Dombok között, folyóparton
Dombok között, folyóparton
A hajdan szebb napokat látott Kölesd mezőváros Tolna megye közepén, két tájegység, a Hegyhát és a Mezőföld találkozásánál, a Sió jobb partján fekszik. Területének csupán kisebb hányada tartozik a Mezőföldhöz, erre már az újkorban, Felsőhídvégpuszta átcsatolásával tett szert. A telepü-lés történetileg tehát a Kapos és a Sió által határolt Hegyháton található, annak keleti peremén, ahol a völgyekkel szabdalt dombos táj meredek lejtőkkel szakad a Sió völgyébe.
A helység alapítói azt a földrajzi helyet választották lakóhelyül, ahol észak, nyugat és déli irányból sugarasan érkező völgyek egy ponton, közel a folyóhoz találkoznak. Az általuk közrefogott dombok sorában az északi oldalon első a Csont-hegy, melyet a Ménesakol-hegytől a Kender-patak völgye választ el. Nyugat felé haladva a Temető-hegy következik; a közöttük elterülő völgyben folyik az Aranyos-, más néven Réti-patak. A mezőváros határát nyugat–keleti irányban a Völgységben eredő Hidas-patak szeli ketté. Ettől délre találhatók keletről nyugat felé haladva a Malom-, a Kastély-, az Öreg-, a Szekszárdi úti, a Zönge-, a Kiszönge-, a Páskom- valamint a Réka-hegy.
A dombok építőanyaga a lösz. A felszín kialakulásában itt a löszképződésnek és az eróziónak volt döntő szerepe. Az előbbi kisimította a hullámos agyagfelszín egyenetlenségeit, s végül az erózió alakította ki a mai formákat. Az ember által letarolt, majd mezőgazdasági művelésbe fogott területek talajpusztulását a csapadék mellett a közelebbről-távolabbról érkező patakok, folyók is elősegítették.
A tájat sűrű vízhálózat, kis vízbőség jellemzi, ez alól csupán a napjainkban mesterséges mederben, egymással párhuzamosan folyó Sió és Sárvíz jelent kivételt. A Balatonból táplálkozó Sió, valamint a Bakony, Vértes, Mecsek, a Tolnai-dombság vizeit összegyűjtő Sárvíz eredeti, szabályozás előtti állapotában nem rendelkezett állandó, mély mederrel, ezért folyása mentén hatalmas mocsarak képződtek, melyeket az itt letelepült ember részben hasznosítani, részben szabályozni törekedett. Az első jelentősebb vízrendezési munka a rómaiak nevéhez fűződik a Balaton vízszintjét szabályozó Sió-csatorna megépítésével. Ugyanakkor a magyarok az államalapítást követően épülő váraik védelmére mesterségesen fokozták a környező területek elárasztását. A mocsárvilág terjedéséhez a malomgátak létesítése és kis áteresztőképességű hidak építése is hozzájárult, egyebek között Kölesdnél is.
A helyzet a XVIII. század közepére, a török hódoltságot követő újratelepülés nyomán kezdett tűrhetetlenné válni. 1771-ben Böhm Ferenc uradalmi mérnök vezetésével kezdődtek el a szabályozási munkálatok, melyek azonban néhány évvel később félbemaradtak. Végül a Nádor-csatorna Társaság szervezésében, Beszédes József vezetésével 1819–1826 között született meg a Sárvíz végleges rendezése. A Sió szabályozását szintén Böhm Ferenc kezdte el, jelentős eredmény nélkül. 1811-ben fogtak hozzá a Simontornya és Harc közötti Sió-szakasz –Kölesdet érintő – medrének ásásához, de a csatorna teljes hosszában csak 1855-re készült el. A szabályozásnak számos befolyásos arisztokrata család, így az Eszterházyak ozorai, az Apponyiak kölesdi malma is áldozatul esett. A Sió azonban kis áteresztőképességénél fogva továbbra sem tudta betölteni a fő feladatát, a Balaton vízszintjének szabályozását, ezért 1913–1934 között mederbővítést hajtottak végre, s az 1940-es években már hajózhatóvá tétele is napirendre került.
A Sió és a Sárvíz mellett három patak folyik át Kölesden. A már említett Kender-patak és Réti-patak mellett a legjelentősebb a Hidas-patak, melynek húsz kilométer hosszú völgye a Völgységben kezdődik, majd északnak tartva Kölesdnél torkollik a Sióba.
A belőle elterelt malomárok vize hajtotta a mezőváros közepén álló községi malmot. Bár a patakok hozama csekély, egy-egy felhőszakadás után a lezúduló víz gyakran kilépett medréből, elsodorta a hidakat, megrongálta a lakóépületeket. Nem volt biztonságban a dombok között megbújó település a Sió felől sem. A csatorna XX. századi bővítése előtt gyakran megesett, hogy a siófoki zsilipen túl sok vizet átbocsátva elárasztották a község alacsonyabban fekvő földjeit. Kölesd határának vízrajzát a Sió és a Sárvíz által közrefogott szigeten található, igen mély Kerekes-tó, valamint a településtől délre fekvő, Orvos kútja nevű híres forrás egészíti ki. Utóbbinak – mint neve is jelzi – gyógyító erőt tulajdonítottak, s főként a környék szerb lakosainak vált kedvelt zarándokhelyévé. A Hegyhát és a Sió meg a Sárvíz medencéjével ellentétben a Mezőföld szegény volt vízben, még forrás is alig akadt. E markánsan eltérő domborzati és vízrajzi adottságok messzemenően meghatározták a táj növény- és állatvilágát, mindenekelőtt településföldrajzi képét.
Míg a Mezőföld réti talaján sohasem nőtt erdő, s így kedvező feltételeket kínált a legeltető állattartáshoz, a Hegyhát középkötött, barnásfekete, termékeny mezőségi földjén erdők is kialakulhattak, ám éppen Kölesd környékének dombjait mezőgazdasági hasznosítás céljából már korán letarolták az itt letelepülő emberek. A táj képét a történeti korokban ezért a szántók mellett a gyepes-bokros területek határozták meg, erdő csak szórványosan fordul elő.
A két tájegység, a Hegyhát és a Mezőföld domborzati, talajtani, vegetációs eltéréseit az éghajlati különbségek is magyarázzák. A Hegyhát klímája valamivel hűvösebb, csapadékosabb, mint a Mezőföldé, s a kettő határán fekvő Kölesd e tekintetben mintegy átmenetet képez.
A természetföldrajzi adottságokat figyelembe véve Kölesd fekvése kedvezőnek mondható. A két eltérő jellegű táj határán számos település sorakozik a Sió meg a Sárvíz mindkét partján: Simontornya, Sárszentlőrinc, Uzd, Borjád, Kölesd, Medina, Harc a hegyháti oldalon, míg átellenben mélyebb fekvése, a széles mocsáröv miatt valamivel távolabb a Sárvíztől a magaslatokra települt Cece, Vajta, Bikács, Györköny, Nagydorog, Kajdacs, a XIX. században pedig Szedres. Néhány tényező azonban kiemelte Kölesdet e települések sorából. A Simontornyától Szekszárdig húzódó széles, mocsaras ártér éppen Kölesdnél szűkült össze, s kínált kedvező lehetőséget az átkelésre. A falu ennek köszönhetően a már a középkorban is nagyon fontos kelet–nyugat irányú tranzitforgalom egyik lehetséges útvonalának jelentős állomásává vált, melynek réve, illetve vámja komoly bevételt hozott birtokosa számára. A kölesdi rév jelentősége csak a Sió–Sárvíz XIX. századi szabályozása után csökkent. A mezőváros pozícióját a helyi közlekedésben tovább javította az a körülmény, hogy a sugarasan futó völgyek kényszerűen erre terelték a hátország, a Hegyhát völgyeiben megbúvó sűrű településhálózat lakóit is. Mindezeknél fontosabb volt azonban a székesfehérvár–pécsi út, amelynek előzményei a római korba nyúlnak vissza. A magasabb fekvése miatt a jobb parton haladó útvonalat bal parti egészítette ki, s a kettőt a kölesdi rév kapcsolta össze.
A XIX. század első felében Beszédes József összegzése szerint az alábbi kereskedelmi utak érintették Kölesdet: Simontornya–Sárszentlőrinc–Kölesd–Szekszárd, Kölesd–Bonyhád, Paks–Németkér–Kölesd, Tolna–Kölesd.
A felsoroltakat a mezővárost a környező falvakkal összekötő helyi jelentőségű utak egészítették ki.
Összegezve elmondható, hogy Kölesd előnyös fekvésénél fogva részese és közvetítője lehetett a sűrű településhálózattal rendelkező, főként földműveléssel, szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozó Hegyhát, valamint a ritkán lakott, pásztorkodó Mezőföld közötti táji munkamegosztásnak. Természetes adottságait kiegészítve és felerősítve a kiépülő úthálózat és átkelőhelye révén pedig fontos csomópontja volt a távolabbi vidékeket összekötő tranzitutaknak.
A Hegyhát és a Mezőföld találkozásánál. Kölesd Tolna megye térképén
Kölesd déli része az Öreg-hegyről nézve. Balra fent a Csúcsos-hegy, jobbra lent az Illyés–Csiba-féle gőzmalom. Zavaros János ceruzarajza az 1890-es évekből (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Kölesd a Zönge-hegyről nézve. Zavaros János ceruzarajza az 1890-es évekből (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Az 1956-os árvíz idején víz alá került az egykori gőzmalom területén lévő futballpálya is (Hegedűs Ferenc felvétele)
Kölesd és környéke a megye XVIII. század végi térképén (Bécs, 1793.)
