Amiről a leletek vallanak | Száz Magyar Falu

Amiről a leletek vallanak

A kicsiny, a Tarna-völgyben fekvő jászsági helység régészeti szempontból hazánk egyik legismertebb – világ- és Európa-szerte számon tartott – települése. 1893–1895-ben kezdték meg itt az elhíresült kápolna-halmi ásatásokat (Bartalos Gyula, Hild Viktor, Seemayer Vilibald), jelentős bronzkori telephelyet tártak fel. A feltárások 1943-ban újrakezdődtek, de a háború miatt megszakadtak. Az addig feldolgozott anyagot a jászberényi Jász Múzeum Évkönyvében publikálta Gallus Sándor. Sajnos az ásatás folytatása a háborús években lehetetlenné vált.

Utóbb, 1963-tól tíz éven át Stanczik Ilona, a szolnoki múzeum régésze folytatotta a kutatást. Az ekkor előkerült nagy mennyiségű leletanyag a Damjanich János Múzeumba került, ma a Nemzeti Múzeumban várja a feldolgozást.

A feltárás tizenhat egymásra települt réteget különböztetett meg: a helyszín olyan, lakószintekből keletkezett domb (arab szóval: tell, azaz őskori réteges település), amely az európai bronzkori régészetben is kormeghatározónak számít, s finomítja azt a képet, amit először a XIX. században feltárt és ismertté vált tószegi, lapos-halmi ásatások rajzoltak meg a magyar és európai régészetben. Kiemelkedő kincslelet is előkerült az egyik, a XI. szintről: arany hajkarikák, s egyéb, a korszakban nagy értékűnek számító tárgyak.

A hosszú ideig tartó ásatás olyan nagynevű régészeket vonzott Jászdózsára, mint Banner János, Bóna István, Korek József, Soproni Sándor, Kalicz Nándor, Kovács Tibor. Itt nevelkedett fel egy egész nemzedék, amely egyetemi hallgatóként megtanulta a Bóna-féle módszer alkalmazását.

Sikeres volt a legfelső rétegek, a magyar középkor szintjeinek megismerése is. Bóna István három, egymásra épült középkori templom alapfalait tárta fel: egy, a XI–XII. században emelt, a tatárjáráskor elpusztult templomot; majd a később átépített, román stílusú következőt, amelyet a XVI. században lebontottak; illetve a helyére emelt, gótikus stílusút, amely feltehetőleg az Eger ellen 1552-ben felvonuló török seregek áldozata lett.

A templomok környékén XI–XVI. századi sírok is előkerültek. Falaikat sikerült elkülöníteni az 1743-ban épült s a németek által 1944-ben felrobbantott barokk kápolna romjaitól.

A bronzkori ásatások – mivel helyi munkásokat foglalkoztattak – faluszerte közüggyé lettek, befolyásolták a lakosság szemléletét, felelevenítették a régi, a Kápolna-halommal és más helyekkel kapcsolatos mondákat, hiedelmeket. Így kiváló néprajzi gyűjtőtereppé is vált a község, s intenzív néprajzi kutatómunka kezdődhetett a korábbi, egyénileg felderített terepen (Tóth János, Szabó László gyűjtései).

A Jászdózsa határában álló Kápolna-halom – más nevén (Sarlós) Boldogasszony halma – keletkezéséről azt tartják, hogy a tatárjárás idején nagy ütközet volt itt, amelyben sokan elestek. A csata után az elhunytak tetemeit egy rakásra hordták össze, földdel betakarták, ebből keletkezett a tájból kiemelkedő magaslat. Ezért régen Tatárhányásnak is nevezték ezt és a környező kisebb halmokat. Későbbi nevét onnan kapta, hogy itt 1728-ban kápolnát emeltek Sarlós Boldogasszony tiszteletére.

A jászdózsai néphagyomány szerint a halom úgy keletkezett, hogy a földesúr annak helyén dolgoztatott munkásaival. Volt köztük egy cigány, aki munka helyett állandóan hegedült. Mikor a földesúr felelősségre vonta, az úgy fejbe verte hegedűjével, hogy belehalt. A cigány akkor felkapott egy lapátot, ráhajított egy adag földet, és felkiáltott: „Mind huncut ember, aki nem dob rá egy lapáttal!”. A többiek követték a példáját, és a hagyomány szerint ebből a földhányásból lett a halom.

A halom körött volt egy folyó, amelyet Nyavalkának, Nyavalykának hívtak, s azt mesélték, hogy ezt a vér mosta ki. A csata idején az asszonyok a környező nádasokba menekültek, az ellenség „Bújj ki, Kata! Bújj ki, Kata!” szavakkal csalogatta ki őket. Volt itt egy alagút is, a Kápolna-halomtól indult, s mint egyesek tudni vélték, a törökök építették, éppen Egerben ért véget. Azt is mesélték, hogy a halom egy hatalmas asztalt rejt, amelynek fiókjában pergamentekercsek rejtőznek latin írással.

A kápolnában minden év július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján megtartották a búcsút, még az épület elpusztulása után is. Azt ugyanis 1944-ben felrobbantották vagy szétlőtték: katonai megfigyelőpont volt.

Mivel a búcsú az aratás kezdetére esett, a búcsúsok magukkal vitték az ahhoz szükséges eszközöket, amelyeket a kápolna falához támasztottak, és a pap megáldotta azokat, hogy szerencsés legyen az aratás, bő legyen a búzatermés.

A kápolna gondozása mindenkor egy remete feladata volt, a község monográfusa, Zupkó Ágoston írja, hogy 1767-ben ötven font (28 kilogramm) marhahúsban és ötven icce (42,2 liter) borban állapították meg a járandóságát. A kápolnagondozáson kívül fogadta a környező tanyák népét a vasárnapi imádkozásra, ugyanis a hívők csak a nagyobb ünnepeken (karácsony, húsvét) keresték fel a falubeli templomot. Szentképeket, kegytárgyakat árult, és volt olyan remete, aki gyógyított is.

A Kápolna-halom a jászdózsai nép hagyományvilágában a legkülönbözőbb irracionális jelenetek kedvelt helyszíne. Itt tűnt fel a legtöbb garabonciás diák, sötét felhőben érkezett, és rongyos diák alakjában kopogtatott be a tanyákba, tejet, kenyeret kéregetett. Ha elutasították kérését, nagy vihart támasztott. Harangszóval lehetett elhárítani a bajt. Azt is mesélik, hogy a Kápolna-parton csapott ki a földből a legtöbb láng, a még a török időkben elásott kincsek helyét mutatva. Aki meglátta, a hajába kellett kapnia, ahány szál hajat összefogott, annyi arany maradt fenn a földön.

A nyolcvanas évektől tíz éven át végezte a jászberényi négyszállási határrészen Selmeczi László a török időkben elpusztult jász település feltárását. Ez – noha a templom jászberényi földön van, s csak a határ egy kisebb része tartozik Jászdózsához – újabb tíz esztendővel meghosszabbította és ébren tartotta a helyiek érdeklődését. Annál is inkább, mert Selmeczi a régi dózsai ásatási munkások jó részét bevonta.

Ennek az ásatásnak az eredményei is nemzetközi hírűvé váltak, főként az Oszétiában, általában a Kaukázus országaiban a népvándorlás korával foglalkozók körében. Hitelesítette a korábbi ásatásokat, 454 sírt tárt fel, s párhuzamot tudott vonni a kaukázusi és magyarországi jász temetkezés gyakorlata között, annak ellenére, hogy itt mások voltak a körülmények. Hitelt érdemlően bizonyította, hogy a jászok a bizánci kultúrkörrel álltak kapcsolatban, s bejövetelükkor nem pogányok, hanem keresztények voltak (az eltemetettek kéztartása, a sírba helyezett mellékletek, köztük a bizánci típusú kereszt utal erre). Ezt ugyan a néprajz korábban már feltételezte, de bizonyítani nem tudta. A megtalált sírmellékletek (tűtartók, fülbevalók, kauri csigák, férfi magas nyakú veretes ing, fejfedők díszei) pontosan azonosíthatók az oszét anyaggal.

H. Bathó Edit tömör fogalmazásában foglaljuk itt össze a négyszállási és Jászfényszaru-Kozmadamjánszállása helyszínű ásatásoknak a jász viseletre vonatkozó megállapításait: „A jász nép viseletére utaló legkorábbi adatokat Selmeczi László 1980-as években végzett jászberény-négyszállási, valamint az 1990-es években Jászfényszaru-Kozmadamjánszállásán végzett ásatásának eredményeiből ismerhetjük meg. A XIII. század második felétől használt temetők sírjaiban, a Jászság éghajlati körülményei miatt, szinte a legtöbb vászon és bőr textília megsemmisült, az előkerült leletanyagból azonban, ha vázlatosan is, de rekonstruálható az egykori viselet. A férfiak övvel összefogott, bő nadrágot, álló nyakú inget, térdig érő, elöl nyitott felsőruhát, ún. kaftánt hordtak, amit textilből vagy bőrből készült övvel fogtak össze, s arra kést, készséget és tőrt függesztettek. A férfisírok egyik jellegzetes tárgya a szíjon hordott, keresztvas nélküli, kétélű rövid kard, a kinzsál volt.

A nők a férfiakhoz hasonlóan bő bugyogót, vállon vagy elöl gombolós, álló nyakú, préselt veretekkel díszített inget és térdig érő kaftánt viseltek, amit melltájékon egy-egy aranyozott ezüstből készült, préselt vagy hólyagos koronggal kapcsoltak össze. A női viseletnek is szerves tartozéka volt az öv. A női övek kétféle típusa került elő Négyszálláson, illetve Kozmadamjánszállásán, az egyik az ún. veretes öv, a másik típusa a textilöv, amelynek végeit – perzsa minta szerint – egyszerűen csak összekötötték. A veretes öveket ekkor a magyar szóhasználatban pártaövnek említik. A jász nők az övükön kést, csontból vagy bronzból készült tűtartót, illetve valamilyen erszényt vagy tarsolyt hordtak.

A fejviseletük igen változatos volt. A leletek alapján háromféle fejfedőt lehet rekonstruálni. Az egyik típus a fémveretekkel díszített sapka, a másik a lemezkorongokkal ékesített kendő, de párta típusú fejdíszek maradványai is előkerültek.

A női öltözetet különböző ékszerek egészítették ki. Különösen szép változatait találjuk a keleti típusú fülbevalóknak, de hasonló formagazdagságot mutatnak a gyöngysorok is. Ezek két fő csoportra oszthatók. Az egyik esetben a nomád hagyományoknak megfelelően a nyaklánc csupán néhány gyöngyszemből és ongonból (talizmánból, amulettből) áll.

A nyakba függesztett óvó-védő talizmánok közül előkerült halcsigolya, nyúl lábközépcsontja, valamint, igen nagy számban, kisméretű paszta gyöngyök közé fűzött kauri kagyló. Az ékszerek sorában meg kell említenünk a nagy számban előkerült pánt és fejes gyűrűket. A török hódoltság alatt elpusztult Négyszállás, illetve Kozmadamjánszállása temetőjében feltárt leletanyagból egyértelműen archaikus, keleti jellegű viselet rekonstruálható.”

A régészeti és néprajzi kutatások hatására megalakult a honismereti kör Gulyás János pedagógus vezetésével. Tájházat nyitottak, s a VII. jász világtalálkozóra – melyet 2001-ben Jászdózsán tartottak – megjelentették Gulyás Jánosnak a Jászságról és Jászdózsáról írt könyvét. A pedagógus szerző iskolai olvasókönyvnek szánta, s minden bizonnyal a későbbi generációk jász-magyar tudatát, a múltjukkal való foglalkozás igényét is életben tartja. Néprajzi megfigyeléseire a kötet etnográfiai tárgyú zárófejezeteiben többször is hivatkozunk majd.