VI. Mikszáth Kálmán: A „skvarka”
VI. Mikszáth Kálmán: A „skvarka”
A skvarka „tepertyű”-t jelent tót nyelven, de a felvidéken voltaképpen az efféle kis birtokokat minőkön a bocskoros nemesek élnek, és aminő az enyim, magyarul is skvarkának vagy egyszerűen grundnak szokták nevezni.
Amióta megírtam a „Szontagh Pál kutyái”-t, melyeket Horpácson találtam, mint az egyedüli élő instrukciót, szóval mióta a skvarka megvan, a klubban lévő birtokos és nagybirtokos képviselőtársaim váltig enyelegnek velem:
– No hát mit csinál a dominium? Hogy megy a gazdálkodás? Milyen esztendő volt? stb.
– Köszönöm – szoktam szerényen felelni –, jól megy minden. Az idén éppen megkétszereztem a vagyonomat.
Persze csak úgy értem, ahogy a jó öreg Dumas, ki öt frankkal jött fiatal korában Párizsba s tíz frank találtatott a zsebében, amikor öreg korában meghalt, vagyis kétszer annyi. Nekem is négy kuvasz-kutyám volt, mikor tavasszal átvettem a grundot, most ősz felé már nyolc van.
A nyaralás is meglehetősen mulatságosnak ütött ki. Tavaszkor tömérdek cserebogár volt, egész nap, egész éjjel zúgtak, hogy bele lehetett siketülni, mindent megettek, csak éppen engem nem. Mire a cserebogarak eltűntek, milliárdnyi úgynevezett hólyaghúzó izgonc termett a ház előtt álló óriás kőrisfákon, hogy a nagy pézsmaszagtól el lehetett ájulni. Később a tavaszi nagy esőzések miatt a szúnyogok sokasodtak meg, és csíptek, szipolyoztak. De hát semmi az olyan áldott esztendőben, mikor finánc és adóvégrehajtó eltűnik a föld színéről. Boldog ilyenkor a magyar és eltűri a szúnyogokat. Hanem a legyek még ilyenkor is kiállhatatlanok, sáskányi sokaságban jelentek meg Horpácson és haraptak, mint a veszett kutyák. De már ezek ellen én is ultima ráció elvére helyezkedtem, egy légycsapót nyomva az öreg inas, Gere Mihály kezébe.
– Pusztítsa őket a szobámból! – Gere bátyó csak a fejét csóválta s palócbölcsességgel mondá:
– Nem ér semmit. Ezer jön egynek a temetésére.
Minélfogva keleti egykedvűséggel hagytuk őket éldegélni a légykor legvégső határig. Velök egy időben következett az egerek irdatlan elszaporodása. A három macskám olyan bőségesen élt, mint akár három kanonok.
Különben kosztban senki se szűkölködött. Nem lehet panaszkodni. A természet bőven produkálta a maga teremtményeit, de hozott nekik ennivalót is. Tömérdek ribizli, szamóca és szeder lett. Az igaz, hogy mind megették a tyúkok, de az is igaz, hogy a tyúkokat meg én ettem meg. Bölcsen kiegyenlítődnek a természetben az igazságtalanságok.
Szóval pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlőutakat is a gyep és laboda veri fel. Minden úgy van még itt, ahogy Ali basa hagyta, mikor innen eltakarodott.
Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli kurszalonok verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál se volt az enyém, feltűnt emlékemben édesapám, mikor kiült pipázni az ambitusra s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt, a szeme előtt nem terült el ékes park virággruppokkal, hanem egy nagy trágyadomb füstölgött s annak a párájából ha fölszállt vagy lomhán szétterjengett, szőtte a kombinációit az időjárásra nézve. Az öregapám még nagyobb úr volt. Az külön karszéket tartott a kovácsműhelyben, ahol az utasok
a lovakat patkoltatták. Ebben a karszékben nyaralt. Újságot nem tartott.
A patkoltató furmányosok hozták és terjesztették a híreket.
Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő benem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyódásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát.
Megkérdeztem a nevezetességeit.
Van benne, azt mondják, egy fa, amely alatt Rákóczi ült. No, ez éppen szükséges. Ez sokat ér. Minden jóravaló kúriához kell ilyen fa, amelyre gőgös legyen a tulajdonos. Az semmit se tesz, hogy így aztán matematikai-lag kiszámítható a Rákóczi életéveiből, hogy egyebet se tett, mint a fák alatt ült.
Van benne egy patak, mely végig foly a kerten, öreg fűzfák szegélyezik s fehér marmancs virágok himbálják pártáikat a tükrében. Az egyik fűzfán van egy gólyafészek is. Gólyafészek a felvidéken! No már ennek az enyémnek kell lennie.
Elmondták, hogy a trágyadomb az udvaron éktelenkedik. Hát nem tesz semmit. Azt tartják a gazdák, hogy aki sokáig szagolja, sokáig él. Kerekes kút zörög az udvaron. A kúria kapuja pedig akkor lehetett utoljára becsukva, mikor Szontagh Pál még a pozsonyi dietán ült, páfrányok és dudvák tenyésznek a két korhadozó szárnya közt. Hát nem gyönyörűség az ilyen? Kikérdeztem a „skvarka” összes nevezetességeit. Van egy nagy fekete fenyőfa a kertben, melyet egy fakereskedő árbócnak akart megvenni a kegyelmes úrtól egy óriás angol hajóhoz. Szent Isten! – Megdermedt bennem a vér. Milyen veszedelemben forogtam. Hátha eladta volna?
Aztán kikérdeztem a birtok hibáit is.
Hogy nem terem meg benne a repce. Mit bánom én! Nem akarok én repcét termeszteni. Hogy a rét füve közt guzsalyka van, nem szereti a marha. Hát az a marha baja, nem a birtoké. Hogy azt mondja, hozzá tartozik a birtokhoz mintegy harminc-negyven holt zsidó is. T.i. valaha zsidó temető volt az egyik földem végiben. Ejh no, hát mi van abban? Sőt még talán jó. Az apáink többnyire az eleven zsidók miatt pusztultak el. A holt zsidók bizonyára kevésbbé veszedelmesek. Azt is hibául hozták fel, hogy a lakóházon szolgalom van, az egyik szobáját át kell engedni négyszer évenként templomnak. Nekem még ez is tetszett. Miért ne engedném át szívesen a lakásomat az Istennek? Végre is jobb, ha ő szállásol nálunk, mintha mi költözködnénk ő hozzá. Mindezek egy percig se rontották meg a kedvemet, mert mindent megdöntött, minden habozást elsepert a birtoknak az a dicsérete:
– No, ha néha-néha ide jön az úr pihenni, itt még a madár se találja meg.
Ez volt a legédesebb maszlag, a legragadósabb lép. Nem állhattam ellen többé, megvettem, s aki csak megkérdezte, hogy hol fekszik a „skvarka”, igyekeztem félrevezetni.
– A felvidéken van, az északi szélesség 48-ik foka alatt, Kassától balra, Pozsonytól jobbra, Esztergommal vis ŕ vis. Pesttel egy parton, 350 méterre a tenger színe fölött. Ha vasút járna arra, hát oda lehetne érni innen másfél óráig a gyorsvonaton.
Aki ebből ki nem igazodott, még beljebb bonyolítottam a részletekkel. A világ mindössze annyit tudhatott, hogy négy kutya van a birtokon, akikről egy ismertető tárca szólott. Úgy mentem oda nyaralni, hogy ott még a madár se akadhat rám.
Madár nem is talált volna meg sohasem, de hogy Nagy Miklós ne találjon rám, ha kéziratra van szüksége, arra csakugyan nem lehetett józan ész-szel számítani.
Egy nap csak ott toppant, hogy jött, ki kalauzolta, az égből csöppent-e le, nem tudni. Örültem neki, de egyszersmind éreztem, hogy Horpács elvesztette titokzatosságának varázsát, föl van fedezve.
Kellett nekem olyan hely, melyről csak én tudjak, mint ahogy az embernek van egy titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, falakból, árkokból, erdőkből a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek s patak vize locsogjon.
De mindez csak volt. Nagy Miklós megtalált, s ennek a következményei elmaradhatatlanok.
Elcsitítottam a kézirat dolgában, hogy most nem érek rá, mert gazdasági tervekkel vagyok elfoglalva; kikérdezte a terveimet, de nem tudtam neki egyebet mondani, mint hogy nagy redukcióra szántam magam, mert nem győzöm költséggel.
– Nos és hogy fogsz hozzá?
– Mindenek előtt redukálom a házköltséget.
– Hogy-hogy?
– A nyolc kutyából négyet főbe lövetek.
– Azokat, akikről tárcát írtál?
– Azokat.
– Hát aztán?
– Majd meglátom. Csak az első lépés nehéz, a többi magától jő.
Mikor elutazott, a kocsin ülve kérdé:
– Igazán főbe löveted a kutyákat?
– A feleségem nem akarja, de meg kell történnie.
Harmadnap sürgönyt kaptam tőle. Csak ez a három szó volt benne: „A kivégeztetések elhalasztását kérem.” A sürgönyt elolvasták az állomáson s különböző legendák kerekedtek a nép között. Negyednapra egy kocsi gurult be az udvaromra s egy elegáns úriember szállt ki belőle.
– Én Jelfy vagyok. A kutyák végett jöttem.
– Csak nem akarja őket megvenni?
– Dehogy mosolygott, s egy kis fekete ládát vett le a kocsiról.
Megösmertem, hogy ez camera obscura és rögtön eszembe jutott, a „Vasárnapi Ujság” egyik fényképészét hívják Jelfynek.
– Dehogy, dehogy – ismétlé –, eljöttem a „Vasárnapi Ujság” megbízásából lefényképezni a szegény kutyákat, meg a képviselő úr otthonát. A házat, a kertet és természetesen a kutyákat, mint amelyeket leginkább ösmer a közönség.
Egy ideig szabadkoztam, hogy így, úgy nem érdemli azt meg Horpács és nem is lehet voltaképpen Horpácsot levenni, de végre is, hisz olyan messziről jött, nem akadályozhattam meg, átengedtem a nyilvánosságnak.
… Én költött dolgokat akartam innen írni, mesélni a lovaimról, a földjeimről, a fáimról, de a camera obscura beszippantja és odacsapja az olvasó szeme elé a meztelen valóságot.
Horpács hát elveszett mint mesebánya rám nézve, hanem a kutyák jól jártak a fényképész közbejöttével, mert a halál helyett a halhatatlanság lett osztályrészük, örökös kegyelmet kaptak tőlem.
Ami azért nem akadályozta őket, hogy mikor a mester fényképezte és a dicsőségük útját előkészíté, rettentő csaholással meg ne rohanják, hogy széttépik. Denique, a kutya sem jobb az embernél.
Nem minden nehézség nélkül esett meg ez a fontos esemény, melyet a kerítések mögül kandi szemmel bámult meg Horpács népe. A fekete gépet legelőbb a kutyákra irányítá Jelfy úr, kik éppen legkedvesebb foglalkozásuk közben, étkezésnél voltak, ami kedves emlékük lesz, kivált akkor, ha majd mi elmegyünk innen és senki sem fog nekik főzni.
Ezek után, íróról lévén szó, azt a helyet kérdezte, ahol dolgozni szoktam.
– Sajnos, ilyen hely itt nincsen.
– Nagy hibája ez a birtoknak – mondá.
A birtok nem annyira nagy, hogy el ne férne rajta ilyen hely.
E csípős nyíllövés után a feleségemhez fordult:
– Mit parancsol a nagyságos asszony levétetni?
– Magam sem tudom.
– Mi itt a legszebb, Horpácson? – kérdé.
A feleségem elgondolkozott, a kötését letéve, látszott, hogy az esze végigszáguld a skvarka minden egyes részletén, bokrain, fáin, állatjain, virágágyain, míg végre így szólt röstelkedő hangon:
– Vegye le talán a fiamat!
Így készültek a képek, ötletszerűleg, egy részlet a kertből, Berci mint leendő huszár lóháton. Még engemet is lekaptak, amint a padon ülök és csendes pipaszó mellett türelemmel várom a koalíció kormányra jutását.
A képek meglehetősen sikerültek, a nap, Jelfy úr segédje gazdagon szórja sziporkázó fényét, s élesen vetíti a tárgyakat a lemezekre. Muslincák iregnek, forognak olvasztott aranyában, színes lepkék kergetőznek pajkosan. A fák gallyai közt megzörren egy mókus, rigók felelgetnek egymásnak vidám füttyel, amibe belehangzik a kert aljából a kaszapengés.
Klity, Klity, kettyeg a gép és Jelfy megelégedve veszi a hóna alá.
– Eddig volt, készen vagyok, le van kapva a grund, a lovak, a kocsik és minden.
…Hát a rigófütty, távoli kaszapengés, mókus zöreje, falombok zúgása? Bolondság, bolondság. Nem lehet a „grundot” levenni sohasem.
…A nap, mely az egész világot egyformán süti, közömbösen fest, neki mindegy, de az én szemem, lelkem, melyre csak az a piciny földdarab mosolyog, nyájasan, bizalmasan, másképpen látja azt. Leírni, lefesteni a „skvarkát” csak én tudnám, ha volna hozzá elég színem, szavam.
(Mikszáth Kálmán: A „Skvarka” = Vasárnapi Újság, 1905. okt. 1.)
