Egy rangos mezőváros

Teljes szövegű keresés

Egy rangos mezőváros
Közel két évszázadon át, a mohácsi csatavesztéstől a XVII. század végéig feküdt a hadak útjában Vecse és környéke. Nem volt könnyű átvészelni a nehéz időket, nem volt könnyű megmaradni török rablók, tatár hordák, magyar kóborlók, német martalócok, rác bandák szorításában: a megmaradásnak ezt a képességét elismerve nevezik a Dunamellék falvait a történészek gyakran maradványtelepüléseknek.
Ezekre a maradványfalvakra békésebb, javakat gyarapító idők jöhettek volna a XVIII. század elején: nem véletlen hát, hogy az itt élők csak nehezen, tétovázva álltak Rákóczi fejedelem zászlói alá. Joggal tartottak a Bécs által nemrégiben a Délvidékre befogadott szerbektől (ahogy akkor nevezték őket: a rácoktól), akiket a török elleni határőrizetre telepített le a császári udvar, és akikkel mostantól zsarolhatta a magyarokat, ha erre volt szüksége. Amikor Rákóczi 1703 októberében kiadta oltalomlevelét, mégis a pártjára állt a Duna–Tisza köze, de a rácok még ugyanabban az évben rajtuk ütöttek. Ezek a támadások a szabadságharc idején azután többször megismétlődtek.
Később a fegyveres harcban is részt vettek a vecseiek, még ha nem is esett ez a táj a szabadságharc főbb hadszínterei közé. A fejedelem Duna–Tisza közi hadainak egyik vezére, Andrássy István gróf beszédes parancsban üzente meg a férfinép számára a legfőbb teendőjét a szabadságharc elején: „Minden külön kenyeres fegyvert fogjon!” Hamarosan maga Rákóczi is beköszönt erre a vidékre. 1704 tavaszán a Dunamelléken, Dömsöd és Solt között mozgott csapataival, eközben megfordult Vecsén is. Júniusig több környékbeli községből adott ki írásos fejedelmi parancsot. Soltnál át akart kelni a Dunántúlra, de a császári csapatok ezt a szándékát megakadályozták.
A szabadságharc hadi eseményeiről Rákóczi egyik kapitánya, Dálnoki Veres Gerzson később verses krónikát írt, s ebben megemlékezett a környékbeli s a vecsei katonai mozgásokról is: „Duna mellé étszaka szállánk Vecséhez, / Mingyárt hozzá kezdénk ott a költezéshez; / De másnap sok sajka érkezék Vecséhez, / Ez konfundál immár, lőttetünk is ehhez; / Ott megszaporodnak, Budáról lejönnek, / Simontornya, Földvár felől felsietnek, / De kettőnél többet bennünk el nem ejthetnek…” (A konfundál itt azt jelenti: a sajkások harcba keveredtek.)
1704 őszén és 1705-ben Bottyán generális vezette a környéken tartózkodó kuruc sereget. Parancsnoksága alatt szolgáltak a vidékünkön toborzott századok is. A forgandó hadiszerencse következtében hol a kurucok, hol meg a labancok, máskor meg a kíméletlenül pusztító rácok uralták a Dunamelléket. 1710 nyarán még egyszer visszatért Vecsére és környékére a fejedelem, újra a Dunántúlra keltek volna át a kuruc csapatok, de ez a szándékuk sem valósulhatott meg. Hamarosan bujdosni mentek a kurucok, s csak a régi jó hírük maradt vissza a nép emlékezetében. De visszamaradtak a féltve őrzött kuruc tábori sípok, a tárogatók is. A hatalom tiltotta hangszert sokáig csak titokban vehették elő az utódok, mégis gondosan vigyázták 1848-ig, a következő nemzeti szabadságküzdelmek évköréig.
Épp hogy csak véget ért a Rákóczi-szabadságharc, hamarosan újra a katonaságé lett a fő szerep vidékünkön. A Délvidéken zajló török háborúba gyülekeztek, illetve vonultak át a hadak Vecsén és környékén. Nádorfehérvár fölszabadításával elmúlt ez a háború is, de a katonai terhek tovább sújtották őket: az 1720-as években Pest vármegye egy lovas- és egy gyalog-ezredet volt köteles tartani, elszállásolni meg élelemmel és takarmánnyal ellátni. A falu kötelezettsége két törzstiszt ellátása volt, a hozzájuk tartozó katonákkal együtt.
1730-ban járta be a környék falvait, a Dunamellék településeit Bél Mátyás, a pozsonyi tudós pap, miközben a Magyarországról szóló latin nyelvű honismereti munkájához gyűjtött anyagot. Sorra írta le a solti járás településeit Dömsödtől Soltig. Már a bevezető fejezetben idéztünk egy kisebb részletet a Vecsét bemutató bekezdésből, olvassuk most az idézetet tovább: „Vetse vagy melléknevével Duna-Vetse… Vannak neki szőlőskertjei, jó gyümölcsei, hasonló legelői és tágas rétjei, de ezek sem esnek az árvizek veszélyén kívül. Különböző emberek birtokolják. A lakosai magyarok, akik mind erkölcseikre, mind a mezőgazdaság iránti vonzalmukra nézve csaknem megegyeznek az előzőkkel (a szomszéd falvak lakóival – B. M.). Erkölcseik feddhetetlenségeit tekintve jobbak is.”
Vajon honnan szerezhette Bél Mátyás a vecseiek jó erkölcseit bizonyító megállapítást? Lehet, hogy a rátarti helybeliek jellemezték így saját magukat? Aligha. A tudós szerző efféle minősítéseket ellenőrizetlenül biztosan nem fogadott el. Valószínűbb, hogy a környékbeliektől hallotta. Ha így volt, ezt ugyancsak nagy elismerésként olvashatták volna a vecseiek – ha értenek latinul. Meg ha hozzáfértek volna a mű kéziratához, hisz a szerzőnek ez a munkája a maga idejében nem jelent meg nyomtatásban.
A lakosság számát, társadalmi összetételét és gazdasági viszonyait részletesen felmérő összeírás készült 1728-ban Pest megyéről. A lajstrom szerint „régóta lakott hely” ez a falu, háromnegyed része örökjogon a Földváry családé, egynegyede Szentmiklósy Miklós birtoka. Mielőtt a jobbágyokat név szerint fölsorolná és anyagi viszonyaikat ismertetné, az összeírás készítője rövid, szöveges bevezetőben mutatja be a település általános gazdasági helyzetét, jellemzőit.
A falu társadalmának élén Deák György bíró áll, őt az esküdtek követik, öten. Utánuk sorjáznak a jobbágyok, az általuk művelt földterület nagysága, anyagi erejük szerinti rendben. Köztük számos régi, de máig élő vecsei családnév: Balogh, Bíró, Borbély, Kovács, Mészáros, Orr, Péter, Szalay, Vörös stb. (A nevek közül néhánnyal már 1488-ban találkoztunk.) A sor végén, elkülönülve következnek az önálló háztartással bíró özvegyasszonyok, összesen hatan. Két jobbágy neve után megjegyzi az összeíró, hogy „kaszával és kapával keresi kenyerét”, Buday János neve után olvasható a titulusa: falusi szolga, Bizi Andrásról pedig azt rögzíti az összeírás, hogy „koldulásból él.” A földesurain kívül a Földváryak ispánja és maga a község bírt még jelentősebb földdel. A lista legvégén szerepelt még tizenkilenc „idegen szőlőbirtokos” is, ők a szomszédos Szalkszentmárton és Apostag jobbágyai voltak.
Vajon kiket talált volna még életben közülük s a családtagjaik közül az összeíró, ha egy jó évtizeddel később, valamikor 1740 nyarán újra Vecsére érkezik? Az 1730-as évek végén ugyanis újabb csapás, pusztító járvány érte a sokat szenvedett országot. A korabeli szóhasználatban „döghalál”, más néven „guga halál” néven emlegetett pestis 1739 második felében délről észak felé terjedve érte el a Duna menti községeket, köztük Vecsét is. Egészen 1740 tavaszáig tartott a járvány miatti vesztegzár, naponta temették vagy inkább rémülten kapkodva elföldelték a járványban elhullott hozzátartozóikat a még életben maradottak. Végül a vecsei lakosság mintegy harmadát vitte sírba a halálos kór.
Az elhaltak pótlására főként a Felvidékről érkeztek új betelepülők: többségükben evangélikus tótok, akik Vecsén reformátusokká lettek és idővel elmagyarosodtak. Ekkoriban indult meg a cigányság szórványos beköltözése a környékre, így a faluba is. Róluk 1768-ban készült el az első külön, országos összeírás. Az akkori adatok szerint négy családban tizenhét cigány élt Vecsén, valamennyien 35 éven aluliak és katolikusok voltak.
A járvány elmúltával újabb békés, lélekszámban, anyagiakban és szellemiekben gyarapodásra alkalmas évtizedek következtek. Ezekben az évtizedekben leginkább a természeti csapások okoztak károkat: a mély fekvésű vidéket különösen gyakran sújtották a medréből kilépő Duna visszatérő áradásai. Olykor egy-egy vakon lesújtó villám vagy éppen az emberi felelőtlenség okozott kárt: valamelyik szabad kéményből, vagy pörzsölődő disznóról elszabaduló szikra borította tűzbe a zsúppal, náddal fedett házakat, utcasorokat. De ha a víz visszahúzódott, a tűz lecsillapodott, a szívós, leleményes ember elegyengette a föld színén a sárrá ázott otthon maradványait, aztán újra fonta, sarazta a sövényfalakat, fölrakta a tetőzetet, s szántotta-vetette tovább a fölszáradt földeket, járatta a jószággal a levonult víz nyomán a legelőket, kaszálta a víztől dússá lett réti füvet. Így lassan mégis csak nőtt a lakosság száma, s gyarapodott a nép javaiban is.
A lélekszám növekedése, a jobbágyok anyagi gyarapodása, gazdagodása, bővülő társadalmi rétegződése, a település szolgáltatásainak fejlődése, szellemi erősödése megnyitotta Vecse számára a mezővárosi ranghoz vezető utat. Mária Terézia királynő adományaként 1761-ben faluból évi négy vásár tartására jogosult mezővárossá lett a település. Az új mezővárosnak már Dunavecse a hivatalos neve: a század első felében bukkant föl először a megkülönböztető jelző a régi név elé illesztve. Néhány évtizedig tartó kettősség után a hivatalos használatban állandósult a Dunavecse név, a helyi és a környékbeli nép nyelvén viszont továbbra is csak Vecse maradt a szokásos elnevezés. Az erre az alkalomra készített városi pecsét körirata is a teljes nevet tartalmazza, bár rövidítve: D. VECSE M. VÁROSSA PECSÉTI 1761. A pecsét közepén a címer fő eleme, mint az előző, 1728-as falupecsété is, a szőlőfürt, ami a Földváryak címerében is szerepelt.
Az újdonsült mezőváros elöljáróságára mindjárt igen nagy feladat várt: elő kellett készíteni az úrbéri rendezést, elvégezni hozzá az előzetes felmérést. Végül 1770-ben készült el „Duna Vecse Mező Várossának Urbariuma”, vagyis Vecsén is érvénybe lépett Mária Terézia rendelete, amely rendelet a jobbágyok és földesuraik viszonyát volt hivatva rendezni. Az eltérő népesedési viszonyok és táji adottságok miatt ugyanis korábban eltérő megállapodásokat kötöttek az egyes vidékek, települések földesurai és jobbágyai. Ezek a különbségek tovább nőttek, amikor meghatározatlan időközönként módosították, megújították az egyes megállapodásokat. Ezen a rendezetlenségen akart változtatni Mária Terézia, amikor az 1760-as években elhatározta az úrbérrendezést. A rendelet a jobbágyok helyzetét is enyhítette valamelyest azzal, hogy központilag szabályozta urak és jobbágyok viszonyát. Ez a szabályozás a jobbágytelkek egységnyi nagyságának meghatározásával, majd az ehhez kapcsolódó határrendezéssel is járt. A rendezés előtt kilencpontos kérdőívre kellett válaszolniuk a települések elöljáróinak. A válaszokból kikerekedő jegyzéket a főbíró, a nótárius (jegyző) és több esküdt (tanácstag) írta alá.
A vecseiek válaszából kitűnt, hogy a falu és a földesúr viszonyát régóta kontraktus (szerződés) szabályozta. Ezért robotot nem teljesítettek, magukat szabad jobbágyoknak tekintették. Szerződés szerint használták a kocsmát és a mészárszéket. Fontosnak tartották fölpanaszolni a Duna rendszeres kiöntését s a gazdálkodás ebből adódó bizonytalanságait.
Milyen lehetett Vecse településképe a XVIII. század utolsó harmadában, a mezővárosi rang megszerzése után? Még az eredeti, régi formájában létezett akkoriban a Duna mellé simuló halmaztelepülés. A kis területen összezsúfolódó belső porták a hossztengelynek tekinthető Pest–Baja országút két oldalát szegélyezték. A néhány középület (városháza, parókia, iskola, fogadó) a század közepén épült templom körül csoportosult. Eleinte még a templom előtti tágas tér volt a vásárok helye. A szűk porták, a sűrűn, rendezetlenül álló házak közti keskeny, girbegörbe zugok, az úgynevezett likak biztosították a közlekedést.
A kis, belső portákon nem jutott hely a kezes jószág tartására és a betakarított mezőgazdasági termékek tárolására sem. A lakóövezeten kívül, de annak közvetlen szomszédságában az úgynevezett külső, nagyobb telkeken álltak a jószág teleltetésére épített istállók, aklok. Ezeket a külső részeket istállóskerteknek vagy akloskerteknek hívták a helybeliek, ezt a településtípust pedig két beltelkes településnek nevezi a néprajztudomány. Itt dolgoztak és éltek a gazdasági alkalmazottak és a család nőtlen férfi tagjai, a fiatal legények. A kertek a férfiak életterének számítottak, ide nők nem tehették be a lábukat. A hatóságok különösen odafigyeltek a kertekre, mert itt számos kétes hitelű idegen, a törvényt könnyen megszegő gyanús alak húzta meg magát. Sokáig tiltani igyekeztek a kint lakást, később pedig, noha a belső lakóövezet egyre szűkebbnek bizonyult már, azt is igyekeztek meggátolni, hogy lakóházakat építsenek ott.
Vályi András lexikona, az 1799-ben megjelent „Magyar országnak leírása…” így mutatta be a korabeli Dunavecsét: „Vecse. Duna Vecse Magyar Mezőváros Pest Vármegy. Földes Urai Földváry Uraságok, lakosai reformátusok… 3 nyomásbeli határja szűk, kevés gabonát terem, földgye homokos, és legelőből áll; szőlejek szükségekre elég; pusztákat árendálván lakosai, bővelkednek búzával, zabbal, árpával, juhokkal és szarvas marhákkal.”
A leírás a vecseiek régi gondjára utal: az Apostag és Vadaspuszta közé szorult, keletről Csanád és Fehéregyháza által bezárt csekély határ egyre kevésbé volt elég a lakosság eltartására. Valamire menni, megélni csak akkor tudtak, ha bérelhették, legeltetésre, jószágtartásra használhatták a környező pusztákat. Közülük is legtartósabban a két közeli szomszédot, Csanádot és Fehéregyházát. Csakhogy a földbérlés nem ment zökkenőmentesen: a vecseiek perek sorát vették a nyakukba. És a végén ők húzták a rövidebbet…

A falu pecsétje az 1728-as összeíráson: fő motívuma a Földváry-család címerében is megtalálható szőlőfürt

Az 1744-ben épült református templom egy 1897. évi képeslapon

A templommal egykorú nagyharang

Egykori céhláda a helytörténeti gyűjteményben (Székely Péter felvétele)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT