Három hegy kapujában

Teljes szövegű keresés

Három hegy kapujában
Drégely váráról írott színes meséjét kezdi így Mikszáth: „Szép helyen áll. Jobbra az egymást sűrűn váltogató hegy-völgy képezte hullámok fölött látni Nógrád csúcsát, a Dunára dűlő hegyeket, Naszály széles bérceit, a környék menkőfogóját, Szandát, a bujáki magaslatokat s a sötét Mátrát. Innen át balra kéklenek a besztercei hegyek, melyek félkörben kanyarodnak le a csábrági hegycsoport délkeleti sarkáig a vár elébe.”
A kép tökéletes, mintha az író valami nagyon magasról, repülőgépről látná a tájat, olyan pontos és hiteles a leírás. Pedig amikor papírra vetette, nem lakott még Horpácson, csak éppen az útja vezetett el Vácra s Pestre menet a gyönyörű látvány előtt. S ha a kocsi megállt egy-egy pihenőben, volt ideje körbenézni szeretett és műveiben halhatatlanná tett szülőföldjén. Aligha gondolta akkor, hogy sorsa még elviszi őt e táj közepébe, Horpácsra, hogy ott új otthont találjon magának.
Az a táj, ahol Horpács fekszik, Nógrád megye egy apró darabkája, része a nagy egésznek, a csodálatos északi tájnak. Három hegység kapcsolódik itt össze: a vadregényes Börzsöny, a szelíd Cserhát és a romantikus Mátra. Melléjük sorol a Karancs s a Medves vidéke. S mindezt körbefolyja számos folyócska, patak, források bugyognak fel, mezők szabdalják a domboldalakat, hatalmas erdőségek húzódnak fel a gerincekig – egyszóval Mikszáth tollára való látvány és világ ez még ma is, annyi, ember ejtette természeti sérülés után.
A nógrádi táj szinte minden földtörténeti korból őriz itt emlékeket. „Uralkodnak a sekélytengeri, partközeli üledékek, homokkövek, agyagmárgák, slirek. Ugyancsak nagy területeket foglalnak el a különféle vulkáni kőzetek: andezitek, riolitok, bazaltok. Az egykori óceánokban lerakódott mészkövek – dolomitok is megtalálhatók foltokban, míg a legalacsonyabb térszinteket a homokos-kavicsos üledékek borítják” – írja e táj kutatója, Szvircsek Ferenc.
A földtörténeti korok legősibb képződményei mintegy kétszázmillió év mélységében húzódnak. A felső triász rögcsoportjai Csővár, Nézsa, Szendehely, Romhány Alsópetény dachsteini mészkőbányáiban figyelhetők meg. Az ezt követő időszakban – nagyjából százhatvanmillió évig tartott – ez a terület szárazföld volt. Majd az eocéntól az oligocénon át a miocénig egy délnyugat felől benyomuló tenger borította el mintegy húszmillió éven keresztül. Ekkor alakultak ki a az agyagos, homokos rétegek: a miocénkor végén a tenger lassan leülepedett, feltöltődött. 17–15 millió évvel ezelőtt hatalmas vulkánok kezdték meg működésüket a Börzsönyben, a Mátrában, a Cserhátban – hátrahagyva erősen lepusztult maradványaikat. A vulkáni tevékenység hatására a tenger újra benyomult a vidékre, s visszavonulása után vastag üledékrétegeket hagyott maga után.
A hatalmas földtörténeti mozgások után – az éghajlati tényezők hatására is – két–két és fél millió évvel ezelőtt végre megállapodott a táj, ettől kezdve már csak az ember nyúl hozzá, hogy változtasson, de leginkább hogy pusztítson rajta.
Horpács vidéke a tudomány felosztása szerint mint nagytáj az Észak-magyarországi középhegységhez tartozik, amelynek van négy középtája, 21 kistája ebben a megyében. Különös és furcsa helyzetben van ez a falu. Történetét is meghatározta, a különböző korokban sorsát befolyásolta, hogy két nagy tájegység, sőt talán három találkozásánál fekszik. A Börzsöny és a Cserhát, illetve az Ipoly közelsége ez a három elem.
A Börzsöny hatalmas óriásvulkán, amely viszonylag rövid idő alatt keletkezett, ezért is látszik olyan, egységesnek a tömbje. Déli és északi oldalán többé-kevésbé meredek lejtők húzódnak, mélyen szabdalt törésvonalaiban számos patak rohan az Ipoly vagy a Duna felé.
A Cserhát a megye legnagyobb középtája, s egyben arculatának meghatározója is. Megkapó látványt nyújt harmonikusan vonuló, szinte egységes magasságú dombsora, amelyet csak helyenként szakít meg egy-egy vulkáni eredetű bérc, tetején fenséges vár maradványaival. A dombok között változó nagyságú medencék is kialakultak, völgyekkel tagolva.
A harmadik egység a középső Ipoly-völgy, amelyben szűk medencék követik egymást változatos képet alkotva. Horpácsot a Nógrádi–medencéhez lehet sorolni, amely „a Fekete-, a Derék- és a Lókos-patak által átszelt, oligocén-miocén korú üledékekből felépített alacsony dombhátak sorozatából áll”. Egy ilyen dombhát menedékében húzódik meg a kis nógrádi település.
A táj éghajlatát a tengerszint feletti magasság és az alacsony hegységi jelleg határozza meg. A Börzsönynek és környezetének éghajlata hűvösebb és nedvesebb, a Cserháté már jóval kiegyenlítettebb. Általában mérsékelten hűvös és mérsékelten száraz éghajlat a jellemző, a napsütéses órák száma viszonylag alacsony.
Ami a vízrajzát illeti, Nógrád megye gazdagnak mondható, kivéve persze az állóvizeket, mert azokból kevés van, még ha tájképileg ezek a tavak megragadóak is. A források, patakok száma azonban jelentős, s köztük fontosak is akadnak. Mindenekelőtt az Ipoly, amely a megye északi határát is jelenti, és 115 kilométer hosszan kanyarog a peremvidéken. Ez a legnagyobb nógrádi vízgyűjtő, a Dunába ömlik. Az Ipoly gyűjti össze a kis patakok vizét, így a Horpács környékiekét is (Lókos, Derék, Kemence). A Zagyva vízgyűjtő területe ugyancsak jelentős, a Tarnáé és a Galgáé kevésbé.
A táj növényzetét az erdő határozta meg, hajdan hatalmas, összefüggő erdőségek borították. Még ma is itt a legnagyobb az erdős területek aránya Magyarországon. A Cserhátban a tölgyfák a jellemzőek, a csererdők mára erősen megritkultak. A tölgyesek úgynevezett elegy fái a gyertyán, virágos kőris, juhar, szil, nyár és a hárs. Akad bükkerdő is, főleg a Börzsönyben, és természetesen gyakran előfordul Mikszáth kedvenc fája, az akác. Fenyőerdő viszont alig.
Az állatvilág megfelel ennek az erdőtakarónak, s nagyjából a megye minden területén azonos. A középtájak jellemzője a szarvas, őz, vaddisznó.
A ragadozók közül a róka és a borz és a menyét fordul elő nagyobb számban. A madarak világát is a sokszínűség jellemzi. Minden hegyvidéki madár előfordul itt, s réteken újra feltűnnek a ragadozók, az Ipoly mentén a vízimadarak.
Horpács nevét a szófejtők a horpasz, horpad szóból magyarázzák, értelemszerűen következtetve arra, hogy a település első lakói, építői a földrajzi környezet adta természetes menedéket használták ki, azaz elbújtak kis dombok horpadásában, nyiladékaiban. Ez valóban így is van. A falu három oldalról közelíthető meg, s mindhárom irányból egy dombtetőre érünk, onnan tekintünk le a néhány utcára, házra. Úgy tűnik, elbújik a település a dombok horpadásában, s tökéletesen kihasználja a természet formálta térszíni adottságokat. Szántóföldek veszik körül. A középkorban azonban a Börzsöny és a Cserhát idáig nyújtózkodó erődtakarója adott menedéket az itt élőknek.
De vajon adott-e?
Mert az, hogy a falu a Börzsöny és a Cserhát közötti medencében fekszik, egyúttal védtelenné is tette. A Börzsöny mellett Horpácstól pár kilométerre kanyarog az az út, amely északra, a bányavárosok felé vezet. Másik irányban ugyancsak pár kilométerre egy másik fontos végvári vonal: Gyarmat, Hollókő, Szécsény, Somoskő, Salgó, Fülek s távolabb Eger erőssége. Az ellenségnek, ha jött – s mikor nem jött – ezen a tájon kellett átvonulnia, s bizony ilyenkor a természet adta menedék sem segített. A Dél- nógrádi-medencében lévő települések mind ki voltak szolgáltatva a történelem viharainak.
Mára azonban Horpács különleges földrajzi elhelyezkedése egyértelműen előnnyé változott. A turisták birtokba vették mind a Börzsöny, mind a Cserhát szépséges tájait, s a határforgalom révén fontos közlekedési úttá vált a 2-es országos főút amely Parassapusztáig viszi el az utazót.
A turizmus előnyei egy kis település számára nagyon fontosak. Horpácsnak soha nem volt, s nem is lesz jelentős ipara, sőt mezőgazdasága sem. Ennek a településnek az ereje a természet adta szépségében és annak előnyeiben van, hogy ma már minden irányból gyorsan és jól megközelíthető. Ami pár évtizede a legfőbb hátrány volt, hogy tudniillik az úthálózatának műszaki állapota katasztrofális, az mára alapvetően megváltozott. Nem véletlen, hogy gazdasági földrajzában ez a lehetőség dominál, hogy közel van azokhoz a városokhoz, amelyekben a munkalehetőségekkel meg tud élni a folyamatos migrációban lévő horpácsi kereső korú lakosság.
Főleg egyhez: ez a város már a XIX. század utolsó harmadától, a jó közlekedési lehetőség – a vasút – megépítésétől Budapest volt. Érdekes módon Balassagyarmat sem akkor, sem ma nem hat rá jelentősebb vonzerővel, inkább Rétság felé indulnak a munkavállalók. Mindez természetesen oda vezetett, hogy a falu népi értékei is hamarabb fogytak el, mint más településeken.
Szabó Zoltán híres szociográfiájában, az 1938-ban megjelent Cifra nyomorúság címűben pontosan ezt a társadalmi helyzetet járja körül, nem gondolva még akkor, hogy több mint fél évszázad múltán is hasonló módon fogalmazhatna, noha az ingázás motivációi nem változtak, minősége és haszna annál inkább.
Így fogalmaz Patak, Vadkert, Drégelypalánk, Nagyoroszi s a többi Börzsöny menti faluról: „…tulajdonképpeni középpontjuk Budapest, és mint más vidék népének a summásmunka, úgy jut nekik osztályrészül az építkezési napszámosmunka. Körülbelül úgy is élnek ebben a munkában, mint a summások a nagybirtokon. Tarisznyából esznek, bőven kenyeret és szűken szalonnát, hogy minél kevesebbet költsenek saját élelmezésükre… Sokuk gyalog jár be nyolcvan kilométer távolságból is, hogy a vonatköltséget megtakarítsa… a város függvényei ők, akik még falun húzódnak meg. Palóc viseletük élénkebb színeit még úgy-ahogy őrzik, Dejtáron is, másutt is, de alapjában Pesthez tartoznak. Kevés közük van a földhöz, mely nem az övék. Szépen példázzák, hogy mai viszonyaink között mivé lehet a paraszt, aki nem tud már paraszt maradni.”
Ez a kettősség Horpácsot minden vonatkozásában jellemzi. A sem ide, sem oda nem tartozás, bár ezt a helyiek nem élik át, hiszen számukra végképpen mindegy, hogy a tudomány hogyan határozza meg tájföldrajzi helyzetüket. Ám ily módon valahogyan mindig kimaradnak a közvélekedésből.
Megjelenik ez a probléma a népviseletükben is. A környező települések szinte mindegyike színpompás női viseletéről, főkötőiről, ruhadarabjairól híres. Horpácsot nem jelzik a néprajzi monográfiák, a faluból idő előtt eltűnt a népviselet. Hamar kivetkeztek díszes ruháikból.
Nincsenek sajátságos népi hagyományaik sem, csak a naptári ünnepeket ülték meg, a palóc folklór különleges eseteit itt nem találjuk. Jellemző, hogy a terjedelmes, négykötetes palóc monográfiában egyetlenegy hivatkozás van Horpácsra: a kiszejárás vonatkozásában említik.
Valójában nem is minősíthető palóc falunak, miként például Rimóc, Őrhalom. Nincsen nagy, hegyre épített erőssége, mint a drégelyieknek, a nógrádiaknak vagy a szandaiaknak. Így kimaradt a nemzeti história nevezetes lapjairól, a nemzeti irodalom nagy alkotásaiból. Nincsen kimagasló értékű műemléke. Temploma ugyan XVIII. századi, de másmilyen értéket nem hordoz, ami miatt akár a szaktudomány, akár a közvélemény figyelne rá.
Elkerülte a horpácsiakat a vasút és az országos főút. Vásáraik, piacaik nem voltak. Nagy emberek nem születtek ebben a faluban, akiknek emlékéhez generációk zarándokolnának. A horpácsiak egyszerűen megélték a történelmet. Vállalták sorsukat, amely olyan volt, mint minden idők magyar közösségéé az eltelt ezer esztendőben. Kiszolgálták földesuraikat, megfizették az adókat, teljesítették a katonai szolgálatot. Megszülettek, megházasodtak, gyermeket nemzettek, megöregedtek, meghaltak. Éltek az élet és a természet ritmusa és rítusai szerint. De mindvégig megmaradtak. Itt, ebben a kis nógrádi tájhorpaszban, Horpácson, két szép táj ölelésében. Minden pusztítást kihevertek, házaikat újraépítették, földjüket újra bevetették. Sorsuk és jelenlétük ezt a nemzetet megtartó erőt és hitet sugallja az utánunk következő nemzedékeknek.

Drégely várának romjai

A Cserhát és a Börzsöny között

Horpács látképe

A barokk templom

Megbújva a „horpadásban”

A Mikszáth-kastély, előtte Molnár Péter szobra az íróról

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT