Egy évszázad polgári rendben
Egy évszázad polgári rendben
Egy évszázad még egy település életében is hosszú idő. Különösen az, ha a XIX. század közepétől a XX. század közepéig eltelt időszakról van szó. Magyarországon a fejlődésnek korábbi mércével nem mérhető szakasza ez. Az 1800-as évek utolsó öt évtizede meredeken felfelé ívelő, a társadalom és a gazdaság új dimenzióit megnyitó időszak, amikor a polgári értékrendre alapozva gazdagodó, európai környezetéhez méltó életet élő ország épül. Soha nem látott mértékben fejlődik az ipar, a közlekedés, a kereskedelem, a technika és a tudomány. A társadalom is differenciálódik: a korábban meglévő jobbágy-földesúr viszony megszabta kétpólusú társadalom helyén egy új osztály- és rétegstruktúra alakul ki.
A XX. század első félszázada már hullámvölgyekkel terhes. A két világháború, s az elsőt lezáró, az ország nagy részét (és gazdaságilag legfejlettebb részét) elszakító, igazságtalan trianoni béke alig-alig túlélhető tragédiát jelentett.
Egervár fejlődése a XVIII. században és a XIX. század elején nagymértékben függvénye volt birtokosai, a Széchényiek tevékenységének. Közülük Széchényi Ferenc gondolkodása mintegy félszázadon át határozta meg, változtatta felfelé ívelővé ezt a folyamatot. Halála (1820) után legidősebb fia, Lajos (1871-1855) császári és királyi kamarás, belső titkos tanácsos lépett Egerváron örökébe. Ő, bár apjához méltón a kultúra nagy mecénása volt, a birtokkal személyesen már keveset foglalkozott. Széchényi János (Lajos legidősebb fia) birtoklásának időszakát még a település virágzó korszakának tarthatjuk, de a következő tulajdonos, Széchényi Jenő (aki a katonai pályát választotta élethivatásul) érdeklődési körébe már nem fért bele a vidéki gazdálkodás, alig két évig gyakorolta tulajdonosi jogait, majd az egervári birtokot eladta Solymosy Lászlónak.
Eközben – a század közepén – amint az egész országban, településünkön is a társadalmi, gazdasági viszonyokat gyökeresen átrendező folyamat kezdődött. Az 1848. évi törvények eltörölték az úrbéri kötelezettségeket, a robotot, a dézsmát, a papi tizedet. A jobbágytelkek a volt jobbágyok tulajdonába kerültek. Megszűnt a parasztok jogi függése (megszűnt az úriszék). A nagybirtok persze megmaradt.
Egerváron, ahol 1837-ben 272 lelket írtak össze, a jobbágyfelszabadítás elsősorban a jogi helyzetet változtatta meg. Az itt élők közül ugyanis csak tizenkettő volt telkes jobbágy (aki a jobbágytelek és tartozékai tulajdonosává vált), a három házas és huszonhét házatlan zsellér a megélhetés alapját jelentő földtulajdon nélkül maradt. Egyetlen lehetőségük volt, hogy a nagybirtokon munkát vállaljanak, s a megélhetésükhöz szükséges feltételeket bérmunkával teremtsék elő.
Ugyanakkor nem pusztán csak a volt jobbágyok váltak személyükben szabaddá, de a település alárendeltsége is megszűnt. Ahhoz azonban, hogy a mezőváros a szabad polgárok független önigazgató közösségévé váljon, az is szükségeltetett volna, hogy változzanak egzisztenciájának gazdasági feltételei is. Azzal ugyanis, hogy a földesúrnak való jogi alárendeltség eltűnt, nem szűnt meg a nagybirtoktól való gazdasági függés.
Az uradalmi és a paraszti földtulajdon elkülönítése, majd a részleges tagosítás az 1850–60-as években megtörtént ugyan, de a település határában szétszórtan elhelyezkedő, egy tulajdonos által művelt parcellák egyesítését csak részben sikerült megoldani. Az 1858-as kataszteri felmérés térképe még az egy tulajdonoshoz tartozó birtokrészek szétszórtságát mutatja. A Vasmegyei Lapok 1868. május 13-i száma korszerű, jól működő nagybirtokról, de kevésbé eredményes gazdálkodást folytató paraszti birtokokról tudósít. (Egyébként ez az első újságcikk Egervárról.)
1873-ban az egervári uradalom birtokosa tehát Solymosy László lett. A polgári származású Solymosy család ebben az időszakban tűnt fel a földbirtokosok sorában. Birtokainak többsége Sopron megyében (Nagylózs, Újkér környékén) feküdt, s ezt a kört gyarapította az egervári 3056 holdas, volt Széchényi-uradalom. Solymosy László 1881-ben nemességet kapott, majd az uralkodó 1895-ben – loósi és egervári előnévvel – bárói méltóságra emelte, amelyhez örökös főrendiházi tagság társult. Halála után (1904. március 13.) az egervári birtokot fia, Ödön (született 1866. június 13.) örökölte, aki országgyűlési képviselő és a német johannita rend lovagja volt. Házasságot 1904-ben kötött. Feleségétől, Zichy Angéla grófnőtől két gyermeke született, Zsigmond és László. Egerváron Zsigmond lett tulajdonos, de 1930-tól a birtokkal öccse, László foglalkozott, aki ide is költözött.
Amikor Solymosy László megvásárolta az egervári birtokot, nagyrészt folytatta annak kialakult termelési hagyományait. A 3056 holdas uradalomnak (beleértve annak Gősfa és Vasboldogasszony határában elterülő részét is) harmadrésze (1086 katasztrális hold) erdő volt, szántóként 1079 katasztrális holdat műveltek. A gazdálkodás adott feltételei határozták meg azt, hogy a fő tevékenység az erdőgazdálkodás és a juhtenyésztés, gyapjútermelés lett (Egerváron 2071 juhot tartott Solymosy László).
A családnak a jelentősebb birtokai a Sopron megyeiek voltak, Egervár az 1930-as évekig kevésbé volt fontos számukra. A gazdaságban – és a falu életében is – némi élénkülés attól kezdve volt tapasztalható, amikor ifjabb Solymosy László Egervárra költözött. A várban – annak állapota miatt – már nem lakhatott, ott csak természetrajzi gyűjteményét helyezte el, s lakása a falu központjában lévő, a templommal szembeni saroképület volt, amely a századforduló táján épült fel. (Az 1990-es évek közepén bontották le.)
A várkastély állapota az 1800-as évek végére olyan mértékben romlott, hogy rendszeres tartózkodásra alkalmatlanná vált. Kisebb helyreállításokkal sikerült elérni, hogy a tiszttartó és gazdasági alkalmazottak egy részének lakásául szolgálhasson. A már 1837-ben nem használt, romos állapotúnak leírt kápolnát a birtok átadásakor leszerelték a Széchényiek, berendezésének nagy részét magukkal vitték. A kápolnát és a vár helyiségeinek egy részét magtárnak használták. Az udvari árkádokat a várban lakók kérésére 1904-ben befalazták, csak kisméretű, jellegtelen ablakokat hagytak helyettük.
Egervár mezővárosi jogállását elvben az 1836:9. törvénycikk, végérvényesen az 1886:22. törvénycikk szüntette meg, mely szerint a települések három csoportja létezhet Magyarországon: a rendezett tanácsú város, a nagyközség és a kisközség. (Ezen utóbbi törvényig a források Egervárról mint mezővárosról szólnak.) Az 1861-től 1871-ig Vas megye, körmendi kerület, hegyháti járáshoz tartozó Egervár lélekszáma és gazdasági jelentősége alapján ez utóbbi csoportba került. 1872-től a település a vasvári járás része. A közigazgatási feladatok 1872-től 1906-ig a győrvári körjegyzőség keretein belül jelentkeznek, 1906-tól Egervár lett a körjegyzőségi székhely.
Egervár lélekszáma az 1837 (272 fő) és 1857 (229 fő) közti csökkenéstől eltekintve egészen a XX. század közepéig folyamatosan növekedett (1869: 305, 1880: 366, 1890: 380, 1910: 450, 1930: 530, 1941: 531 fő). A növekedés döntő részben a természetes szaporodásból származott. Az elvándorlás csak az 1910-es és 1920-as években volt számottevő. A népesség gyarapodásával párhuzamosan folyamatosan emelkedett a lakóházak száma is (1857: 31, 1869: 34, 1890: 40, 1910: 56, 1930: 85, 1941: 100). A házak közt 1900-ban még csak húsz épült téglából, ezek közül is csak tizennégy rendelkezett cserépfedéssel, de ez az arány 1930-ra már jelentősen megváltozott: a nyolcvanöt lakóház közül negyvenhét téglából épült, s hatvanhat épületet fedett cserép. A fából (borona), vályogból épült épületek folyamatosan tűntek el, az utolsó zsúppal fedett házat az 1960-as években bontották le.
A lakosság elsősorban földművelésből élt, az állattenyésztés kiegészítő jellegű. 1910-ben a 450 lakosból 355-en éltek a mezőgazdaságból (közülük 108 a kereső), 62-en ipari tevékenységből (kereső tizennyolc), a közlekedés, kereskedelem, közszolgálat harminchárom itt élőnek (kereső: tizenkilenc) nyújtott megélhetést. 1930-ig az arányok alig-alig változtak, csak az ipari foglalkozást űzők aránya növekedett valamelyest (10,3-ról 15,1 százalékra) az egyéb ágazatok (közlekedés, kereskedelem, közszolgálat) rovására. Az őstermelésből élők nagyobb része öt katasztrális hold alatti földterületen gazdálkodott. Sokan (1910-ben 165-en, közülük a kereső ötvenegy) csak mint az uradalom bérmunkásai találtak megélhetést.
A szántóterület (az uradalomhoz tartozót is beleértve) a XIX. század közepe óta folyamatosan növekedett. Míg korábban csak a mocsár lecsapolása, valamint erdőterületek kiirtása gyarapíthatta a szántók arányát, a XIX. századtól már a talajok termőképességét javító módszerek, valamint a gépesítés tette lehetővé a gyengébb minőségű földek szántóként történő hasznosítását. (1857-ben 384, 1895-ben 437, 1935-ben 545 katasztrális hold a szántóterület nagysága.) Hasonló növekedést tapasztalhatunk a kert és legelő művelési ágban is.
A művelési ágak arányának változására jellemző, hogy a szántó, a kert és legelőterületek növekedése az erdő, a rét és szőlőterületek rovására történt. (Az erdőterület csak 1857 és 1895 közt növekedett 391-ről 420 katasztrális holdra.) Az 1930-as évek végén Egervár 1446 katasztrális hold területe a következő, termelési ágak szerinti megoszlást mutatta: szántó 552, rét 196, legelő 260, erdő 226, szőlő 62, kert 96, terméketlen 56 katasztrális hold. A főbb szántóföldi termények: a búza és a rozs. A XIX. század vége óta folyamatosan növekvőben van az almatermesztés.
A korábban alapvető tevékenység, a szőlőtermesztés arányának csökkenése az 1870–90-es években következett be, amikor is előbb a filoxéra, majd az 1890-es években megjelenő peronoszpóra a régi szőlőterületek nagy részét elpusztította. Az ellene folytatott védekezés sajnos csekély eredményt hozott. Az újratelepítés a századforduló környékén főként direkttermő fajtákkal (noah, delaware, othello) történt, a direkttermő alanyokba oltott nemes szőlőfajták csak az 1920-as évek végétől, nagyobbrészt az 1930-as évektől kezdtek elterjedni, de elsősorban a tehetősebb gazdáknál. Hogy idővel a termékváltás általánossá válhat, az nagymértékben köszönhető az egervári Ambrus József távoli vidékeken is ismertté vált szőlőoltványtelepének.
Az ipari fejlődés messze elkerülte Egervárt. Az uradalom XVIII. század végi, XIX. század eleji nagy építkezéseinek lezárultával a már-már iparszerűvé vált téglaégetés is eltűnt, nem maradt meg a közben szívógázmotoros meghajtásra átállított malom sem. Az 1930-as évek végén asztalosból, ácsból, bognárból, géplakatosból, kovácsból és kőművesből egy-egy dolgozott a faluban, cipészből három. A gazdagabb iparűző és kereskedőréteget egy építési vállalkozó, egy cséplőgép-tulajdonos (személyében azonos a géplakatossal), valamint a fűszer- és vegyesboltot, a dohányárudát és kocsmát egy kézben tartó kereskedő képviselte.
Bár a források az 1930-as évekre már Egervárról mint szegényedő településről szólnak, ez nem jelenti azt, hogy az előző század közepe óta semmi sem történt itt.
Sajnos nem vált a fejlődés elindítójává – mint az az országban számos esetben történt –, hogy a kereskedelem, ipar, sőt a mezőgazdaság egyik fontos segítője, a piacok elérhetőségének, az elszigeteltség felszámolásának alapvető eleme, a vasút már korán, 1865-ben megjelent a településen. A végóráit élő mezőváros ezzel bekapcsolódhatott volna az ország vérkeringésébe, mert itt vezetett az egyik legfontosabb visztonylat a térségben, a Nagykanizsa-Szombathely-Sopron (ez utóbbin keresztül Bécsig húzódó) vonal. Nem így történt.
Nem mondható ugyan, hogy ez Egervár számára semmit sem jelentett, de nagyobb mérvű, piacra történő árutermelés híján még akkora szerepet sem kapott kezdetben, mint az itt átvezető postaút. Először az 1930-as években találkozhatunk azzal, hogy a vasút fontosságáról, áruszállításban való helyettesíthetetlen szerepéről itt szó esik. (Csak 1932-ben került sorra, hogy Egervár vasútállomásnak a teheráru forgalom számára történő megnyitásához szükséges, az állomáshoz vezető utat a falu és az uradalom együttesen kiépítette. Az alig megnyíló Egervár vasútállomás nevét a MÁV óhajának megfelelően 1933-ban Egervár-Vasboldogasszonyra változtatták.)
Egervárnak már évszázadok óta volt iskolája akkor, amikor a kötelező népiskolai oktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. törvénycikk megjelent. Községi iskola a kezdetektől fogva, s a kötelező oktatással járó megnövekvő tanulólétszám, az új tanterem és tanítólakás építése folytán jelentkező terheket is viselnie kellett volna a falunak. Ettől menekülni akarván Egervár – a helyi plébános véleményét elfogadva – az iskolát 1874-ben felekezeti jellegűvé nyilvánította, és így is működött 1933-ig.
Egervár megszokott, mindennapi életritmusát az 1890-es években két esemény szakította meg. 1896-ban az ország ezeréves fennállását (honfoglalásunk millenniumát) ünnepelve minden településen hálaadó istentiszteletet tartottak, s számos helyen rendezvényeket szerveztek, templomokat, emlékműveket avattak. Egerváron ugyan külön emlékmű nem készült, de – megörökítve e dátumot – újabb évszámot véstek a templom előtt álló, XVIII. századi Szent Család-szobor posztamensére.
Két évvel később az országos gyász szólította meg Egervárt is. 1898 szeptemberében a magyarok szeretett királynéja, Erzsébet királyné merénylet áldozata lett. Csatlakozva az országos felhíváshoz, itt is fák ültetésével örökítették meg emlékét. Az itt élők tiszteletük jeléül 1899-ben öt hársat és huszonkét fenyőfát ültettek.
A XX. század első felének egyébként is számos gonddal terhelt életét alig lélegzetvételnyi szünetekkel két nagy társadalmi-gazdasági tragédia súlyosbította, az első és a második világháború. Az első világháborúban a faluból 81-en vonultak be katonai szolgálatra (a település lélekszáma ekkor alig haladta meg a 450-et!), közülük tizenhárman haltak hősi halált.
Az 1930-as évekre – a községi képviselő-testület hiába próbálta döntéseivel ezt megakadályozni – a település lakossága a fokozódó elszegényedéssel küzdött. (Nem hozott érdemi változást az 1928-ban végrehajtott földreform sem, hiszen kevesebb mint száz katasztrális hold földet osztottak ki a falu határából.) A község bevételei is csökkentek, több adót kivetni nem lehetett. Mégis ezekben az években új iskola épült, utak és hidak felújítása valósult meg, a tűzoltószertár felszerelése mellett a kártevők elleni védelemre gyümölcsfa-permetezőgépet vett a falu. 1935-ben tisztelik meg a címmel a község első díszpolgárát. Érdemeinek elismeréséül a képviselő-testület Székely József körjegyzőt részesítette a kitüntetésben nyugdíjba vonulása alkalmával.
Az 1940-es évek elején két nagyobb beruházás hoz változást. 1940-ben felépült az új jegyzői székház. Az új iskolaépület elkészültével az oktatási célra szükségtelenné vált régi iskolaépületnek előbb csendőrlaktanyakénti hasznosítását határozta el a képviselő-testület, majd az elbontásából származó építőanyagot leventeotthon építésére szánta. A leventeotthon a falu északi szélén, a temető mellett 1940-ben épült fel. (Később ez lett Egervár kultúrháza.)
A falu lélekszámához viszonyítva nagy emberáldozatot követelt a második világháború. Mérlege: kilencven bevonult, tizennégy hősi halált halt, özvegyen maradt hét, árván maradt tizenhat, nyomorékká vált két fő. 1945 márciusának utolsó napjaiban – már a közeledő fegyverropogástól és a kósza hírektől a front ideérkezése előtt – a faluból sokan a szőlőhegyre menekültek. Bunkerek, búvóhelyek készültek, hogy az asszonyok, gyerekek, féltett tárgyak ott vészeljék át a bizonytalan és veszélyes időt. Az első kozák lovasok március 29-én délelőtt tűntek fel a falu keleti határában. A szovjet hadsereg egységeinek átvonulását csak kissé lassította, hogy a Sárvíz-patak hídját három német katona felrobbantotta. (Őket – miután a szovjetek elől elmenekülniük nem sikerült – a dénesfai temetőben helyezték örök nyugalomra.)
A település lakott része a lélekszám gyarapodásával párhuzamosan bővült. Az 1920-as, 1930-as évektől kezdődően – a régi házak felújítása mellett – számos új lakóház épült. Az itt észak-déli irányban átvezető Szombathely– Vasvár–Zalaegerszeg útvonal mentén terjeszkedik a falu. Az 1930-as évek elejére észak felé szinte teljesen összeépült Déneslak dénesfai falurészével. 1933-ban napirendre került a két település egyesítése, de a képviselő-testületek ellenállása miatt ez akkor nem valósulhatott meg. A két falu egyesítését 1948. június 12-én mondta ki Egervár és Déneslak képviselő-testületeinek együttes ülése. Az új község neve Egervár lett, de a déneslaki lakosság óhaja szerint három kerületet hoztak létre. I. kerület: Egervár, II. kerület: Dénesfa, III. kerület: Lakhegy.
A „kastély” épülete
A várkastély a XX. század elején
)
Levelezőlap (1939)
A Sárvíz-patak régi fahídja
Mária-szobor a Széchényi Ferenc utca 20. számú ház kertjében. Felirata: Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról. A világháborúból való szerencsés visszatérés emlékére hálából állították Paulovics József és neje, Dormán Zsófia 1921.
Egervár pecsétje (1901)
