I. Akik beírták nevüket a falu történetébe
I. Akik beírták nevüket a falu történetébe
Balogh Gábor (1823-1902). Köveskálon, kisnemesi családban született, Balogh István diszeli származású molnár és köveskáli nemes Győrffy Zsófia gyermekeként. A szülők sírja a felső református temetőben ma is látható. A helyi elemi iskola után a Győrffy rokonság és keresztapja, Mándi Márton Gábor helyi református lelkész szorgalmazására egyezett bele apja, hogy fia Pápán, a Református Kollégiumban folytassa tanulmányait.
A gimnáziumot követően elvégezte a jogakadémiát is, bár édesanyja papként szerette volna látni fiát. Legátusként prédikált is a köveskáli templom szószékéről, ami közmegelégedést váltott ki. Kezdő jogászként abba a tizenkét fős, fiatal ügyvédekből álló csoportba tartozott, amelynek tagjai Zala megye országgyűlési képviselői mellett írnokokként részt vettek az 1848. évi országgyűlésen. Ugyanezen esztendőben önként beállt a szabadságharc honvédei közé. A tapolcai nemzetőrökkel részt vett a Dráva menti harcokban. Szeptemberben már az 56. zászlóalj közkatonái között található. Hamarosan őrmesterré léptették elő. Főhadnagyi rangban érte meg a szabadságharc bukását. Ott volt a kápolnai csatában, a dicsőséges tavaszi hadjáratban, majd Buda bevételénél, ezt követően pedig a felvidéki harcokban. Csapatával ezután Komáromba vonult. A szabadságharc bukásának híre Veszprémben érte, ahova újoncozni érkezett. Még visszatért ugyan Komáromba, azonban a fegyverletételt követően haza ment Köveskálra. A család gazdaságában tevékenykedve töltött el másfél esztendőt, majd Devecserbe hívták ügyvédnek. Egész életében ügyvédként dolgozott. Életének fő állomásai: Csabrendek, Devecser és Bőny. Emlékiratait, amelyeknek döntő többsége a szabadságharccal és annak résztvevőivel, továbbá ügyvédi pályafutásával foglalkozik, 1892-ben vetette papírra fiai számára.
Bódi Magdolna (1921-1945). Szegény római katolikus családból származott, szülei cselédek, napszámosok voltak. Szigligeten született, de apró gyermekkorában Köveskálra került a család. Elemi iskoláit is itt végezte, Rácz Gyula keze alatt. Már itt kitűnt különleges érdeklődésével, nagyszerű énekhangjával. 1934-ben a család Mámapusztára költözött, ahonnan a felcseperedő kislány a fűzfői római katolikus közösségnek lett buzgó és a gyermekek számára meghatározó tagja. Körülményei nem engedték, hogy hőn óhajtott álma valóra váljon, és apáca lehessen. Helyette 1939-től a fűzfőgyártelepi Nitrokémia Rt. munkása lett, de egyházához való kapcsolata nem változott ezután sem, sőt még szorosabbra fűződött. Rendíthetetlen hittel és elszántsággal igyekezett a tévelygőket vagy a rossz útra tévedteket jó irányba vezetni. Élen járt a gyári a munkában, első volt a templomban és az egyházban tevékenykedők között is, kivette a részét mindezeken túl minden karitatív tevékenységből. 1942-ben avatták kongreganistává (a Mária-kongregáció tagjává), 1943-tól a vilonyai Szívgárdát vezette. Missziói munkát végzett a gyártelepre beosztott munkaszolgálatos lányok között. 1943-ban alakult meg a Katolikus Dolgozó Leányok Országos Szövetsége (D. L.), amelynek Litéren vezetője lett. Felbecsülhetetlen szociális munkája, továbbá kelkigondozói tevékenysége, amit a munkáslányok között végzett. a nehéz háborús időkben erősítette, bátorította a rábízottakat. Készen állt a vértanúság vállalására. Ez nem váratott sokáig magára. 1945. március 23-án a Litérre bevonuló szovjet katonák egyike erőszakoskodásának ellenállva érte a halál. Fiatal életét e katona gyilkos puskagolyói oltották ki. Boldoggá avatási perét Mindszenty József indította el.
Csengey Károly (1933-1976). Köveskáli gazda családból származott, édesapja egy ideig községi kisbíró volt. A keszthelyi Mezőgazdasági Technikum révfülöpi kihelyezett tagozatán végzett. Az 1959-ben megalakult termelőszövetkezetben kezdte pályafutását bérszámfejtőként. 1960-ban a szövetkezet elnökévé választották. Rendkívül jóindulata, segítőkészsége máig emlékezetes a faluban. Elnöksége alatt Kovács András elnökhelyettes és a tagság hathatós támogatásával virágzó gazdaság bontakozott itt ki. A gazdálkodás megszervezésében a település hagyományaira épített: a szőlészetre, borászatra és az állattartásra. A nagyarányú szőlőtelepítések mellett őszibarackost hozott létre. A Séd elején zöldségkertészet működött, ahol káposztát, paprikát, répát és országosan is figyelemre méltó vöröshagymát termesztettek. Létrejött a tehenészet, az anyakocatelep és disznóhizlalda, a juhászat és a baromfitenyészet. Mindenkinek munkalehetőséget biztosított ez a gazdaság. A zárszámadás valóságos közösségi ünneppé vált. A kővágóörsi szövetkezettel való egyesülést követően ez a virágzás megszűnt. Ebben a közös gazdaságban, korai haláláig, a volt elnök az elnökhelyettesi tisztet töltötte be.
Cserjési Károly (1874-1941). Tanár, aki a falunak helytörténeti, családtörténeti kutatója volt. Leánya, Cserjési Mária a helyi jegyzőnek, Vass Jánosnak volt a felesége, így került Cserjési Károly és felesége a faluba. Az itt eltöltött esztendők rendkívül termékeny évek voltak. Az ekkor végzett figyelemre méltó kutatásainak eredményeit több tanulmányban összegezte. Ezek a munkák Köveskál nemesi családjaival, e családok által őrzött, korai dokumentumokkal foglalkoznak döntő többségben. Közöttük olyan írott emlékeket is feldolgozott, amelyeket csak az ő munkáiból ismerünk, mert a háború és a kommunista diktatúra esztendeiben megsemmisültek. A köveskáli nemesi levelesládák tartalmát bemutató tanulmánysorozata a Magyar Családtörténeti Szemle 1938. évfolyamában jelent meg négy, és az 1939. éviben egy közleményben. Különösen jelentős, a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában őrzött forrásértékű kézirata, amelyet 1937-ben adott be pályamunkaként. Benne a település korai történetének forrásaival, továbbá az 1930-as évek jellemzőivel foglalkozik. Hamvai a falu felső katolikus temetőjében nyugszanak.
Győrffy Endre (1825-1849). A településen a legkorábbi múltra visszatekintő nemesi család sarja. Győrffy György és Győrffy Lídia fiaként látta meg a napvilágot. A helyi elemi iskolát követően Pápán, a Református Kollégiumban tanult. Tagja volt a kollégium nagyhírű önképzőkörének. Több hazafias és szerelmes verse nyomtatásban is napvilágot látott. Kortársai, diáktársai egyaránt különösen tehetséges ifjúnak tartották. Mint joghallgató, egészen korán, több diáktársával együtt önként állt a szabadságharc zászlaja alá. Először a 2. honvédzászlóalj kötelékében harcolt a bácskai fronton s a Dráva mellett. Hősiességéért őrmesterré léptették elő. Ezt követően került át a 33. honvéd zászlóaljhoz. A szélaknai csatában az osztrák túlerővel szemben utolsóként hagyta el a magyar védelmi állást. Harcolt a Guyon Richárd vezette híres branyiszkói áttörésnél.
A tavaszi hadjárat győzedelmes hatvani és isaszegi csatáiban is kitüntette magát. Ezt követően léptették elő hadnaggyá, majd harminc emberével a váci hadifogolytábor és kórház őrizetére rendelték. Itt írta naplóját, amely 1849. április 28–1849. május 19-ig rögzítette az eseményeket. Nagy katonai ambíciókkal, lehetetlent nem ismerve indult Budavár visz-szavételére. Az itt vívott harcokban 1849. május 21-én hajnalban halálos sebet kapott. Tíznapi haláltusa után hunyt el. Földi maradványai bajtársai hamvaival együtt közös sírban nyugszanak. Vitézségéért főhadnagyi rangot kapott. Emlékét a dunántúli református püspöknek, Pap Gábornak a XIX. században írt versein túl a helyi református templomban, 1999-ben elhelyezett emléktábla őrzi. Egykori díszkardja és a családi Biblia az utódok tulajdonában található.
Győrffy Dezső (1901-1990). Ugyancsak a nagy múltú nemzetség tagjaként látta meg a napvilágot, Győrffy Béla és Gyenis Mária ötgyermekes családjában. Pápai diákévek után került Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolára, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Középiskolai tanárként, geográfus-kutatóként nemcsak tanított, hanem egész életét
a tudomány szolgálatának szentelte. Feltárta a Káli-medence geográfiai jellegzetességeit, a Balaton-felvidék geomorfológiáját, a Balaton keletkezésének elméletével is foglalkozott. Tanulmányai között úttörő jellegűeket tart számon a földrajztudomány. Kutatásainak eredményei döntő többségben a Földrajzi Közleményekben jelentek meg. Az a tudós tanár volt, aki nemcsak tanított, nemcsak széles körű, hatalmas ismeretanyagát adta át tanítványainak, hanem nevelt is. Mégpedig személyes példájával, rendíthetetlenségével, szerénységével, az igazi kutatókra jellemző rácsodálkozási képességével, minden körülmények között megőrzött egyenességével, szolgálni tudásával. Tanítványainak sokasága emlékszik tisztelettel, kegyelettel, hálával egykori tanárára. A szó legnemesebb értelmében vett polihisztor volt. Közvetlen szakterületén kívül nyelvészeti, valamint művészetelméleti kérdésekkel egyaránt foglalkozott, és készített jelentős feldolgozásokat, köteteket kitevő tanulmányokat. Ezeknek java része azonban máig kéziratban maradt. Bár tanári munkája Salgótarjánhoz kötötte, szülőfalujához, ősei otthonához soha nem lett hűtlen. Nemcsak kutatásai során tért ide vissza, hanem nyaranta is rendszeresen megjött, a szomszédos Balatonhenyéből származó feleségével együtt. Földi maradványai felesége mellett a balatonhenyei református temetőben nyugszanak.
Márton Gábor (1775-1848). A szomszédos Balatonhenyén vagy Monoszlón született kisnemesi családban. Testvéröccse volt a neves pápai kantiánus professzornak, nagyszámú teológiai és filozófiai munka szerzőjének, Mándi Márton Istvánnak. Ő is Pápán, a Református Kollégiumban végezte a gimnáziumot és teológiai tanulmányait. 1793 pünkösdjén a köveskáli gyülekezetben legátusként szolgált. Csurgón, tanárként kezdte pályáját. Az itt kiadott Kis káté című munkáját királyi parancsra elkobozták. 1810-ben már Köveskál lelkésze volt, ahol haláláig szolgált. 1841-ben választották meg a veszprémi egyházmegye esperesi tisztére, de egyszerre Zala megye táblabírája is volt. Lelkészsége alatt jelentősen megszilárdította az egyházfegyelmet, nemcsak a hívekre, hanem a lelkészre vonatkozóan is. Ez idő alatt épült az akkor korszerűnek mondott lelkészlak, kőfalakkal, tágas szobákkal, szabad kéményes füstelvezetéssel. (A mai tűzoltószertár mögött, a volt Németh Lajos háza helyén.) A lakóépülethez méhészkert is tartozott, kőfalú méhessel. Ő volt a szerzője az első, Gazdaságos méhtartás címmel magyar nyelven írott és 1842-ben megjelent méhészeti szakmunkának. Teológiai írásai, amelyek prédikációit és halotti beszédeit tartalmazzák, 1841-ben Pápán jelentek meg. Lelkészsége alatt hozták létre azt az alapítványt, amelyhez ő maga jelentős mértékben hozzá járult, s amely lehetővé tette a tehetséges köveskáli ifjaknak Pápán, a Református Kollégiumban való továbbtanulását. Hamvai a helyi felső református temetőben nyugszanak. Sírfelirata ma is olvasható.
Rácz Gyula (1894-1964). Bár nem Köveskál szülötte volt, de mint a község egyetlen római katolikus kántortanítója 1922–1941-ig szolgálta és vezette a közösséget. A plébános nélküli községben a híveket pásztorolta, hitükben, öntudatukban erősítette, vallási ügyeiket intézte. Az írás-olvasás, számolás tudományán túl hittant, földrajzi és történelmi alapismereteket, éneket, testnevelést tanított. Tőle tanulták tanítványai a haza szeretetét, az áldozatvállalás képességét és az igényességet. Közülük öten egyetemet, heten pedig gimnáziumot végeztek. Nevéhez fűződik a katolikus iskola és tanítói lakás átépítése, valamint a katolikus kultúrház létesítése. Énekkart és színjátszó csoportot szervezett a faluban, táncmulatságokat rendezett. A gyermekeket rendszeresen kirándulni vitte, megismertetve velük a környék nevezetességeit. A falu tűzoltóparancsnoka volt. Vezényletével meghatározott időközönként tűzoltási gyakorlatokat tartottak. Tevékenyen részt vett a település kulturális és közéletében, a környezet szebbé tételében, példát mutatva a faültetéssel. Mint levente-főoktató, nagyszabású sportversenyekre készítette fel a fiatalokat, amelyeken kiváló eredményeket értek el. Az iskolák államosítását követően kitették állásából, lakásából. Közösségét azonban kántorként ekkor is szolgálta. Nagykanizsára költözése után változatlanul hű maradt Köveskálhoz. Bár nem itt nyugszik, emlékét hálás tanítványai 2000-ben, a volt katolikus iskola falán elhelyezett emléktáblán örökítették meg.
Sebestyén Gyula (1864-1946). Néprajztudós, irodalomtörténész, tudományszervező, 1905-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező és a Kisfaludy Társaság rendes tagja volt. Kisnemesi és református lelkészi családból származott. Apja, Sebestyén Gábor ugyan köveskáli lelkész volt, de ő még az apa szentantalfai lelkészsége idején született. Középiskoláit Veszprémben, Pozsonyban, Debrecenben, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Itt doktorált 1890-ben. Több külföldi tanulmányút és kutatás után lett a nemzetközi Folklore Fellows magyar osztályának, valamint a Magyar Néprajzi Társaságnak elnöke. 1898-tól az Ethnographia szerkesztői tisztét töltötte be, s látta el az ezzel járó feladatokat. Nevéhez kötődik az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom megszervezése. A régi magyar irodalom tanulmányozásán túl monográfiákban dolgozta fel a rovásírásra vonatkozó kutatási eredményeit (1909, 1915), valamint a regösökkel és regösénekekkel kapcsolatos kérdéseket (1902). A Dunántúl népköltészetének gazdag emlékanyagát Dunántúli gyűjtés címmel tette közzé (1906). Ő volt a magyar honfoglalás mondáinak is monografikus feldolgozója (1904, 1905). Elkészítette egy Keszthely székhelyű dunántúli központi múzeum és könyvtár tervét, valamint egy budapesti szabadtéri néprajzi múzeum tervrajzait. Egy nemzetközi, könyvtárat és adattárat magában foglaló európai folklórközpont létrehozásán fáradozott, ami egészen úttörő elképzelés volt. Nemcsak tudós kutatóként, hanem íróként, nagyszerű szervezőként, a Balatoni Társaság létrehívójaként, a Balatoni Kurír és a Balatoni Évkönyv megalapítójaként (1921), sőt drámaíróként is beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe. Két kiváló darabja a környéken játszódik, és a térség hagyománykincsének számos jellegzetessége megismerhető belőlük. Nagy kár, hogy eddig nem került egyik sem színpadra. A Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben róla nevezte el azt a rangos kitüntetést, amelyet a legkiválóbb önkéntes néprajzi gyűjtőknek adományoznak. Az általános iskola 1997-től ugyancsak az ő nevét viseli. Sírja az alsó református temetőben található.
Szőke Károly (1899-1965). A református közösség példaképe, az egész falu példamutató lelkipásztora volt, aki 1927-től 37 esztendeig szolgálta jóban, rosszban a közösséget és szolgálata közben veszítette életét is. Nagy tudású, mindenre és mindenkire figyelő, a faluért felelősséget érző, felelősséget vállaló igazi pásztor volt. Egyenességét, szilárd jellemét haláláig megőrizte, tudásával közösségét gyarapította szellemiekben, lelkiekben egyaránt. Aktív részese volt a falu kulturális életének, közéletének. Neki köszönhető, hogy az egyház történetére vonatkozó nagyszámú írásos anyag megmaradt és kutatható volt addig, amíg egyik méltatlan utódjának kezén szét nem szóródott. A közösség utolsó lelkigondozója volt, aki még mindenkit ismert, és aki mindenki gondjában igyekezett osztozni. Annak a tudós lelkipásztornak volt a típusa, aki a gondjaira bízottakat, élőket, tárgyakat, írott emlékeket, nem hagyta elveszni, a legkisebbet, a legjelentéktelenebbnek tűnőt is megőrizte, rendben hagyományozva az utókorra. A mindszentkállai szőlőhegyben lakó beteg hívének vitte el az úrvacsorát, de nem térhetett már haza, útközben érte a halál. Nyughelye a felső református temetőben található.
