Társadalom, gazdaság
Társadalom, gazdaság
A népi társadalom alapegységét a patriarchális kiscsalád képezte. A család feje mindig a család legtekintélyesebb férfi tagja, a gazda, akinek minden családtag engedelmességgel tartozott. A házban őt illette a fő hely az asztalnál, ő szegte meg a kenyeret, ő vehetett először ételt a tálból, s a gazdaság minden javai felett rendelkezett.
Felesége a gazdasszony, régebben magázta a férjét. A leánygyermekek és a család nő tagjai neki tartoztak engedelmességgel. Az asztalnál helye a férje mellett volt, de itt is jellemző, hogy az asszonyok étkezéskor nem mindig ültek az asztal mellé. A család többi tagjai főleg életkor szerint rendeződtek.A legalább három-négy évvel fiatalabb testvérek az idősebbeket magázták.
A férfiak dolga általában a nagy jószágok gondozása, a szántás, vetés, kaszálás és a vásározás. A nők dolga volt a konyha, a ház tisztán tartása, a kenyérsütés, főzés, mosás, a baromfiak, a konyhakert gondozása és a kendermunkák. A háznál, de szükség szerint a mezőn is bizonyos munkákat férfiak és nők együtt is végezhettek.
A gyerekek 14-16 éves korukra nőttek bele a felnőttek világába. A fiúk csak akkor számítottak felnőttnek, ha már tudtak kaszálni, a lányok pedig ha tudtak fonni, főzni, kenyeret sütni. De az ifjúság ezután is a család, sőt valójában az egész falusi társadalom ellenőrzése alatt állt; a megszokott rend ellen vétőket később is bárki megszólíthatta.
Hajdúsámsonnak mindig elég tág volt a külső kapcsolatrendszere. Az exogám házasságok évente az összes házasságoknak 15-20 százalékát tették. Érdekes, hogy a férfiak csak igen ritkán hagyták el a falut házasság miatt, ugyanakkor több férfi jött be idegenből Sámsonban vett feleségéhez. A házasuló férfiak életkora két évszázadon át általában 21-26 év, a nők 18-20 éves korukban mentek férjhez, de évente egy-két olyan házasság mindig előfordult, amikor a férj volt fiatalabb.
A válás a XIX. században még igen ritka, de a házastárs halála után a férj néha már egy-két hónap múlva, a feleség is egy éven belül újabb házasságot kötött. Ez az is indokolta, hogy az özvegyasszonyokat hamar „szóba hozták”.
A születések átlaga a XVIII-XIX. században családonként négy-öt gyerek. Az anyakönyvi bejegyzésekből az tűnik ki, hogy évente átlagban hat százalék törvénytelen kapcsolatból született gyereket kereszteltek meg. Egészen a XIX. század végéig a megszületett gyerekeknek mintegy 31 százaléka a születés után egy éven belül, 12 éves korukig pedig 52-56 százaléka meghalt. A felnőtteket elsősorban az időszakonként jelentkező járványok tizedelték. 1830 körül a kolerajárvány miatt a halandóság közel hatszorosa a megszokottnak. A XX. század legtöbb felnőtt áldozatot követelő betegsége itt is a tuberkulózis volt.
A XIX. század első felében 931 születéssel szemben 1223 halálesetet anyakönyveztek, tehát a falu népességszáma 292 fővel csökkent. (Mint tudjuk, ezt a beköltözések ekkor kompenzálták!). A század második felétől azután évente egy-két százalék körüli természetes szaporodás történt, s ez a tendencia a XX. század derekáig még töretlenül érvényesült.
A kiscsaládrendszer mellett a falusi társadalomban fontos szerepe volt a rokonsági szervezetnek. Az akár apai, akar anyai ágon mutatkozó vérrokonok még a XX. század első felében legalább három-négy generáció távlatában számon tartották egymást.
A vérségi alapon működő rokonságot mindenkor kiegészítette a komaság intézménye. Kezdetei néha egészen a gyermekkorig visszanyúlhattak. A komák közül hívták a keresztszülőket, akik ezentúl rokonként segítették egymást. A család teljes rokonsági, műrokonsági hálózata a négy-ötszáz főt is elérhette.
A falusi társadalomban a mindennapi érintkezésben olykor a rokonságnál is fontosabb csoportot alkothattak a szomszédok, hiszen ezek szinte folyamatosan kisegítették egymást, bizonyos ételekből kóstolót küldtek, téli estéken összejártak tanyázni, gyerekeik szinte együtt nőttek fel.
A gazdasági jellegű társulások közül Hajdúsámsonban elsősorban a kertgazdaságokat kell kiemelni. A Medgyes kert 1795. július 27-én kelt első instrukciója 28 pontban írja le a kerti rendtartást. Az első instrukciót azután követték a később alapított kertek hasonló, később a földesuraktól függetlenített, autonóm rendtartásai, melyeket a szükségleteknek megfelelően többször megújítanak. A kertgazdaságok fő társadalmi jelentősége, hogy a gazdák itt jórészt önálló szervezeti életet élhettek; itt tanulhatták meg első fokon a közös ügyekben való döntés felelősségét.
A paraszti gazdálkodás mindig komplex tevékenység volt, amelyben a fő szerepet a földművelés és az állattenyésztés egyensúlya adta, de ezt sok egyéb mellékfoglalkozás is kiegészíthette. A parasztembernek a megélhetés érdekében szinte mindenhez érteni kellett. Ennek az életformának a bomlását jelzi, ha ez a komplex rendszer valahol megszakad.
A földművelés fő célja a kenyérnek való rozs, kevés búza vagy kétszeres megtermelése volt. Azon túl vetettek kásának való kölest, kevés árpát, zabot, tengerit. A XIX. század derekától a burgonyát (kolompért), a dinnyét és a sütőtököt többen Sámson nevezetességei között említik. A dohányt a XVIII. század végétől főleg uradalmakban termesztették. A kertekben vagy külön erre a célra osztott parcellákban termesztett kender, káposzta, répa, napraforgó, tök, bab, borsó, lencse, zöldségfélék, fűszernövények fontos kellékei a háztartásoknak.
A földművelésnek az egész Tiszántúlra jellemző kézi eszköz-készlete, munkamódszere az évszázadok során alig változott. Az igás eszközök közül sokáig legnagyobb értéket képviselő szállítóeszköz a szekér nem csupán munkaeszköz, de bizonyos esetekben reprezentatív jelkép is. Nagy gazdák, nemesek kassal, gyékényes, ekhós szekérrel mentek a vásárra, díszesen felszerelt szekéren vitték a menyasszonyt, s gyászba öltöztetett szekér vitte ki a halottat a temetőbe. Más módon szerelték fel a szekeret a szálas, kévés termények, szálfák, hordók hordásához, másképpen, ha szántani, vetni mentek vele. A rangot a debreceni vasas szekér jelentette. Ismert téli közlekedési eszköz a szán is, melyen fát szállítottak, trágyát hordtak, de a gazdalegények felcsengőzött lovaikkal megszánkóztatták a leányokat is.
A talajművelő eszközök között legfontosabb az eke. Úgy tűnik, itt 1870 körül tértek át a tiszta faekéről a fa gerendelyű, de már vasfejjel, kormánynyal ellátott szerszámra. Régebben két-négy, ritkán hat ökörrel szántottak, de a XIX. század második felétől előtérbe került a lóval való szántás, a XX. században pedig a tehenek igázása. Őszi vetés alá lehetőleg háromszor, de legkevesebb kétszer, tavasziak alá rendszerint egyszer szántottak.
Az első világháború előtt majdnem mindig kézzel vetettek. A búza- vagy a rozsvetés régen szinte rituális munka volt. Vetés közben nem szabad volt beszélni, dohányozni. Az utolsó marék magot a gazda a madaraknak dobta, s Isten áldását kérte a vetésre. A XIX. század végétől tűnnek fel a vetőgépek, de a kézi vetés még sokáig megmarad. A kolompért, dinnyét, babot kapával fészekbe ültették. A tengerit leginkább eke után vetették, a dohányt s egyes kerti növényeket palántoltak. A kapásokat kelés után a gondosabbak háromszor, négyszer kapálták. Az ekekapa csak a XX. században terjedt el. A tengeri kapálását sokan napszámosokkal vagy harmadosokkal végeztették.
A gabonafélék aratása a XVII. század végétől mindig kaszával történt. Az arató pár a levágott gabonát kévékbe kötötte, s 18 kévéből álló keresztekbe rakta. A legfelső kéve neve pap, az alatta levő a rektor. Aki tehette, részes aratót fogadott, akik általában 1/8-1/10 részért vállalták az aratást.
A kalászokból a szemet az 1880-as évekig általában lóval nyomtatták, de zsuppnyerés céljára a termés egy részét (szegény emberek olykor teljes keresetüket) cséphadaróval verték el. Nagyobb portákon volt szérűskert, tehát itt nyomtattak, de lehettek szérűk a nyomáson és a tanyákon is, ahova a gabonát rendszerint családi összefogással, társas munkában hordták be. Mivel kevés ló volt a faluban, Debrecenből vagy más helyről vándor nyomtatók is jöttek, akik négy-öt százalék részesedésért vállalták a nyomtatást. A gőzgéppel hajtott cséplőgépek az 1880-as évektől terjedtek el.
Számottevő s az egész falura kiható esemény volt még a szénafélék betakarítása. A kaszálást mindig férfiak végezték. A száradó rendeket azután már nők, sőt gyerekek segítségével forgatták, majd három-, négyágú favillával rudasokba gyűjtötték, ezeket rudashordó rudakon összehordták, boglyákba rakták, azután vendégoldallal felszerelt szekereken hazahordták, s otthon kazlakba, boglyákba rakták. Csak a XX. századtól terjedtek el a szénaszínek.
A kapás és a kerti növények betakarítása már rendszerint szűkebb családi körben, különösebb események nélkül történt. Az érett dinnyét hetenként egy napon szekérrel bevitték a debreceni vagy távolabbi piacra.
Még az első világháború előtt félig szórakozásszámba ment a kender nyüvése, mert ezt többnyire társas munkában fiatal lányok végezték. A virágos kendert tövestől tépték fel, kévébe kötötték, majd innen az áztatóba került. A magvas kendert csak a mag érése után, erős szára miatt rendszerint kis baltával vágták ki, és a magvas szárakat leterített ponyvára helyezett, ferdére állított deszkához verték. Az 1920-as évektől nem termelnek kendert.
A gabonaféléket szárazmalmokban őröltették lisztté. Sámsonban a XIX. század folyamán tíznél több szárazmalom volt. Eleinte még héjával, vagyis a korpával együtt őröltek. Ezt nevezték dercének, melyet azután tovább szitálásokkal tisztítottak, bár szegény emberek gyakran dercéből sütöttek kenyeret. Legtöbb malomban volt még kásacsináló, azaz köleshántoló, daráló, sőt olajütő is, ahol tökmagból, napraforgóból, részben emberi táplálékul, részben világítás céljára olajat préseltek. A szárazmalmok hangulatos világa az 1872-ben felépült első gőzmalom beindulása után tűnt el. A háztartáshoz szükséges magokat, fűszereket egyszerű, kézzel hajtható sóderálóval őrölték, vagy fa-, vas-, rézmozsárban törték meg.
A nők kiadós tevékenysége volt a kender feldolgozása. Az eláztatott s jól megszárított szárat szeptember első felében fogazott élű törővel eltörték. A szöszt fejekbe tekerték. A feldolgozás további fázisa a dörzsölés, amikor a leányok kora őszi estéken leterített ponyván a szöszfejeket lábbal addig tiporták, míg az kellőképpen megpuhult. Azután az asszonyok gerebennel átfésülték, osztályozták, különválasztva a szép, egyenletes hosszú szálakból álló kendert a durvább csepűtől. Ezután következhetett a fonás, mely a XIX. század végéig a fiatalság számára az egyik leghangulatosabb, játékkal, énekléssel, tánccal egybekötött társas munka volt.
A fonóban a lányok elsősorban guzsalyról, orsóval, az asszonyok kerekes rokkán fontak. A fonalat az orsóról felmotólálták. A motóla négy ágán végigvett három szál jelentett egy igét. Hatvan ige tesz egy pászmát, s négy pászma egy darabot. Ha a szükséges mennyiségű fonal egybegyűlt, a fonalat mosták, fehérítették, majd következhetett az egész munkafolyamat csúcsa, a szövés.
A sámsoni gazdálkodásnak, legalábbis a XVIII. század vége óta szerves része volt a szőlőművelés. A sámsoni szőlőművelés, a telepítés (ültetés), kapálás, fedés, nyitás, metszés, kötözés, kaccsolás az érmelléki szőlőkultúra mintájára történt. A szüretek a kerti rendtartások szerint 1870-ig földesúri, azután az elöljáróság felügyelete mellett, nagy vigassággal folytak. A mustot otthon hordókban kamarákban vagy pincében helyezték el. Forrás után a seprőből és a préseléskor maradt törkőből, valamint a kertekben termett gyümölcsökből pálinkát főztek. A XIX. században szinte minden gazdaháznál volt pálinkafőző üst.
A borból régebben borecetet készítettek. Egy kisebb hordóba, cserépkantába szüret után törkőt, közé tengericsutkát raktak, s erre gyenge minőségű fehérbort töltöttek. A kemence melletti sutban a bor néhány hét múlva ecetsavas erjedésen ment át. Ha az ecet fogytán volt, újabb borral töltötték fel, mert a hordó fenekén az ecetágy több évig is használható volt.
A paraszti gazdálkodás másik alaptényezője az állattenyésztés. A parasztember számára a háziállat nem csupán vagyontárgy, de szerves része a gazdaságnak, sőt a családnak.
Sámsonban a XVIII-XIX. században a szarvasmarha, főleg az ökör állt az érdeklődés középpontjában, ami részben arra utal, hogy igavonásra elsősorban ökröt használtak, de azt is tudjuk, hogy 1914 előtt az úgynevezett sőrézésből, vagyis hizlalásból is pénzeltek. A XX. században előtérbe kerül a tehéntartás A szarvasmarha-állomány az első világháborúig csaknem száz százalékban magyar szürke, de még az 1930-as években is több mint harminc százalék a magyar marha. 1930-tól kezdve fokozatosan tör előre a piros tarka.
A XX. században legfontosabb igavonó állat már a ló. A jobb gazdák mindig büszkék voltak szép tartású, jó járású lovaikra. A második világháború itt is szinte a teljes állományt kipusztította, s ez már igazában nem tudott többé helyreállni.
Az állattenyésztésben mindig fontos szerepet töltött be a sertés. Nagyon szegény embernek számított, aki évente legalább egy disznót le nem vágott, a nagyobb gazdák pedig évente négy-hat sertést is öltek. Emellett minden időben sokan foglalkoztak sertések adásvételével is. A fajtaállományt a XIX. századtól körülbelül 1950-ig csaknem teljes egészében a mangalica adta.
Falusi udvarok elképzelhetetlenek voltak tyúkok, kacsák, libák nélkül, többen tartottak pulykát, gyöngytyúkot is. Hasznuk elsősorban a család tojás-, frisshús-ellátása, de az asszonyok gyakran eladásukból tettek szert némi saját pénzbevételre.
Juhtenyésztéssel elsősorban egyes uradalmak foglalkoztak. Kecskét csak néhány szegény ember tartott, hogy gyerekeinek tejet adjon, s időnként egy-egy kecskegidát levághassanak. Ritkán kerül egy-két szamár is. A parasztportákon mindig tartottak kutyát, macskát, egyesek galambot, sőt pávát is, díszei a háznak, kedvencei a gyerekeknek.
Azokból az állatokból, amelyeknek a háztartásban közvetlen haszna nem volt, éjjel-nappal kint háló csapatokat szerveztek. Ezek még a XVIII. században egész éven át, a XIX. század második felétől már csak a nyári időszakban, ideiglenes védelmet adó szálláson – itteni kifejezéssel gulyatanyán – kint háltak a legelőn. Emlékezet óta általában egy kint háló gulyáról s egy kint háló ménesről tudnak.
Minden időben jellemzőbbek voltak azonban az esténként hazajáró falkák, melyek otthon istállóban, ólban éjszakáztak. A falkákat általában a községi elöljáróság szervezte. Ők fogadták fel a pásztorokat, jelölték ki a legelőket, gondozták a kutakat, s gondoskodtak a legeltetés zavartalanságáról. Az uradalmak s egy-két nagyobb gazda maguk is fogadtak pásztorokat, és saját csapatokat szerveztek.
A pásztorok bére az 1930-as évek végéig mindig valamilyen természetbeni fizetés volt (főleg rozs, esetleg kenyér, szalonna, régebben bocskor, szűr s hasonlók). Később rendszeressé vált a pénzfizetés. A pásztor maga mellé szükség szerint fogadott bojtárokat. Íratlan szabály volt, hogy ha kint a legelőn valami rendkívüli dolog történt, arról a gazdát azonnal értesíteni kellett. Kint háló falkák esetén a pásztornak az elhullott állat bőrével, de legalább a fülével kellett elszámolni. Szokás volt, hogy nagyobb ünnepeken a pásztorok vagy gyerekei felköszöntötték a gazdákat, s ezért kalácsot, bort s néhány fillér ajándékot kaptak. A pásztorok tekintélyét növelte, ha értettek bizonyos állati betegségek gyógyításához.
A kész takarmány kímélése végett ősidők óta mindig jellemző volt a kézből, vagyis pányván, kötélen, béklyóban való legeltetés. Sokáig szokásban volt a lovak éjszakai legeltetése. Serdülő fiúk őrizték a disznókat, s leánygyerekek a libacsapatokat.
Az istállóban a szarvasmarhákat peckes kötéllel vagy lánccal, a borjúkat borjúkantárral, a lovakat kötőfékkel, kungörccsel kötötték a jászolkarikákhoz. Télen naponta kétszer etettek: reggel öt és nyolc óra között, és délután kettő és öt óra között. A különleges haszonvételre szánt állatok (ellős, tejelő, növendék, hízó) kiadósabb, a meddők silányabb takarmányon teleltek.
Az állattartás elsődleges haszna a szaporítása, felnevelése. Csődört, bikát, kanokat a falu közösen tartott. Tehén csordákban, gulyában a bika a tehenekkel, a csűrhében a kanok a kocákkal együtt jártak, tehát itt ezek alkalomszerűen folyattak, rühettek. A lovat már a XIX. században is kézből fedeztették. Az ellést, fialást mindig a gazda vagy valamely tapasztaltabb férfi családtag vezette le. Ha valami komplikáció adódott, hozzáértő segítséget hívtak.
A tehenet naponta előbb három, majd két alkalommal fejték. Az ellés utáni második, harmadik napon fejt tej a gulászta, sokak által kedvelt étel, így gyakran a szomszédoknak is küldtek belőle kóstolót. Néhány hétig a borjú szopásával egy időben fejtek, később előbb a borjúval megszopatták, hogy a tehén a tejet leadja, azután a borjút elkötötték, a szükséges tejet kifejték. A fejést végezhették férfiak vagy nők. Régen a magyar marhát a tehén jobb oldalánál, állva, fél kézzel fejték. A két világháború közt elterjedt az ülve fejés, amikor már két kézzel fejhettek. A gulyán a borjú annyit és addig szophatott, míg a tehén maga elrugta. Ha szükséges volt, akkor a pásztor valamilyen szopásgátlót, szúrós kantárt vagy deszkalapickát kötött a borjú orrára.
A lovakat sohasem fejték. Így a kiscsikót nem kötötték meg, hanem ellés után az anyjával együtt elkerítették, s itt a csikó szabadon mozoghatott, szophatott, amíg kedve tartotta.
A baromfiak szaporítása a háziasszony feladata volt. A tojásokat az ágy alá helyezett, szalmával bélelt kosarakban, kupujkókban kotlóval keltették ki. A kiscsirkéket a szabadban, a rabló héjától nagy, fűzfa csirkeborítóval védték.
Legkényesebb feladat a továbbtenyésztésre szánt apaállatok felnevelése volt. Hajdúsámsonban egy időben főleg tenyészbikák nevelésével foglalkoztak. A saját tenyésztésre szánt borjúkat, csikókat, malacokat, bárányokat minél előbb legelőre hajtották, mert azt tartották, hogy az a jó, ha hozzáedződnek a ridegtartáshoz, megszokják a legelőt, sokat mozognak, mert akkor ellenállóbbak lesznek a betegségekkel szemben.
Az apaállatnak nem alkalmas hímeket ivartalanítani kellett. A herélés a parasztemberek alapvető ismeretei közé számított, de azért inkább hívtak erre specialistákat, később állatorvosokat. A kakasokat az asszonyok kappanozták.
A tehenek fejése elsősorban csak a család ellátását szolgálta. Bár frissen fejt tejet inkább csak gyerekekkel itattak, de az aludttej, az ebből hevített túró, tejfel, s az ebből köpült vaj a népi táplálkozás szinte pótolhatatlan alapanyagai. Eladásra régen alig jutott belőle, csak a két világháború után nyílt tejcsarnok, ahova a felesleges tejet bevihették. A juhtejből készült gomolyát, juhtúrót főleg csak a birkatenyésztők fogyasztották rendszeresen.
A szarvasmarha, ló fontos haszna, egyben értéknövelő lehetősége az igázás. Főleg az ökröket, de a XX. századtól már a teheneket is jármolták. A járomba törést a tinó harmadfűves korában kezdték, s egy-két hónap telt el, mire a gondosan párba állított tinók megszokták a jármot, megtanulták az irányító szavakat, hogy már a szekérről, szóval irányíthassák őket..
Még nagyobb figyelmet és tapasztalati tudást igényelt a csikók betanítása. A szilaj csikók, ha a gazda nem megfelelően bánt velük, akár magukban vagy a felszerelésben is kárt tehettek. Nemes urak, nagyobb gazdák a lovakat nyereg alá is betörték.
Fontos értéknövelő módszer volt a hizlalás. A szarvasmarhák ősi hizlalási módja volt a sőrézés, amikor a tavaszi vagy a késő őszi dús legelőkön igyekeztek feljavítani az ökröket, meddő teheneket. A XIX. század derekáig jellemző a sertés makkoltatása. Erre a helybeli, főleg a savóskúti erdők is alkalmasak voltak. A XIX. század második felétől azután itt is a kukoricán való sertéshizlalás vált általánossá. A saját szükségletre vagy eladásra szánt libát, kacsát töméssel, a pulykát és kappant bőséges kukoricaadagolással hizlalták.
A levágott háziállatoknak minden részét igyekeztek hasznosítani. A lenyúzott bőröket rendszerint eladták, bár sokan értettek azok kikészítéséhez is. A szarvakból, csontokból művészkedő pásztorok különböző fűszertartó, orvosságos tégelyeket, tokokat készítettek. Kosok herezacskójából, disznók vízhólyagjából dohányzacskókat csináltak. A gyapjút, tollat vándor kereskedők vagy debreceni céhes iparosok vásárolták fel, de a tollakra otthon is nagy szükség volt, hiszen a lányok stafírungját képező párnákat, dunyhákat fel kellett tölteni. A tavaszi vedléskor elhullatott marhaszőrből a gyerekek forró vízben szőrlabdát gyúrtak. Gyűjtötték a faggyút, hulladék zsíros cafatokat, melyekből a disznótorok után szappant főztek.
A földművelést, állattartást mindig kiegészítte a gyűjtögetés. A népi felfogás szerint a vadon termő növények és a természetben élő állatok, melyek „a Jóisten kegyelméből léteznek”, minden ember közös tulajdonát képezik. Tehát ezeket a maga szükségére bárki begyűjtheti, megfoghatja.
Sámsonban is szokásban volt a tallózás, vagyis a termés betakarítása után az ott hagyott maradék begyűjtése. Szegény emberek néha egész évi tüzelőkészletüket aszúgally-gyűjtéssel szerezték meg. Szinte természetes volt, hogy ha valakinek botra, ostornyélre, seprűnek vagy kosárnak való veszszőre, gyékényre volt szüksége, akkor azt a határban, erdőben levágta és hazavitte. Ma is szabad a gombászás, s a vadsóska-, vadgyümölcs-szedésnek is inkább a mérgező vegyszerek elterjedése állít korlátokat. Természetes volt a gyógynövények gyűjtése, a madártojások összeszedése, tavaszi barkák, vadvirágok szedése.
Sámson határában nem volt számottevő halászó víz, de a kisebb tavakban, lápokban felbukkanó halakat, csíkokat elég sokan halászták. Gyerekek különböző hurkokkal, lépvesszővel a maguk kedvtelésére igyekeztek apró énekes madarakat fogni, sőt egyesek tavasszal a varjúfiókákat is leszedték a fákról, s abból a szülők finom húslevest főztek. Elmés csapdákkal, hurkokkal, tőrökkel – a hatóságok tilalma ellenére – megfogták a nyulat, fácánt, sőt az őzet, esetleg a vaddisznót is. A túzoknak, darunak főleg a tollait szedték fel, mert ezek a falusi legények és a pásztorok számára nagy értéket jelentettek. Sok szegény asszony nadályszedésből tett szert jövedelemre.
A paraszti gazdálkodás szerves tartozékaként említhetjük a háziipart s néhány kézműves-mesterséget is. Az ismertetett szövés-fonáson túl ilyen például a nádkötő mesterség. Voltak kosárkötők, nyírág- és cirokseprűkötők, gyékényfonók, akik a paraszti háztartások százféle apró-cseprő tárgyait készítették, s ezeket néha vásárokon vagy (mint a seprűkötők) hátukra kötve faluról falura járva árusították. Voltak barkácsoló fafaragók, fejfafaragók, akik csekély élelemért, pénzért megjavították a faeszközöket, megfaragták a fejfákat.
Népi mesterségnek számított a cigánykovácsság, akik a parasztszekerekhez láncokat, boronafogakat, szegeket, aratósarlókat, fúrókat, ajtórigliket s még megszámlálhatatlan hasznos tárgyat készítettek. Ugyancsak cigánymesterségnek számított a vályogvetés és általában a sármunkák.
Debrecen közelségének köszönhető, hogy itt is felbukkan néhány sütögető-varrogató asszony, akik főleg a debreceni piacon árulták termékeiket, vagy ottani iparosoknak vállalnak „bedolgozó” munkát. Mindig akadt néhány muzsikás, akik társas összejöveteleken a zenét szolgáltatták
A népi kultúra szerves tartozéka a javak cseréje, illetve az ehhez kapcsolódó árucsere, kereskedelem. A paraszti gazdaságokban ha valakinek valamiből feleslege volt, akkor azt szóban mondta el ismerőseinek, s a hír szinte pillanatok alatt az egész faluban elterjedt. Sokan a kapura kitett mintával, később kiírással adták tudtul az arra járóknak, hogy mijük van eladó. De már a XVIII. században is nagy fontossága volt a vásározásnak.
Sámsonban az állatok adásvétele egyes időszakokban már valóságos kereskedelemmé nőtt. Voltak például ló-, marha- és disznókupecek, akik messze vásárokra is eljártak. A XIX. század folyamán fellendülő állatkereskedelmet az 1920-as trianoni szerződés által vont országhatár szakította félbe. Sámson jellegzetessége, hogy az asszonyok közt is sok a kofa, akik szinte naponta megfordultak a debreceni piacokon, s lényegében itteni keresetükből éltek.
Évszázadokon át felbecsülhetetlen jelentősége volt a vándor iparosoknak, kereskedőknek. Ők hozták be a falusi leltárakban fellelhető tárgyaknak nagyobb részét. A helybeliek ezekért legtöbbször nem pénzben, hanem terménnyel, élelmiszerekkel fizettek. Vándor kereskedők vásárolták fel az itthon feleslegessé vált tollat, állati bőröket, ócskavasakat s más hasonló hulladékokat is.
Egyes kereskedők letelepedtek a faluban. Már a XIX. század derekára kialakul egy sajátos, zömmel izraelita vallású kereskedőréteg. Egy 1856-ban készült felmérés 85 zsidó családot vett számba, akik közül 65 család kereskedőnek vallotta magát. Az 1910-es évektől alakultak értékesítőszövetkezetek is.
Kovács-díszes szénavágó 1860-ból
Fodor Gábor háza udvarán (1960)
Sós Imre kanca lovával, csikajával
A községi legelő marhacsordával
Gémeskút az udvaron (1991)
