Királyok tulajdonában

Teljes szövegű keresés

Királyok tulajdonában
A település belterületéről származó szórványos leletek tanúsága szerint a vidék már a neolitikum idején lakott volt. Az újkőkori, azaz neolit kultúra letelepült életmóddal, élelemtermeléssel (földművelés és állattartás), a kerámiaművesség és a csiszolt kőeszközök megjelenésével jellemezhető. Az alföldi neolitikum középső szakaszának meghatározó kultúrája, az alföldi vonaldíszes kultúra egyik késői fázisával egyidős kerámialeletek és csiszolt kőeszközök kerültek napvilágra a Toldi utcában csatornaásás alkalmával. A Krisztus előtt 5000 körül készített edények töredékei jelentik az eddig ismert legkorábbi, emberkéz alkotta leleteket Kétegyháza területén. A kultúra jellegzetes lakóépület-típusa volt a hosszú, cölöpszerkezetes ház, példányai mellett később kisebb alapterületű, oszlopokkal megerősített, paticsfalúak is megjelentek
Krisztus előtt 4400 körül megváltozott a településhálózat, a lakott helyek belső képe és a temetkezési szokások nagy része is. Az új népelemek bevándorlásával magyarázható változások egyik legfontosabb velejárója a réz megjelenése volt. Kezdetben csak ékszerként, majd az eszközkészítés alapanyagaként használták. Megváltozott a gazdálkodási mód is, a rézkori társadalmak egzisztenciájának az alapja a szarvasmarhatartás volt. A rézkor középső szakaszából származó leletek reprezentálják a korszakot Kétegyháza területén. Az Alföld rézkorának középső szakaszát bodrogkeresztúri kultúrának nevezi a régészettudomány.
Kétegyházán 1966 és 1968 között végzett ásatásokat Gazdapusztai Gyula a már említett halmok területén. A harmincnégy kurgánból álló halomcsoportból tizenegyet tártak fel. Beigazolódott, hogy ezeket az egykori felszínre építették, a halott megásott sírja fölé.
Az úgynevezett gödörsíros kultúra népének temetkezései különleges rítusról tanúskodnak. Az ásatáson 3. halomként jelölt kurgán alaptemetkezésén megfigyelték, hogy a sírt fedő faszerkezetet helyben állították elő, és a behantolatlan gödör fölé helyezték. A sír csontvázának halántékánál két ezüst hajkarikát, a nyakon és a mellkason állatfogakból készített nyakláncot, a vállnál bőrzacskóba tett, az élet színét jelképező okkerrögöt, a felkarnál állatcsontot találtak.
Az állatbőrökkel letakart halott sírja fölé gerendaszerkezetet építettek, és a környék talajából halmot emeltek. Később – két, egymást követő alkalommal – még egy, majd két sírt temettek a kurgánba, újabb két-két és fél méternyi földrétegeket hordva fel. A csontvázakat háton fekvő helyzetben, felhúzott lábakkal temették el. Az általában szegényes leletanyaggal feltárt sírok közül szinte mindegyikben találtak a csontváz mellett okkerrögöket.
A temetkezési szertartás rítusának részleteiről vallanak a halmok földjében talált tűzhelyek nyomai, illetve az egyik halomból előkerült, az egykori földfelszínre helyezett nagyméretű edény. A tűzhelyek környékén az égett állatcsontok, edénytöredékek talán az egykori halotti tor emlékei, amelyet követően emelték a halmot a sír fölé.
Kiderült, hogy a halmok felhordott földjében a bodrogkeresztúri kultúrára jellemző leletek fordulnak elő, ami azt jelenti, hogy a halmokat bizonyosan a középső rézkort követően emelték. A halmok lelőhelyének környéke tehát a rézkor középső szakaszában, a halmok megépítése előtt is lakott volt, bizonyosan hosszú ideig. A feltárások során előkerült, későbbi korszakokból származó régészeti leletek már a területnek a rézkort követő történetéről tanúskodnak. Az egyik halomban egy kora vaskori temetkezést, egy másikban az Alföld római korában, a szarmata korban megásott sírokat találtak. A táj képét meghatározó halmokat a gödörsíros kultúra népének korszaka után is temetkezési helyként használták tehát a vidéken felbukkanó újabb és újabb népcsoportok.
Az ásató régész feljegyzései szerint a halmok közelében középkori falu maradványait találták meg a szántott felszínen. Érdekes következetésre juttatta a kutatókat az egyik halom földjében megtalált középkori kerámia. A halom alatt fekvő sírra ráásott, későbbi rablógödörből előkerült középkori cserepek tanúsága szerint a környéken a török kort megelőzően élt falu lakosai talán éppen kincskeresési szándékkal ástak bele a dombba.
A településről szórványosan előkerült leletek tanúsága szerint az élet kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatos volt a neolitikumtól a török kor végéig. A halmokat emelő gödörsíros kultúra népének uralma után a bronzkorban is lakott volt Kétegyháza területe. A késő bronzkori gávai kultúra emlékei a kétegyházi tanyák vasúti megállónál kerültek elő. A vaskorból származó, már említett temetkezés időszakát követően a szarmaták népe telepedett meg a vidéken. Az Alföld római kori népességének emlékei az Eleki úton, valamint a Mirza- és a Gazsó-tanyánál kerültek napvilágra. A szegedi Móra Ferenc Múzeum népvándorlás kori gyűjteményében őrzik azokat a míves, V–VI. századi edényeket, amelyek a germán eredetű gepidák népének kétegyházi temetőjéből származnak. A település határát módszeres régészeti vizsgálat alá fogó topográfiai kutatások minden bizonynyal kiegészítenék a jelenleg „hiányzó” korszakokat.
A középkorban Zaránd vármegyéhez tartozó falu neve 1412-ben és a XVI. század eleji oklevelekben Ketheghaz, 1552-ben Ketth eghaz, 1557-ben Ketegyhaz alakban fordul elő. Nyelvészek szerint az ok: egykor két templom állt itt. Békés megye jeles monográfusa, Karácsonyi János sem veti el ezt a magyarázatot, de lehetőségként megemlíti, hogy nevét nyerhette Két nevű templomépítő birtokosáról is. Mivel a korai előfordulásokban neve Kétegyház és nem Kétegyháza, így az első magyarázat valószínűbbnek tűnik. Sem Két nevű földesuráról, sem templomairól okleveles adattal nem rendelkezünk, és egyházai, azok esetleges maradványai, alapjai a régészet számára is ismeretlenek egyelőre.
Hasonlóan homály fedi a település korai történetét. Az előbb idézett adat szerint 1412-ben említik először, amikor Zsigmond király tudatja az aradi káptalannal, hogy „a neki és az országnak tett hűséges szolgálataiért a Syketh-nek nevezett Fwenyes-i Eleknek adományozta a Zaránd megyében fekvő Fwenyes, Ketheghaz, Gerke, Alabyan, Kerali, Zenthgergh, Sebrith és Gwrke nevű falvakbeli, királyi tulajdonban levő birokrészeket, külön, a kedvezményezett javára szóló adománylevél szerint, a birtokrészek valamennyi tartozékával és haszonvételével együtt, mégpedig királyi új adományként, örökjogon, tehát örököseire és jogutódaira kiterjedő hatállyal”.
Az oklevél csak a királyi tulajdonban lévő birtokrészekről szól, tehát nem az egész falu eladományozásáról. A király nem is ajándékozhatta el teljes egészében: egy másik, 1420. évi oklevélből megtudhatjuk, hogy a települést Siket Eleken kívül az Erdőhegyi család tartja a kezén.
1420-ban a falu birtoklástörténetében jelentős változás következik be. Maróti János, a gyulai uradalom földesura mindenáron a birtokközpontjához közel fekvő Kétegyháza megszerzésére törekszik, ezért először zálogba veszi Siket Elektől a település felét, az Erdőhegyi családtól pedig a másik fél harmadrészét. Ettől kezdve jelentős részének sorsa összeforrott a gyulai uradalom sorsával. Maróti az előbb említett, 1412. évi oklevélben szereplő birtokokat, illetve azok egyes részeit is fokozatosan hatalmába keríti. 1425-ben a váradi káptalan előtt néhai Fewenyes-i Syketh Elek özvegye, Jusztina asszony bizonyítja, hogy Maróti János macsói bán és László nevű fia a neki járó jegyajándékot és hozományt, amelyek őt néhai férje bárhol az országban található birtokaiban, illetve birtokrészeiben megillették, teljes egészében megfizették.
Maróti János karrierjét udvari lovagként kezdte, majd hosszú pályafutása során betöltötte a székely ispán, a friauli kormányzó, a kalocsai érseki kormányzó és – több alkalommal is – a macsói bán tisztét. 1408-tól a sárkány rend tagja, közvetlenül halála előtt, 1433-ban a bárók sorába emelkedik. Fia, László több megye – köztük Békés – ispánja és szintén macsói bán. Utóbbinak két fia volt, Lajos és Mátyus, akik közül az előbbi csak leányörököst hagyott maga után, Magdolnát (Guti Ország Lászlóné).
Mátyus 1467–1469 között lovászmester volt, majd ezt követően elérte nagyapja és apja méltóságát, ugyancsak macsói bán lett, azonban 1476-ban fiúörökös nélkül hunyt el, s így az akkor már több uradalomból álló Maróti-vagyon visszaszállt a királyra. Özvegye, Mátyás király rokona, Szilágyi Margit 1504-ben még élt.
A reneszánsz uralkodó a Maróti-javakból a két legnagyobb birtoktestet, a gyulai és maróti uradalmat kezdetben még megtartotta magának, majd 1482-ben természetes fiának, Corvin János hercegnek adományozta. János 1496-ban feleségül vette Frangepán Beatrixot, akitől két gyermeke született, Erzsébet és Kristóf. Corvin herceg 1504-ben elhunyt, s fél év múlva követte kisfia is. A Hunyadi család ezzel férfiágon kihalt, az uradalmak visszaszálltak a koronára.
II. Ulászló azonban – itt nem részletezendő meggondolások miatt – nem élt a jogával, s 1506-ban így rendelkezik: „figyelembe véve főként házuk és családjuk méltóságát, másrészt özvegységüket és árvaságukat, valamint… néhai János herceg szolgálatait… a jószágokat… Beatrix úrnőnek és leányának, Erzsébetnek a kezére adjuk…” – beleértve Ketheghaz falut is. Tehát ekkor már bizonyosan – nyilván már korábban is – a település teljes egészében a gyulai uradalom része.
1508-ban a kis Corvin Erzsébet hercegnő halálával nőágon is sírba szállt a Hunyadi család. 1509-ben Beatrix férjhez ment II. Ulászló király unokaöccséhez, Brandenburgi György őrgrófhoz, egy évre rá. 1510-ben Beatrix gyermekágyban meghalt. A gyulai ferencesek templomába, kislánya, Erzsébet mellé temették.
A Hunyadi–Corvin-javak megkaparintásával az özvegy őrgróf a leggazdagabb magyarországi birtokosok közé emelkedett. 1510-ben II. Ulászló nekiadományozza a gyulai uradalmat a hozzá tartozó jószágokkal – köztük Ketheghaz faluval. Az uradalom igazgatását, jogszolgáltatását a gyulai várnagyok és udvarbírák látták el.
1526-ban a falu lakosai 24 forint hadi adót fizettek, mely összeg meghaladta a környező települések kötelezettségét, tehát Kétegyháza a módosabb közösségek közé tartozhatott. Talán ennek is köszönhetően, továbbá a Ferdinánd-párti gyulai uradalomhoz való tartozása miatt a Szapolyai János oldalán álló szerbek 1528 októberében megrohanták a falut, s jelentős károkat okoztak.
A Ferdinánd-párti őrgróf gyulai várát a János királyhoz hű Czibak Imre vette ostromzár alá, és 1530-ban védőit megadásra kényszeríttette. Ez idő tájt Kétegyháza Oláh István birtokába került, de az 1552. évi adólajstromban ismét a gyulai vár tartozékaként szerepel. Oláh István leányai még 1560-ban is megpróbálták visszaszerezni a falut, de hiába, mert azt 1557-ben Ferdinánd király teljes egészében már Olcsarovics Demeter gyulai kapitánynak adományozta a vár ellen intézett török támadásban mutatott vitézsége jutalmául, s az ő birtokába maradt 1566-ig, a vár ostromakor bekövetkezett haláláig. Kerecsényi László 1566-ban kénytelen volt átadni az erősséget Nagy Szulejmán ostromló csapatainak, s ezzel új fejezet kezdődött Kétegyháza életében is.

Corvin János aláírása és pecsétje

Olcsarovics Demeter gyulai kapitány címere

Kerecsényi László pecsétje

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT