vagy vadászruhákban járnak. Fénymázas topán vagy csizma a divat. A csecsemőknél csipkés pólya, cifra babaruha járja. A kényeztetés oka: legtöbb gyerek – egyke.”

Laskói főkötőhímzés

Főkötő viselése az 1940-es évek elején

Alfalusi női viselet

Pókos bélés

Pendelyszél hímzése

Csécses pruszlik

Horgolt főkötő

Tulipános főkötőhímzés

Tulipános szőttes

Geometrikus mintázású szőttes

Hétköznapi női viselet egy 1895. évi fotón

Kézimunkázó asszonyok a „varróban”, az 1980-as években

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT