„A legjobb magyarok a jászok” | Száz Magyar Falu

„A legjobb magyarok a jászok”

Jászdózsa nevét Dosa alakban 1433-ban említik először, tehát meglehetősen későn. A község neve puszta személynév, a Dávid (’kedvelt, szeretett’) név becéző alakja, amelyet már első előfordulásakor sem tudtak magyarázni, mert akkorra ez a becenév kiveszett.

A puszta személynévből képzett neveink XII. század előttiek, s vagy a birtokos vagy a nemzetségfő, családfő nevét őrzik. A XII. század végétől ugyanis már -falva, -háza, -szállása, -szállás utótaggal toldják meg a személynevet. Ebből következően tehát településünk megvolt már az Árpád-korban, s minden bizonnyal – a névből következően is – magyar lehetett.

Jászdózsa nevét még 1895-ben is Dósának írták hivatalosan, s csak a XX. század elején, a Névtani Bizottság megalakulása után állandósult a mai forma. A falu és a környék lakói ma is Dósának ejtik.

A Jászdózsa írásmód az 1950-es évektől alkalmat adott arra is, hogy Dózsa Györggyel hozzák összefüggésbe a községet, s róla nevezzék el a főutcát, illetve számos intézményt, szervezetet (termelőszövetkezet, úttörőcsapat).

A település korai megülésére az is bizonyíték, hogy a Kápolna-halmon (Boldogasszony halma) román kori templom maradványai kerültek elő, a községmagtól mintegy három kilométerre. Valószínűleg a tatárjáráskor pusztult el.

Egyes vélemények szerint – így él ez a helyi hagyományban is – Jászdózsa eredetileg a Kápolna-halmon települt, s lakói később költöztek a mai helyükre. A jászdózsai Kápolna-halmot azonban Györffy György Hajóhalom községként azonosította, amely 1271-ben országgyűlés színhelye volt. V. István a Dunától keletre élő nemeseket hívta ide össze. És a helység, ahol az esemény kelt, Jászdózsa nem lehetett, mert a két település – legalábbis az oklevelek tanúsága szerint – egyszerre nem állott fenn.

Más vélekedés szerint – ezt az iskolában is tanították – Jászdózsa népe eredetileg Négyszálláson élt, s a lakosok később költöztek át ide. Pesty Frigyes helynévtárában, 1864–65-ben a helyi jegyző közlése nyomán a következőket írja: „Dósa községnek legrégibb és valószínű elnevezése »Négy szállás« lehetett, mi onnét magyarázható, – miszerint 70-80 éves öregek állítják, hogy mint atyáink illetőleg nagyatyáink beszélték – a község oldalától 1/4 mérföldre lévő (jelenleg Berény város határához tartozó) »Négyszállás« pusztán egy népesített és épületekkel bíró községnek nyomai ma is láthatók lévén, – midőn a Dósaiak a jelenleg létező templomot építették, a Négy szálláson volt templom romjaiból – mint sajátjokból – a köveket elhordták, mely idő nem sokkal a tatárjárás után lehetett; a mi oda 1755, 1764, 1766 és 1767dik években mint levéltári iratokból látható. – Négy szállás pusztáért Berény városában perbeli határvillongásba is voltak. – Megjegyzendő hogy ezen pontban említett újbóli megtelepedés előtt – a mai megmaradt határ és községhely »Négy szállásnak« neveztetett.”

Fodor Ferenc szerint ez a rekonstrukció nem helytálló, hiszen Dósa és Négyszállás a török időkben, sőt korábban is egyszerre fennállt. Igaz, ő Dósát nem sorolja a jász kerület települései közé, csak Négyszállást. Ez utóbbi állítás viszont valótlan, mert az egri vár dézsmajegyzékeiben Dósa nem szerepel az 1540-es években, ahogy más jász település neve sem. Az 1550-es török defter is a Berényhez tartozó tizenkét jász település között tartja számon, s úgy adóztatja őket együtt, mint „a királyok korában”.

Négyszállással más a kapcsolat. Az Eger ellen felvonuló török hadak ez utóbbi népét is futásra kényszerítették, de lakosai visszatértek, és a falu még több évtizedig fennállt. Négyszállás lakói aztán a szintén megritkult népességű Dósára húzódhattak be. Ez jogosíthatta fel őket, hogy a templom és más épületek köveit elhordják.

A török hadak Jászdózsa népét is futásra kényszerítették, s ennek bizonysága, hogy 1567-ben Dósaszállásként tartják számon. Teljesen lakatlan nem lehetett, mert ugyanekkor négy gazda- és nyolc zsellércsalád adata szerepel az összeírásban.

A négyszállási határ egy részéért, úgy tetszik, a történelmi juss tudatában indítottak pereket a dózsaiak Jászberény ellen, amelyeket azonban elbuktak. Farkas Ferenc jászsági helynévkataszterében egy tucat Négyszállás nevű hely szerepel. Ezek Jászberény, Jászágó, Jászárokszállás és Jászjákóhalma területén lokalizálhatók. Prükler (Pórteleki) József – ásatásai alapján – a harmincas évek közepén úgy véli, hogy mindezekben az esetekben a jászok téli szállásairól van szó. A mai községhatárokat átlépő kisebb szállásokról, amely rendszerbe Jászdózsa is betagozódik az őt illető határrésszel. A kérdés végleges tisztázásához átfogó régészeti vizsgálatokra lenne szükség.

Jászdózsán úgy fogalmazzák meg a maguk identitását: „mi jászok vagyunk, de magyarok”. Máskor: „A legjobb magyarok a jászok.” Kik is hát a jászok?

A téves magyarázatok egész seregét nem említve Melich János 1912-ben kijelölt útján indulunk el. Ő írta le először orosz kutatási eredményekre is támaszkodva, hogy a forrásainkban először feltűnő Jász személynév (1318), majd az 1323-ban népnévként is felbukkanó jász név szláv közvetítéssel került a nyelvünkbe, s ennek mind egyes, mind többes számú alakja (jász, jászi) az iráni eredetű as, az, ászi, assi, asija változatokban előforduló népnévre vezethető vissza. A szláv közvetítés egyik fontos bizonyítéka pedig a szókezdő magánhangzó „jésítése”.

Ezt az alapszót ma is fellelhetjük a Kaukázusban élő oszétek népnevében, akik ilyen módon legközelebbi rokonai a magyarországi jászoknak. A XIV. század közepétől a magyarországi latin források filiszteusoknak (Philistei) is nevezik a népcsoportot. Ez a népnév azonban soha nem volt sajátjuk, gyaníthatóan pogány voltuk miatt ragasztották rájuk a térítő papok, mivel épp oly pogányságban megátalkodottaknak írják le őket, mint a hivatkozott bibliai népet. Efféle eljárás a középkorban gyakori volt más pogány népekkel kapcsolatban is.

A népnév a Krisztus előtti III–II. században tűnik fel. Az ászi törzsek a Szir-darja egyik mellékfolyója, a Csu folyó mentén alapítanak birodalmat, majd terjeszkedni kezdenek.

Ezek a törzsek – mint a régészeti feltárások is igazolták – magas szintű földműveskultúrát teremtettek. Fennhatóságukat Krisztus előtt 129 tájékán Szogdiára és Baktriára is kiterjesztették. Szembekerültek Iránnal, s harcaik során egészen a Kaukázusig nyomultak előre. Krisztus előtt 43-ban keletről a hiungnu törzsek támadása érte őket, egy részük menekülvén szétszóródik, de a birodalmat ez visszavonhatatlanul még nem rendítette meg. Csak a Krisztus után 350-ben bekövetkezett hun támadás tesz pontot a történet végére. A régi ászi törzsek egy része azonban helyben maradt, s ottlétükről az egykori Kangkü területén még a Türk Birodalom fennállása idején is tudomásunk van.

Az ászi népek a több mint fél évezredes háborúskodás idején más iráni törzsekkel is keveredtek, majd a birodalom bukása után velük együtt szóródtak szét. Nyomaik a VIII. századtól kimutathatók a Kaukázusban és a Don vidékén.

Az orosz krónikák is hírt adnak a katonáskodó, de földműveléssel is foglalkozó irániakról (alánok, jászok). Szétszóródásuk után különféle harcias, katonailag erős török népek (türk, kazár, besenyő, kun) fennhatósága alatt éltek. Közvetlenül magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának földműves fenntartói és határőrei voltak. 1116-ban ők védték a támadó oroszok ellen a kunok Don melléki városait. A moldvai Cumania területén pedig Jászvásárhely (Iaşi) őrzi nevüket mind a mai napig, jelezvén, hogy a kunoktól eltérően tartós településeket hoztak létre, s életmódjukban is különböztek tőlük.

A moldvai Cumaniát a tatárok hadai söpörték el. IV. Béla a kunokkal együtt befogadta a jászokat is, akik ekkor politikai hatalommal nem rendelkező segédnépei lehettek a kunoknak, s ezért nem történik említés róluk okleveleinkben.

Amikor 1323-ban tömegesen, jogokat követelve és kérve felbukkannak, gazdag hadi érdemeikre hivatkoznak, s kérik a királyt, hogy a kunokéihoz hasonló privilégiumokban részesítse őket. Kiderül, hogy a kunok kötelékében harcoltak korábban, de függetlenségük nem volt, ellenben a kunok („Keverge fiai”) módfelett „lealacsonyítva és elnyomva” tartották őket.

Károly Róbert uralkodása idején – akit trón- és koronaszerző harcaiban a kunok erősen támogattak – annyira megerősödtek, hogy veszélyessé vált hatalmuk a királyra nézve is. Az uralkodó, valószínűleg azért, hogy erejüket megossza, teljesíti a jászok kérését. Mindazon jogokat, amelyeket a magyarországi kunok 1279-ben megkaptak, megkapja ez a népcsoport is. Így a szabad elöljáró-választást, az önálló bíráskodás jogát, vám- és harmincadmentességet, csak a királytól, illetve annak képviselőjétől (nádor vagy erdélyi vajda) való közvetlen függést (ám belügyeikbe ők sem szólhattak bele), s hogy csak az uralkodónak kell adót fizetniük.

Ezek a privilégiumok, amelyek önálló, zárt közösséggé avatták a jászokat, növelték egymásrautaltságukat, ami egyben segített abban, hogy még jó ideig megőrizzék eredeti kultúrájukat, illetve úgy épüljenek össze a környező magyarsággal, a megtelepedett életmódot és európai értelemben vett földművelést folytató környezettel, hogy annak számos elemét megőrizzék, a Jászságot sajátos egységgé kovácsolják, immár a magyar társadalmon és kultúrán belül.

Amit adniuk kellett, az a változó mértékű katonaállítás (kezdetben lovas íjászok), később ennek pénzzel való megváltása, a hadba vonulás kötelezettsége királyi szóra, a megtelepedés falvakban, a kereszténység felvétele, templomok építése.

E privilégiumok birtokában a jászok tudatosan távolodnak el a kunoktól, igyekeznek velük minden kapcsolatot megszakítani, és inkább a magyarsághoz, mintsem egykori uraikhoz közelednek mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Ezt a közeledést félig megtelepedett életmódjuk, a kunokénál fejlettebb földműveskultúrájuk s talán a nomád népekét meghaladó fejlettebb világképük is elősegítette.

Amikor jászokról beszélünk, általában a mai Jászság területén fekvő településekre gondolunk; azok falvaira, akik a kunokkal együtt a tatárok elől Magyarországra jöttek, s részei voltak a Magyarország belsejében is meglévő Cumaniának. Mint már említettük, e jász tömbön kívül is éltek azonban jászok hazánkban, s tudjuk, hogy ezek különböző időben, kiváltságos jogállást nem élvezve telepedtek le.

Szent László királyunk kunokkal kapcsolatos hőstettei közismertek legendáinkból, mondáinkból. Nos, midőn a kunok betörtek Magyarországra, de a magyar királlyal szemben elvesztették a Temes vidékén vívott csatát, igen nagy számú foglyot, köztük jászokat is veszítettek. Ezeket László király nem adta ki, hanem keresztény hitre térítve őket, megtelepítette hazánk területén. Hogy hová, azt pontosan nem tudjuk. Ám Jászó környékén él a mai napig is a jász eredet némi nyoma, s rendkívül gazdag a Szent Lászlóhoz fűződő mondák anyaga. Sőt a Szent László-tiszteletnek középkori nyomai is elevenek. 1234-ben, midőn a település neve először feltűnik, Keresztelő Szent János nevű kápolnáját említik, ami általában a pogányok megkeresztelésének emlékével függ össze ebben az időben. Más jász szórványokról IV. Béla kora előtt hasonló adategyütteseink nincsenek.

Később is kerültek belőlük Magyarországra. 1365-ben Kont Miklós nádor balkáni hadjárata során pogány jászokat győzött le, akiket fogolyként hozott haza. Őket a király a nádornak ajándékozta, s az szolgaként telepítette le a birtokain. Minthogy azok egy része a Kisalföldre is kiterjedt, okunk van arra gondolni, hogy az itt fekvő Jászfalu e telepítések emlékét őrzi.

A kérdés most már az – immár ismét Jászdózsáról lévén szó –, hogy a berényszéki jászok tekinthetők-e ma iráni eredetűeknek, van-e egyáltalán közük a betelepült jász lakossághoz, illetve milyen népekkel, népcsoportokkal keveredtek magyarországi jelenlétük századaiban?

1323-ban tizennyolc nevet sorolnak fel a folyamodók. Ezek többnyire alán eredetűek (Zokan, Ambudtan, Zakaran, Kevan), de előfordul közöttük kun (török) is (Chamaz, Kalben). 1550-ből, midőn már a Jászság népe magyar nyelvű, még mindig szépszámú iráni és törökös nevet gyűjthetünk össze a Fekete Lajos által közzétett defterből (török adólajstromból). A szerző szerint alán név például a Bagdasa, Hunoka, Bosonga, Szaburán, Gargán, Budmán s még jó néhány másik, de van török és perzsa eredetű is: Aga, Bahár, Bere, Boga, Cserge, Harpuz, Torba és így tovább. Gyakori a közvetlen kun eredetről árulkodó Kun vezetéknév is. Ez a két nép kapcsolatára utal.

Persze a névadás divatból is történhet. Feltehető, hogy a kun és más nomád népek fennhatósága alatt élt jászok, főként előkelőik, átvettek török neveket, de maga a név nem utalhat egyértelműen népkeveredésre is. Bizonyos kapcsolatokat, összeházasodást azonban feltételeznünk kell.

Bartucz Lajos és Henkey Gyula antropológiai vizsgálatai azt mutatják, hogy még a XVIII. században, sőt napjainkban is magasabbak a jászok, mint akár a kis- és nagykunok vagy a környező vidékek magyarjai. Ez a testmagasságbeli és más antropológiai jegyekben megmutatkozó eltérés a jászokat a Kaukázusban ma is élő oszétekkel, az iráni népekkel rokonítja.

Ha a név- és antropológiai vizsgálatok eredményeit összevetjük, arra a következtetésre jutunk, hogy a jászok, ha keveredtek is a kunokkal és más népekkel, karakterüket megőrizték egészen a beköltözésig, sőt még ezt követően is. Mindezt aláhúzza az a tény, hogy a magyarországi jászok, megülésük idején, bár bizonyára értették a kun nyelvet, s használták is érintkezéskor, mégis megőrizték saját iráni eredetű nyelvüket, sőt még a XV. században is éltek vele. Az 1442-ből ránk maradt jász szójegyzék annak bizonyítéka, hogy a közéjük keveredő idegennek a legfontosabb szavak ismerete nélkül nehéz volt eligazodnia köreikben. A köszönési formákat, 38 névszót és két birtokos névmást tartalmazó szójegyzék anyaga azért is fontos, mert azt mutatja, hogy a mégoly egyszerű szavak, mint a ’kenyér’ (= kheyef), a ’víz’ (= dan), a ’tojás’ (= jayca), a ’bor’ (= sana), a ’hús’ (= fit), a ’leves’ (= baza), a ’túró’ (= gist), a ’sajt’ (= buca), a ’széna’ (= huvaz), a ’zab’ (= zabar) s más étel-, takarmány-, növény- és állatnevek is értetlenséget szültek a jászok között, ha magyarul hangzottak el. S mindez majdnem kétszáz esztendővel azután is így volt, hogy letelepedtek ezen a földön. Nemcsak a kunokkal, de a magyarokkal szemben is megőrizték nyelvüket, népiségüket egészen Mátyás koráig. Változás csak akkor következett be.

A kunok betelepedését, megmaradását a Kárpát-medencében– ahogy utaltunk már rá – IV. Béla a keresztény hit felvételéhez és a letelepedéshez kötötte. Ez a két elem természetesen szorosan összefügg. Mindaddig, amíg a nomád kunok végleg helyhez nem kötődtek, nehezen ment a megtérítésük.

Már az 1323-as oklevélben megtaláljuk a jász és kun nevekkel elegyes keresztény neveket ekképpen: Chakan fia András, Beegzan fia István. A keresztény név azonban még nem jelentett keresztény hitet is. Csak Mátyás uralkodása idején, 1474-ben kapnak jogot a ferencesek arra, hogy mint jászokat megtérítő rend, templomot és rendházat építhessenek Berényben. S hogy a térítés valóban végleges, annak legfőbb jele az, hogy a megtelepedett jászok egyre szorosabban összeépülnek, házasodnak a környező falvak magyarságával. Ha nem vallásgyakorlók, az összeházasodás nem lett volna lehetséges, s nem költöztek volna a hívő magyarok pogánynak mondott területre.

A jászok csaknem egy század alatt végleg elveszítették ősi nyelvüket, s e tekintetben is keveredni kezdtek a szomszéd területek magyar népességével.

1550-ből nagy mennyiségű személynév áll rendelkezésünkre a töröktől jobbára még bolygatatlan Jászságból. A nevek zöme magyar, de, mint már írtuk, fellelhető bennük a jász és kun névanyag néhány maradványa is. Jászdózsán ekkor a következő családok laktak (csak a felnőtt férfiakat írták össze jelezve, hogy házas-e – h – vagy legény – l –, bár néhol vagyonra is utalnak vagy mesterségre): Mikola Petre, h.; Bolgár János, h.; fia György l.; Keresztös Pál h.; fia Ferencs l.; Kötel Borbás, h.; Karasztos István, h., van 125 juha; Benedik l.; Tokán Pál h.; Kovács Petre, h.; Hatvani Miklós, h.; Ambrus „kovács”, h.; fia Mihál, l.; Bokator Orbán, h., van 150 juha; Tód István, h.; Karasztos Ferencs, h.; Szelei Gál, h.; van 125 juha; Sereg Sándor, h.; Lukács, h.; Bokator Sebestyén, h.; Sereg Lőrinc, h.; Ambrus, l.

Ez a minta kicsi, egy község tizenhat családja. A Jászsághoz tartozó összes névből azonban már levonhatók bizonyos következtetések, és beilleszthetők a jászdózsai nevek is az így kialakult rendszerbe.

A magyar nevek ekkor még nem polarizálódtak. A ma oly gyakori Kis, Nagy, Kovács, Varga s ehhez hasonlók egy-egy közösségen belül kis számban fordulnak elő, s ez arra utal, hogy nemrégen használatosak. Az előforduló nevek között több található, amely más vidékről való származást árul el (Hatvani, Szelei, Bolgár, Tód). A nevek mintegy tíz százaléka olyan, amely viselőjének más vidékről, más faluból való származását jelzi: Tamási, Pomázi, Locsodi, Bácsi, illetve Osztrák, Cse, Rác, Olá.

Távoli területekre alig-alig utalnak nevek; annál gyakoribbak a Jászság környékén előforduló falvak nevéből alkotott vezetéknevek: Szelei, Kéri, Patai, Turai, Kátai, Hatvani, Sági, Káli. Sőt az is megfigyelhető, hogy a jászsági peremközségekben az ilyen nevek száma nagyobb arányú, mint a vidék belsejében fekvő, bezárt, jász környezetben élő településeken.

Az érintkezés iránya északi, északkeleti és északnyugati. Azaz Hatvan– Gyöngyös vidéke, Dél-Borsod és a Tápióság körvonalai rajzolhatók meg. Délre, Szolnok irányába vagy a Kis- és Nagykunság felé a kapcsolat sokkal gyengébb. Ez pedig az észak-alföldi magyarsággal, illetve a palóc vidékkel való szorosabb kapcsolatot mutatja, ugyanazt, amely mind a mai napig a jászságiak gazdasági mozgásának, társadalmi kapcsolatainak fő iránya.