Nyelv, szokás, viselet
Nyelv, szokás, viselet
Dunavecse az alföldi, ö-ző nyelvjárásterülethez tartozik. Ma már csak az idősebbek használják ezt a sajátos zamatú tájnyelvet, de néha még a fiatalabbak is „tévesztenek”, ha nem ügyelnek eléggé. Azért a vecsei fiatalok sem „mekegnek”: ahol a szüleik, nagyszüleik ö-t ejtenek e helyett (megeszem ~ mögöszöm), ott ők a kettő közti, „kicsit e, kicsit ö” hangot, az úgynevezett zárt e-t használják. Vecsén a beköltöző katolikusok, a „gyüttmönt pápisták” beszédmódja kezdte oldani az egyértelmű ö-zést: ők leginkább a nyílt e-ző észak-alföldi tájakról, vagy a palócos nyelvű, enyhén i-ző jász településekről jöttek.
A vecsei beszédnek ugyancsak jellemzője a zártabb magánhangzók használata a nyíltabbak helyén: ostor helyett ustor, kő helyett kű, töröl helyett törül a szokásos helyi szóhasználat, a saját tulajdona pedig itt nem az övé, hanem az üvé az embernek. Szó belsejében gyakran kiesik az l mássalhangzó, a szomszédos magánhangzó pedig megnyúlik: ‚vót öt hód fődem’ - mondja a vecsei gazda, az é helyett meg olykor í-t ejt, vagyis ‚nem sokba nézi a pénzt’ helyett ‚nem sokba nízi a pízt’.
A régi Vecsén, ahogy más falvakban is, az azonos vezetéknevűeket hamar megkülönböztették egymástól a rájuk ragasztott csúfnévvel. Ezek a „talált” nevek valahogyan mindig illettek a kényszerű viselőjükre, hiszen többnyire éppen valamilyen szokásukból, külső vagy belső tulajdonságukból eredtek. A Babó, Biradi, Bóhás, Fostos, Futi, Gazdag, Gyattas, Jójárt, Tragacsos, Szőrös, Topor csúfnév meg a társaik mögé sok vecsei – főleg az idősebbje – ma is oda tudja mondani a neki megfelelő helyi családnevet.
Sokat elárulnak a település múltjából a földrajzi nevek. A belterületen a viszonylag későn, a XIX. század második felében terjedni kezdő hivatalos utcaneveket a falusiak nem nagyon használták. Ezek a politikai divatok változásával amúgy is gyakran cserélődtek. Annál makacsabbul éltek és élnek a népi elnevezések, mint például a falurészek, a Fölszög, Alszög, Likak, Újváros, Szúnyogos, Ugordáció, Öreg-temető, Város kertje. A pontosabb tájékozódást segítette az építmények megjelölése. Ezek vagy valamilyen jellegzetességük miatt (Bagóvár, Emeletös iskola), vagy tulajdonosuk ismertsége miatt (Vecsei-ház, Csikay-ház, Göttye-ház), esetleg szerepüknél fogva segítették az eligazodást, mint például a különféle középületek, boltok, kutak, italmérő helyek. Ez utóbbiak, a fogadók, csárdák, kocsmák, csapszékek az idegenek és a férfiak fontos tájékozódási pontjai voltak.
Vecse különösen híres volt az elmúlt évszázadban a számos kocsmájáról, meg arról, hogy szinte mindben volt zenekar, lehetett táncolni, mulatni. Soroljuk fel őket a teljesség igénye nélkül: Bodonyi fogadó, Csillik kocsma, Csípán kocsma, Halászcsárda, Pasker kocsma, Rásó kocsma, Gáspár (Vasúti) kocsma, Tóth Gábor beszálló vendéglője, a Szakács vendéglő meg a Világosi csárda, újabb időkből a Sirály vendéglő és a Pléh kocsma, még későbbről a Platán.
A falu határának földrajzi nevei egyaránt hordozzák a természeti és a történelmi múlt emlékeit meg a tájban élő ember tájékozódását megköny-nyítő névadó szándékát, indokait. A Duna rég volt vízfolyásait idézi a Fűz-völgy, a Malom-ér meg a Kígyós-ér; régi vízállásokra emlékeztet a Borbély-kopolya, a László-kopolya, a Nagy-szék, a Márton-szék. Löszös-homokos, szántásra való partok a Kígyóshát, Malomérhát, Tégla-hát, Kovacsos part meg a partok fölé emelkedő halmok, „högyek”, mint a Márton-hegy, Egyed hegye, Kara hegye vagy a homokos Hegyes-halom, amelynek az építkezésekhez elhordott helyén már csak a név emlékeztet a korábbi dombra. Az egykor jellemző természetes növénytakarót, állatvilágot idézi a Körtvély-tó, Kökényes, Erdőalja, Fűz-völgy, Kígyós megjelölés. A nevek némelyike olyan ősi, hogy már az eredete, magyarázata sem ismert. Ilyen a falu szélén a Kelét vagy Keléd, ilyen a Merdzsán is. Ezek talán régi magyar vagy török személynevekből származtak.
Odakint a határban biztos tájékozódási pontnak számítottak a tanyák. Ma már csak a helyük látszik a vecseieknek, némelyiknek meg már a helye sem. Csak az öregebbek emlékeznek már, hol állott a vége nincs szántókon egykor a Lukácsi-, Csömör-, Kovács-, Kara-, Bödő-, Bolyó-tanya meg a többi eltűnt épület.
Vecsén gyakran emlegetett, szőlőtermő homokos domb volt közvetlenül a falutól északra a Kutya valaga. „Ebbű igyá, ez a jó bor. Ez a Kutyavalagábú való!” – így kínálták egymást a férfiak bálban, lakodalomkor. A Kutya valagában régen csárda is volt. Itt járták az öregek a férfiaknak való táncokat, az üvegest, a sapkást. Amikor a vasutat építették, előkerültek a koponyák a csárda mellől. Alighanem honfoglalás előtti temetőre bukkantak, a helyi közvélemény azonban azt tartotta, hogy a betyárok kaparták el a csárda környékén az áldozataikat.
Ahol ma az új sporttelep fekszik, ott a korábbi évtizedekben vályogos gödrök sorakoztak. Onnan épültek föl az Újváros házai. Korábban, nagyjából a XIX. század végéig ez a mély fekvésű, vízállásos hely volt a Kenderáztató. Földút vitt át a legkeskenyebb részén épített Kishídon, erről kapta a nevét az egész, körülbelül három holdas lapos. Még régebben, valamikor a korábbi századokban itt folyt a Malom-ér, s már az emlékezet sem őrzi az egykor valahol itt álló vízimalmot, csak a tartósan fönnmaradt földrajzi név.
Különös név a Sedörgő, baljós helyet jelöl. Amikor hatalmas terméskövekből hullámtörőt építettek a Duna megzabolázására, ezt a helybeliek kőhányásnak hívták. Jó mélyen be lehetett menni rajta a folyóba, a legkitűnőbb horgászhelyek voltak ott. A kőhányástól a víznek nem volt rendes folyása, csak körbe kavargott, „sedörgött”. Nemcsak horgászásra való volt, fürödni is jókat lehetett. Elsőrendű úszónak csak az számított, aki virtusból be mert úszni a sedörgőbe. Alig múlt el nyár, hogy valakit örökre ne húzott volna le a szeszélyesen, alattomosan kavargó víz.
A falunak nemcsak földrajzi, hanem szellemi-lelki középpontja is volt a templom. A vasárnapi istentisztelet hagyományos, kötött ülésrendjét jól tükrözte a kijövetel a szertartás után. Előbb mindig a fiatal lányok, majd az asszonyok hagyták el a templomot, kor szerint rendeződve, végül az öreg asszonyok. A nők után jöttek a férfiak, szintén életkoruk szerint. Legutoljára vonult ki az elöljáróság, méltósággal, csöndesen.
Az istentisztelet után a Templom tér elevenedett meg, itt zajlott a vasárnap délelőtti társas élet: a templom meg a községháza előtti tér valóságos fórummá alakult. A bíró kihirdette az időszerű tanácsi határozatokat, a gazdák megbeszélték az előttük álló közmunkák sorát-rendjét. Itt fogadták föl a napszámosokat is.
Jeles gazdasági, ugyanakkor társadalmi-közéleti események voltak az országos vásárok. A négy vecsei vásárt hosszú évtizedekig szintén Vecse főterén, a templom előtt tartották. Elválasztották egymástól az állatvásárt meg a kirakodó vásárt. A távolabbi településekről vagy a szekéren, vagy utána kötve hozták az eladó jószágot, s vitték haza a portékát, állatot. Az állatvásártér szélén álltak a lacikonyhák: cégérük, a bádogtepsi messziről vonzotta az éhes-szomjas gazdákat. A kirakodó vásártéren utcasorokban álltak a sátrak. Megszabott rendben csoportosultak a különböző mesterek. Rendje volt annak is, ki honnan jött. A helybelieké volt az elsőség, majd jöttek a szomszédok, aztán a távolabbiak.
Egymást licitálták túl portékájuk kínálásában a szűcsök, rőfösök, kelmefestők, kékfestők, gyolcsosok, kalaposok, csizmadiák, papucsosok, bocskorosok, cipészek, edényesek, kosarasok, szitások, késesek, pipacsinálók, puskaművesek, képárusok és keretezők, könyvárusok, könyvkötők. A gyerekeknek a vásárfiát a cukorkások, mézeskalácsosok, törökmézesek sátrainál lehetett megvenni. Külön fertályuk volt a foghúzó borbélyoknak, a mutatványosoknak, bábosoknak, planétásoknak, bűvészeknek.
Az év ünnepei, jeles napjai Vecsén is az újévvel kezdődtek. A gyerekek házról házra jártak, mondókákkal kívántak boldog új esztendőt a gazdának és egész háza népének. Viszonzásul ennivalót, süteményt, aprópénzt kaptak a háziaktól.
Húsvét – a hosszú böjt után – csöndes családi ünnep volt. Annál élénkebb, zajosabb a húsvét hétfői locsolkodás. Ha az óvatlanul arra kóricáló lányt a kutak környékén elkapták a legények, nyakon öntötték egy vödör vízzel. Támadt is nagy sivalkodás, de nem volt harag, hisz a lányok éppen nem bújtak ilyenkor az anyjuk szoknyája mögé, hanem indultak vízért vagy lánypajtásaikkal összefogózva korzóztak az utcán – várva a locsoló legényekre.
December az advent hónapja is volt, a betlehemezésé meg a karácsonyé, a legnagyobb egyházi népünnepélyé. Ekkor tartották a nevezetes István- meg János-napot. Ha a lány karácsonykor böjtöl, aztán este, lefekvéskor a feje alá tesz egy férfinadrágot, egy konyhakulcsot meg egy zsoltároskönyvet, akkor megálmodja, ki lesz a férje – vélték a vecsei lányok, asszonyok.
Aprószentek napján, december 28-án dívott egy termékenységidéző szokás, a mustármagolás. Délelőtt indultak el a fiatal fiúk, legények, fűzfakorbáccsal a kezükben. Az öregebb legények jó kemény szalmakötelet fontak, azzal mustármagoltak. Az ismerős lányos házakhoz tértek be, s a következő mondókát mondták: „Jó napot kívánok, több aprószentöket érhessenek, kelésössek né lögyenek.” Ezután elverték a „mustármaggal” a háziakat, főleg a fiatal lányokat. De előfordult, hogy a háziaknál is „el vót gyukva a csundi”, vagy kikapták a legény kezéből a mustármagot, és a „bódogabbik végivel ellazsnakóták űket, oszt lött nagy nevetés!” Utána a kisebbeknek pénzt adtak, a nagyobbakat borral, ennivalóval kínálták. Búcsúzóul tarka szalagokat kötöttek a lányok a mustármagra, úgy nézett ki a végén, mint egy nagy, sugaras ostor.
A naptár egyes napjaihoz itt is számos szokás, hiedelem, babona kötődött. A vetni való kukoricát Mátyás éjjelén, mikor az éjfélt elütötte, akkor kell morzsolni, mégpedig meztelenül, ettől lesz bő a termés. Vetéssel kapcsolatos hiedelem az is, hogy tököt, uborkát „századnapján” (az év századik napján, április 10-én) kell vetni, akkor hoz bő termést. A kukorica pedig akkor terem bőven, ha Szent György nap előtt vagy után egy héttel vetik. Nagypéntek éjjelén folyóvízben kell mosdani a szeplő ellen. A tyúkok ültetéséről szóló hiedelem szerint nem baj, ha májusban kel a csirke, csak a tojás ne májusi legyen, mert a májusi tojás nem elég „szapora”. Közismert babonás nap volt Lucáé. Egy ide kötődő termékenységnövelő vecsei hiedelem szerint „piszkafáva mög kő ijenkó piszkáni a tyúkok seggit, hogy jobban tojjanak”.
Számos termékenységerősítő, baj- és rontáselhárító hiedelem, babona is élt az egykori Vecsén. Így például gabona vetésekor nem volt szabad befűteni a kemencébe, kenyeret sütni, nehogy üszkös legyen a termés. Kovászoláskor a gazdasszony nem fogadhatta a köszönést, ha jött hozzájuk valaki vagy akár csak kintről beköszöntek. Ha elment a vendég, akkor sem fogadhatta az elköszönést. Mindaddig nem köszönhetett, míg le nem takarta a dagasztott kenyeret, mert különben rossz lesz a kenyér.
A tojáshoz, a baromfiszaporulathoz kötődött az a szokás, amikor férfikalapba, sapkába gyűjtötték össze a tyúkok alól a tojást, hogy majd sok kakas keljen ki belőlük. Más vélemény szerint a tojásokat szennyes gatyával kellett letakarni, hogy „szemesek” legyenek.
Fejés közben bajt jelentett, ha vendég jött. Ilyenkor vagy elküldték az illetőt, vagy abbahagyták a munkát, mert – hitük szerint – különben véres lesz a tej. A véres tejet a tüzes kemencébe kellett önteni, akkor megjelent az, aki megrontotta a tehenet, és jól elverhették a károsultak. A másik módszer az volt, hogy a véres tejet a vályúba öntötték, és addig verték vesszősöprűvel, amíg oda nem ment, aki megrontotta a tehenet. Nem állhatta ugyanis a verést, mert ő érezte, neki fájt, „égött a pofája tűlle”, ezért aztán könyörgött, hogy ne verjék tovább.
Ha kelések, csúnya sebek miatt szenvedett valaki, akkor fából vagy rongyból készítettek babát, amit a gyerek szívesen magához vesz. Ezt minél cifrábban felöltöztették, majd háromszor megnyomkodták vele a sebet, aztán éjszaka, némán kivitték a keresztúthoz, s ott letették a földre. Ezzel elvitték a szerencsétlenséget a háztól, aki viszont megtalálta, fölvette a babát, az magához vette a rontást.
A viselet a mai ember leggyakrabban változó kísérője, lévén divatfüggő. Jó tudni azonban, hogy ez a változékonyság nem volt mindig ilyen eleven: a régi magyar paraszti viselet évszázadokon át csak egészen csekély eltéréseket mutatott. Bizonyos különbségek jobbára tájegységenként tűntek föl. Ugyanazon a vidéken, azonos időben leginkább a falusiak, és a „kinn háló” pusztai pásztornépek, a ridegek viseletében jelentkezett sajátos különbség. A pásztorfélék mindig konzervatívabban öltözködtek, mint a falusiak, lassabban követték az öltözködés változásait, amelyek nyugatról keletre, városról falura, faluról pusztára terjedtek
Ebben a kényelmes tempójú változási folyamatban a XIX. század második felétől mutatkozott feltűnő gyorsulás. Ekkor viszonylag hirtelen kezdtek visszaszorulni az öltözködés, viselet hagyományos formái. Előbb a módosabb falusi gazdarétegre kezdett hatni a kisnemesi, értelmiségi-iparos, polgárosodó mezővárosi öltözködés, majd tovább terjedt a szegényebb rétegek körében.
Kikerültek a rendszeres használatból a paraszti viselet házi munkafolyamatai és szerszámai is. A len meg a kender a gyáripar nyersanyaga lett, a kamrában porosodtak a tiloló, nyűvő szerszámok, szövőszékek. Elcsöndesedtek a fonóházak, ahol ismeretségek, barátságok, szerelmek születtek. Nem szőtték-varrták már a kertben termett anyagokból otthon a ruhaneműt az asszonyok. Kelendőbbek lettek a vásári portékák, a bolti áruk, terjedt a városi-kispolgári módi.
A városi módi föltűnő vidéki terjedését rosszallotta Szász Károly püspök templomi prédikációjában az 1892-es vecsei püspöklátogatáskor. Így dorgálta az asszonyi nemhez tartozó híveit a szószékről a püspök: „Már a szegény osztályhoz tartozó nők és leányok is kalapot és kesztyűt kívánnak, hogy tessenek.”
Ha az időben szűk egy évszázadig tartó polgárosuló ruhacserét a falusi viselet megváltozása reformjának tekintjük, akkor ehhez képest forradalmi az a változás, ami nagyjából a XX. század második felében, mintegy fél évszázad alatt zajlott le. E néhány évtized erőszakosan kisöpörte a faluból annak minden valamire való hagyományát, helytörténeti gyűjteményekbe, tájházakba szorította vissza, helyi hagyományőrzők színpadi jelmezévé degradálta a falusi viseletnek még az előzőekben kialakult, polgári jellegű változatait is.
A fentebb vázolt folyamat természetesen érvényes Dunavecsére. Sőt ez a kétszeri nagy változás nemcsak a viseletre igaz. A mindennapi életre, a munkafolyamatokra és használati tárgyakra, a szokásokra, hiedelmekre, az egész életformára is az. A legidősebbek, akik még emlékeznek a régi Vecsére, azok is inkább a két világháború közti hagyományokra gondolnak, azokra az időkre, amit ők éltek át gyerekként, szüleik, nagyszüleik felnőttként.
Tavasztól őszig, a nagy dologidőben a férfiak mezítláb, féllábszárig érő fehér vászon vagy daróc bő gatyában s úgynevezett „bornyúszájú” ujjú, rövid vászon- vagy darócingben jártak. Ezt hordták ünneplősnek is, csak jobb anyagból, díszesebb változatban.
A gatya télire is maradt, de ilyenkor a fölső viselet kiegészült: a fő darab a szűr vagy bunda, a suba, a ködmön, később a béleletlen, vagy báránybőr béléses posztókabát (mándli) volt szokásban. Az ünneplős mándli díszes gombokkal, zsinórosra készült. Szívesen cifrázták a mesterek a szűrt meg a subát is. Télire hordták a bőr- vagy posztónadrágot. A fejfödő nyáron a kalap, télen a süveg. A kalap, süveg, sapka, kucsma formájában, anyagában is változatos. Másféléket viseltek a fiatalok és az öregek, másféléket a pásztornépek és a parasztok. Lábbelinek a bocskort és a csizmát használták. A vecsei csizmadiák messze földön híres terméke volt a rámás, bokában-szárban ránc nélküli csizma.
A lányok, fiatalasszonyok hétköznapi viselete a tunikos, ráncos, hosszú és bő kékfestő- vagy kartonszoknya ingujjal, az ing nyaka madzaggal volt megkötve. A részekből szabott karton, vagy maguk szőtte házivászon szoknyán tizenhárom fodor díszlett, ezeknek a széle más színű anyaggal volt beszegve. A szoknya szélét koptatóval szegték. A réklijük kívüleresztős, az anyaga festő vagy delin, elöl sok apró gombbal nyakig záródott. Nyaknál fehér-fekete csipkefodor díszítette, ugyanilyen fodor volt a kézelőkön. Télire a magas nyakú, fekete szövet rékli járta, válltól induló három számedlival. Ezek béleltek voltak, a bélést „nyőstén mög kan” kapocs tartotta össze, a rékli meg gombos vagy patentos volt. Az alsószoknya ki volt slingelve, de volt olyan is, amelyiken „vött” csipke volt, fehér sifonból készült, a téli pedig pikéből. A leggyakoribb ruhaszövetszínek ezek voltak: a sötétkék, a kávészín, a tengerzöld és a sötétszürke.
A fölső kabát, a vikler ünneplő változata bársonyból készült, harang alakúra szabták. Tavaszra gyöngébb anyagból. Voltak egészen a földig érő, báránybéléses viklerek. Ujjatlanok, két lyukkal, azon dugták ki a karjukat az asszonyok.
Fekete klott vagy ternó anyagú ruhában esküdtek, elöl gyöngyös a blúz, a szoknya szélét nagy, rakott fodor díszítette, meg egysoros fekete zsinór. Két alsószoknyát viseltek a ruha alatt. Fekete, fényes, magas sarkú „ebelasztin” félcipőt viseltek, koszorú és fehér fátyol egészítette ki az esküvői öltözéket.
Jó időben mezítláb jártak a lányok meg az asszonyok is, hidegben strimflit (harisnyát), papucsot, bocskort, piros kordováncsizmát viseltek. Később, főleg ünneplőre, fűzős, lapos sarkú félcipőt hordtak. Viseltek bársony meg posztó anyagú cipőt is, félfűzőst. Piros vagy kék kötött kapcát (harisnyát) húztak nyáron a félcipőhöz, amit a nők maguk kötöttek.
A lányok egy vagy két ágba fonták a hajukat, aztán kontyba tűzték. Régebben pártát viseltek, utóbb pántlikát, az asszonyok főkötőt, később inkább kendőt. A fekete ternó, karton vagy delinkendőt az áll alatt kötötték meg, a keményített csücskök kétoldalt elálltak. Úgynevezett hálókapizsonyt az asszonyok hordtak a fejükön. A fiatalabbak fehér „pargetbű” valót, a „szülikék” feketét. A kapizsont az asszonyok maguk csinálták, ez olyan volt, mint a „fékető” (főkötő).
A század első felében egy Bazsóné nevű vecsei özvegyasszony készítette az ünneplő kalapokat, főkötőket messze környék lányainak, asszonyainak. A Bazsóné kalapjai föl voltak díszítve bársonnyal, tüllel, csipkével, és bokréta is volt rajtuk. A necc féketőt, amit csak jó időben hordtak, szorosan a hajra húzták. Az ünneplő változat csupa gyöngy volt, erre kötötték rá a kendőt, ami leginkább rojtozott bársony anyagból készült.
Az apróságok öltözéke jó időben egy szál ing volt. Őket hívták „eggy-ingös gyeröknek”. Később, iskoláskorban már megkülönböztette a ruhája a fiút a leánytól: akkor már hasonlóan öltözködtek a felnőttekhez.
Kara János vecsei honvéd portréja az első világháború előtt
A vecsei sokadalmak fontos kelléke: volt a Borostyáni család körhintája
A Bolyó házaspár az 1890-es években
Gál József és felesége
Két vecsei legény (Bolyó József és Németh Károly) a bajtársakkal a közös hadsereg mundérjában, 1907-ben
