XVII. XX–XXI. századi magyar írók Hetyéről
XVII. XX–XXI. századi magyar írók Hetyéről
Németh László: Esték Sümegen (1936)
Ukktól Jánosházáig egy sömjéni születésű zsidó ült velem szemben, s nemcsak a szülőfalujáról adott tanítást, de Vasról és Zaláról is, amennyire az útszakasz engedte. Jánosháza és Hetye közt az erdőszélen makkoltató kanásszal beszélgettem hosszan és szívesen. Tőle tudtam meg, hogy a régi Berzsenyi-ház nem akármilyen Nagy Sándornak, hanem épp egy Felsőbüki Nagynak a cselédháza. A zárt Berzsenyi-szobát magában foglaló cselédháznál öt perc beszélgetés után a lakó cselédasszony annyira fölmelegedett, hogy maga szaladt a kastélyba a kulcsért. Apja, a napozó, nyolcvanéves jobbágy, hályogos szeme mögül egy répadarálót idéz fel a kedvemért, az vitte el a karját még a múlt században: „vasárnap, mert akkor egyformán kellett dolgozni vasárnap és dologtét nap, a három nagy ünnepen kíl.” A lutheránus temetőben szénakaszálók velem keresték, hiába persze, Berzsenyi apjának, a sztoikus férfinak a sírhelyét… Kemenesalja… a legszebb kultúrtáj. A parasztember kék kötényt hord itt, mint a németek, s ez a vidék töltötte meg a soproni lutherénus líceumot magyar diákkal.
Bárdosi Németh János: Berzsenyi bölcsőhelye körül (1937)
A téli nap sehogy sem tudta áttörni a hamuszínű felhőket, amikor nehéz bundába takarva, döcögött velem a kis falusi kocsi, az egyházashetyei országúton. Boba már mögöttem maradt, két oldalt szelíd lankások aludtak a hó alatt. A reggeli derengésben valóban »kékellő halmok« közt szaladt a kocsi, ahogy Berzsenyi lefestette szülőföldjét híres búcsúversében.
Hetye még majdnem aludt, amikor eldöcögtem Felsőbüki Nagy Mihály cselédházai mellett. A kőfalnál cigánykaraván tanyázott, válogatott ruhák színes csoportja ragyogott a fehér árokháton. A cselédudvaron, a gémeskút mellett egy ökör bőgött. Szilaj nyakát az ég felé nyújtotta, mintha ébreszteni akarta volna a téli világot.
Egyházashetye – Berzsenyi bölcsőhelye – négyszög alakban fekszik. Mindjárt a falu elején hatalmas cselédházak, gabonaraktárak, majd a híres Felsőbüki Nagy-család kúriája foglalja el Egyházashetye jelentős részét. A község csinosnak mondható. Házai majdnem mind zsindelyesek. Alig látni zsúppal fedett házat. Bár a falu birtokviszonya nem mondható egészségesnek, hiszen a község 2295 hold területéből a Felsőbüki Nagy-birtok egyedül 1597 holdat foglal el. Mégis itt nem tapasztaltam azt az ordító szegénységet, amely szinte arcul üti az embert, ha a Gyöngyös menti községeket járja be. Pedig a 700 lélekszámú Hetye községben is mindössze csak 6 húsz holdon felüli birtokos található. A lakosság azonban nyugodt, megelégedett viszonyok közt él. Később, amikor a jegyzőnél az ínségek után érdeklődtem, nyugodtan válaszolt a kérdésemre.
Aki itt dolgozni akar, mindig talál munkát. Éppen ezért független érzelmű ez a nép. Sokkal függetlenebb és nyugodtabb, mint a vasi föld más tájain élő lakosság.
Valóban becsületes, tiszta magyarság lakja ezt a vidéket. Érzéseiben nincs semmi számítás. Aki itt olcsó politikai babérokra törekszik, hamar kútbaesik a számításával. Csak az őszinteség és becsületesség jöhet itt számításba, aki ezzel a néppel politizálni és barátkozni akar. Mindezek megállapítása talán nem is tartozik szorosan a témához, amely idehozott erre a földre, azonban a nép magatartása, jelleme, helyes megítélése nélkül nem tudjuk tisztán látni azt a gyökeret, ahonnan útraindult az első magyar moralista költő.
Magyar János esperes-plébános, a falu lelkipásztora és irányítója lelkes barátsággal fogadott és kalauzolt hetyei utamon.
Először is Berzsenyi szülőházára voltam kíváncsi. Nem sokat kellett gyalogolni a parochiától, máris ott álltunk Felsőbüki Nagy Mihály cselédházai közt. A fehérfalu, hatalmas házsorok közt – semmivel sem kiemelkedőbb homlokkal – ott áll Berzsenyi szülőháza is. Márványtábla díszeleg a falán. 1876. május 7-én jelölték meg a fehér falakat, Berzsenyi születésének századik évfordulóján. A szoba ablakait vasrács fedi. Kívülről úgy tűnik fel, mintha községi ispita, vagy községi tömlöc lenne.
Bent, a hatalmas cselédudvaron, körbehúzódnak a lakások. Ölfarakások közt gyerekek sokasága játszadozik. Tizenegy béres lakja ezt a majorudvart, hetven gyerekkel. Az egykének tehát nem sok nyoma mutatkozik a zsibongó cselédudvaron. Még két-három mérges ludat kell odébb rúgni, hogy beléphessek Berzsenyi Dániel szülőhajlékába, amely cselédházzá alakult át az idők folyamán.
Kicsike konyha az első helyiség, falba épített tűzhellyel. Jobbról kamra, balról pedig a hires szoba ajtaja nyílik.
Van valami különös, szinte misztikus érzés abban, ha egy nagy szellem kihűlt hajlékába lépünk. Ez az érzés bennem is fellángolt, ahogy átléptem az öreg küszöböt, Berzsenyi szülőházában.
A szoba már a régi, nemesi kúriák kedves képét mutatja, bolthajtásos falakkal, barokkos gipszdíszekkel. A lakás alig több 4-5 méternél. Itt született tehát nemes Berzsenyi Lajos és Thulmon Krisztina fia, Berzsenyi Dániel, a nemesi Magyarország legkiválóbb költője és kifejezője.
A szoba jelenleg béresszálló – mondta mosolyogva a jegyző és rámutatott a vetetlen vaságyra, amelyben valóban vándorlakó alhatott az éjjel. Az ágy mellett egyszerű fenyőfa székek álltak, a kis asztalon pedig vizeskorsó.
Berzsenyi szülőágya – a hagyomány szerint „tornyos ágy” – az ablak mellett feküdt, az ajtóval szemben. Az ellenkező sarokban most is látni a beépített vaskályha helyét. Az ablak vasrácsai rozsdásak már, de híven őrzik a XVIII. század nemesi világát, eltemetett, elfelejtett életét. (…) A családnak nics leszármazottja a faluban, csak a szomszédos Kisköcskön laknak Berzsenyiek – Berzsenyi Károly és Berzsenyi Dénesné –, Berzsenyi Gyula, a költő unokatestvérének gyermekei.
Berzsenyiről nincs semmi legenda a faluban. (…) A régi temetőt is hiába kutattam fel nyomok után. Ősi nemesi nevek – Tompos, Hetyei, Markos, Szakonyi – bukkantak elém a korhadó fejfákról és havas kőkeresztekről. Pedig a költő édesanyja valószínűleg Hetyén piheni örök álmait.
Ambrus Lajos: Hetyei anziksz (2001)
Amikor idetelepedtünk, az én falumba, világos volt, hogy azt az apró, romos, törpeoszlopos, vagy kétszáz éves nyugat-dunántúli házat, amelyet a vak véletlennek köszönhetően vettünk meg, olyannak kell visszaépíteni, amilyen volt. Vagyis egy lepusztult, romos, de karakteres épületben nem megbontani a struktúrákat, felrúgni a rendszereket, nem beleavatkozni mások következetesen végiggondolt, bár statikailag bizonyára túlméretezett, de nagy ügyszerelemmel elvégzett munkájába. Világos volt, hogy radikális nemet kell mondanunk mindenféle álkorszerűség divatozó idiotizmusára: nem kell emeletráépítés, nem kellenek nagyméretű utcai ablakok, nem kell tetőt emelni, alpesi utcaerkélyt, üvegezett verandát építeni, vagy netán az egészet eldózerolni. A legegyszerűbb, de talán a legnehezebben kivitelezhető megoldást illett választanunk: megóvni a népi-kisnemesi építészet e szerény, mégis csillogó gyöngyszemét, amely az arányok és a méretek ösztönösen fenséges harmóniája révén vált azzá, ami – élhető, lakható, hagyományos rendszerű térré. Az építés személyes gondjai nem érdekesek (ki ne tudna rémregényeket mesélni, aki az elmúlt húsz évben a fejét építésre adta?) – s ha rosszabb pillanataimban perelek is önmagammal az elvesztegetettnek látszó hat-hét év miatt, közben mennyi mindent tanulhattam! És különben is, nem a külső történet az érdekes, sokkal inkább a fények és az árnyak aritmiái, a játék, a lélek belső élete, a „láthatatlan” történet. Mert hát az én falum adta például irodalmunk egyik legnagyobb géniuszát, az éji költőt, akiben „minden idők európai gondolkodói közül a legfelségesebben égett a horatiusi tűz”. Akiben, ahogy önmagáról és a szellemi eszményéről Berzsenyi Dániel mondja, „a szeretet csupa két virági:
a szent poézis és a dicső erény” virágoztak. De hát latinos költészetének kozmikus harmóniáját fölfedezni ma, amikor szinte szó sem esik az antik-görög műveltségideálokról, nem is olyan egyszerű, aztán személyisége és a közösség ügyeinek abszolutizálása nála együttesen „korszerűtlenül” erős, továbbá a hivatalos irodalomtörténet Berzsenyit, az én falum költőjét »a legnagyobb magyar ódaköltő« stemplijével látta el – holott az ódaköltőn kívül még több, ismeretlen Berzsenyi is létezik, mert a lángész az egészen más, mindig sokkal több és árnyaltabb, mint amennyit a tankönyvekben irkálnak róla.
(Németh László: Sümegi esték. … … Bárdosi Németh János: Berzsenyi bölcsőhelye körül. In: Dunántúli Népművelő, 1937. Ambrus Lajos: Hetyei anziksz. Kézirat. 2001)
