Oklevelek üzenete | Száz Magyar Falu

Oklevelek üzenete

Kedvező földrajzi adottságainak köszönhetően a mai Kölesd területe a régészeti leletek tanúsága szerint már az írott történelem előtti korokban is kitüntetett terepe volt a letelepedni kívánó embernek. A neolitikum időszakától kezdve egyes korszakokból szórványos, másokból bőséges leletanyag került elő, hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy mindez nem jelent kontinuitást, folyamatos jelenlétet. Következésképpen a Kölesd határának különböző pontjain felbukkanó telepek és temetők nem tekinthetők a középkorban létesült mezőváros történeti előzményének; sőt szorosan véve nevének azonosságán túl a közép- és török kori Kölesd sem azonosítható a XVIII. században újratelepült mezővárossal, hiszen a török hódoltság alatt elnéptelenedett helység lakossága teljesen kicserélődött, s feltételezhető, hogy a középkori település nem mai helyén, a dombok között meghúzódó völgyekben, hanem az annál magasabban fekvő egyik mai határrészen állt.

A modern Kölesd területén illetve határában újkőkori és rézkori leletek csak szórványosan kerültek elő. Nagyobb létszámú népesség tartósabb letelepülésére a bronzkori leletek utalnak. Mészbetétes edények, a kultúra jellegzetes, névadó tárgyai kerültek napvilágra a Csont-hegyen, a lepusztult földvár területéről, míg a közelben, a téglagyár telepén ugyanehhez az etnikumhoz köthető középső bronzkori temetőre bukkantak, melynek leletei hamvasztásos temetkezésből származnak. Csatornázás során kerültek elő a Dózsa György út 134. számú háznál további mészbetétes edények, melyek egy Kr. e. 2500 évvel ezelőtti telepre utalnak.

A vaskor korai időszakát egy táltöredék és egy Halstatt-kori agyagtál reprezentálja. Ugyancsak a vaskorhoz sorolhatók a területünkön elsőül írott forrásokból is ismert nép, a kelták leletei, amelyek a kölesd-lencsepusztai homokbánya közel harminc sírjából kerültek elő. Temetkezésükben a csontvázas rítus dominált, de találtak hamvasztásra utaló maradványokkal teli edényeket is. A sírok jellegzetes mellékletei a babos, hólyagos karperec, a kard és lándzsahegy.

A kelta temető közelében leltek rá az I. században megjelent és a Dunántúlból Pannonia provinciát szervező rómaiak egy lakóházára s vele egy amforára. Kölesd határában pedig római pénzeket találtak.

Kevéssé gazdag térségünk népvándorlás kori leletekben. Kölesd-Révvölgyben korai, a VII. század első felére datálható avar sírokat tártak fel, melyekből kengyel és lándzsa került elő. Nincsenek régészeti adataink a honfoglalás koráról, a magyarok betelepüléséről vidékünkre. Átlépve aztán az ezredforduló és a magyar államalapítás történelmi választóvonalát újra megsokasodnak leleteink Kölesd határában és általában a Sárvíz mentén. A kortörténeti feldolgozásokból, a régészet eredményeiből és a korabeli írott forrásokból arra következtethetünk, hogy valamikor az Árpád-korban jött létre az a település, amelyet akkor Kulesdnek, később Kölesdnek neveztek.

A helység kialakulásának előzményeként a XI. században besenyők települtek a Sárvíz és a Duna közötti területre, s őket a XII. században kunok követték. Györffy György szerint a Sárvíz két partján összefüggő besenyő településterület jött létre, ám népessége igen korán, valószínűleg már a XII. században elmagyarosodott. A Sárvíz mentén feltűnően sok állatra utaló helységnév feltehetőleg a besenyők életmódjára utal. A nyelvi asszimiláció dacára betagolódásuk a kialakuló feudális társadalomba csak vontatottan haladt. Kiváltságaikat szívósan védve még a XIV. századra sem zárult le feudalizálódásuk folyamata. A Sárvíz mente birtokosai a korai századokban a SzenteMágocs, a Harc, Bikács, Döröcske és valószínűleg az Apar nemzetség tagjai voltak.

Bár etnikumhoz nem mindig köthetően, de régészeti adatok is alátámasztják a Sárvíz mente, ezen belül Kölesd területének benépesülését a kora középkorban. A már említett lelőhelyen, a Dózsa György út 134.-ben Árpád-kori edények kerültek elő. Formája alapján ebből az időből származhat az a földvár is a Csont-hegyen, amelyet Wosinsky Mór az ott talált leletek alapján bronzkorinak ítélt. Sárbogárd, Alap és Kajdacs mellett besenyő leletanyag került elő a XI. századból Kölesd határából, többek között egy besenyő típusú kengyel.

Szekunder forrásokból származó adatok szerint Kölesd neve már 1244-ben majd 1292-ben és 1297-ben is felbukkan a korabeli iratokban. Nevével ezt követően 1333-ban találkozunk a pápai tizedjegyzékekben, melyekből megtudhatjuk, hogy “Kulestd”-nek saját plébániája volt, mely a tolnai főesperességhez tartozott, s papja, János 15 báni dénár pápai adót fizetett. Egy évvel később Martinust, azaz Márton papot találjuk posztján. Ettől az időponttól azonban megsűrűsödnek a Kölesdről megemlékező iratok, ami részben az írásbeliség terjedésével, részben pedig a település jelentőségének növekedésével magyarázható. Segítségükkel hézagosan bár, de rekonstruálhatjuk birtoklástörténetét, s képet alkothatunk a vármegye életében betöltött szerepéről is.

1335 táján az Apar nemzetség uralja, hat évtizednyi intervallumot követően 1397-ben a mesztegnyei Szerecseny család (Somogy vármegye) kapta meg Zsigmond királytól két adriai szigetért cserébe, számos más faluval egyetemben. 1406-ban azonban a király elvette a birtokot a hűtlenné vált Szerecseny Mihálytól, s a hívének, Ozorai Pipónak adta. Az elkobzás nem érintette Kölesd egészét, hiszen a Szerecseny család még 1445-ben is szerepel a település birtokosai között. Más adatok szerint Zsigmond az Ozorai Pipónak adományozott kölesdi birtokot ezer arany értékben az Újlaky családtól szerezte meg 1407-ben, amelynek tagjai maguk is ugyanennyiért vásárolták. A két adat nem mond ellent, inkább kiegészíti egymást. Ez viszont arra enged következtetni, hogy már 1406 előtt több birtokosa lehetett, s Ozorai Pipo a kettős adomány – a Szerecseny- és az Újlaky- – megszerzése után is csupán részbirtokos lett. Tovább bonyolítja a helyzetet adatunk, amely a bencés szerzetesek kölesdi jószágairól szól. 1425-ben a már idősödő Pipo a temetkezési helyéül kiszemelt székesfehérvári társas káptalannak adományozta Kölesd felét. Halálával családjának Kölesd életében játszott szerepe lezárult, de a Szerecseny család jelenlétéről a XV. század vége felé is vannak még információink. 1487-ben Szerecseny György özvegyének kölesdi tisztje – Rethechi János – jelen volt a Szakadáti család bikai birtokosztályánál.

A tulajdonviszonyokat felvázolva felvetődik a kérdés, milyen szerepet játszott Kölesd a szűkebb környezete, illetve a megye életében? Ismert, hogy nem volt mezőváros és – ellentétben Anyavárral és Simontornyával – nem emelte rangját vár. Nem növelte jelentőségét kolostor sem, mint annak a Szekszárdnak, amely ezáltal a Kelet-Dunántúl legfontosabb hiteles helyévé válhatott. Ennek ellenére nem csupán egy volt a Sárvíz mellett települt falvak sorában. Megkülönböztetett helyzetét jellemzi, hogy a korabeli forrásokban villaként emlegetik, ellentétben a többi faluval, amelyeknek possessio a megjelölése.

A megyében elfoglalt központi fekvésének és korábban már vázolt közlekedés-földrajzi adottságainak köszönhetően lehetett a XIV. század végétől helyszíne a nemesség önkormányzatát megtestesítő vármegye által szervezett sedes iudiciariának, röviden a sedriának. A sedria a megye választott tisztségviselői, az alispán és a szolgabírák által kéthetente tartott törvényszék volt. A fennmaradt oklevelek tanúsága szerint sedriára Kölesden 1392-en, 1397-ben, 1402-ben, 1403-ban, 1452-ben, 1453-ban majd 1471-ben került sor. Tekintettel arra, hogy Tolna megyében a középkorban képződött iratoknak csupán töredéke maradt fenn, a szórványos esetekből is következtethetünk bizonyos rendszerességre a XIV. század végén és a XV. század folyamán.

A sedriák mellett Kölesd több ízben adott otthont a generalis congregatióknak, a király által összehívott s a nádor vagy a királyt a megyében képviselő ispán elnöklete alatt tartott megyegyűléseknek, amelyeken szintén igazságszolgáltatással foglalkoztak. Konkrét esetekről tudunk 1403-ból, 1409-ből és 1426-ból. Tolna megyei generalis congregatiókat ebben az időszakban a macsói bánok tartottak, akiknek honorjához Tolna megye tartozott. A délvidéki török elleni védővonal egy szakaszát irányító macsói bánok jövedelemforrása lett ezzel Tolna megye, amely így közvetve a törökök elleni küzdelem költségeihez járult hozzá.

A felsorolt példák arra engednek következtetni, hogy Kölesd néhány más település mellett (Tolnavár, Szakály, Csernyéd, Kurd stb.) egy évszázadon át fontos szerepet játszott a vármegye életében. Bár nem vált megyeszékhellyé a szó modern, XIX–XX. századi értelmében, a kéthetente tartott sedriák folyamatos törvényszéki apparátusi munkát feltételeztek, ez pedig elképzelhetetlen lett volna a tisztviselőknek, a vármegyei levéltárnak otthont adó állandó hivatali épület nélkül.

Ezen túlmenően Kölesd egy ízben az ország jövője szempontjából valóban fontos esemény helyszínévé vált. Mátyás király váratlan és korai halálát követően a trónért kirobbant küzdelemben a kölesdi Csont-hegynél ütköztek meg az elhunyt király törvénytelen fiának, Korvin Jánosnak a csapatai az ellenjelölt Ulászló cseh királyt támogató Báthory István és Kinizsi Pál seregeivel. 1490. július 4-én Korvin vereséget szenvedett, s ezzel minden reménye szertefoszlott a trónra lépésre. Kölesd természetesen semmilyen szerepet nem játszott a dinasztiák küzdelmében, ám teljesen véletlennek mégsem tekinthető, hogy a Hunyadi-dinasztia sorsát megpecsételő összecsapásra éppen e helyen került sor. A politikai célú összejövetelek, a katonai összecsapások felvonulási útvonala, helyszíne szükségképpen csak arra és ott lehetett, amerre és ahová a békés hétköznapok útja is vezetett.

A gyér információk, amelyek kétségkívül Kölesd hajdani jelentőségéről tanúskodnak, keveset árulnak el a település lélekszámáról, gazdálkodásáról, mindennapi életéről. Tudjuk, hogy Tolna a XV. században az ország egyik legsűrűbben lakott, legtöbb adót fizető vármegyéje volt. Ernuszt Zsigmond kincstartó 1494–95. évi számadáskönyvében szerepel Kölesd is, amely még a késő középkorban is Árpád-kori helyén, a Sárvíz felé tartó szűk völgyek lejtőin állt. Fontos közlekedési csomópont és vámos hely volt, sőt 1452-től hetivásárairól is tudunk. Forgalmi összeköttetései messzire nyúltak: 1445-ben az óbudai apácák egy ceglédi jobbágya fordult meg a kölesdi vámnál, s hagyott hátra mértéktelen megvámolásából fakadt per révén egy szerény adalékot a kor világáról. Fél évszázaddal korábban, 1401-ben maguk a kölesdiek lépnek színre, a Szerecsenyek jobbágyai a hodosi erdőt pusztították, elhoztak onnan kétszáz szekér fát, egy hodosi kocsit összevágtak, egyet pedig magukkal hurcoltak. Az incidensből két következtetés adódik: Kölesd valószínűleg már akkor is híján volt az erdőnek, ugyanakkor olyan népes település lehetett, amely rajtaütésszerűen kétszáz szekér fát volt képes elorozni a szomszédságból.

A XV. századdal vége szakadt annak az öt évszázados viszonylag békés fejlődésnek, amelyet csak a tatár támadás szakított félbe rövid időre a XIII. század közepén. Az uralkodói hatalom gyengülése, a jobbágyok és földesuraik közötti ellentét kiéleződése, a terjeszkedő török birodalom megjelenése a déli határokon egy olyan új kornak az eljövetelét jelezték, amelyben alapvetően megromlottak a békés termelőmunka feltételei, sőt az ország széles középső sávjában a települések fennmaradása is kétségessé vált. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a törökök felvonulási útvonalának közelében fekvő Kölesdre sem.