A Geregyék birtokközpontja | Száz Magyar Falu

A Geregyék birtokközpontja

A ma Egervárnak nevezett település kialakulásának pontos folyamatára egyelőre sem a régészeti, sem az írásos források nem adnak választ. Anynyit bizonyosan tudunk, hogy a Geregyék birtokaként bukkant fel ez a terület a XIII. század második felében. E nemzetség első nyomait a XIII. század második felében Bihar megye területén azonosíthatjuk. Valószínűnek tűnik, hogy a tatárjárás után az ország helyreállítási munkálatai során szinte észrevétlenül létesült második birtokfoglalás közepette egy birtokcsere következtében kerülhetett ez a család az ország nyugati szélére. Az első biztos forrás a Geregyék itteni birtoklására 1255 őszéről származik. Geregye fia Barnabás ispán a Berettyó folyó közelében lévő öt birtokát cserébe adja rokonának Sári Széch fia Pál ispánnak a Vas megyében fekvő Fancska (Fancsika), Középfalu, Gyékényes, Pince és Pózva birtokért.

Azt is tudjuk, hogy hiába volt ez a szerződés: egy év múlva, húsvét táján a vasvári káptalan azt jelentette a királynak, hogy Széch fia Pál Barnabást innen kiűzte. Úgy látszik, a háborúskodás még 1270–1272 közt is dúlt, mert ismert ebből az időből ugyanilyen témájú hatalmaskodási ügyről a király számára készült oklevél. A későbbiekből aztán bizonyos, hogy ha nehezen is, de végül Barnabás mégis birtokosa lesz a Sárvíz-patak alsó völgyének, mert 1275–1277 között már az ő fia, Kalmer mester szerepel itt tulajdonosként.

Egervár neve (Egurwar) egy 1281-es oklevélben bukkan fel, amely azt is jelzi, hogy a várnak ekkor már állnia kellett. Ekkor János nádor abban az ügyben kereste meg a győri káptalant, hogy az Egervár és Fancsika birtokukra vonatkozó okleveleket, melyek Kalmer Istvánnal kapcsolatosak, részére másolják át. Ez az oklevél minden bizonnyal annak a folyamatnak a kezdetére utal, amikor a Kőszegiek hatalmi úton birtokukba akarják venni ezt a területet, ehhez kapcsolódik pár év múlva a várat először említő konkrét okirat, amely 1288-ból származik. E szerint „Egerwar” várát István bán fia, Miklós cserébe adta János nádornak. A vár építésére tehát ennél az időpontnál korábban került sor. Hogy mikor, erre csak következtetni tudunk. A legtöbb kutató az 1288-as adat alapján a tatárjárás után épített erődítmények közé sorolja be.

Visszatérve az írásos emlékekhez, az 1288-ban felbukkanó birtokos, a várat cserébe adó István bán fia, Miklós a Kőszegi vagy a Gutkeled nemzetség tagja lehetett. Kalmer valószínűleg e szerződés miatt próbálta perelni Miklós bánt, az ügy azonban a németekkel kitört háború miatt 1290 táján elhalasztódott. Még egy bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy az egervári vár jogos birtokosai a Geregyék voltak. A XIII. század utolsó éveiből ismerünk egy hiányosan megmaradt oklevelet, melyben Barnabás fiai, Marhardt és Miklós fivérüket, Kalmert egy Dobsa nevű vár ügyében képviselőjüknek jelölték ki. Ebben az oklevélben használták a Geregye család tagjai első ízben az Egervári nevet.

Az Egervári család tagjai a XIII–XIV. századában alaposan kivették részüket a térségben dúló belviszályokból. Adatok szólnak a Rech és Geregye nevű tagjuk garázdálkodásáról Vas megyében, majd pedig az ország bírái Kalmert, Mártont és Marhardtot próbálják elkövetett bűneikért felelősségre vonni. 1302 áprilisában Vencel király úgy rendelkezett, hogy mivel Rech és Geregye bűneikért amúgy is életükkel fizettek, a többiek elleni eljárást beszünteti. A Geregye nemzetség tettei nem maradtak büntetlenek, a királyi hatalom megszilárdulása utáni időkből újból megszaporodó adatok azt mutatják, hogy birtokaik jelentős részét elvesztették, és a hajdani nagyhatalmú famíliának a megmaradt birtokaiért is meg kellett küzdenie.

Források hiányában nem tudjuk, hogy milyen események zajlottak Egerváron és környékén a századforduló belháborúi során. Az előbbi adatok azonban sejtetik, hogy ez a környék sem maradt ki a harcokból, dúlásokból, fosztogatásokból. Legfontosabb bizonyítéka ezeknek az eseményeknek a vár pusztulása, melynek 1288 és 1325 között kellett történnie. 1325-ben, amikor a Geregye nemzetségből származó Kalmer fiai, a magukat később Egervárinak nevező János és Mihály megosztoznak birtokaikon, így Egerváron is, név szerint felsorolnak minden jobbágyot, a várról már említést sem tesznek. Ugyanebben az évben a király is magának akarta elfoglalni Egervárt, de ő is csak a faluról szól. Több korábbi forrás idézi azt az oklevelet, amelyik 1313-ban az egervári várnagyot említi, ma azonban már bizonyosan tudjuk, hogy ez az emlék nem erre az Egervárra vonatkozik.

Az erődítmény maradványairól egy jóval későbbi, 1409. évi oklevél tesz említést. Ebben Egervári Miklós fiainak kérésére Vas megye közgyűlésén az alispánok, szolgabírák és esküdtek bizonyították, hogy a kérelmezők Egervár nevű ősi birtokán vár állott, de annak már csak a helye látható. A panaszosok szerint néhai (Németújvári) Henrik bán fiai rombolták le.

1329-ben pereskedés zajlik az Egerváriak és a tőlük északra birtokló Gős fiai között. A két család ugyanis viszályba keveredett egymással, ennek során Gős fia Miklóst megölték. A vasvári káptalan előtt ekkor Gős fiai, István, Mihály és János kiegyeztek Kalmer fia Jánossal, Istvánnal és testvéreikkel ezen ügy kapcsán. Magán az eseten túl ezekből az adatokból azt is megtudhatjuk, hogy Gősfa alapítója ezek szerint a XIII–XIV. század fordulója körül élt.

1351-ből származik az első adatunk az Egervár környéki szőlőkről. Ebben az évben ugyanis Vas vármegye alispánja és szolgabírái Jánosnak egy egervári határban elterülő szőlőbirtoka ügyében ítéletet hoznak.

A nagy hírű Geregye nemzetség a vár pusztulásával egy időben igen elszegényedett. A már jelzett okok miatt az egykor a Vas megyei Geregyétől a Zalaegerszeg melletti Pózváig húzódó hatalmas birtoktestből csak Kalmer comes címe és két vámjog maradt meg 1325-re. Az elszegényedő család a birtokait elpusztító Németújvári család szolgálatába kényszerült. A közeli kemendi várban székelő Kakas Miklós 1368-ban függőségüket még azzal is fokozni akarta, hogy ősi birtokaikra, Egervárra és Fancsikára is igényt formált. A perben a Németújváriak kész helyzetet akartak teremteni, és erőszakkal elfoglalták a jelzett birtokokat. Végül is 1376. augusztus 24-én a nádor a falvakat az Egerváriaknak ítélte oda, a Németújváriakat pedig megbírságolta. A bírságot ugyan az Egerváriak elengedték a még vitás földek tulajdonjogának elismerése ellenében, de új szolgálatot kerestek, amit meg is találtak a nagy hatalmú Szécsieknél.

A család újbóli felemelkedésének ez az új kapcsolat a kezdete. 1402-ben, amikor Nápolyi László a magyar urak egy részének támogatásával Magyarországra jött, Egervári Mihály mint a Szécsiek familiárisa hű maradt Zsigmondhoz, részt vett Nápolyi László kiverésében, és a hűtlenné váltak birtokaiból jelentős adományokat kapott. Zsigmond Székesfehérvárott 1403. november 5-én a hűtlenségbe esett Reznekiek és Szentandrásiak összes javait Mihálynak és fiainak adományozta. Ez az adomány, melyet a király 1404-ben meg is erősített, Zala megyében a Kerka folyó környékén egy várat és tizenöt falut juttatott neki.

Ez az Egervári Mihály tanult ember, az oklevelek többször nevezik literatusnak, rövid ideig kúriai jegyző is volt. Életpályája az oklevelekből nyomon követhető. Eleinte közgyűlési esküdt vagy királyi kiküldött, majd sárvári és sümegi várnagy. Zsigmond a sárvári vár megerősítése körül szerzett érdemeiért 1402-ben fancsikai birtokára várépítési engedélyt ad neki. Ezt fel is építi, ezzel a család központját a szomszédos településre helyezi át Egervárról.

A fancsikai castellum a mai Zalaszentlőrinctől délnyugatra, a mocsaras patakvölgy közepén, facölöpökre épült. Mint az ott végzett régészeti feltárás bizonyítja, a cölöpökre nagyméretű homokköveket raktak, majd erre építették fel fából a négy saroktornyos erődítményt. A fából épült vár ebben a korszakban nem volt ritkaság, királyaink okleveleinek ismert formulája az engedélyek kapcsán, hogy a jogot gyakorló akár kőből, akár fából felépítheti. Sajnos a feltárás csak a vár alaprajzának egy részét tisztázta, a maradványok jó része még a föld alatt rejlik. Védelmében, amely ettől kezdve a család birtokközpontja volt a század nyolcvanas éveinek végéig, a Sárberki-patak vizét gáttal visszaduzzasztották. (Nyoma ma is látható nem messze a vár maradványaitól délre.)

A család felemelkedése Egervári Mihály harmadik fia, Balázs életútja során folytatódik, akit Albert király hívei között találunk. A király 1439-ben pallosjogot adományoz neki, amely már szinte főúri jogállást jelent. Albert halála után is kitartott annak özvegye mellett, szembefordult I. Ulászlóval, aki ezért Lenti vára alatti táborában kelt oklevelében (1441. március 27.) hűtlennek nyilvánította, és összes birtokát, köztük Egervárt, Fancsikát és Rezneket is elkobozta, és Gersei Pető Lászlónak és Petőnek adományozta. Bár néhány nap múlva (április 9.) Körmenden kegyelmet kapott, közben egyes birtokait kifosztották, és súlyos adósságokba is keveredett.

Egervári Balázst már a kor arisztokráciája is befogadta, hiszen feleségét, Borbálát az ország keleti felében nagy birtokokkal rendelkező neves Várdai családból választotta. Felesége egyébként jóval túlélte őt, mert míg Balázsról 1441 után már nincsenek adataink, az asszony 1474-ben még élt. Házasságukból öt gyermek született. Közülük Kelemen 1419-ben királyi udvari jegyző, Miklós nem viselt köztisztséget, Mihály 1456–1470 között többször Zala megye, 1470-től 1483-ig pedig Vas megye alispánja volt. Balázs egyetlen lányát, Dorottyát Szerdahelyi Imreffi Mihály vette nőül.

Balázs gyermekei közül a legifjabb, László, minden testvérénél fényesebb pályát futott be, a család hírnevét országossá tette.