Ősidőktől a magyar foglalásig
Ősidőktől a magyar foglalásig
Az észak-déli irányú mocsaras völgy, amelyben a Sárvíz-patak igyekszik a Zala folyó felé, egyenes folytatása annak az egész Zalát átszelő völgynek, amely délen a Murától indul, és északi vége a folyónál van. A mintegy hetven-nyolcvan kilométer hosszúságú természetes útvonalat az emberek remekül ki tudták használni, vonalán a neolitikum óta kimutathatók a sűrű településnyomok. A mocsaras patakvölgyön szűkületek és szigetek helyezkedtek el, itt alakultak ki az átkelőhelyek. Ilyen természetes átkelési lehetőség volt a mai Egervár és Vasboldogasszony között is.
Egervár határában mindeddig nem folyt olyan régészeti kutatás, amely az ősidőktől a magyar honfoglalásig terjedő időszakot kísérelte volna meg feltárni. Így ezen évezredek emlékei csak a felszíni gyűjtésekből és a múzeumba bekerült tárgyak alapján rajzolhatók meg.
Mai ismereteink szerint a neolitikum időszakának települései inkább az oldalvölgyekben, a vízjárásoknál magasabban fekvő területen helyezkedtek el. A környék legismertebb lelőhelye a lakhegyi határban található Uritás-dűlőben van.
A bronzkor embere már szívesebben települt meg a Sárvíz-patak laposabb partjain és kisebb-nagyobb szigetein. Szinte minden kiemelkedésen megtalálhatók elsősorban a késő bronzkor településmaradványai. Különösen sűrű ezek jelentkezése annak a természetes átkelőnek a környékén (főleg attól északra), amelynek védelmére a későbbiekben a vár települt. Valószínűleg nem véletlen, hogy ebben az időszakban a környéken sűrűsödött a lakosság, hiszen a patak Zalába torkollásával szemben a Zalaszentiván határában fekvő Kisfaludi-hegyen nagyméretű törzsfőnöki (fejedelmi) vár épült, amelynek látványos sáncai a mai napig uralják a környéket. Nyilvánvalóan ehhez kapcsolódnak az Egervár térségében lévő települések lakói is.
A vaskorszak nyomai ma még szinte alig ismertek a településen és határában, holott tudjuk, hogy a Zala völgye ebben az időben sűrűn lakott volt. A vasfegyverek és a fazekaskorongok ismeretét magukkal hozó kelták gazdag temetői megtalálhatók Zalaegerszeg–Andráshida és Pózva területén, előbbinél még fejedelmi temetkezésre utaló lelet is előkerült. Hogy bizonyosan éltek kelták az egervári határban is, abból elsősorban a római kori emlékekből következethetünk. Mind a Zalaegerszeg–Nekeresd, mind a Vasboldogasszony környéki erdőkben található római kori halomsírok azoknak az őslakóknak a hamvasztásos sírjait rejtik, akik a meghódoltatott kelták utódai. A római kori lakosság településeinek pontos topográfiája még nem ismert, ezeknek a felderítése fontos feladat lenne. Valószínű, hogy ezek a mai erdők alatt rejtőznek, aminek bizonysága, hogy római településnyom került elő a Zalaegerszeget északról elkerülő út építése során.
A Római Birodalom bukását követő időszakból, az V–VI. századból származó emlék Egervár környékéről nem került elő. A VII–IX. század között a térség a Kárpát-medencét kitöltő avar birodalom fennhatósága alatt állt. Ennek a nyugati határvidéke a régészeti lelőhelyek alapján ezen a környéken húzódott.
A VII. századi lakottságra csak Pókaszepetkről, a VIII–IX. századiról pedig ugyaninnen és a déli szomszédságból, Nagypáliból vannak emlékeink. A Nagypáliban előkerült sírok a késő avar kori időkből a nomád keleti lovasok és a velük együtt itt élő szlávok maradványait rejtik. Sajnos ezek a temetkezések is földmunka során kerültek elő, a környezetüket nem lehetett feltárni, így szép leletanyaguk ellenére nem teljes értékű információhordozók.
Az avar birodalom bukását követően a Nyugat-Dunántúl a keleti frankok fennhatósága alá került. A birodalomnak ezen a részén a 840-es években Mosaburg (ma Zalavár) központtal egy grófság szerveződött.
A frank fennhatóság alatt álló nyugat-dunántúli terület 900 után került a magyarok birtokába. A sűrű erdőkkel borított terület nem igen kedvezett a honfoglalóknak, így a megtelepülés ezen a vidéken csak a X. század utolsó harmadában kezdődött meg. Az itt talált ritka településsűrűségű avar és szláv lakosság és az újonnan érkezők összeolvadása csak ezután mehetett végbe.
A Sárvíz völgyének betelepülése a honfoglaló őseinknek a X. század közepe utáni, a gyepűrendszer kialakításával kapcsolatos tevékenységével hozható kapcsolatba. A magyar határ a kalandozó hadjáratok időszakában, e század első felében a Duna völgyében messze nyugaton, az Enns folyónál húzódott, és délebbre is mélyen benn volt az Alpokból lefelé igyekvő folyók, a Mura és a Rába völgyében. Térségünkben a határ valahol Graz tájékán lehetett. Az augsburgi vereséget követően azonban a magyar fejedelemség kénytelen volt feladni korábbi pozícióit, sőt védelemre berendezkedni.
Az új határvédelmi rendszert, ahogy a magyarság nevezte, a gyepűt Taksony fejedelemsége alatt építették ki. Ezen a fogalmon olyan területvédő, határválasztó sávot értünk, amelyet a szomszédos etnikumok elválasztó vonalán alakítottak ki. Többnyire olyan területeket választottak, amelyek ritkán lakottak, és számos természetes akadállyal – vízfolyásokkal, mocsarakkal, erdőkkel, hegyekkel – vannak megtűzdelve. Védelmére az úgynevezett gyepűőrök voltak hivatottak, akik gyakran a csatlakozott vagy hódoltatott népek köréből kerültek ki.
A gyepű nem alkotott láncszerű vonalat, mélységében tagozott volt. A külső őrvonal előtti lakatlan területeket nevezték gyepűelvének. A gyepűvonalon átjárókat hagytak, ahol a kereskedelem bonyolódott. Egy ilyen fontos kapu és a hozzá vezető útvonal volt itt, amely a hegyháton keresztül vezetett Itáliába. Ennek a gyepűkapunak a külső vonala a történeti országhatáron (a mai szlovén-osztrák határon) a Mura és a Lendva folyók közötti sánc volt, a belső pedig a Vasvár és Győrvár (a Rába és a Sárvíz) közötti sánc. Ez utóbbi a hegyhát járható vonalát zárta. Ennek a déli vége az egervári mocsarakra támaszkodott, melyeket délről a Zala völgyében a Zalaszentiván–Kisfaludi-hegyen őseink által újra megtalált és megújított bronzkori vár sáncai zártak le.
Már többen felhívták a figyelmet arra, hogy azon a vonalon, amelyet a Sárvíz völgyének tengelye határoz meg, négy vár található, valósággal lezárva a Rába–Zala közti úgynevezett hegyhátat: Vasvár–Győrvár–Egervár és a zalaszentiván–kisfaludi-hegyi égetett sáncos vár. Ez utóbbit a régészeti kutatás, Győrvárt pedig a neve teszi igen korai időre. Ennek a várláncnak a meghosszabbított vonalától nyugatra, Zala megye területén nem ismerünk XI. századnál korábbi magyar temetőket. Tehát bizonyos, hogy ez a gyepűvonal volt a korai települési határ, azonban az említett várak régészeti kutatási eredmények nélkül nem kapcsolhatók össze ezzel a korai időszakkal.
A honfoglalást követően a magyarság betelepedése területünkön fokozatosan ment végbe. Az ismert régészeti lelőhelyek azt mutatják, hogy az első települések a X. század második felében érik el a válicka–sárberki patakok vonalát, s csak ezután válik sűrűbbé a településhálózat a Kerkáig, amelyen túl a falvak zömmel csak a XII. századtól alakulnak.
A mai egervári határban az írásos emlékek alapján is legalább négy középkori települést tudunk meghatározni. A község északi felén a ma már Egervárba beolvadt Dénesfát, a mai Egervárt, amelynek a vár megépülése előtt minden bizonnyal más neve volt, Középfalut, és a déli határon elhelyezkedő Fancsikát.
A faluban és környékén végzett régészeti terepbejárások során még két helyen találtuk meg az Árpád-kori élet maradványait. Az egyik lelőhely a vártól északnyugatra, egy hosszúkás szigeten fekszik. Ezt ma Cseteházi-dűlőnek nevezik. Itt egy falu és templomának nyomai találhatók. A lelőhelyet egyértelműen azonosítani lehet Egervár falu legkorábbi helyével, ahol a felszínen gyűjtött cserepek alapján az élet a XVI. századig követhető, bár nyilvánvaló, hogy már a XIV. század második felétől a település egy része kihúzódott a mai templom környékére.
A másik a lakhegyi határban lévő Kápolnai-dűlő, ahol XI. század végi, XII. századi sírok kerültek feltárásra.
)
