Település, építkezés | Száz Magyar Falu

Település, építkezés

Hajdúsámson község népi kultúráját sajátos történelmi tényezők formálták olyanná, amilyennek ma ismerjük. Településformája a Dél-Nyírség falvaira jellemző: az eredetileg a homokdombokhoz igazodó házsorok több helyen üres, mocsaras területeket fogtak körül. Az üres részek aztán főleg 1840 után feltöltődtek új telepesekkel. Később a régi belső telkek is oly módon kezdtek aprózódni, hogy már sok esetben a városi házhelyekre emlékeztető törpe telkekkel találkozunk.

A település határa a XVIII-XIX. század folyamán mintegy 12 000 katasztrális holdat (6720 ha.) tett ki, ez általában rossz minőségű, homokbuckákkal, lápos mélyedésekkel tagolt terület. Ezért a XX. század derekáig sajátos, a homok-vidékekre jellemző hármas forduló rendszerben művelték. A rendszer lényege, hogy a földeket két éven át „pihentették”, s csak a harmadik évben szántották, vetették. Így évente a határnak csak körülbelül egyharmada adott termést.

Sámson határszerkezetében igen nagy fontossággal bírnak a szőlőskertek. Az első bekerített szőlőskert az 1795-ben alapított Medgyes-kert volt. Azután 1797-ben alakult a Vén-kert, 1798-ban a Nagykert, 1804-ben a Martinkai szőlőskert, 1811-ben a Kultsár-kert. Később még tovább bővül a kertek sora, melyek azután egyesülve a Sámsonkert nevet veszik fel. Az 533 hold szőlő más vidéken számottevő értéket jelenthetett volna. Sámsonban azonban a házi használatra kedvezőnek tartott borokat a kereskedelemben alig lehetett értékesíteni. Debrecen város például, amely az itteni boroknak fő fogyasztója lehetett volna, már a XIX. század elejétől kitiltja a kocsmákból a sámsoni borokat.

Az 1860-as években végrehajtott tagosítás után Sámson határában is megindul a paraszti tanyaképződes. 1942-ben a község lakosságának 38 százaléka tanyán élt. 1950 után rohamos tanyapusztulás következett, s ma alig fedezhetők fel tanyamaradványok.

A tanyák, de különösen a kertek kint lakó népessége és a falu közt sok a súrlódás. Hol a faluban élők félnek a tanyákon meglapuló tolvajoktól, orgazdáktól, hol a tanyasiak, kertbeliek panaszkodnak a faluban lakó „pajkosok” garázdaságaira.

A paraszti használatot képező földállomány azonban mindig kevés volt. Saját földjükből ezért csak kevesen tudtak megélni, hanem, – még a kisnemesek is – az uradalmaktól taksás földet béreltek, vagy más, napszámos, harmados munkákat vállaltak.

A portákat – legalábbis az utca felől és a kertek végében – vesszőből font sövény, illetve garággya határolta. Az utcai fronton a XIX. század második felétől megjelennek a deszka-, módosabb portákon a kő- és vasrács kerítések. A XX. század előtt még a kapuk is vesszőből készülhettek, mint a kerítések, azután a már díszesebb, zárható „bélelt” deszkakapuk terjedtek el.

A lakóházaknak főleg három stílus korszakát figyelhettük meg.

A „régi stílusú” házak két vagy három helyiségből álltak, falazatát mereglyés-, azaz faszerkezet közé rakott sár, később vályog alkotta. Ezt azután betapasztották és fehérre meszelték, alját körülbelül 50-60 centiméter magasan sötét színű festékkel felhúzták. A háztetők nádból készültek, végein csapott, félcsapott vagy háromszögre hagyott patics-, deszkaoromzatokkal. Módosabb házak előtt megjelenik a faoszlopos tornác, bár a legutóbbi évtizedekig sok volt a tornác nélküli ház. Némely házon jellemző az utcai, vagyis a rövid homlokzati tornác, melynek oszlopait fűrészelt díszek, rácsozatok ékesítik.

A tornácos, kerek vagy szegletes kőoszlopos, cserép- vagy bádogtetős, tégla tűzfalas, kamarával bővített, alápincézett új stílusú házak a XIX. század második felében, a módosabb gazdaportákon bukkannak fel.

Bár Hajdúsámsonban a XX. század közepéig még a régi stílus dominál, de azután ezeket igen gyorsan a legújabb kor „típusházai”, majd napjainkban az egyéni tervezésű házak váltják fel.

A régi házba a pitaron át lehetett belépni. A pitar hátsó része a konyha, melynek legfontosabb tartozéka régen a füstöt kivezető, vesszőből font, tapasztott sátorkémény volt, alatta a tüzelő padkával. A kémény tetejére deszkakalapot illesztettek, hogy az eső be ne essen, de azért is, mert a hiedelem szerint a fedetlen kéményen át a konyhába becsaphat a villám. A kémény alatti rész ugyanakkor olyan kultikus pont volt, ahol a hozzáértők különböző rontó, varázsló műveleteket végezhettek.

A pitarból nyílt a szoba vagy ház, a másik oldalra a kamara, mely átalakulhatott kisházzá, s ilyenkor kerülhetett sor a ház újabb kamarával való bővítésére. Az utcára néző egy-két s az udvar felé néző egy ablakot a módosabbaknál zsalugáter fedte.

A ház tartozéka volt a konyhából fűthető boglyakemence a padkával. A kemence mellett vályogból épített, később vas tűzhely is helyet kapott. A kemencéket a XX. században kezdték a szobából kitelepíteni. A házak padlózata a legújabb időkig döngölt föld volt, melyet hetenként egyszer vízzel fellincseltek, majd friss homokkal hintették fel.

A küszöbtől befele haladva „fölfele” megy az ember. Jobb oldalon állt egy vagy két ágy, a másik oldalon komód, később almárium, szekrény kapott helyet. A felső fal közepén van a ház szakrális központja. Ezt régen a kelengyés láda, mintegy kétszáz év óta a tükör, mellette szakrális vagy emléktárgyak jelzik. Újabban középre kerül a kanapé az asztallal.

Kiegészíthette még a bútorzatot a bölcső, az ágy alá betolható tolóágy és az ágy előtt négy-hat szék. A tulipános ládák, álló szekrények, sifonok, kredencek, faliórák a XIX. század derekától jellemzőek. A divatosabb „tiszta szobák” kialakítása a XX. században fokozatosan megbontotta a hagyományos házszerkezetet.

A háznak a hiedelem szerint a benne élőkre mágikus hatása lehet. Ezért, hogy sohase szenvedjenek hiányt, a fundamentumba pénzt helyeztek. Az új ház sarkaiba sót hintettek, hogy a betegségeket távol tartsák. A kamara ablakába szalonnát tettek, hogy abból sohase fogyjon ki az élelem.

Az udvar olykor a lakóházzal egyenlő rangú épületei az istállók, ólak. Tanyákon máig láthatók földbe mélyített putri ólak. Már a XVIII. században feltűnnek a tapaszos górék, később a lábakon álló lécgórék. A terményeket korábban főleg a padlásokon, később a kamarákban, kasokban, hombárokban tárolták. Az udvaroknak elengedhetetlen tartozékai voltak a gémes kutak és a különböző szénaszínek, szekérszínek. A szőlőskertekben már alapításuk idején a falusi házak mintájára épültek a pajták.