Őrök földje, határvidék
Őrök földje, határvidék
A bevezetőben volt már szó arról a kistáji határvonalról, melyet a Lugos patak jelöl ki a Hegyhát lapos fennsíkja és az ettől nyugatra fekvő, völgyekkel szabdalt erdős dombvidék között. Nagyjából itt vonják meg az erdei fenyő elterjedésének a keleti határát is. A természetes növénytakarónak a megtelepülés kezdeti időszakában meghatározó szerepe lehetett. A széles Rába-völgy és a pataktorkolatok öntéstalajai, a vízmentes teraszok, völgytalpak minden korban előnyösebb emberi lakhelynek kínálkoztak, mint a Lugos patak és az Ezüst-hegy közötti, bükk és fenyő borította őserdők. Különösen érvényes ez a megállapítás a megtelepedő magyarság esetében. Eleink ugyanis eredetileg nagyállattartók voltak, a folyók közelségét ritkán hagyhatták el. Az állattartás legelőt és vízszerző helyeket igényelt, ezt még a fennsíkok ligeterdei és pangó vizei is csak ideiglenesen pótolhatták.
Ivánc átmenetet képez a két flóravidék között: északon a Rába völgye és a patakok letelepedésre alkalmas területet kínáltak a magyaroknak, itt találjuk a legrégibb lakott helyeket. Délről a Lugos pataknál már kezdődik a bükkösök zónája. Az erdőség egészen más művelési módot kívánt, erről régebbi történetírásunk teljesen megfeledkezett. Ez a forma az irtásgazdálkodás szóval foglalható össze. Az egyik első ivánci irat Miklós fia Jakab irtásáról („Myklosfiaiacabritasa”: 1346) tesz említést. Érdekesség, hogy az oklevél megőrizte az „irtás” szó máig élő itteni tájszavát, a „ritást”. Errefelé az irtókapa is „ritókapa”.
Az irtás volt a rendi regulák értelmében a ciszterci szerzetesek, munkástestvérek fő feladata is, nem véletlen Szentgotthárd környékére történő betelepítésük III. Béla idejében. A néprajzban elég részletes leírást kapunk az égetéses irtásról, a parlagváltó földművelésről, melyek a kedvezőtlen adottságú reliktumterületeken, például az Őrségben és a Tótságban egészen a XIX. századig megőrződtek.
Ivánc és környéke az államalapítás utáni időkben, a XI–XII. században
– jóllehet csak közvetett adataink vannak erről – az ország és a vasvári ispánság nyugati pereméhez, a magyar szállásterület határvidékéhez tartozott. Ezekben a századokban gyakran érték nyugatról induló támadások a magyar királyságot. A határőrizet a szakirodalom szerint a gyepűrendszeren alapult: a szomszédos országtól széles lakatlan ütközőövezet választotta el a magyar szállásterületet. Ez a természetes és mesterséges akadályokból kialakított, mélységében tagolt védelmi rendszer a gyepű. Őrizetét az őrök, lövők látták el, akik az államalapítás után Vasvár várának alárendeltségében teljesítettek szolgálatot.
Ivánc (és a Lugos völgye) éppen a két jelentősebb őrvidék közötti láncszemet alkotta. Egyfelől a Zala-őrök között, akik a Zala folyó mellett, Szalafő, Őriszentpéter és Nagyrákos vidékén éltek, másfelől északról a Rábán túl a Rába-őrök között, akik Csákányban, Gasztonyban és Kövesszarvban telepedtek meg.
A Zala-őrökhöz számíthatjuk a Monyorosdi-patak völgyében lakókat is. Az ő 1270-es kiváltságlevelük befejező része határozottan elrendeli, hogy Zala megyétől Lugosig („locus Lug”) lássák el a határőrizetet. A Lugos mint határpont ekkor azonban már nem tartozott az őrök földjéhez. A szentgotthárdi apátság megalakításával majdnem egyidejűleg (1181) III. Béla király a Lugos völgyét az egyik előkelő nemzetségnek, a Gataloknak adományozta. A Franciaországból hívott ciszterciek feladata éppen a lakatlan gyepű előtti térség művelésbe vétele, benépesítése volt.
A gyepűelve betelepítése erdőirtó szerzetesekkel a szentgotthárdi apátság hatalmas birtokán, sőt az apátság honvédelmi feladatai Dobra vára körül, a Lugos-völgyi őröket feleslegessé tette, hiszen az ország települési határvonala nyugatabbra tolódott. Az az útvonal, amely a Rába jobb partján haladt Kethelytől Lugosig, onnan Vasvárig, nem igényelt olyan őrizetet, mint a Rába másik partján a Fürstenfeld (Fölöstöm) felől érkező vagy a Radkersburg (Regede) felőli országutak.
Ivánc és környéke kezdeti határ menti helyzetére emlékeztet egy korai Lugos-völgyi falu, Vásárhely neve is. XIV. századi okleveles említésénél jóval korábbi, hiszen „vásárhely” és „keddhely”, „szerdahely” stb. típusú településneveink mind az ország peremterületeinek piachelyein keletkeztek, mintegy megelőzve a városok kialakulást. A vásárokat itt, a határon tartották a hét valamely napján. Lugosvásárhely éppen a korai Szerdahely (ma Sredisce, Szlovénia, Kercaszomortól délre) és a Pinka-völgyi Hétfőhely vonalába esik.
Az Ivánc közvetlen környékén fennmaradt korai helynevek vizsgálata számos hasznos következtetéshez juttathat bennünket. A megtelepedés „első pillanatait” megőrző, legősibb helynevek az olyan vízrajzi nevek, melyek a vízfolyások, víznyerő helyek eredeti természeti viszonyait jelölték. Ezek egy csoportot alkotnak: Monyorosd (mogyoró), Nádasd (nád), Rákos (rák), Hodos (hód), Lugos (lugas, felfutó növényzet). Ezek a víznevek adták az első települések, falvak nevét is. A természeti név megjelenése a falunévben arra utalhat, hogy a helynévadás, melynek tájékoztató, eligazító funkciója van, akkor történt, mikor túlnyomórészt lakatlan, érintetlen, birtokos nélküli tájék volt a Hegyhátnak, illetve az Őrségnek ez a térsége. Mivel a helyneveknek ez az ősi alaprétege magyar, idegen alapnépességet itt feltételezni teljesen elfogadhatatlan.
A magyar névtudomány régi tantétele, hogy a képző nélküli személyneves helynévadás, tehát például Ják személyről a Ják falu elnevezése, ősi magyar, még a nomád időkbe visszavezethető sajátosság. Ez a fontos helynévcsoport környékünkön mindenütt fellelhető, de különösen az őrök földjén: Csákány, Gasztony, Szatmér, Szata, Iklód, Pankasz, ide tartozik a magyar törzsnévből keletkezett Gyarmat vagy Halogy neve is. Többségük etimológiája szerint török eredetű (Csákány, Szata, Szatmér, talán Iklód) kisebb részben magyar (Halogy) és szláv (Pankasz). A csákányi őrök egyik korai tanúnévsorában, 1277-ben számos, a törökre visszavezethető személynév fordul elő (Bese, Szerecsen, Ond) a magyarok között.
A középkorban a magyarsággal érintkezésbe került szomszédos déli szláv népet (is) „tót”-nak nevezik forrásaink, Szlavónia régi magyar neve pedig Tótország volt. A két nép korai kapcsolata nagyon sokrétű, különösen nyelvi tekintetben. Megszámolhatatlan szláv kölcsönszó mutatható ki a korabeli magyar nyelvben.
Ivánc térségében felfedezhető jó néhány szláv eredetű falunév is. A szláv nyelvben „c” birtokosraggal képzett helynevek, tehát Ivánc (Iván falva), Marác (Móroc, azaz Móric falva) olyan helynévtípusba tartoznak, melyhez száznál is több helynév sorolható a történeti Vas vármegye déli részének egy tömbben szlovének által lakott részén, a régebbi elnevezéssel Tótságnak nevezett területen. Olyan nagy számú hasonló képzésű helynévről van szó, hogy Muraszombat környékén még egy másik Ivánc és egy másik Marác is kikerül belőlük (sőt azonos típusba tartozik az ottani Ivanóc, Janusóc is). Ezek a falunevek a XIII–XIV. századi szláv telepesek emlékét őrzik.
Visszatérve Ivánc környékére, az itteni szláv hatások közé kell sorolnunk Szőce falu nevét, mely a „selce” (kis falu, lak) szláv, szlovén szóból eredeztethető. A korai betelepítés emlékét jelöli a Marác melletti XIII. században említett Tótlak prédium is. Ez olyan, a falurendszer kialakulása előtti, földesúri udvarház körüli telepet jelöl, ahol szolga jogállású szláv földművesek dolgoztak.
A szláv betelepítés valószínűleg azoknak az első birtokosoknak köszönhető, akik az ország főembereiként többször viselték a szlavóniai báni méltóságot. Miskolc nembéli Domokos, Ivánc első feltételezhető birtokosa, Bors ispán apja III. Béla idejében, a XII. század végén töltötte be ezt a „hivatalt”. A későbbi, tömeges méretű szláv betelepítés már Felsőlendva várának mindenkori uraihoz köthető, akik hatalmas váruradalmat hoztak létre, száznál több szláv nevű faluval, melyet a magyarság egészen a XIX. század végéig hívott Tótságnak.
Német betelepülőkkel is számolni kell, bár csekélyebb számban. Ilyen német hospestelepülés volt a Lugos-völgyi Németfalu, amit egy ízben Németlugasnak is neveztek.
Megkerülhetetlen kérdés, hogy mekkora lehetett az idegen telepesek aránya a korai időkben a magyarsághoz viszonyítva. Az Iváncon a legkorábbi oklevelekből kigyűjthető hely- és személynévanyag szinte kizárólag magyar: Lak (1336), Telek („Theluk”, 1336), némelyik közülük nyelvemlékszámba megy mint például: „Szabó Pál házánál való faluhelyen” („Zabopaulhazanalualofohelun”, 1346), „Miklós fia Jakab ritása” („Myklosfiaiacabritasa”, 1346), „Cenk falva helye”(„Chenkfoluahele”, 1346) stb.
A személy-, illetve a családnevekből nyerhetünk némi támpontot az idegen etnikumok arányára. Ivánc török hódoltság előtti teljes személynévanyagában nem található olyan valódi szláv családnév (például Rogán, Zavec), mint ugyanekkor a Tótságban, ellenben már a legrégibb oklevelek is gyakran emlegetnek Tót (latinul Sclauus) nevű személyeket. Arányuk talán eléri az összes nevek egynegyedét is, ami jelentős arány. Hasonló a helyzet a Lugos völgyében a Német családnévvel: minden negyedik személy Német nevű. Talán eredeti, telepes név lehetett ezek mellett a Tancz, esetleg a Cser.
Délről, az Őrségből érkezik az út Iváncra
A falukép délről, az 1920-as években (Gyarmati Tiborné tulajdona)
