VII. Mikszáth Kálmán: Mohora, Mikszáthfalva és a szarvas
VII. Mikszáth Kálmán: Mohora, Mikszáthfalva és a szarvas
Kedves Barátom!
Te, amint látom egy egész Mikszáth-számot akarsz hozni megint s felfedni olvasóim előtt horpácsi grundomat, mint valami Dzierdzon köpüt, s aztán egy kicsit humorossá tenni a gazdálkodásomat. Ez a ti tendenciátok, a feleségemé is. Mintha csak azt zúgnátok folyton a fülembe: „Vissza az íróasztalhoz!”
Hiszen az igaz, nem valami jól megy a gazdaság. De hát kinek megy jól? Hiszen mindenki nyög és szidja a mostoha időjárást, a rossz közigazgatást, a drága napszámot, és várja az esőt a maga ízlése szerint. Hát én mért ne várhassam? Furcsa. Csak tőlem irigylitek? Egyitek kiszámítja, hogy a lovaim tartása annyi és annyi forintba kerül, s minthogy e lovak nem visznek négyszernél többször évenkint, ezért az összegért fehérruhás lányok által vontatott hintón járhatnék így nyaranta.
Aztán a grundot magát is rossz hírbe hozzátok. A minap is nálam volt Gajdács Pál barátom, aki a zsíros Alföldön, Tótkomlóson pap, mutogatom neki nagy büszkén a birtokot, elmondván róla, hogy ezek voltaképp a földdé vált könyveim, mert egyetlen krajcár sincs a vételárukban, ami újságírói vagy más keresményből származnék.
– Úgy bizony, Pál úr, ezeket a földeket mind összekörmöltem, a mi szegényes irodalmi viszonyaink dacára. Mit szólsz hozzájuk? Csinos birtok, úgy-e?
– Jó szalonnasütő hely – felelte kitérőleg.
Bosszantott a fumigatív hang, az alföldi embernek ez a dölyfe, s bizonyos lehangoltsággal vezettem tovább a fekete, porhanyós berki földekre. Egy földhasítékban, mely olyannak látszik, mint egy zöldre mázolt teknő, hirtelen felkiáltott:
– Ohó, ez ám az igazi szalonnasütő hely.
Aha! Kezd már olvadni. Boltomban vagy már! No, majd mutatok én különbet is. Vittem aztán egyik szép helyről a másikra, erdőszélre, széles fasorok között, a kanyargó fehér gyalogúton a hímes rétekre, ahol egy szomorú öreg kőrisfa alatt friss üde forrás bugyogott föl, apró tócsák támadtak a szétfolyó vizétől, köröskörül karcsú vízililiomokkal meghintve.
– Ez a szép, Palkó!
Gajdács elgondolkozott.
– Hm. Csakugyan. Mondasz valamit. A legfölségesebb szalonnasütő hely, melyet valaha láttam.
Az ajkaimba haraptam. Ezer ördög! Ezzel a Palival nem lehet boldogulni. Ez az egész világot csak két részre osztályozza; a jó szalonnasütő helyekre és a nem jó szalonnasütő helyekre.
Hanem hát ez is szempont. Az emberek végre különfélék, és tele vannak egyéni tulajdonságokkal és bogarakkal. Kenedi Géza barátom egy ócska kocsit vett meg évek előtt valakitől, mikor még falusi úr volt Üzbégen.
A kocsit elvitette a falujába, szerzett hozzá egy-két bögre festéket, s összes ismerőseit összehívta egy napon Üzbégre a kocsifestéhez. A vendégek többnyire kimentették magukat, s ő felette csodálkozott, hogy akadhat ember, aki egy ilyen kapitális élvezet alól képes magát apró okokból kivonni? Hát mi történt az emberiséggel, elfásult, végképp megsavanyodott, hogy már nem képes mulatni? Pedig iszen világosan oda volt írva a meghívókra: „Aki akar, maga is festhet egyes részleteken”.
Ne tettesd magad, tisztelt barátom, látlak belülről. Te engem csak kinevetsz, mint gazdát. Szinte kirí a szavaidból, ha velem beszélsz, a titkos gondolat: „Hát kellett ez neked, te bolond.”
Pedig látod, ez nem így van, mert én már mindjárt az elején bizonyos filozófiai rendszerre építettem fel falusi életemet, bár még akkor nem voltam philosophiae doktor. Vagy talán éppen azért. Mert még akkor nem tudtam, mi mindenem hiányzik ahhoz, hogy okos embernek tartsanak. Azóta a jubileum sok mindenféle tisztséget, tudományi fokozatot hozott. Ha meggondolom, mi voltam én még egy év előtt – csak mikroszkópon vagyok hajlandó a múltamba benézni. Denique, bizonyos filozófiával indultam meg a „grund”-on, mely mérsékli az úgynevezett falusi bosszúságokat, s muskátlivá változtatja a csalánt. Érdekes, úgy-e? Azt mondanám, találjátok ki a titkomat. De nem jönnétek rá soha.
Hát inkább megmondom őszintén. A grundnak csak a fele az enyém, aki a novellákat megálmodtam, s megírtam, a másik fele a múzsámé, aki nem égi asszony (asszonyban csak az kell, aki a harisnyámat is bestoppolja), hanem a feleségem. Minélfogva ő fogadja Horpácsra a női cselédséget. Minthogy pedig ő éppen olyan rajongva szereti a maga szülőfaluját, Mohorát, mint én az enyimet, aki majdnem szinte feleségem (mert immár ő is a nevemet viseli) mindenikünk a maga szülőfalujából fogadja a cselédséget. A helyzet most aztán úgy alakul ki, hogy az én kocsisom, aki Mikszáthfalváról való, ekképpen okoskodik:
„Én az úr embere vagyok. Engem az úr szeret. Én tehát többet megengedhetek magamnak. Hiszen mégis csak az úr a fő a háznál, vagy mi.”
Ellenben szakasztott így gondolkoznak a nőcselédek is.
„Mi az asszony kedvencei vagyunk. Mi bajunk eshetik, ha egy kicsinyt kilépünk a hámból? Az asszony nem enged minket bántani. Végre is ő a hatalmasabb. Az úr csak szuszog, és azokat a bolhákat szüli a papírosokra (célzás a kéziratomra), de voltaképpen nem törődik semmivel.”
A rivalizálás a két nevezetes falu ide átültetett népe közt csakhamar megkezdődik. A kocsis tele van panaszokkal a nőszemélyzet ellen, kiknek nyelve néha az én személyemet sem kíméli, felhánytorgatván a kocsis előtt szerény származásomat – míg az asszonynak már az öregapja is négy lovon járt. Ugyancsak ott tart a hőmérő a másik hónalj alatt is. A szolgáló azt újságolja a feleségemnek, hogy a kocsis szemükre vetette: „Bizony csekély staffirungot hozott az asszonyotok, kár olyan nagyon hencegni.”
Ez a kölcsönös torzsalkodás adja meg a nyár derűs eseményeit, ebből szövődik nem egy mulatságos jelenet, tréfálkozás, évelődés, csipkedés. Valóságos harci rohamok majd az egyik, majd a másik falu ellen, amint a patrónusok valamelyikének sikerül egy-egy alkalomra a gyerekekkel szövetkezni. Ilyenkor aztán keresi az erős fél a kasus bellit.
– Hova viszi azt a francia konyakot?
– A szegény Zsuzsi annyit dolgozik, mint a ló –, mondja a feleségem.
– Ugyan, hiszen mindig a küszöbön ül, és a macskákkal játszik.
– Mert beteg. Minduntalan megbetegszik a sok munkában. Most is a gyomra fáj. Azért viszek a szegény teremtésnek egy kis konyakot.
– Hát nem ihatna bundapálinkát?
– Óh, Istenem, hogy gondol olyat. Nem fél az Istentől? Szegény Zsuzsi, hiszen olyan filigrán teremtés, és olyan keveset eszik mint egy kanári.
– Csodálatos teremtés, hogy mégis annyit dolgozik, mint egy ló.
Így haragítjuk fel egymást kölcsönösen.
Feleségemben forr a harag a mikszáthfalviak ellen, én pedig, ahol csak tehetem, borsot török a mohoraiak orra alá. Ha te bántod az én zsidómat, én is ütöm a tiedet! Valóságos lángokban csap fel a gyűlölet. A cselédek is harcban állnak, már nem is köszönnek, csak a saját felüknek, hanem azt aztán kiszolgálják úgy, ahogy még ember nem volt kiszolgálva.
És most következnek már a filozófia egyéb áldásai.
A nyerges lovamat például elmulasztja pokróccal betakarni a kocsis az állomásnál, megfázítja, s a feleségem gúnyos mosollyal jelenti reggel:
– A Jani megkehesedett. Egész éjjel el nem állt a szája a köhögéstől. Hála Istennek. Mindig mondtam, hogy hagyjon fel azokkal a szklabonyai kocsisokkal. Fogalmuk sincs a lóhoz. No, csak hogy egyszer már megtanulja, és észre jön. Úgy kell. Nem adom száz forintért.
Ezalatt óriás tányércsörömpölés hangzik a konyha felől, Zsuzsi leejt vagy tíz tányért, mely dirib-darabra törik.
– Bravó! – kiáltok fel. – Bravisszimó!
A feleségem elsápad. Szegényke majd összeesik az ijedelemtől.
– No semmi az! – vígasztalom, annak törik, akinek tányérja van és mohorai szobalánya.
Pars pro tot. Így megy ez véges-végig. E metódus mellett pedig nem történhetik semmi olyan kisebb házi kellemetlenség, mely valamelyikünknek ne okozna, habár csak pillanatnyi és megengedem, félszeg motívumból eredő megelégedést, sőt mulatságot, melyet még a gyerekek állásfoglalása is megfűszerez.
Ha rossz termés volt, azt mondjuk: „De jó, hogy árendába van a birtokunk.” Ha jó termés volt, az is nagy vigasztalásunkra szolgál: „Jól iparkodnak a földecskék; jövőben több bért is ígérnek majd értük”. Ha valamit elront a szolgáló, van vidámság az istállóban, és a gyerekek is nagyokat nevetnek: „Ne neked Mohora”, ha pedig a lovakat éri valami kalamitás, felújul a sötét gyanú, melyet a horpácsi kamarilla szít és tart ébren, hogy a kocsisom soha se volt tényleges huszár, hanem csak mint privátdiener szolgálta le a három esztendőt a kapitányné konyháján. Én egy kicsit csikorgatom a fogamat, hanem a napfény hatalmas sugárévékben ragyog a mohariak arcán, és mindent összevéve, a vidámság soha se költözik el végképpen a mi házunkból, ami pedig jó dolog, mert ha halálra búsulnók is magunkat, azért csak midőn úgy volna, ahogy van.
Persze ez a bolond filozófia csak a család számára válik be, a vendégnek, akit valami kritikus helyen esetleg kiborít a bricskából Gábor kocsis, bizony kevés vigasztalás, hogy ezáltal Mohora erősödik, a vendég számára, minthogy vendég nélkül a falut elképzelni se tudom, a legelőkelőbbnek látszó élvezetről gondoskodtam.
Nevezetesen van egy szép nyúlánk szarvasom, melyet a szomolyai erdőben fogtak néhány év előtt. A szarvast megkaptam ajándékba, és évek óta tartom az istállóban, hol eddig bőgött siralmasan az erdő után, meg most utána jött az erdő is (a nemzet ezt a Szomolyát adta most ide ajándékba). E derék állat segít ki engem, hogy halálra ne unjam magam. Az ő jelenléte megadja a bátorságot, hogy a legelőkelőbb körökben így szólhassak:
– Aztán, ha valami jobbat nem tudtok, jertek ki hozzám szarvasbőgésre, Horpácsra.
Ez persze roppant növeli a tekintélyemet ott, ahol nem ösmernek, mert ahol ösmernek, ott nem hisznek a szarvasban.
Egy-egy előkelő barátom néha nálam toppan. Van aztán öröm a háznál és a szalonnasütő helyek mutogatása. Ha pedig a vendég számon kéri a szarvast, hát beküldök egy csomó parasztgyereket az istállóba: „Piszkáljátok meg, hogy bőgjön.”
(Mikszáth Kálmán: Mohora, Mikszáthfalva és a szarvas = Vasárnapi Újság, 1910. május 15.)
