Nyugtalan évszázadok | Száz Magyar Falu

Nyugtalan évszázadok

A település első írásos említése 1255-ben kelt. A Szlovák Nemzeti Könyvtárban őrzött forrásban „terra Horpach” néven fordul elő, azaz Horpács földjeként írják le. Az oklevélben mindössze arról van szó, hogy bizonyos Angelica, Theodor leánya, egy nógrádi várjobbágy özvegye, a hitbérbe kapott horpácsi földet ez évben öt márkáért eladta egy Both nevű somlyói ispánnak.

A következő adat ugyancsak ebből az évszázadból való, 1291-ben keltezték.

Ugyanaz a Both család szerepel benne, de most Both fia Benedek comes az érintett, aki Horpácsot a Hontpázmány nembeli Miklós leányának, Margitnak adta. A falu nevét itt Hurpach alakban írták le.

A Zsigmond korabeli oklevelekben is feltűnik a település, ismét Horpach néven. Egy meglehetősen zavaros, bonyolult és ellenséges hangulatú birtokper zajlott ezekben az években, ámbár ilyen volt minden per akkoriban. „Kwkezwi Pál fia Mihály Kwkezwi másik Pál fia György” csaptak össze. Vitatható örökösödési sorrend, erőszakoskodások, birtokfoglalás, oklevél-eltagadás, ahogyan az rokonok között lenni szokott, minden előfordult a per során. A két rokon végül a „fogott bírák” előtt kibékült, legalábbis egy időre. Ezek között a bírák között szerepel a „Horpach-i Torozkó János, a terbelédi Leusták, a kiscsalomjai János fia, Walkan fia Miklós, a nyényei Dacsó fiának Jánosnak fia Demeter”, azaz csupa nógrádi, Horpács közeli nemesi család tagjai.

Ezekből az adatokból egy lényeges következtetést tudunk leszűrni. Azt, hogy a korai századokban a település már lakott, nemesi birtokosai vannak. De úgy tudni, Horpács még nem a mai helyén állt, hanem ott, ahol a Templom-tábla nevet viselő dűlő található. Itt épülhetett fel az első, középkori temploma is. Egy 1734-es egyházi összeírás ugyanis a templomot úgy említi, hogy ezen a falun kívül volt. Ekkoriban feljegyeztek egy fatemplomot is, valószínűleg ideiglenes építmény lehetett, a mai kőtemplom helyén állott, mert a régit már nem tudták, nem lehetett használni. S ebből az is kiderül, hogy Horpács lakói katolikusok voltak – mi más vallást gyakorolhattak volna akkoriban? –, de még fontosabb hogy mindmáig meg is maradtak ezen a hiten. Plébániájuk a váci egyházmegyéhez tartozott.

Visszatérve az adatkövekből összerakható faluépítményhez, a XV. század archívumainak oklevelei is rejtegetnek szórványos adatokat a településről. 1443-ból egy újabb birtokos neve tűnik fel Horpácsy Bálint személyében, akinek özvegye, Dereslényi János leánya, Dorottya, a „Nógrád megyei horpácsi birtokrészét 80 forintért eladja Bethlenfalvi Fodor Miklós esztergomi érseki udvarmesternek és gyerekeinek: Jánosnak, Gergelynek, Miklósnak és Erzsébetnek”. Természetesen feltűnő a névalak, ami nem véletlen, hiszen ez általános eset, a név kialakulás történetében a családnév a birtokolt föld, falu nevét veszi fel az addig bizonytalan névválasztási gyakorlat helyett.

A kolozsvári konvent jegyzőkönyvei harminc évvel későbbről, 1473-ból őriznek egy hitlevelet, amelyet augusztus 30-án a budai káptalan előtt kötött Vugor János és Zobi Mihály, „hogy egymást testvérekül fogadják és magtalan haláluk esetén egymást teszik meg örökössé”. S ekkor felsorolják Zobi (Szobi) Mihály Nógrád megyei birtokait, amelyek között ott szerepel Horpach is. Szobi Mihály, Horpács ura gazdag embernek számított, hiszen Hont, Bihar, Doboka, Kolos, Somogy megyében is voltak birtokai.

Mindeközben évszázadok teltek el. S ezek egyáltalán nem voltak veszélytelen idők. A tatárjárás után hatalmaskodó kiskirályok, adókat emelő királyok, basáskodó helyi földesurak követték egymást s hamar megedződött hitében és kitartásában a horpácsi kis magyar közösség. De a neheze még hátravolt, hiszen a XVI. században megjelent a török, és a falu a lehető legrosszabb helyen feküdt: a végvárak karéjában, kitéve a harcoló felek mindennapos küzdelmei drámai következményeinek.

A török veszedelem immár évszázada fenyegette az országot, 1526-ban aztán nyilvánvalóvá vált: a hadszíntér immár Magyarország lesz. A tatárjárás óta kiépült magyar várrendszer igencsak ellentmondásos állagú, felszereltségű. A katonák ellátása, kiképzése, az erősségek megújítása olyan terhet jelentett, amelyhez a király jelentős adóterhek formájában szerezte be a szükséges fedezetet.

Sokszoros veszélyben és kiszolgáltatottságban éltek a falvak lakói. Horpács is. Elég ránéznünk a térképre, s máris látjuk, szüntelen összecsapások centrumában élt százötven éven át. Vác, Esztergom, Nógrád, Drégely, Gyarmat, Szécsény, Hollókő, Szanda közvetlen közelében állt. Ezek védték a felvidéki bányavárosokat, amelyek közül a hadi út egyik fontos állomása Zólyom, s ez a hadi út alig pár kilométerre húzódott Horpácstól. Szinte naponta érezhették a háborút, hallhatták a vágtató lovak zaját, a fegyvercsörgést, dobpergést, kürtök hangját. Az előőrsök ki-kicsaptak a falvakba, a zsákmány mindig jól jött.

Nem véletlen, hogy ezek a falvak sorra elnéptelenedtek, lakóik biztonságos helyre menekültek, de mindig a visszatérés reményében. Nógrád megye 1542. évi adólajstromában Horpácson már öt elhagyott telket tüntettek fel, de még öt adófizető családot. A családfők nevei: Paska János, Almás Gábor, Kara János, Edelényi Péter és Csejtey Miklós. A török harcok következtében meglehetősen gyorsan váltottak gazdát az egyes várak, birtokok, mindig mozgásban volt az arcvonal. Hogy a horpácsiak hogyan, miként élték meg ezeket az időket, arra elsősorban következtetni tudunk abból az ismert tényből, hogy a várak körüli falvak népét a támadók mindig kirendelték az ostromhoz előkészítő munkát végezni.

Nem volt ez másként a magyar történelem egyik legdrámaibb csatájában, Drégely ostrománál sem, 1552-ben. Horpácsról a dombtetőtől is jól kivehető a vár, olyan közel volt, hogy jól láthatták, mint száguldanak a török portyázók az erősség közelében. De azt is tudhatták, hogy a kis Drégely nem tarthatja magát sokáig ekkora had ellen. Július 6-án kezdődött meg az ostrom, nyolcezer török tizenkét ágyúval törte a falakat. „A törökök gyorsan sáncokat ástak és ostrom tetőket készítettek a vár körül, és a sáncokba még nagyobb faltörő ágyút és hat közepes nagyságú skorpióágyút helyeztek el.”

Július 7-én megérkezett Ali budai pasa, és az ostrom még hevesebbé vált. Egy napra rá a vár már romokban hevert, de az első rohamot visszaverték. És ezen a napon kirendelték a környező falvak népét is, hogy a végleges és teljes ostromgyűrűt kiépíthessék. Nem tudhatjuk, csak feltételezhetjük, hogy ha még voltak, a horpácsi jobbágyok is hordták a követ, gerendákat a török ágyúállások elé, s láthatták, amint július 9-én a törökök berontottak a várba, s annak faláról lehullott a védők zászlója, és elcsendesedett a harc zaja. (Drégely ostromáról, hős védőiről, az események nyomán születő nemzeti emlékhely kultuszáról részletesen olvashatnak a Száz falu sorozat Drégelypalánk kötetében.)

Az 1552. évi várháborúk egyik meghatározó iránya a Garam menti bányavárosok elfoglalása volt. Buda eleste után (1542) alapvetően szükségessé vált a nógrádi védelmi vonal megerősítése, a kis vadászkastélyokból hirtelen fontos erősségek lettek. 1544-ben elesett a Horpácstól pár kilométerre álló Nógrád. Annak az évnek a tavaszán, miután Vácot is lerohanták, kardcsapás nélkül foglalták el Mehmed Jahjapasaoglu budai pasa és Hasszán esztergomi bég csapatai, a zsoldosok futottak, amerre láttak. Hamarosan Salgó, Hollókő, Buják, Gyarmat, Szécsény is – ellenállás nélkül – török kézre jut. Szécsény őrsége például magára hagyta kapitányát, Árokháti Lőrincet, úgy menekült el. Hollókőn a várvédelmet irányító két tiszt vetélkedése és egyenetlensége miatt szöktek ki a katonák, s hagyták ott a várat a töröknek. Salgót hadi csellel foglalta el Arszlán bég. Bujákot is sorsára hagyták a védők, ám utolérte őket a megérdemelt fátum: a törökök üldözőbe vették, s mind egy szálig lekaszabolták a katonákat. Ságot és Gyarmatot szintén elhagyták a védők, a törökök fel is gyújtották ezeket az erősségeket.

Egyedül egy kis lakótorony védői tartottak ki, olyan elszántsággal éppen, mint Drégely hősei. Pedig az Ipoly-parton lévő Busa toronyerődöt alig páran védték. Arszlán szandzsák bég csaknem ezer emberrel két napig ostromolta, lövette a tornyot. A földig rombolt erőd védői még a sáncokból is védekeztek, mígnem a vezér, elismerve a bátorságukat, szabadon elengedte őket. Tinódi Sebestyén krónikájában öt versszakaszt érdemelt ki a busai hősök példázata, „akik kevesen, de vitézök valának”.

Ötven évig tartó török uralom vette kezdetét a vidéken. Mondhatjuk úgy is: fél évszázados folytonos nyugtalanság, bizonytalanság, kiszolgáltatottság.

Hogy mást ne is említsünk, Drégely eleste után egy hónappal ismét csatazajtól volt hangos Horpács környéke. Ferdinánd király sokáig habozott, nem tudta eldönteni, az ostromlott Temesvár megsegítésére siessen, vagy, ahogy a híres történetíró Istvánffy Miklós állítja: „Ali ellenében csak a ha-tárok védelmét és az elveszített városok visszaszerzését tartotta szükségesnek, mert ezt talán siker koronázhatja.”

Végül is a királyi sereg augusztus első napjaiban megindult Drégely visz-szavívására. Erasmus Teuffel főparancsnok hadaival szemben a gyors és könnyű győzelmektől megittasult Ali pasa seregei álltak. A Korpona folyó szűk völgyében, augusztus 9-én kezdődött az ütközet. A császáriak tehetetlensége, alapvető katonai hibái miatt másnap, augusztus 10-én a törökök fölényes győzelmet arattak. Elfogták a fővezért, a tüzérséget, a málhákat és négyezer katonát. A győztesek még messzire üldözték a német seregeket, amelyek katonái végigfosztották a vidéket, raboltak, gyilkoltak. „Magyarországot mindenütt jajveszékelés, sóhajtás, könny, gyász és szomorúság töltötte be.”

Ettől kezdve ez az útvonal a bányavárosok felé a mindennapos összecsapások színtere volt. Bakabánya, Bélabánya, Selmecbánya, Korpona állandó veszélynek volt kitéve. Lesvetések, párviadalok, a csapatmozgások szinte nap mint nap keserítették az itt élőket. Embereket, állatokat hurcoltak el. 1589-ben Ferhát basa arról írt levelet, hogy a hírekkel ellentétben nem ők, hanem a magyarok gyilkolnak és rabolnak: „Drégelyből hír juta, hogy alája menén egy néhány asszonyt, állatokat, gyerekeket el ejtenek és egynéhány férfiakat le vágatnak, úgy tehát nem mi, hanem ti, és az ti lennétek minden ellenkező dolgoknak okai…”

A törökök az elfoglalt területeken bevezették a saját adózási rendjüket. Mindenért adót szedtek a magyar falvak lakóitól. A nógrádi szandzsák (török közigazgatási egység) számos adóbehajtási szabályai közül csak szakasznyit idézve: „…minden konyhakerti vetemény és konyhakert után tized szedendő. Méhkasaiktól mézszedéskor tized szedendő, ahol tizedre nem telik, mert csak hét-nyolc, vagy még kevesebb kas van, minden méhkas után 2 akcse szedendő. Sertések után az egyévesnél öregebb után 2 akcse szedendő” – és így tovább. Kiterjedt az adószedők figyelme a legkisebb részletre is.

Horpács a nógrádi szandzsákhoz (adókerülethez) tartozott. 1562–1563-ban Horpács tizennégy ház után adózott (Borsosberényben 32 ház után vetették ki az adót). A nógrádi Ahmed bég 5399 akcse adót rótt ki a falura.

1579. február 27-én a nógrádi szandzsák adó összeírásában újra szerepel a település. A tizennégy kapu (ház) után hétszáz akcse adót kell fizetnie. Majd sorra veszik, mivel tartozik még a töröknek: 220 kila búza, hetven kila kétszeres, 290 pint must, továbbá lencse-, borsó-, méhkasadó, fa- és szénaadó, kender- és lentized, hagyma- és fokhagymatized, gyümölcs-, káposzta-, répatized, de adót kell fizetniük a szalma után, fizetnek az ingatlanok eladásához kapcsolódó illetéket, házasodási adót, a legeltetésre kivitt jószágok okozta kár után, és kisebb bírságokat is kiszabtak rájuk. Abban az évben összesen száz híján hatezer akcse adót kellett a legváltozatosabb kivetési formában befizetniük.

Fontos adatsor számunkra a tizennégy házban lakó férfiak névsora, első ízben találkozunk a horpácsiak nevével: Barla Benedek, fia, Gáspár; Kakas Gergely, fia István, fia Gál, Lukács Ferencz, fia András, Varga András, fivére János, fia Balázs, Kún János, fia András, Róka Miklós, fia Gáspár, Dukai Ambrus, fivére György, Együd János, Lőrincz Benedek, fivére Imre, fia Miklós, Orbán Benedek, Lőrincz Benedek, fia Gergely, Tóth Albert.

1593-ban kezdődött meg a nagy visszafoglaló háborúk sora. A tizenöt éves háború során Nógrád várát 1594. március 10-én vették vissza a magyarok. De ez sem ment a környék falvainak szenvedése nélkül. Léva felől gyülekeztek az ostromlók, Drégely és Palánk felé vonultak. Több ezer katona menetelt a rossz időben. „Szüntelen havazás, esőzés, s jéggel bevont utak” nehezítették felvonulásukat. Az elfáradt seregeket aztán az ostrom előtt az „Ipoly melletti sűrű falvakba szállásolták el.” A következményeket könnyű elképzelni.

Ettől kezdve a Nógrád megyei várak magyar kézbe kerültek, de ez nem jelentett tartós nyugalmat, hiszen hol Bocskai hajdúi vívták meg, hol a király seregei, aztán Bethlen Gábor katonái érkeztek a térségbe. Persze a horpácsiaknak és a többi falu lakóinak mindegy volt, kik a várak őrzői: mindenképpen tőlük várták el vagy hajtották be az őrség ellátásához szükséges élelmiszereket, tőlük várták az ingyenmunkát az erősség kijavításához.

A második nagy szenvedéssorozat a török háborúk végén érte el Horpács népét. A dézsmajegyzék szerint a táj nem néptelenedett el vagy visszatértek a viszonylagos béke évtizedei alatt a lakók. Az 1664–1684 közötti dézsmajegyzék szerint Nőtincs, Tolmács, Tereske, Borsosberény, Bánk, Szomolya, Romhány, Horpács, Terény lakói tizedet fizettek: „A törökök nem bántották, sőt védelmezték a nekik hódolt, adót fizető és egyéb módon szolgáló jobbágyokat. Az együttműködést az érdekközösség magyarázza, amelyet mindenekelőtt a kétfelé adózó falvak szolgáltatásai beszedésének a módjában való állandó megállapodás szükségessége teremtett. Különösen megalkudtak a török szpáhik és a magyar földesurak tisztjei a parasztokra kivetendő terhekben, ! igyekezve elviselhető szinten tartani azokat !, mert egyébként elmenekültek volna a falvakból a lakók”, ! írja a korszak kutatója, Pálmány Béla. Sőt még azt is hozzáteszi, hogy a közhiedelemmel ellentétben ezek a falvak nem néptelenedtek el, és egyházi összeírások két-háromszáz lakosságú településeket is regisztráltak.

A XVII. század első feléből számtalan híradást ismerünk, amelyek közvetve-közvetlenül Horpács szenvedéseire is utalnak. 1627-ben összeírták, mennyi kárt szenvedtek Nógrád megye települései a török, magyar, német katonák pusztításai következtében. „Horpácz falu bírája eskü alatt vallja, hogy károsok 400 forintig.” Ez átlagos summa: Borsosberény kétszáz forintot jelentett, Patak ezerötszázat, míg Nagyoroszi ezernyolcszázat.

1630 táján, ki tudja, nem károsodtak-e ismét a horpácsiak is, amikor „éjjel-nappal csak Nógrád körül a hegyeken-völgyeken leselkednek a váci törökök, lopnak, fosztanak, marhájukat a majorokban miattok nem tarthatják, mind ellopják, unos-untalan”.

1631-ben Horpács újra a töröknek adózott, ekkor 6999 akcse adót kellett fizetniük a nógrádi szandzsák urának. 1655 táján a nógrádi vár magyar kapitánya fenyegette a környező falvak lakóit. Nádori vizsgálat indult ellene, mert „a népet törvénytelen ingyenmunkára kényszeríti.” De ugyanilyen veszélyt jelentettek a kóbor rablók, „kik a népet elviselhetetlenül kínozzák”.

Amikor aztán híre ment, hogy a törökök 1665-ben újra megostromolják Nógrád várát, sokan ismét elmenekültek a falvak lakói közül. Az ostromra októberben került sor. Köprülü Ahmed nagyvezér csaknem egy hónapig lövette, támadta a várat hatezer emberével s négy nagy ágyújával. Végül a törökkel tartó Apafi Mihály ígéreteinek hatására megadták magukat a védők. Az ostromnál jelen lévő Evlia Cselebi török történetíró a maga módján, igen sok túlzással írta le az eseményeket, mégis érdekesek azok a sorai, amelyekben Nógrád várát jeleníti meg. Persze ezeket is kellő mértéktartással kell kezelnünk: „E várnak környékét négyfelől egy ágyúlövésnyi távolságra alacsony földek képezik s a mélyebb helyeken mind viruló rétek vannak. Azonban a vár maga egy síkság közepén az ég csúcsáig felérő magaslaton a kékes felhőkbe nyúlik fel s egy tojáshoz hasonló csúcsos vörös sziklán, faragott kőből készült erődítmény, mely mindenfelé híres.”

A végső felszabadulásra még két évtizedet kellett várni. 1683-ban ugyan már tettek egy reménytelen kísérletet Nógrád várának visszafoglalására, de csak 1685-ben, egy nagyszabású haditerv részeként érkezett el a régóta tervezett hadművelet sikere. A Császári Haditanács Érsekújvár, Székesfehérvár, Buda visszavételét tűzte ki célul, ehhez először Nógrádot mint fontos összekötő erősséget kellett elfoglalni.

Június elején indult meg az első támadás háromezer lovassal, kétszáz dragonyossal és néhány század huszárral, akkor azonban még az erősség híres török parancsnoka, Csonka bég visszaverte a támadást.

Augusztus közepén indult meg az új akció, amit egy szerencsés véletlen is segített: villám csapott a lőportoronyba, a félig romba dőlt várat nem lehetett tovább tartani, a törökök kivonultak, megadták magukat.

A következő év őszén Buda is felszabadult, s ezzel véget ért a százötven éves török uralom. Új korszak kezdődött Horpács megfogyatkozott, sokat szenvedett népe számára is.