Röghöz kötött gazdálkodás
Röghöz kötött gazdálkodás
A XV. században korai fénykorát élő település számára különös fontossággal bírtak az 1497-ben a királytól kapott mezővárosi kiváltságok (jog négy vásár tartására, mentesség az adó és harmincad alól). Mielőtt azonban a tényleges városi fejlődés elindulhatott volna, a török elleni védelemre való berendezkedés szempontjainak rendelődött alá a mindennapi élet. A hódító seregek a vártól mintegy fél kilométerre lévő, falakkal nem védett mezővárost szinte teljesen elpusztították, lakosságának nagy része elmenekült. A mezővárosi kiváltságok az adományozástól eltelt két évszázad alatt puszta emlékké halványultak, s noha Széchényi György és Zsigmond is többször említik a régi jogokat, azok már ekkor nem érvényesülhetnek. A település alapvetően megváltozott. Lakosságának nagy részét a földesúr telepítette be, hogy fedezze az uradalom munkaerő-szükségletét. A lakosság korábban katonáskodással foglalkozó része a harcok lezárultával foglalkozását vesztvén vagy elköltözött, vagy az uradalom jobbágya lett. Szabadságuk és kiváltságaik elenyésznek.
A XVIII. századi forrásokban, bár használják az „oppidum”, a „polgárváros” megkülönböztető elnevezéseket, ennek nagy jelentőséget nem tulajdonítanak. Az összeírások is mindig az uradalomról szólnak, a mezővárosról csak közvetve adnak képet.
Amikor Széchényi György érsek megvásárolta az uradalmat a kamarától, s azt testvére fiának, Györgynek engedte át, Egervár betagolódott a Széchényi-birtokok egységesen igazgatott rendjébe. Némileg sajátos vonásokat csak attól kezdve lehet felfedezni, amikor Széchényi Zsigmond kapta meg Szentgyörgyvárral és Pölöskével együtt. Ekkor született meg az egervár-szentgyörgyvár-pölöskei uradalom, amelyen belül Egervár jelentős önállósággal és bizonyos központi szereppel is bírt.
A XVII–XVIII. század fordulójáig az uradalom és a mezőváros célja a puszta túlélés lehetett. Az anyagi javak pusztulása mellett hiányzott a munkaerő. Ennek biztosítását célozták Széchényi György és Zsigmond telepítései. A munkaerőt (bár az 1698. évi canonica visitatio alkalmával a mezőváros és a vár együttes lakosságát 452 lélekben határozták meg, s ez nem kevés) nem a vár népe (mert feladatuk elsősorban a katonáskodás, postálkodás és a védőművek erősítése volt) adta, nem is a hegyben élők (106 lélek) hanem a mezőváros lakói, azaz mindössze 74 lélek. Igen kevesen, s a helyzet a XVIII. század közepéig alig változott.
A XVIII. század elejéig a gazdaság, illetve a termelés egyéb elemei, alapjai is igen szerények. A földek (szántó, rét, erdő, szőlő) mellett 1690-ben egyetlen egykerekű malmot regisztráltak, s mindössze még egy halastó gazdagította az uradalmat. Az állatállomány is szegényes. A jobbágyok igavonó állatokkal még 1698-ban sem rendelkeztek.
Amikor 1700-ban Széchényi György negyven családnak ad letelepedési lehetőséget Egerváron, majd fia, Zsigmond tovább folytatta a betelepítést, két dolog történik: egyrészt megteremtődik az uradalom minimális munkaerő-szükséglete, másrészt a jobbágy-földesúr kapcsolatnak (s vele együtt az uradalom földjei műveltetésének) egy új formája jelenik meg. A betelepülők ugyanis a földet árendába (bérbe) kapják.
Mind az uradalom, mind a mezőváros létének alapját a XVIII. század első felében a földművelés adta. A földek gyenge minősége mellett gondot jelentett a szántóként használható területek szűkössége Egerváron és közvetlen környékén. A vizenyős, sok helyen kifejezetten mocsaras völgy alkalmatlansága miatt csak a dombok talpa jöhetett szóba. Az előző század végén a szántók területét még lehetett valamelyest növelni irtással, az erdők rovására, de az 1730-as évekre ez a lehetőség teljesen megszűnt. Ebből az időszakból a földek trágyázásáról sincs adat, a nyomásos művelés is csak később jelenik meg.
A legfőbb szántóföldi növények a búza, rozs, árpa, zab, hajdina, kukorica – s fontosak még a kerti növények. A település határában nagyobb területet foglaltak el a káposztásföldek. Egyetlen ipari növény termesztéséről vannak adatok, s ez a kender, melynek feldolgozása helyben történt. Mértéke nem lehetett jelentéktelen. Az állattenyésztés volumene sem haladta meg jelentősen a saját szükségletek által megkívánt szintet.
Az 1725-ös összeírás szerint a földesúr kezelésében lévő majorsági gazdasághoz tartozott 114 hold szántó és nyolcvankaszásnyi rét, illetve a halastó. Az erdő nem nagy, döntően tölgyből, gyertyánból, hárs és nyárfából áll, de még fiatal az állomány, épületfának nem alkalmas. A jobbágyok telkeinek tartozéka egyformán hét és fél hold szántóföld és egy-egy kaszásnyi rét, általában két-négy tagban. Néhány jobbágynak fél-két kaszásnyi irtásrétje is volt. A telkes jobbágyok emellett a szentlőrinci majorhoz tartozó földekből is kaptak fél-két és fél holdat. Az 1727. évi úriszéki határozat szerint egy jobbágytelekhez hét-nyolc hold föld tartozott, melyekbe egyenként hét pozsonyi mérő vetőmagot vetettek. (Az adatokból kitűnik, hogy a jobbágyok negyedtelkesek voltak. Az egész jobbágytelekhez általában harminc-negyven hold szántó tartozott.) A termés mennyisége sem volt magas: a jobbágyok szántóföldjeinek összes termése 1728-ban százötven köböl volt. A rét gyenge minőségű szénát adott, vásárlással kellett pótolni az állandósult hiányt. A jobbágyok által használt legelő a csalitosban és kisebb részben az erdőben volt. Szőlőhegyük háromszáz kapásnyi. Egy kapásnyi területen egy akó bor termett, mely gyenge minőségű. A bort néha csak fél forintért vagy kevesebbért lehetett eladni. Erdejük kicsiny, bozótos és csak tüzelőnek jó.
Széchényi Zsigmond 1715-ben elrendelte ugyan, hogy a mezőváros „céh mestereket” tartson, de a háziiparon kívül a század elejéről egyetlenegy adat áll rendelkezésre jelentősebb iparűzésről, mely szerint itt 1716-ban takácscéh működött (a céh még 1758-ban is létezett). 1728-ban három takácsot, egy kovácsot és egy építőmestert írtak össze, mely kör 1730-ra egy szabómesterrel és egy ácsmesterrel bővült (ekkorra viszont a takácsok száma kettőre csökkent), továbbá egy jobbágyfiú csapó-, egy másik (nem egervári jobbágy fia) takácsmesterséget tanult.
Az egervári uradalom egyik legjelentősebb haszonvétele a szőlőhegyből befolyó jövedelem. A földesúr saját kezelésében lévő szőlőterület kicsi. 1720-ban 101, 1730-ban már az egervári hegyben összesen 306 szőlőbirtokost (48-at az „Egervári hegy”, 106-ot az „Uj Csillag Hegy”, 36-ot a „Váry Hegy”, 52-t a „Nap nyugatrul való szőlők”, 64-et a „Csillag Hegy” nevű részen) írtak össze, akik a földesúrnak hegyvámmal tartoztak. Egy 1740-es adat szerint a szőlőbirtokosok közt 83 az extraneus (azaz más településen lakó), akik összesen 405 kapásnyi szőlőt műveltek (ebből a legkisebb egy-, a legnagyobb tízkapásnyi).
Nyilvánvalóan a hegy szerepének növekedése indokolta azt is, hogy az első jelentősebb szőlőhegyi rendtartást – megerősítve és kiegészítve az előzőeket (itt érdemes megemlíteni, hogy az egervári szőlőhegy első rendtartása a XVI. századból származik) – 1729-ben bocsátotta ki Széchényi Zsigmond (lásd: Függelék). A szőlőbirtokosok száma a következő évtizedekben jelentősen csökkent (1758-ban 119), főleg a mezővárosban élők közül hagytak fel többen ezzel a tevékenységgel. A csökkenés egyik legfőbb oka Széchényi Ignác intézkedéseiben keresendő, ugyanis visszavonta a szőlőhegy articulusait, növelte a hegyben élők terheit. A hegyvám 1750-ben 114 pozsonyi akó és 53 1/2 icce (6168,9 liter), 1758-ban 98 vasvári akó volt. A szőlőhegy normális rendje csak 1777 után állt vissza (1777-ben bocsátott ki új szőlőhegyi rendtartást Széchényi Ferenc).
A XVIII. század középső harmadáról az 1740-es összeírásból és az úrbérrendezéskor készült helyzetfelmérésből nyerhetünk képet. 1740-ben – tehát mielőtt Széchényi Ignác átveszi az egervári birtokot – Egerváron (a várban és a mezővárosban) tizenhat fél jobbágytelket írtak össze, melyből tizenöt volt lakott, ugyanakkor nyolc zsellércsaládot találtak. A jobbágyok húsz-húsz köblös szántóföldön gazdálkodtak, s volt egy-egy kaszásnyi rétjük, valamint együttesen tíz és háromnegyed kaszásnyi irtásrétjük. Összesen negyvenkapásnyi hegyvámköteles szőlőt bírtak, melyek közt a legnagyobb nyolc-, a legkisebb egykapásnyi volt. Négy jobbágynak volt új szőlőtelepítése (összesen öt kapás), mely után öt évig tartó szolgáltatásmentességet élveztek. A jobbágyok szolgáltatásaikat készpénzben fizették: „hely árenda” címén féltelkenként két forint tizenkét és fél dénárt évente, „Szent Mihály-adó” címén évente féltelkenként ötven dénárt fizettek, a vajszolgáltatást évi huszonöt, a kappant évi tizenkét, a tojást évi négy dénárral váltották meg, hasonlóképpen válthatták meg pénzzel (egy forint huszonöt dénár) az évi egy „Mecző Borju”-t (vágásra érett borjú).
A mezőváros lakosai – miután árendát fizettek – telkeik után robotszolgáltatással nem tartoztak, de az aratás kezdetétől az aratás végéig minden napon egy napszámos munkást adtak. Robotként csak az uraság gősfai szőlőjében rájuk mért területet kellett művelniük. Kötelezettségeik közé tartozott évente három hosszú fuvar, valamint a malomgát szükség szerinti javítása. Postálkodással (levélhordás) kellett szolgálniuk a telki állomány felett nekik átengedett két-két hold szántóterület használati jogáért.
Az ekkor itt összeírt nyolc zsellércsalád mindegyikének volt háza. Kezükön összesen negyvenhárom kapásnyi szőlő volt (ebből egyiknek húsz kapásnyi). Házbért (kivéve az urasági hajdút) évi egy forint ötven dénárt fizettek, kettejüknek volt robotkötelezettsége, évi tizenkét nap. A városban lakó zsellérek mellett összeírtak tizenkét „hegyben lakozó” zsellércsaládot, akik együttesen hatvanhat kapásnyi szőlőt műveltek, de semmilyen szolgáltatást nem teljesítettek.
A földesúr saját kezelésében tartott szántóföldek, rétek művelése részben robotmunkával részben az említett napszámos munkával történt. A földesúr az egervári szőlőhegyen saját kézben tartott szőlővel nem rendelkezett.
Az uradalomhoz tartozott még a legelőterületek rovására létesített, korábban már említett nagy halastó: „Sárvízen vagyon az Uraságnak alkalmas nagy Halas Tója, s ahoz Halásza, de ennek haszna még eddigh leginkáb az Uraságh Konyhájára szokott fordíttatni". Ugyancsak az uradalom tartozéka volt a Sárvízen működő, jó állapotban lévő „kétkerekű” malom (évi 350 köböl gabona őrlésére alkalmas), mellette „Deszka Mecző” is működött, amely évi ötszáz deszkát tudott fűrészelni. A jövedelmet még növelte a kocsmáltatás (az uraságé volt Szent Györgytől Szent Mihály napig), a mészárszék használatáért kapott tíz forint bérleti díj, valamint a hegyvám (száz akó közt szokott lenni évente).
A XVIII. század végéig a jobbágyok telkein és a földesúr saját kezelésben lévő gazdaságában a művelési módszerek, eszközök alig különböztek. A földművelés technikai eszközei – a szekér (hosszú és rövid) eke, borona, kapa, kasza, sarló – uradalomban és parasztgazdaságban azonosak. Fejlődésnek minősíthetjük, hogy a század eleji viszonyokkal szemben 1740-ben már tíz jobbágy rendelkezett igásállattal. A majorsági földeket két nyomásban művelték. Az állattenyésztés sem nagyüzemi szintű. Egy érdekes adat: mivel a legelőterületek kicsik, ezért a legeltetés a szomszédos települések birtokosaival egyetértve, azok területein is történt: „régen bé vett szokás szerint öszvö járnak marháik”.
Ebben az időszakban – s ez viszont kétségtelenül nagy előrelépést jelent – épült ki az uradalmi major istállókkal, pajtáskerttel, az épületek nagy része azonban sövény, fa és boronaépület.
A Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés során a jobbágyság kötelezettségeivel kapcsolatban végzett felmérés azok helyzetének romlásáról tanúskodik. Robotterhük mértéke növekedett, mentességeik és kedvezményeik eltűntek. 1768-ban kilenc puszta (elhagyott) jobbágytelket találtak, amelynek oka, mint feljegyezték, hogy lakójuk vagy meghalt, vagy elköltözött. Ez a folyamat 1748 körül kezdődött el. A jobbágyok (összesen nyolc család) mind örökös jobbágyok, és egy kivételével, aki háromnyolcad telkes, féltelkesek. A féltelkek mérete kilenc hold szántó és három szekérre való rét. Egervár mezőváros új urbáriuma 1767-ben kelt, s részletesen leírta a jobbágyok kötelezettségeit. Az urbárium itt – ellentétben az ország több más településével – túlzottan nagy jelentőséggel nem bírt, hiszen a kötelezettségek már régóta (Egervár mezőváros előző urbáriuma 1727-ben kelt „Úr Széke alkalmatosságával”) szabályoztattak – s ezt követi a rendezés.
1740-től az 1770-es évek második feléig a gazdaság fejlődése stagnált. Széchényi Ignác – mint már kifejtettük – a birtok ügyeivel keveset foglalkozott, s igazán nem is értett a gazdálkodáshoz. Változás csak azután jelentkezett, hogy testvérei – adósságai átvállalása ellenében – átvették tőle a birtokot. Érzékelhető fejlődés pedig a XVIII-XIX. század fordulójára, Széchényi Ferenc földesurasága alatt bontakozott ki. Ez főként annak köszönhető, hogy átértékelték az egervári uradalom lehetőségeit, termelésszerkezetét. Változtak az eszközök és módszerek is. Bár a század elején korábban nem tapasztalt mértékben megszaporodtak a jobbágyok panaszos levelei, de ez nem a földesúr, hanem a vármegye által követelt szolgáltatásoknak, továbbá egy „népnyúzó” kasznár (a szolgáltatások behajtásáért felelős gazdatiszt) módszereinek volt a következménye. A település fellendülését mutatja az is, hogy a XIX. század elejére eltűntek a puszta telkek, a lakosság száma növekedésnek indult: 1814-ben már tizennégy jobbágy- és huszonhárom zsellércsaládot írtak össze, 1825-ben pedig negyvenöt adózót vettek számba.
Részben a völgy mocsaras területeinek lecsapolása, részben újabb területek művelésbe vonásával s vásárlással a XIX. század első évtizedében növekedtek az uradalmi földterületek. 1815-ben 27 5/8 hold házhely, 277 7/8 hold szántóföld, 419 2/8 hold rét, 6 7/8 hold szőlő, 16 5/8 hold szőlő lábja, 594 5/8 hold erdő, 3 7/8 hold legelő, 3 5/8 hold kenderföld és 257 6/8 hold hegyvámos szőlő a település urának birtoka. A jobbágyok házhelyei és kertje 18 7/8 holdat, szántóföldjük 154 6/8 holdat, rétjeik 45 2/8 holdat tettek ki.
A gyenge minőségű földeken az elvetett gabonafélék egyszerű újratermelésén túl alig többet, mint a saját szükségletek fedezését és némi tartalék képzési lehetőségét remélhették, legfeljebb kiemelkedően jó években juthatott piacra jelentősebb mennyiség a termelvényekből. Az egervári uradalomban először a XVIII. század végén találkozhatunk a földek rendszeres trágyázásával. A XVIII. század elején az elvetett gabonafélék esetében a hozam legfeljebb (ideális esetekben) háromszoros volt. Nyilván a földek trágyázásának köszönhető, hogy a terméseredmények a század végén már jelentősen javultak: 1793-1803 közt átlagosan 3,6–4,5-szörös volt a szemhozam. Egervár e tekintetben nem maradt el más Széchényi-birtokoktól (leginkább a marcali uradalomhoz közelített).
Ekkor zajlanak az alapvető változások az állattenyésztésben is. Igaz, a jó legelők szűkössége miatt a szarvasmarhatartás alig bővülhetett, a juhtenyésztés viszont erőteljes lendületet vett: 1732-ben még mindössze 191 juhot számláltak, 1799-ben már 1192-ről szól az összeírás. Az uradalom 1813-ból származó leírása már arról is tudósít, hogy nemcsak az istállóban, hanem a legelőn is itatóvályúk készültek az állatoknak, mert: „Hó olvadás és Zápor esőkkel minden völgy ártalmas”. Az itatók mellett egészségmegőrző takarmánykiegészítő volt a só, amelyet a kanizsai sóházból vagy Pölöskéről hozattak, s borsóval, „büdös kénesővirág és apróra tört búsfenyőmaggal” keverve adtak az állatoknak. Rendszeres volt az állatok himlő elleni oltása is.
A fejlett, istállózó állattartás megkövetelte a takarmánynövények termesztését, s annak megfelelő tárolását. 1813-ban vetettek először lucernát és lóhert. A szénáspajták építésével és a gazdasági épületek tetőterének megfelelő kialakításával a széna nagyobb része is fedél alá juthatott. Ekkorról van először adat a kender mellett más ipari növény termesztéséről is. A termelt repcét a kanizsai zsidóknak adta el az uradalom – értékesítésre.
Mind az állattenyésztésben mind a szántóföldi növények (elsősorban gabonafélék) termesztésében a századforduló után lépte át az uradalom a választóvonalat: már piacra is termelt. A gabonát a zalaegerszegi, körmendi, szombathelyi és soproni vásárokon, a birkákat – a gyapjú eladása mellett – Magyaródon értékesítették. A hegyvámos, „középszerű” borok piaca elsősorban helyben volt, de az uradalmi szőlők jó minőségű borát Sopronban adták el. Ez utóbbiak előállításában nagy szerepet játszott az egervári pincészet ebben az időszakban végbement korszerűsítése.
A földesúr saját kezelésben tartott földjeinek megművelése a századfordulóig elsősorban a jobbágyok robotjával, illetve az általuk megváltásképpen biztosított napszámosmunka igénybevételével. A változás a XIX. század első éveiben észlelhető, amikor az uradalom béreseket kezd alkalmazni. A robotmunka átadja helyét – ugyan nem tűnik el – a bérmunkának. Megnövekszik az uradalommal szerződéses viszonyban álló iparűzők száma is. Az 1810-es évek közepére már szerződéses a molnár, a téglás, a csizmadia, a kovács, a pintér, a „deszkametző kránitzok”, a vendégfogadós, valamint a boltot, a mészárszéket és pálinkafőzőt üzemeltető zsidó.
Fejlődik az iparűzés is. A korábbi időszakhoz képest elenyésző a szénégetés, hamuzsírfőzés jelentősége. Azonban a pincészet igényei a pintér, a megnövekedett gabonatermelés a molnár, az építkezések a „deszkametszők” és a téglás tevékenységét emelik ki az egyszerű önellátó termelés szintjéről. A takácsok minőségi munkájáról vall, hogy a földesúr kastélyában lévő textíliák egy részét is ők készítették. A malom (a régi malom helyén) a századforduló után épült téglából. Jelentőségét mutatja az is, hogy a szerződéses molnár 1813-ban 1883 forintot fizetett be bérlet ellenében a földesúr kaszszájába, s 1828-ban már egy legényt is foglalkoztatott. Kiemelkedő a téglások teljesítménye. Az egervári nagy építkezések tégla- és cserépszükségletét helyben állították elő. Igaz, a kőműves- és ácsmestereket a földesúr Szombathelyről hozatta.
A helyi vásárok a XIX. századra jelentőségüket veszítették. Egervár mezőváros hajdani, négy vásár tartására vonatkozó privilégiumát ugyan senki sem vonta vissza, ám a kereskedelmi útvonalaknak a XVI., XVII. századi átrendeződése, a vidék teljes átalakulása, elszegényedése a Dunántúl piacközpontjait ettől a térségtől nyugatabbra szorítja. A XVIII. századra Egerváron már csak két vásárnap élt, de a század végétől az uradalom a szükséges eszközöket vagy helyben állította elő, vagy Sümegről, Kőszegről, Szombathelyről, Sopronból szerezte be, termelvényeit is nagyrészt ott értékesítette. A megmaradt két „búcsúvásár” (Szent József- és Szent Katalin-napkor) a településnek jövedelmet alig hozott.
)
Az uradalmi borospince présháza
Egervár urbariumának címlapja (1767)
A XVIII. században épült istálló
