A gazdálkodó falu | Száz Magyar Falu

A gazdálkodó falu

Az új honfoglalás századának nevezhető XVIII. évszázad első éveiben a hegyháti dombok között is még farkasok üvöltöttek, a korabeli utazó egész napi járóföldön is csak néhány nyomorúságos falut találhatott, s azok népe is a kuruc és rác dúlások elől menekülni volt kénytelen. Csak a Rákóczi-féle szabadságharc (amelyet a korabeli szóhasználatban „Rákóczi-féle tumultus”-nak is hívtak) befejezése után szállingóztak vissza a régi lakosok vagy jöttek újak német földről, ahol a földszűke miatt az éhhalál fenyegetett.

1717-ben vagyonösszeírás készült Gyönk gazdáiról, zselléreiről, idegen és visszakéredzkedő jobbágyairól, a kezelésükben levő szántók, rétek nagyságáról, elhullott állataik számáról.

A fentiek jobb megértéséhez tudnunk kell, hogy a taksás község a szabad költözési jogú jobbágyok ama csoportját jelenti, amely a naturális szolgáltatásait (elsősorban a robotot) évi fix összeg ellenében megváltotta. A későbbiekben nevezték őket árendásoknak is, mert mintegy bérleti díj ellenében művelték a jobbágytelket.

A rétek egy kaszás napi munkája után egy közönséges szekérnyi szénát termettek, s csak egyedül Szabó Györgynek volt akkora rétje, hogy arról három szekér szénát takaríthattak be. A legelő viszont a falu ridegen tartott állatainak számához képest elegendő volt. Gerenyáspusztát bérelhették a gyönki gazdák, de szőlőhegyről még nem szól a beszámoló, és kereskedési lehetőségük sem volt. Viszont erdei tűzifából nem szenvedtek hiányt, sőt az erdőkben mintegy száz jobb sertés makkoltatásához is lehetőséget kaptak. Egyéb haszonvételük azonban nem volt.

Balogh János táblázat szerinti zsellér állapota itt azt jelenti, hogy falubírói megbízatása idején nem szolgáltatta a jobbágytársaira egyébként kivetett adókat, ezért nem is tüntették fel szántóit, rétjeit. Szarka István uradalmi ispánt is kivették az adózók közül, akárcsak a hat idegent és a hat „visszakéredzkedőt”.

A táblázat „létszámcsökkenés” rovata a latinból „meghaltak”-nak is fordítható. A korabeli viszonyok jellemzésére fenn is maradt a következő mondás: „Die ersten lernten kennen den Tod, die zweiten die Not, und nur die dritten das Brot” (szabadon fordítva: az első nemzedéknek sorsa a halál, a helyükbe lépőké az ínség, és csak a következőknek jutott elég kenyér). Ami pedig a „megszökött”, az „idegen” és a „visszakéredzkedők” nagy számát illeti, egyetérthetünk Nádasdy Ferenc császári tábornokkal, aki szerint a XVIII. század elején a telepítés alatt álló falvak állandóan futófélben voltak Az ő szavai szerint: „Itten a nagy pusztaság miatt absolute még pénzért sem kaphatni semmit.” A jobbágy rongyokat öltött magára, mert nem volt, akivel búzát cseréljen, a katona lova pedig patkó nélkül poroszkált, mert kovács és patkóvas messze földön nem volt fellelhető.

A latin nyelvű kimutatás magyar fordításban a következő:

Gyönk taksás község

Telkes gazdák, zsellérek vezeték- és utóneve	szántóföld köbölben	rét, szántó	létszám csökkenés	elhullott állat
Balog János zsellér	–	1	–	1
Bölcsföldi András telkes	14	1	–	–
Szabó Mihály telkes	3	1	–	–
Kovács András idegen	–	–	1	–
Barta János idegen zsellér	–	–	1	–
Szabó Ferenc visszakéredzkedett	5	1	–	3
Kiss András zsellér visszakéredzkedett	6	1	–	1
Kiss István zsellér visszakéredzkedett	–	1	–	–
Borda István zsellér visszakéredzkedett	3	1	–	–
Szőke János telkes	6	1	–	–
Győry István zsellér visszakéredzkedett	–	1	–	–
Bokor Benedek idegen	–	–	1	–
Palotai János idegen	–	–	1	–
Némethi János idegen	–	–	1	–
Szabó János telkes	5	1	–	2
Bölcsföldi Ferenc telkes	6	1	–	–
Szarka István uradalmi ispán	–	–	1	–
Nagy János idegen	–	–	1	–
Szabó György telkes	5	3	–	–
Jobban István visszakéredzkedett	–	–	1	–
Összesen:	53	14	8	9

A gazdasági életet bénító munkaerőhiányon a kormányzat, a vármegye és Sándor István Ferenc, majd Magyari Kossa és más földesurak úgy akartak úrrá lenni, hogy magyar és német telepesnek egyformán adókedvezményeket nyújtottak. A földszűkében élő Fejér és Veszprém megyei falvak és a német birodalom tartományaiból érkező családok eleinte csak kivételes esetben tekintették végleges lakhelyüknek a Hegyhát elpusztásodott falvait. Körülnéztek, vélhetően a földesúr ispánjával is találkoztak, véle alkudoztak, jó esetben meg is egyeztek a művelhető földek felparcellázásában és az adómentes évek számában. Megvárták az első betakarítást, s ha nagyon csalódtak a terméseredményben, odábbálltak. Mintha „a szilárd otthon fogalma ködbe veszett volna”, oly lazának tűnik a föld és első telepes gazdájának a kapcsolata. Az összeírás adatai szerint is rendkívül nagy volt a „megszökött”, mondhatnánk: meglépett, búcsú nélkül, adófizetés nélkül távozók száma. Mentségükre legyen mondva, hogy az idegen környezet, éghajlat, a betegségekkel való bajlódás, az elébük tornyosuló megélhetési gondok sokukat elriasztotta a végleges megtelepüléstől, a törvény szabta keretek béklyójának elfogadásától. Kész házakba szerettek volna beülni, megtöltött éléskamrákra vágytak, bevetett búza- és rozsföldeket és igásállatokat akartak birtokba venni. Magyar, német, rác és tót népcsoportok jártak faluról falura, mígnem 1748-ban a vármegye gátat emelt a jövés-menés elé.

1728-ban megyeszerte felmérések készültek a telepes falvak gazdasági helyzetéről, adóviselő képességéről. Bebizonyosodott, hogy Magyar Gyönk és Német Gyönk benépesítésének első szakasza befejeződött.

A magyar és német ajkú, evangélikus és református hitvallású családok új hazát teremtettek, a természetföldrajzi adottságok között lerakták a földművelés és állattartás alapjait, megszervezték a közigazgatást, fölépítették első imaházaikat. Egyszóval: Gyönk is faluközösséggé szerveződött, s hozzátehetjük, hogy nem egyes emberek számtani összege volt a Vörös István vezette falu, hanem a lakosság szerves egysége. A falu magyar és német része azonban még sokáig elkülönült egymástól, és az összeírások is külön kezelték azokat.

A Magyar Gyönkről készített 1728. évi adóösszeírás bevezetőjében az áll, hogy a Rákóczi-felkelés elnémítása után, 1715-ben, kétévi adómentesség ígéretével, Sándor Ferenc földesuraság birtokán elkezdődött a falu benépesítése. Valamennyien szabad költözésű telepesek. A családfők száma: huszonöt, felnőtt korban levő fiú, testvér „egy kenyéren a gazdával”: hat fő. A kimutatás szerint ebben az 1728. esztendőben Magyar Gyönkön zsellér, zsidó, nemes, hivatalnok és idegen szolga nincs. Pozsonyi mérőben kifejezve száznegyvenötöt tett ki az általuk használt föld. Legtöbbet, tíz és fél köblös földet Bölcsföldi András mondhatott a magáénak, az 1717. évi bírónak tízköblös a földje, kilenc gazdának volt nyolc-kilenc köblös földje. Három telepesnél: Szili Istvánnál, Tamás Boldizsárnál és Zsidó Mihálynál nem látunk feltüntetve szántóföldet, így átlagolva a huszonhárom telkes gazdának: 6,6 köblös föld állt rendelkezésre, amely – ugyancsak átlagban – közel négyezer négyszögölnek felelt meg.

Német Gyönk 1728. évi, adókivetést szolgáló összeírásában valószínűleg a toll botlásának tulajdoníthatóan a telepítés éve 1725-nek íratott. Elmondja, hogy lakói Németországból érkeztek, s az összeírás idejéig két adómentes évet töltöttek el itt. Christophor Kolb, Joannes Henricus Veller, Joannes Hartnstern, Jacobus Jekl, Joannes Petrus Schmit és Joannes Henricus Hill mint kézművesek nem kaptak szántóföldet, de rétet igen. Négy gazdának fél, illetve egész „kapás” (falvanként eltérő nagyságú, 150-300 négyszögöles) szőlője is volt, melyekre egyébként hat év adómentességet élveztek.

A kapásonkénti bortermés három urna (nagyon változó űrmérték!), amelynek az árából a községi kocsmának ekkor 57 dénár jövedelme származott.

Az 1728-as összeírás szerint Gyönkön is még két részre osztották a faluhatárt. Az egyikben az őszi vetésű gabonát, a másikban a tavaszi vetésű növényi kultúrákat termelték. Ez visszalépést jelent, mivel a német óhazában ekkor már háromnyomásos rendszerben gazdálkodtak, mert a lakosság nagyobb száma miatt a szántóföldek jobban ki voltak zsigerelve. Ezért ott minden harmadik évben pihentetni kellett a földet. Gyönkön az ideérkezésük első éveiben s talán évtizedeiben is az addig parlagon maradt földek igen jó erőben voltak, nyugodtan lehetett évenként fölváltva őszieket, illetve tavasziakat termeszteni, nem volt szükség pihentetésre.

A nyomáskényszert elsősorban az állattartás érdekei, annak hosszú ideig külterjes jellege szabta meg. A gabonával bevetett nyomásokat aratásig ugyan kerítés vagy árok oltalmazta a legelő jószágtól, de azután megnyílt előtte a tarló. Aki eltérő tenyészidejű növényt vetett volna, annak lábon álló termését az állatok elpusztítják.

A termesztett növények: őszi búza vagy rozs, tavaszi búza, árpa, zab, köles, hajdina sorából a hármas nyomásban az ősziek s a tavasziak egyszerre megtalálhatók. A kétnyomásos változatban csak az egyik csoport, s hogy melyik, az a gyönki éghajlattól függött. Az állattartásnak ebben a rendszerben volt nagyobb súlya. Ennél a szisztémánál ez az őszi és tavaszi vetés ugar nélküli váltását jelentette, de: a hármas nyomás ugarterületét is bevethették, vagy az őszi váltakozott az ugarral, s a tavaszi gabona minden évben ott maradt. „Nagyapáink idejében az ugarban volt a krumpli és a takarmány. Utána őszön háromszori szántás után idekerült a búza. Mindenki tudta, hogy jár ez körbe. A búzavetéstől ringott a határ egy része, zöldellt a kukoricától a másik kárkátula (calcatura). Minden „fertájfődesnek”, minden „félhelesnek”, minden „egészhelesnek” minden határban volt birtoka.

A gyönki földművesek ma is emlékeznek a határ felosztására, amelyhez még a húszas években is ragaszkodtak. A Heidt házaspár a „Lutrisch-gasse”-ben elmondta, hogy az 1. sz. dűlőben adott évben mindenki gabonát termesztett, a 2. számúban babot, burgonyát vagy kukoricát, lucernát, napraforgót termeltek, a 3. számúban ugarolás folyt, legelőként vagy szénatermesztésre használták, miközben pihent a föld. Hozzátették, hogy ezen általános szokás mellett a kisbirtokot – amennyiben az nem haladta meg az egynegyed teleknagyságot – nem osztották fel a három faluhatár között. Nem tettek fogalmi különbséget a „nyomás” és a „vetésforgó” közt.

A vetésforgó a tőkés agrárátalakuláshoz szorosan kapcsolódó intenzív mezőgazdasági üzemmód, amely a nyomásos gazdálkodás helyére lépő növénytermesztést és az állattenyésztést egyaránt gyökeresen átformálta. Kiindulási pontja az ugar bevetése, amelynek legelőt és talajerőt pótló funkcióját csak az istállózó állattartás oldhatta meg. Ez a sváboknál kedvező fogadtatásra talált. A gazda általában nagyobb gondot fordított az istállóépület minőségére, az állatok takarmányozására, jó erőben és egészségben tartására, mint lakására és családja kényelmére.

1765–1766-ban a Dunántúlon parasztmozgalmak bontakoztak ki a mértéktelen földesúri terhek elleni tiltakozásul. A parasztok a „jó királynő”, Mária Terézia segítségében bíztak, aki, miután katonai karhatalommal lecsillapította a zendülést, 1767. január 23-án kibocsátotta a földesurak és jobbágyaik viszonyait szabályozó úgynevezett úrbéri rendeletet. Ez lényegében az országosan érvényes rendelkezéseket tartalmazza, s ország egész területén azonos „formula” szerint készült. Előírásai csak amolyan általános elveknek tekinthetők, melyek annyit értek, amennyit végrehajtottak, végrehajtattak belőle. Gyönk esetében is a rendeletnek az a része a leginkább felhasználható, melyben a föld minőségétől függően megállapították a teleknagyságot. E szerint itt egy egész telek huszonkét hold szántóföldet (holdanként két pozsonyi mérő) és tíz kaszálórétet (évi kétszeri kaszálással) tett ki.

Fentiek ismeretében nézzük meg, hogy miként alakult volna a gyönki jobbágyok és az újratelepült falu sorsa, ha a rendeletet betű szerint végrehajtották volna.

Minden egész telkes jobbágy köteles volt földesurának hetente egy napot napkeltétől napnyugtáig (abba számlálva a munkára menetet, itatást, etetést és hazajövetet) két marhával, a maga szekerével, szántáskor pedig négy marhával, a maga ekéjével vagy boronájával dolgozni. Ha pedig nem volt négy marhája, mással összefogva két napig szántott, de ezzel csak minden szántáskor egyszer kellett szolgálnia. Kaszáláskor, aratáskor és szüret idején a földesúr mind a kézi, mind a fogatos szolgálatot megkétszereztethette, amit később el kellett engednie.

A házas zsellér évi tizennyolc napot, házatlan (másnál lakó) pedig évi tizenkét napot volt köteles kézi munkával szolgálni a földesúrnak. Ha a zsellér földjei nem érték el a fertály felét (az egynyolcadot) sem, duplázásra nem volt kötelezhető, csak kilencedet adott, s őt csak házas zsellérnek lehetett tekinteni. S minthogy a készpénznek nagyobb keletje volt, mint a nehezen értékesíthető mezőgazdasági termékeknek és a robotmunkának, ezért az úrbéri rendelet kimondta: az úrbéri kötelezettségek készpénzzel való megváltására a paraszt nem kötelezhető. Változatlanul érvényben maradt a jobbágy és a zsellér kilencedadási kötelezettsége: minden termésből, a méhekből, bárányokból, gidákból, melyek azon évben szaporodtak.

A heti egynapos roboton kívül a jobbágy évi egyszer úgynevezett hoszszúfuvart is köteles volt teljesíteni. Az eközben adódó olyan többletköltségeket, mint például a harmincad és egyéb vámok kifizetése, szállásköltség, a földesúr tartozott megtéríteni. Nem kényszeríthették a jobbágyot arra, hogy két napot meghaladóan és rossz úton végezze a fuvart. Szántáskor, aratás, kaszálás és szüret idején pedig egyáltalán nem kötelezhették szállítások végzésére.

Az említetteken kívül a jobbágy évente háromnapi vadászatra, az ártalmas vadak kiirtására is kirendelhető volt. György és Mihály napján fél-fél forint pénzbeli adót kellett lerónia a jobbágynak és zsellérnek. Amikor a földesúr megházasodott, a telkes gazda két-két csirkét, kappant, tizenkét tojást, egy icce kifőzött vajat vitt be az uraság konyhájára. A fél-, negyed-, nyolcadtelkesek arányosan kevesebbet adtak, de harminc egész telkes gazdára a fentieken kívül még egy borjú beszolgáltatása is hárult.

Míg a földesúr egész évben árusíthatta saját termésű és a kilencedből begyűjtött borát, valamint az „égető fazékban” előállított pálinkát út menti fogadóiban, addig a jobbágyfalu csak Szent Györgytől Szent Mihályig – tehát túlkínálat idején – árulhatta a borát („mivel szőlei vagynak”). Pusztán kereskedés céljából azonban idegen borokat nem értékesíthetett. Nagy hátrány volt a jobbágyfalura nézve a húsárusítás korlátozása. Háromnapi robotra kötelezte a földesúr az olyan lakost, aki az urasági hússzéket kikerülve vásárolt húsneműeket, s ha a megbüntetett paraszt „röstségből” nem jelent meg, tizenkét pálcaütést kellett elszenvednie.

Az utód nélkül meghalt jobbágy javai a földesúrra szálltak, aki abból fizette ki az elhunyt adósságait. Az árvák nevén levő javakhoz azonban nem nyúlhatott. Az ha újra házasodott, nem költözhetett el új férjéhez, különben a földesúr lefoglalhatta teljes vagyonát.

A vétkes parasztok fenyítése a gyönki urbárium szerint a következőképpen történt:

A bűntelen előéletűeket csupán néhány napi fizikai munkára ítélték, de a visszaeső, megátalkodott bűnöst vasra verették. A férfiakat huszonnégy pálcaütéssel, az asszonyokat huszonnégy korbácsütéssel illették. A koros és gyenge fizikumú vétkeseket olyan áristomban tartották, amelyben nem az ütlegelés, hanem a böjtölés (száraz kenyér és víz) volt a sanyargatás módja.

A földesúr tudta nélkül a jobbágyközség nem vehetett fel kölcsönöket, ügyelni kellett a hitelképességre. Nagy körültekintéssel ment végbe a falusi bíróságra erkölcsileg és vagyonilag rátermett személyek kiválasztása.

A község – a földesúr három jelöltje közül – az uradalmi tiszt jelenlétében választhatta meg a bírót, ellenőrizte működését, s ha nem végezte kifogástalanul a munkáját, megbüntethette, végső soron le is válthatta. A község nótáriusát és esküdtjeit szabadon választhatta meg és menthette fel

a falu népe. Az adóösszeírásokban nem találkozunk a bírók, kisbírók vagyoni helyzetére utaló adatokkal, hiszen ők mentesek voltak az adófizetéstől. Viszont annál nagyobb volt a felelősségük a falura kivetett vármegyei adó beszedésében, megőrzésében.

A falu népének egymás közti nézeteltérésében, a panaszok kivizsgálásában a földesúr, illetve annak tisztje kapott fontos szerepet. Minthogy gyakori volt az uradalmi tisztek hatalmaskodása, ellenük a felettesüknél, a földesúrnál – aki gyakorta birtokától távol tartózkodott – lehetett panaszt emelni. S ha tőle sem várhattak orvoslást ügyükben, a következő fórum a vármegye volt. Az úrbéri rendelet megszabta azt is, hogy el kell járni az olyan urasággal szemben, aki a felsőbb helyen tett panaszokat megtorolja a jobbágyon.

A feudalizmus magyarországi történetének legnagyobb terjedelmű és leg-átfogóbb, a korábbiaknál lényegesen megbízhatóbb népesség- és vagyonösszeírására került sor 1828-ban, s mivel a magyar nádor rendelte el, nádori összeírásként tartja számon a történetírás. Gyönk vonatkozásában számunkra leghasznosabb adatai a következők:

A faluban 334 házat számláltak, s azokban 704 felnőtt – egy tisztségviselő, 164 telkes gazda, 157 házas zsellér, 111 alzsellér, öt testvér, 108 fiú, 82 leány, 18 szolga, 12 cselédlány, 36 műhelytulajdonos, hét boltoskereskedő és három terménykereskedő – lakott.

A felsorolt házak után a község 69 gazdától lakbért szedett, mivel azok lakókat tartották. A faluban tizennyolc olajütő malom működött, melyekből tizenkét egykalapácsos, hat pedig kétkalapácsos volt. Mivel ezen malmok épületei nemesi telkeken épültek, tulajdonosaik évi nyolc forint bért fizettek a földesúrnak. Egy kétkalapácsos malomépület a berendezéseivel együtt ötszáz forintra becsülhető, az egykalapácsos általában négyszáz forintos értékben szerepel az összeírásban. A malmok méretére jellemző, hogy nemcsak a vármegye több ezer mérő repcetermését tudták feldolgozni, hanem a szomszédos megyékben is felvásároltak, és a kipréselt repceolajat országszerte értékesítették. Egy 1824. évi tudósításában – igaz, az olajütők számát a fentinél jóval nagyobbra becsülve – ez így jelenik meg: „Gyönk 30 olajütő malmában 2-3000 mázsa reptzeolaj verettetik, és kereskedéseiket nagy haszonnal Bétsig folytatják.” Azt nem sikerült megtudni a malomtulajdonosoktól, hogy mekkora a nyereségük – írta a jelentéstevő –, de úgy hírlik, hogy saját tőkeerővel nem is tudnák a felvásárlás és feldolgozás költségeit tartósan fedezni, hiszen az nem haladja meg a húszezer forintot sem.

A tulajdonosok személyét illetően nádori összeírásból annyit sikerült kideríteni, hogy Gutrung Miklósnak, Schneiker Konrádnak saját, Marcus Salamonnak pedig bérelt olajmalma volt. Utóbbi zsidó haszonbérlő volt, s Gutrung Miklós szomszédos telkén működtette az olajütő malmot.

Gyönk és közvetlen környékének is jelentős jövedelme származott a dohánytermesztésből. Az 1788–89-es évben a simontornyai járásban Varsád és Szárazd után Gyönk következett évi 42 mázsás termésével. A hét környékbeli községgel együtt 506 mázsa dohányt vásároltak fel itt a zsidó „quaestorok”. Megyénk országosan a második helyen állt a dohánytermesztésben, ezen belül pedig a völgységi járás vitte el a pálmát, amennyiben ott terjedt el elsőként ez a munkaigényes foglalkozási ág. Főként Majos (170), Izmény (100), Varasd (93), Mucsfa (84) és Apar jeleskedett 74 mázsás évi teljesítményével, minőségét tekintve pedig a faddi, pálfai és döbröközi dohány volt a leghíresebb. Perczel Mór nem kis büszkeséggel emlékezett erre a korra: „Hol volt Kossuth, Deák? És még Széchenyi neve sem tűnt fel akkor, mikor már Tolna megyében a dohánytermelés nagy virágzásnak és kiterjedésnek örvendett.”

Hol és mekkora területen folyt Gyönkön a gabona, a dohány és egyéb mezőgazdasági termék előállítása? A telkes jobbágyok száma 1828-ban 187 fő, akik többségükben németek (130) voltak. A szegényebb kategóriába sorolt kisházas jobbágyok között a magyarok és a németek egymáshoz viszonyított aránya már kiegyenlítettebb: 49 magyar mellett 66 németet számláltak. Végül a legkevesebb vagyonnal bírók három magyar és két német zsellér.

Az urbáriumban rögzített huszonkét hold szántóföldnél s a hozzá tartozó tíz kaszásnyi rétnél többet bíró telkesgazdák száma 1828-ban 13 fő volt. Mindegyik német! A 15–22 holdas gazdák száma 41, a 10–15 köztiek 78-an voltak, míg az ennél kisebb birtokosok száma 64.

Magának a községnek, mint közösségi feladatokat is ellátó közegnek „másfél-heles” beltelke és 60 „embervágó” (baglya szénát hozó) rétje volt, és gondoskodtak a papoknak és tanítóknak megígért telkek kiosztásáról is. A református pap belső telke kétszerte nagyobb volt, mint az evangélikusé, de a szántóik egyaránt „háromnegyed-helesek” voltak. A református magyar és német oskola „mestere”, akárcsak az evangélikus iskola magyar és német oskolamesterei, a papok járandóságának a felét kapták belső telek és szántóföld gyanánt.

A nádori összeírás összesítője szerint a község kezelésében lévőket is beszámítva összesen 957 szénaboglyát termő nagyságú rétje volt a jobbágyfalunak. Ennek folyó értékét 837 rajnai forintra taksálták. Az 1390 kapás szőlő (ez akkora terület, amelynek megművelése egy fővel számolva 1390 munkanapot igényelne) 556 rajnai forint hasznot hozott. A községi kezelésben lévő kocsma, mint fentebb láttuk, ősztől tavaszig tarthatott nyitva, ez idő alatt mindössze 16 forintot „termelt”. Ebből persze nyilvánvaló, hogy a communitas ugyanúgy igyekezett letagadni jövedelmét, mint bármely magánszemély.

A statisztika szerint mindössze 41 kézműves dolgozott ekkor Gyönkön, s csupán egynegyedük foglalkozott iparával egész esztendőn keresztül. A mesterek többsége állítólag nem is tartott segédet, s egy részük mindössze három hónapon át kapott megrendelést.

A feudális kor tipikus kereskedője a „falu zsidaja” volt. A gazdag zsidó a nyugati országokból hozatott portékáját részint saját boltjában árusította, részint azonban szegényebb hitsorsosaival hordatta ki a falvakba, uradalmakba. Ezek az általában batyus zsidóknak vagy „handlé”-nak („Hausierer”, „handlé”, „dorsarius”) nevezett árusok portékájuktól megszabadulva visszamenet gyapjút, tollat, nyersbőrt, hízott libát szállítottak megbízóiknak. Gyönk 1828. évi nádori összeírásában – egy kivételével – „miser dorsarius”-ok, azaz szegény, hátukon batyut hordó zsidók említtetnek. Jóllehet Gyönknek 1848 előtt nem volt vásártartási joga, a Szent Mihály-napi búcsú – mely napon a protestánsok is búcsút tartottak – alkalmat adott arra, hogy a kirakodóvásáron a zsidók is sátrat verjenek.

A túlnyomórészt földműves foglalkozású német családokat leginkább izgató és szó szerint életük végéig kísérő kérdés a vagyonöröklés. A betelepült németek magukkal hozták Nyugat-Európából egyebek közt XVIII. századi öröklési rendjüket, azaz a törzsöröklés szokását is, melynek lényege az volt, hogy a családnak csak egyik fiúgyermeke vette át a földeket, aki azután a többieket – egyezség alapján – a forgalmi értéket megközelítő érték szerint kifizette. Gyönkön ez a családok mintegy nyolcvan százalékában uralkodó szokás volt egészen az első világháború végéig.

Amikor az apa megöregedvén alkalmatlanná vált a fizikai munkára, a családi vagyont megosztotta leszármazottai között. A megosztás rendszerint olyan elgondolás alapján történt, hogy a vagyon hasznaiból a szülők is megélhessenek. Minthogy a gyermek hálátlansága sok elrettentő példát szolgáltatott, a XX. század eleje óta a szülők egyre ritkábban adták vagyonukat tulajdonilag is fiaiknak, hanem csak használatba kapták azt. Jogaikat már nem csak szóbelileg, hanem a törvényi érvényesítés lehetőségét biztosítva írásbeli szerződésben is kikötötték. A közmondás ugyanis már arra figyelmeztette az öregeket, hogy „… ne vetkőzz le addig, amíg le nem fekszel”.

A gyönkieknél is elterjedt az a szokás, hogy például ötvenévesen az apa egybehívta az örökségben számításba vehető családtagokat. Az asztalfőnél álló karosszékbe ereszkedve elmondta a „testámentomot”, azaz kit mi illet meg, beleértve önmagát is. Hiszen többnyire egy konyhakertet megtartott magának, gyermekeit pedig arra kötelezte, hogy évente egy-egy mázsa búzát, kukoricát, egy űrméter tűzifát szállítsanak be portájára. „Aus-zug”-nak („kikötmény”) hívták azt a kis földet, amit az öregek az önellátásuk céljára megtartottak. Ez bizonyos mértékig a mai nyugdíj szerepét töltötte be.

Heidt János nagyapjának nem voltak gyermekei, ezért úgy rendelkezett, hogy nős testvérének két fia között osztja fel vagyonát. Az idősebbik kapja a háromnyolcad telek nagyságú szántóföldet, a fiatalabbik örökli a házat. S amikor a nagypapa meghal, az örökösöknek gondoskodniuk kell az özvegyről. Lefordítva az anyagiak nyelvére: évi öt-öt mázsa búzát, kukoricát, egy sertést, öt méter tűzifát kellett a szomszédos Kisszékelybe szállítaniuk, ahol az özvegy lakott.

Amikor az idősebbik fiú is elérkezett ahhoz, hogy szétossza vagyonát, éppen hatvanéves volt, s neki öt gyermek jövőjéről kellett gondoskodnia. Két hold szőlőt megtartott magának, mindegyik gyermekétől egy-egy mázsa búzát követelt (amit megőrletett lisztnek), igényt tartott ugyanennyi kukoricára, hogy baromfit tarthasson és malacot hizlaljon. Végül is a legfontosabb fizikai munkáktól ily módon szabadult. A fiúk közül ketten osztozkodtak a házon és a földeken, nekik pénzzel és terményekkel ki kellett elégíteniük három testvérüket. Az apa arról is rendelkezett, hogy halálakor kinek a tulajdonába megy át az a szőlő, amit élete végéig megtartott. Általában az örökösöknek mindaddig ténylegesen nem került föld a nevére, amíg éltek a szülők. A Gyönkkel szomszédos, vele csaknem egybenőtt Szakadát faluban a visszaemlékezések szerint sokszor egy életen át kellett cselédkedni otthon a megöregedett szülőknél, míg az örökséget tulajdonjogilag is kézhez kapták. A szülők életükben csak abban az esetben szánták rá magukat vagyontárgy, például a föld átadására, ha a szerszám már kihullott a kezükből, s gondoskodni kellett arról, hogy az örökségbe adott vagyon ellenében valaki eltartsa őket hátralévő éveikben.

A házasság révén apósa házába költöző vő a birtok várományosának érezhette magát abban az esetben, ha nejének nem volt fiútestvére. Csakhogy nemegyszer érte nagy csalódás, amikor meg kellett tudnia, hogy a vagyont az após az unokára íratta, tehát valójában élete végéig más földjén dolgozott. Minthogy felesége szülei sokáig éltek, nem is gazdálkodhatott önállóan, azt kellett tennie, amit após és anyós parancsolt.

A törzsöröklési rend Gyönkön és környékén több mint fél évszázaddal elodázta a polgári törvényhozás által javallt egyenlő osztás elvének bevezetését. Sokáig tartotta magát, de testvért testvér ellen hangoló, hetedíziglen sem felejthető, családi viszályt és gyűlölséget támasztó s mélységesen igazságtalan volta ellenére gazdaságilag ésszerűnek bizonyult. Útját állta

a parasztok kezén lévő telkiállomány széthullásának, sőt, szerencsésen összeboronáló házasságok révén egy-egy gazda kezén módos gazdaságok keletkezhettek. Minden gazda a meggazdagodásra törekedett, de csak keveseknek sikerülhetett, sőt a polgári öröklés elterjedésével nőttön-nőtt a kivándorlásra elszánt napszámosok, földnélküliek száma.

Az evangélikus püspök 1929-ben Gyönkön járva arról értesült, hogy a több száz földműves családnak csak egy töredéke telkes gazda, a négy–hét holdas kisbirtokosok száma nem haladja meg az ötvenet, „a többi szegény, igen szegény napszámos”. Nem csoda, hogy ilyen gazdasági környezetben „lateiner (latinos műveltségű értelmiségi) és kereskedő alig van”. A paraszt a cselédre annyi munkát hárított, hogy egész családja kénytelen neki segíteni, azaz ingyen dolgozni. Melyik cseléd bírt volna húsz marhát gondozni? „Segített” neki a felesége, a leánya, ki reggel és este cipelte a csarnokba a húszliteres tejeskannákat, és még egy pár papucsot sem vettek neki.