VI. Mondák, mesék, legendák
VI. Mondák, mesék, legendák
Népmonda Miklós-várról. Egymás szomszédságában állt két vár, Máré vitéz és Miklós vitéz vára. Máré vitéznek szép fiatal felesége volt, Miklós nőtlenül élt. Háború tört ki, a vitézeket harcba szólították. Máré azonnal hadba indult, Miklós halogatta az indulást, inkább barátja várába járt látogatóba. A látogatásnak szerelem lett a vége, s Máré felesége leánygyermeknek adott életet. Kétségbeesett ettől Miklós és azonnal a csatába ment. 17 évig tartott a háború, együtt indult haza a két vitéz. Már majdnem hazaért Máré, mikor az úton egyik jobbágyával találkozott. Tőle tudta meg, mi történt távollétében. Szörnyű haragjában ostrom alá vette és rommá lőtte saját várát és Miklós várát is. Felesége ott halt meg a romok alatt. Mielőtt meghalt, átokkal sújtotta lányát Az átokkal sújtott lányt csak az szabadíthatja ki, aki három próbát tud teljesíteni. A próba feltétele az volt, hogy húsvét hajnalán a szabadítónak három szörnyet kell megcsókolnia, egy csúf bakkecskét, egy nagyfejű kígyót és egy varangyos békát, de erre csak százévenként van lehetőség. Eddig ez még senkinek sem sikerült. Máré vára ma is látható, Miklós vitéz vára nem más, mint a Zengő vára, melyből ma már alig látszik valami.
(Máré várának mondája tehát kapcsolódik Zengő várához, melyet a környék lakossága Miklós várának nevez. Németh Béla nyomán, saját gyűjtésével kiegészítette Dallos Nándor pedagógus.)
Arannyá vált parázs. „Dédöregapám eccer az erdőbe ment fát vágni. Az út mentén haladva egy halom parazsat talál. Jó alkalomnak taláta, hogy pipára gyujtson, de a dohánya nem gyulladt meg. Mikor má a harmadik parázstul se fogott tüzet, nagyot káromkodott. Erre hatalmas pofont kapott, úgy, hogy a pipa kiesett a szájábul. Félős ember vót. Az ütéstől annyira mögijedt, hogy hazaszaladt. Odahaza emeselte, hogy mi történt vele, de családjának tagjai és a szomszédai kinevették és azt tanácsóták neki, hogy másnap keresse fel újra azt a helyet, ahol pipára akart gyújtani.
Másnap azon a helen látta, hogy a három parázs, akit edobott, arannyá változott. A többi parázsnak hűtt helét taláta.
Dédöregapám egész életén keresztül sajnáta, hogy a halom parazsat nem szórta szét. Ha szétszórta vóna, minden szem parázs arannyá változott vóna.”
(A hetényi eredeti népmesét elmondta Varga István 1934-ben, gyűjtötte Nemes János. Megjelent Berze Nagy János Baranyai magyar néphagyományok című kötetében, Pécsett, 1940-ben)
A Zengő-hegy. „A Zengo tövében, a mai Püspökszentlászló helyén élt valamikor régen egy jámbor, szentéletű remete. Egy-két öreg még emlékszik rá, hogy maga épített fából egy szegényes kápolnát, melléje meg egy még szegényebb viskót. Ott állottak ezek a mai iskolaház végében. Rajta kívül alig élt ember ebben az eldugott völgyben. Egy-két pásztor akadt, akik a síkságon lakó gazdagok birkáit, kecskéit őrizték a dús fűvű legelőkön. A remetétől talán egy kőhajításra volt egy fiatal pásztor szegényes tanyája. Itt élt feleségével és karon ülő kisfiával.
Ha vasárnaponként megszólalt a kápolna harangja, az asszony már indult. Kisfiát is vitte magával. Az ura ilyenkor is kihajtott a hegyoldalba, ott őrizte a nyájat, mert még nappal se lehetett magukra hagyni a legelésző állatokat.
Egyszer, úgy tavasz táján, amikor elolvadt a hó, a völgyben már kipattant a bársonyos barka, közeledett a húsvét, s éppen virágvasárnapja volt – szokatlan dolog történt. A remete csodálkozott rajta legjobban, hogy a harang szavára nem az asszony jön a kisfiával a kápolnához, hanem a pásztor. Az asszony pedig kapaszkodik föl a hegy oldalán, megy a nyáj után, karján kisfiával. A pásztor nem kérdezgette feleségét, hogy miért akar mindenáron fölmenni a hegyre, és miért éppen virágvasárnap. Nem is mondta volna meg az senkinek, még az urának se, mert igen nagy dologra készült.
Egyszer, talán már egy esztendeje, amikor ura helyett ő vigyázott a nyájra, nagyon szomorkodott, hogy miért is kell nekik itt élni a vadonban, távol az emberektől. ők őrizzék a gazdagok állatait, a gazdagokét, akik már nem is tudják, hova tegyék töméntelen pénzüket. ők pedig, akik a legtöbbet fáradnak, maradhatnak örökös szegénységben. Amint így töprengett magában, egy sziklán ülve, hirtelen, mintha a föld mélyéből bukkant volna föl – megjelent előtte egy tündér. Olyan volt, mintha ködből volna, lebegett a levegőben. A következő pillanatban megszólalt.
– Én vagyok a hegy szelleme. Ha gazdag akarsz lenni, figyelj a szavamra! Ez a hegy minden esztendőben egyszer, a virágvasárnapi mise ideje alatt megnyílik. Megmutatja rengeteg kincsét, ha akkor fönn leszel a hegy tetején. De meg ne szólalj, mert a hegy nem nyílik meg, ha pedig már nyitva találod, egyetlen szavadra becsukódik. És jaj annak, aki a hegyben reked!
Mielőtt az asszony megszólalhatott volna, a hegy szelleme eltűnt éppen olyan hirtelen, mint amilyen váratlanul megjelent. Nem is tudta, hogy valóság volt-e a szokatlan látomás, vagy talán álmodott. Nem is szólt róla senkinek, se a remetének, se az urának csak várta, várta egyre türelmetlenebbül a virágvasárnapot.
Ez el is érkezett. Az asszony most sem törődött se a birkákkal, se a pásztorsággal, semmivel, csak ment, futott karon ülő gyermekével a meredek hegyoldalon, hogy időben följusson a tetőre.
Alighogy fölér, ki sem fújhatja magát, lenn a völgyben harmadszor szólal meg a harang, kezdődik a virágvasárnapi mise, s ebben a percben a Zengő lassan megnyílik. A hasadékban arany, ezüst, ragyogó gyémánt, szikrázó drágakő csillog. A kincsek fölött megjelenik, és ott lebeg a csábító tündér, a hegyi szellem, s hívja, csalogatja az ámuló-bámuló asszonyt. Az követi is engedelmesen mindig beljebb és mindig mélyebbre. Leteszi gyermekét, és mohón kapkod a kincsek után. De jó volna valamennyit összemarkolni! De hát az úgy is lehetetlen. Válogatni kell a legszebb darabokat! Teleszedi a kötényét, a kezében is kincsek. Szalad kifelé! Jaj, a gyermeket is föl kellene venni, de akkor mit csináljon a kezében levő kincsekkel. Rohan, hogy a drága terhet a hasadék szélén lerakja, és utána majd visszaszaladjon a gyermekért. De éppen hogy kiért a szakadékból, a völgyben vége a misének, a hegy ismét megmozdult, lassan bezáródik, s a kisfia eltűnik a szeme elől a föld gyomrában.
Gazdag volt hát, mert a sok kincs ott hevert a lábainál, de észre sem vette, mert sokkal szegényebbnek, nyomorultabbnak érezte magát, mint eddig volt. Elvesztette a legnagyobb kincsét, egyetlen gyermekét. őt látja egyre most is, amikor pedig elnyelte a hegy, és hallja, amint sír keservesen ő utána. Haza sem megy, csak járja körös-körül a hegyet, keresi a nyílást, ahol bejuthatna a hegy belsejébe elveszett gyermekéért. Bolyong, csatangol hegyen-völgyön, révedező szeme vérben forog. Ruháját rongygyá tépi a tüske, foszlányai lobognak a szélben. Az emberek messze kitérnek az útjából. Csak akkor csillapul fájdalma, ha megszólal a remetekápolna harangja. Ha a harang szavát elnyeli az erdő csendje, újra kezdi bolyongását, kutatja, keresi elveszett gyermekét.
Évekig ment ez így, amíg a halál meg nem könyörült rajta. De akkor sem tűnt el nyomtalanul. A szerencsétlen asszony szelleme még most is föl-föltűnik a Zengő tájékán.
Néha csendes időben tompa morajlást hallani a Zengő felől a szentlászlói völgyben. Szél sincsen, levél se mozdul, mégis úgy hallatszik, mintha forrna, fortyogna a hegy belseje. Titokzatos morajlások feszítik a hegy gyomrát. Mintha a bennrekedt kincskeresők, a hegy belsejébe szorult, örök rabságra kárhoztatott lelkek dörömbölnének. Szabadulni akarnak börtönükből.
Az ilyen morajlások után néhány napra pedig megindul a szél. Fergeteges vész támad, ítéletidő. Azt mondják, a pásztorasszony szelleme kísért ilyenkor. Sír, zokog, sikoltoz gyermeke után. Akit az ítéletidő kint talál munkában, lesi-várja a remeteharang szavát, mert csak ez csillapíthatja le a vihart.
Még ma is élnek Püspökszentlászlón öreg emberek, akik az ilyen viharok idején hallani vélik a remeteharangot.”
(A Zengőről és Püspökszentlászlóról szóló népmonda a Rejtett kincsek nyomában című antológiában jelent meg 1971-ben, Pécsett.)
