Holtomiglan-holtodiglan!
Holtomiglan-holtodiglan!
A fiúk, lányok ismerkedése, kölcsönös vonzódása Vecsén is már a kisgyermekkorban elkezdődött. A közös játék, a közös munka hamar összehozta őket. Az aratás, szőlőcsőszködés, fonóház, kukorica- és tollfosztás jó alkalmat adtak a fiúk és lányok közti ismerkedésre, pajtáskodásra.
A fonó egy időben a mai Petőfi-házban, a volt hússzékben működött. Esténként vitték magukkal a rokkát, a suba meg a nagykendő alatt a fonni való szöszt. Jókedvükben daloltak, néha táncra is perdültek a lányok. Ha jöttek a legények, azokkal, ha nem, akkor egymással. A fonóban a legnépszerűbb nóta ez volt: „Kis paprika, nagy paprika, de erős, / Dunavecsén mindön kislány viselős. / Úgy kő néki, mér nem vigyáz magára, / Minek hallgat a legényök szavára.” Az utolsó sornak volt pajkosabb változata is: „Ne feküdjön a legénnyel az ágyba.”
A tollfosztás is kalákában folyt a rossz idő beállta után. Tíz-tizenöt asz-szony, lány jött össze a tollfosztóba, éjfélig is eldolgozgattak, beszélgetés, énekszó mellett. Visszasegíttettek egymásnak a fosztók, vagyis házról házra ültek össze. Itt is szívesen megjelentek az ismerkedni, udvarolni vágyó legények, szólt a citera, táncoltak is. A legények kedvelt tréfája volt beletüsszenteni a könnyű tollhalomba a százfelé szálló toll belepte a lányokat. A háziasszony szőlővel, almával, borral kínálta a vendégeket.
Közös munkaalkalom és a fiatalok ismerkedési helye volt a kukoricafosztás. Szomszédok, rokonok, ismerősök jártak el egymáshoz. Közben daloltak, beszélgettek, tréfálkoztak, üszöggel kenték feketére egymást, miközben a háziasszony főtt kukoricával kínálta a szorgos kezek gazdáit. A piros cső itt is jeles darab: aki az első csövet találta, az abbahagyhatta a munkát, vagy csókkal kellett kiváltani a piros csövet.
Az egymás társaságát élénken kereső fiatalok kevéske szabadidejében a „kútra járás”, a vasárnap délutáni főutcai korzózás, meg a különféle bálok, táncmulatságok adtak lehetőséget az ismerkedésre, találkozásra, közös szórakozásra.
A szórakozás, ismerkedés, párválasztás fontos helyszínei voltak a későbbi időkben a bálok is. Ezeket „jelös napokon” tartották, „világos röggelig”. A fiatal lányok az anyjukkal, testvérnénjükkel mentek el a bálba. Szüreti bálból minden évben kettőt tartottak Vecsén: az egyiket az iparosifjak, a másikat a gazdalegények rendezték, természetesen rivalizálva a külsőségekben.
Népszerű helyi szokássá vált a XX. században a majálisozás. Vasárnaponként rendszerint a Duna partján, a Szakács-kertben majálisoztak. A lányok összekapaszkodva sétáltak a töltésen, aztán amelyiküknek intett egy legény, az ment a táncba. Rendeztek majálist a Jávor Gábor kertjében is, ahol egy sátorban bort mértek. A vasúti kocsmában is tartottak majálist. Pünkösd második vasárnapján kezdődött a majálisozás, és tartott mindaddig, amíg jó idő volt. Templom után kezdődött, viszont „ötetésre haza köllött érni”.
A bálok, majálisok, lakodalmak nélkülözhetetlen közreműködői a cigánybandák. Vecsén két jeles kompánia muzsikált: Pozsár Béla és Látó Sándor zenekara. Az 1920-as években a jobbik banda prímása Pozsár Béla volt. Az ő halála után lépett a helyére a második számú banda éléről Látó Sándor. Alkalmanként máshonnan jött zenekarok is játszottak egyik-másik vecsei kocsmában. A harmincas évek végén például Bódi Józsefék szerepeltek a Duna-parti, Csillik-féle nyári vendéglőben.
A tanyavilágban időnként úgynevezett padkaporos bálokat tartott a fiatalság valamelyik tanyán. A földes tisztaszobát kipakolták, körbe a falak mellé padokat raktak. Egyik legény vagy idősebb férfi citerázott, a bálozók meg hajnali etetésig rúgták a port. A tánc egyféle volt, de két tempóra járták. A lassút meg a frisset váltva húzta talp alá a zenész. Jó időben, tavasztól őszig leginkább valami alkalmas szabad térségen jöttek össze táncolni a tanyai fiatalok.
Tilalmas volt a bálozás, majálisozás a lány számára legalább egy évig, ha gyászolt. A legény, ha nem is táncolt a gyászidőben, azért csak „elsaslogott” ide-oda, de a lánynak otthon illett maradni a gyászévben. Amelyik lány „fővötte az Úrvacsorát” első ünnepen, az délután templomba ment, aznap este pedig nem mehetett a bálba.
A legény, amikor komolyan gondolt már a házasságra, eljárt a lányos házakhoz ismerkedni. Ezekre a látogatásokra hagyományosan leginkább szerdán, szombaton és vasárnap került sor. Két-három hónapig is eltartott ez az időszak, sőt akár két évig is, ha fiatal volt a lány. Ha már többször megfordult egy helyen a legény, és tetszettek is egymásnak a fiatalok, akkor a tornácon, kiskapuban egy-egy csók, ölelés is megtörtént. A lány anyja persze éberen fülelt a kinti „sutyorgásokra”, nehogy nagyobb baj essen. Ugyanahhoz a lányhoz több legény is járhatott. Mindet fogadni illett, s a lány csak burkoltan jelezhette, kit választana szívesen.
Amikor a legény rászánta magát, következett a lánykérés. A násznagy délelőtt elment megkérni a lányt. Azt mondták neki: „Lögyön szíves majd egy hét múva eefáradni.” Egy hét múlva aztán a násznagy megkérdezte a szülőket, széna-e vagy szalma. Ha kosarat kapott, akkor nem vette elő a jegyajándékot, amit kedvező válasz esetére magával vitt. Ha szívesen látták, ott fogták vendégségbe. Még előző nap meghívták a lányos házhoz a lány barátnőit, ők készítették el a lány jegyajándékát, ami azonos volt a vőlegényével. Úgy mondták: „Jegyöt kötni mögyünk.” Tudniillik szalaggal volt a jegyajándék átkötve. Ezzel a mondattal adták át a menyasszony ajándékát, a jegykendőt: „Evvee az ajándékkaa mögtisztölöm!”
A lányok fiatalon iparkodtak férjhez menni, aki húsz fölött még pártában volt, azt már vénlánynak tartották. Ritkán esett meg, hogy a húg a nővére elé kerüljön a férjhez menésben. A legények a katonaidő kitöltéséig vártak a házasodással. Könnyen „szóba hozták” azt a leányt vagy legényt, aki más faluból vagy akár csak a másik faluvégről, esetleg rangon alul választott párt.
A jegyváltás vagy kézfogó után a fiatalok bejelentkeztek a papnál, kitűzték az esküvő napját, s megkezdődött a készülődés a lakodalomra. A legtöbb lakodalmat ősszel, a borok kiforrása után, a bárányfarsang idején tartották. Alkalmas ideje volt a lakodalomnak a vízkereszttől húshagyóig tartó nagyfarsang meg a húsvéttól áldozóig terjedő zöldfarsang is. Tavasztól őszig a nagy mezőgazdasági dologidőben, ünnepekben, böjti és adventi hetekben nem ültek lakodalmat.
„Lakodalom aggodalom” – tartotta a tapasztalatokon alapuló vecsei népi bölcsesség. Bizony sok gonddal, vesződséggel, s költséggel járt, hogy minden rendjén folyjon ezen a különleges ünnepi eseményen. Két hét kellett a templomi kihirdetésre. A lakodalmat megelőző héten már mind a két háznál nagyban folyt a készülődés, sütés-főzés.
Leginkább szombaton tartották. Előtte három-négy nappal indult el a vőfély, a menyasszonytól kapott kis mirtuszcsokorral a kabátján, meghívni a vendégsereget. Ünneplőben, pántlikás-bokrétás vőfélybottal a kezében, hívogató rigmussal járta a házakat. Megkínálták, felszalagozták a botját, majd elígérkeztek a lakodalomba a meghívottak.
Ez volt a hívogató rigmus: „Jó napot kívánok! / Böcsületre méltó jelös házi család / Remélöm, rövid beszédömnek helyt ád, / Mivel hogy én Kis Pál mögbízottja löttem, / Kötelességömbű itt mög is jelöntem. / Szombaton tartják a fiuk lakodalmát, / Melyben remélik hóttig bódogságát. / Kötelességömbű előtte hírt adok, / Ajállom magamat, vőfélynek maradok.”
A lakodalmi szokásrend első eseménye a menyasszonykikérő volt. A vőfély a lányos házhoz megérkezvén először az alkalmas rigmussal kikérte a menyasszonyt, majd ezt követte a virágkikérő. A szomszéd szobában voltak a koszorúslányok, oda illendően bekopogott, majd belépett a vőfély a koszorúslegények kíséretében Mindig a legjobb barátnő volt az első koszorúslány. Ő megnevezte, ki legyen a koszorúslegénye. Abból aztán sokszor lett harag, ha másik legényt adtak melléje. Rangsor szerint következtek a többi lányok a legényükkel párban. A vőfély rigmusa ez volt: „Ne vögyék rossz névön, hogy ide bejöttem, / Máma egy hű párnak a követe löttem. / Jó barátom helyött emelöm szavamat, / Kéröm, tűzzék föl a virágokat.”
Ekkor a lányok feltűzték a párjuk kabátjára a mirtuszcsokrokat a selyemszalaggal, aztán visszamentek a menyasszonyhoz és a vendégekhez.
Következett a menyasszony búcsúztatása. A vőfély rigmusa a menyasz-szony nevében szólította meg a neki kedves itthon maradókat: a szülőket, családtagokat, rokonokat, lánypajtásokat, szomszédokat, ismerősöket. Ilyenkor az éppen megszólítottak elérzékenyültek, olykor sírva fakadtak, s velük pityergett a menyasszony is. Ezután elindult a menet a templomba, s az egyházi szertartás után a lakodalmas házhoz, a vőlegény szüleinek házához vonultak, énekléssel, zeneszóval. Odaérve a cigányok a Rákóczi-marsot húzták, majd a vőfély „beköszönt”, a menyasszony nevében köszöntötte új szüleit. Szokás volt bemenetkor a menyasszony elé hirtelen söprűt leejteni, amiért persze le kellett hajolnia, s akkor a násznép megállapíthatta, hogy „alkalmas lössz” az új asszony.
Ha szegény családnál volt a lakodalom, akkor csak estefelé kezdődött, hogy ne kelljen annyit teríteni. A tehetősebbek azonban már délre hívták a vendégeket. A meghatározott rend szerint asztalhoz ült a násznép, elkezdték fölhordani az étkeket. Az étkek fölhordását a vőfély tréfás versekkel vezényelte. Ő „mozgatta” az egész lakodalmat, hol megríkatta, hol megnevettette a násznépet a lakodalom mindenféle helyzetére, eseményére alkalmas versezeteivel.
Ez volt szokásosan az étkek rendje a lakodalomban: tyúkleves (a későbbi sült tyúkot is átforralták előbb a levesben); túrós lepény; birka- vagy borjúpörkölt; tejberizs mazsolával; töltött-káposzta; sült tyúk, aszaltszilva-kompót egész fahéjjal főzve, cukrosan, meg uborka; sárga torta és pörkölt torta, aprósütemény. Régebben volt még paradicsomszósz is kifőtt hússal, de ezt később elhagyták.
Vacsora után a vőlegény egy-két rokona néhány vendéggel együtt átment a lányos házhoz: egy nagy ruháskosarat teleraktak ennivalóval, azt vitték magukkal. Sült tyúk, gyümölcs, torta volt a kosárban. Egy-egy tányéron a vőfélynek és a násznagynak kendőt vittek, almával lenyomatva. Komolyabb, sötét selyem volt a násznagyé, fiatalosabb, világosabb a vőfélyé. A megfelelő rigmusok után a jövevények átadták az ajándékokat, aztán közösen ettek-ittak egyet, majd visszamentek.
A hosszan elhúzódó vacsorát reggelig tartó mulatás, tánc követte. A férfiak „má rögge felé ugrátak mint a szőriszarka, verték a csizmájukat, hátratötték a kezüket, úgy járták, az vót az igazi verbunk!” – mondták az öregasszonyok.
Éjfélkor jöttek a maszkások. Hívatlan, fiatal legények öltöztek asszonynak, kéményseprőnek, mindenféle rossz gúnyákba. Őket is a vőfély tréfás rigmusa fogadta, majd egy-két nótát táncoltak, többnyire a menyasszonnyal is, aztán elköszöntek. Közben megpróbálták lerángatni róluk a gúnyát, „maszkát”, de azok nem hagyták magukat. Kosár is volt náluk, s a vőfély felszólította a lakodalmas háznépet, hogy „A kosarukba vetni kő valamit ezöknek a szögény emböröknek!”
Az éjszaka során egyéb tréfák is fűszerezték a vidám hangulatot. Előfordult például, hogy kilopták a kemencéből a sülő rétest. Máskor a násznagy elé lyukas, szűrős kanalat tettek, hogy a leves kifolyjon belőle. Gyakran tréfálkoztak a menyasszony vagy a vőlegény rovására. Összevarrták őket, amíg a helyükön ültek az asztal mellett, a menyasszony alá meg bepólyált kisbabát csempésztek, vagy éppen tojást, aztán valaki elrikkantotta magát: „Mögtojt a mönyasszony!”
Éjféltájt következett a lagzi fénypontja, a menyasszonytánc. „Eladó a menyasszony” – kiáltozta a vőfély, ugyanis pénzért lehetett a táncot „megváltani”. Amikor ennek vége lett, az „összetáncolt” pénzt beöntötték a menyasszony kötőjébe, aztán így bíztatták az ifjú párt az asszonyok: „No mönnyetök, számójjátok mög a bőcsőpézt!”
Hajnali tréfás jelenet volt a kásapénz szedése. A szakácsnék, főzőasszonyok bekötötték a kezüket, mintha összeégették-vágták volna, aztán bementek a násznép közé és orvosságra kértek tőlük pénzt. Végül kiabálva, összekapaszkodva együtt ropták a táncot, „mint a veszött fene”, közben mosogatórongyot, törlőrongyot lengettek a kezükben. A fakanalukra kötötték a pénzt az adakozók, végül a násznagy meg a vőfély jól megtáncoltatta őket.
Az újasszony első nyilvános szereplése az esküvő után következő vasárnapra esett. Ekkor az egyik komaasszonya elvitte a menyecskét a templomba. Az első padban a papné ült, mögötte a második sorban ültek az újdonsült fiatalasszonyok. Ilyenkor az újasszony az ünneplő kalapját viselte. Ezt addig hordta, míg gyereke nem született. Az esküvőt követően, egy vagy két hét múlva vendégségbe indultak az örömszülők. Egyik vasárnap az egyik, a következőn a másik család volt a vendéglátó, így ismerkedtek egymással a családok. Ez volt az úgynevezett kisvendégség.
A gyermekáldás érkezését készülődés, várakozás előzte meg. A gyermek várható nemét úgy jósolták meg az öregasszonyok, hogy az állapotos asz-szony elé hirtelen zsebkendőt ejtettek, és rászóltak, hogy kapja föl. Ha a szélét fogta meg, fia lesz, ha a közepét, akkor lánya – úgy tartották. Jó előre fölkérték a leendő szülők a tisztségre a keresztszülőket, komaasszonyokat és komákat. A reformátusok régebben több keresztszülőt hívtak, akár hetet-nyolcat is. A rangban első keresztanya tartotta „víz alá” a gyereket. Vecsén is élő hiedelem volt, hogy kereszteléskor azon az úton kell visszahozni a gyereket, amelyiken vitték, mert különben „kódorgós” lesz. A születéshez fűződő más babona szerint minden újszülöttet, állatot és gyereket egyaránt meg kell köpködni, mikor világra jött, hogy a szem meg ne ártson neki. A pelenkát nem szabad volt kint hagyni a szárítón naplemente után, mert akkor nem alszik éjszaka a gyerek. A szülés után itt is szokásban volt a komacsésze vitele. Három-négy hétig vitték a komaasszonyok az ebédet, uzsonnát az édesanyának, de csak a keresztelő után, nehogy a szülők azt gondolják, talán keresztszülőnek tolakodik a komaasszony.
Az öregség betegséggel jár, a beteg, öreg előbb-utóbb meghal. „Ez az élet röndje” – vélték a vecseiek. Mélyebb megrendülést, értetlenséget csak a fiatalok tragikus, váratlan halála váltott ki. A súlyos beteg ember készült a halálra: „hagyatkozott”, ha volt miről, elbúcsúzott az övéitől. A reformátusoknál az úrvacsora, a katolikusoknál az utolsó kenet segítette át a haldoklót a túlvilágra. Ha a halottól fél valaki, háromszor kell a kemencébe nézni, akkor elmúlik a félelem, tartották a vecseiek. Ha állapotos asszony átmegy a szomszédba megnézni a halottat, jobb hüvelykujját a szoknyája ráncába kell dugni, akkor nem lesz baja a gyerekének.
A temetés a háztól (olykor a templomkertből) történt. A halottat a tisztaszobában az ágyra fektették, fölöltöztették, szemét lezárták, állát fölkötötték, többször harangoztak rá. Virrasztottak, énekeltek fölötte, siratták az öregasszonyok. Az udvarra kitett koporsó körül zajlott a búcsúztató szertartás a gyászoló gyülekezet előtt. A reformátusoknál a lelkész a halott fejéhez állva prédikált. A katolikusoknál a pap lábtól állva, latinul végezte a szertartást. A háztól temetés 1942-ben szűnt meg hivatalosan is, ekkor már mind a két felekezetnek volt saját ravatalozója.
A papi búcsúztató után a rokonok, barátok fölemelték a koporsót, és lábbal előre kivitték a Szentmihály lován a temetőbe. A gyászmenetnek is kötött rendje volt: elöl haladt a kántus, vagyis az „énekös gyerökök” csoportja. Utánuk a kántor, a lelkész, meg a temetést vezénylő funerátor, mögöttük a férfiak haladtak. Ha valamelyik körnek, testületnek tagja volt az elhunyt, akkor a tagtársak együtt, fekete zászló alatt vonultak ki. Ezután következett a Szentmihály lova (később a gyászkocsi), majd a nők és a gyerekek. Amerre a menet elhaladt, az üzletek, vendéglők ajtaját becsukták, a járókelők megálltak, a férfiak kalapjukat levéve tisztelték meg a halott emlékét.
A sírt is a rokonok, barátok ásták meg. Az elhantolás után a reformátusok fejfát vagy gombosfát, a katolikusok keresztet állítottak a sír fejéhez. Ezek többnyire akácfából voltak, valamelyik ügyes kezű mesterember faragta őket. A XIX. században az anyagi gyarapodás nyomán a jobbmódúak már sírkövet faragtattak, homokkőből, vörös márványból, később gránitból. A XIX. század második felében jöttek divatba a szürke meg a fekete gránit vagy márvány síroszlopok, az obeliszkek.
A vecsei Öreg temetőben még túlnyomó többségben volt a sokféle fejfa. Oda 1870 után nem temetkeztek, az új temetőben aztán már vegyesen álltak a fejfák meg a sírkövek. A fejfák közül a régebbiek a gombosfák, ezek a török kontyos (turbános) sírjelekre emlékeztetnek. Ugyancsak régibb formájúak az ember alakú fejfák. Valamivel újabbak a csillaggal vagy tulipánnal díszítettek. A rajzon látható két vecsei gombos fejfa a Göbölös házaspárnak állított emlék az előző század fordulójáról. Elég kisilabizálni a feliratukat.
Ez áll a férj fejfáján: „Sir-Emlék. / Itt e szomoru / sir nehez ar / nya alatt Id Göbölös / Istvan talált / nyugodalmat / elt 79 evet / szeretett nejevel / Pap Juliannával / töltött 43 évet / Meghalt 1901 / Évi Május 13 / Béke lengjen / hamvai felett.”
Ez meg a feleségén: „E gyászos / mező nyu / gvo heje nyu / godnak itt / az emberek / Én felém is / tört e haláll / sirat engem / Ag Göbölös / Istványal / ki is élt 63 / éveket páros / Életben 43. / Töltőtt. Béke / Hamvaira / Pap Juliánna / meghólt / 1892.”
Csőszlegény és csőszlány egy régi szüreti bálban
Látó Sándor, a leghíresebb vecsei cigányprímás
Borbély János és családja a múlt század elején
Régi fejfák a református temetőben (Somogyi György felvétele)
A Göbölös házaspár „bálványfái” a református temetőben (Novák József Lajos rajza a Néprajzi Múzeum adattárában)
