Járvány, árvíz, forradalom
Járvány, árvíz, forradalom
A falu élete az új, a XIX. évszázad első felében továbbra is közvetlen hadi fenyegetettség nélkül, békességben telt. A legtöbb kárt a természeti csapások: árvizek, járványok, tűzvészek hozták, a lakosság legnagyobb terhét az adó, a település gondját a bérleti és határperek perek sora okozta. A szerződéses jobbágyok fizették a szerződésből rájuk eső összeget, a taksát, ezen kívül fizetniük kellett a hadiadót (dica), és a megyei közigazgatással kapcsolatos kiadásokat. Rájuk hárultak a só szállításának a terhei is. A máramarosi meg az erdélyi sóbányákból a Tiszán és a Maroson leúsztatott sót Szolnokról vagy Szegedről kellett Vecsére, a Duna partján fölépített sóházba fuvarozni, ahol megtörtént az elosztás a környező települések között. A korabeli sótérképek tanúsága szerint a szállítmány egy részét a Dunán úsztatták Földvárig, s onnan kocsikon vitték Veszprémbe.
Hadiadót azért kellett a falvaknak fizetni, mert háború persze most is volt, még ha a seregvonulások ezekben az évtizedekben el is kerülték a környéket. A Napóleon elleni, távoli tájakon, messzi országokban zajló hadviselésben érdekelt volt Ausztria s így Magyarország is.
Ez a háború az adózáson túl közvetlenebbül is érintette a férfi lakosságot, a vecseieket éppúgy, mint a többi magyar települését. Valahonnan pótolni kellett az egymásra következő hadjáratok emberveszteségét, ezért aztán mind gyakoribbakká váltak a verbuválások.
A katonaállítás vagy verbunk idején a városháza elé kitűzték a vörös lobogót. Összegyűlt a nép, szólt a zene, nyalka huszárok járták a táncot. Folyt a bor meg a beszéd a katonaélet szépségeiről. Néha egy-egy virtuskodó hajlandóságú legény is beállt a táncot járók közé, s egy-két pohár bor után sor került a parolára, a fejekre fölkerült a huszárcsákó, az asszonynép siratta a hős ifjút, a férfiak büszkén veregették a vállát. Mikor kitelt a létszám, sorba álltak a legények, s indult a menet a táborba, a katonai kiképzésre. A környék falvaiból rendszerint Vecsén gyülekeztek az újoncok, majd innen indultak Pest felé. Más volt a helyzet, ha a településre kirótt szám nem telt ki az önként parolázókból: főhetett a feje az elöljáróságnak, honnan teremtse elő a szükséges létszámot. Olykor erőszakosabb eszközökhöz kellett folyamodni, „kötéllel fogdosni” a katonának való legényeket.
A gazdálkodás nagyobb szabadsága miatt a súlyos adóterhek ellenére lassanként nőtt a jobbágyok közti vagyoni különbség. Fokozatosan kialakult a mezővárost vezető, közéletét irányító módosabb paraszti réteg. Közülük kerültek ki az elöljárók: a bírók meg az esküdtek, presbiterek. 1836-tól már földesúri beavatkozás nélkül választhatták meg a vecsei jobbágyok is a bíráikat, esküdtjeiket, jegyzőjüket. Mivel ezek az elöljárók különféle előnyökben részesültek – vagy épp részesítették önmagukat –, így például részleges vagy teljes mentességet kaptak a közterhek vállalásából, ez tovább növelte a különbségeket. Ez a rétegződés fokozta a zsellérek és a „pógárok” (gazdag parasztok) közti ellentétet, feszültséget. Legtöbbször a nincstelen zsellérfiakra maradt például a katonáskodás kényszere, ők viszont gyakran menekültek e kényszer elől a betyárok közé.
A Dunavecsét uraló Földváry család osztatlanul birtokolta a falu, illetve Csanád- és Fehéregyháza-puszta határát. Telkes jobbágyok bérelték a nem helyben élő uraság birtokát. A viszonylag olcsó bérlet lehetőséget adott arra, hogy vagyonukban megerősödjenek a bérlő gazdák. 1818-ban például, amikor a vecsei elöljáróság ismét bérbe vette a távolabbi Szentimrepusztát a javaival együtt (kocsmák, mészárszék, malmok, halászat, vadászat), a bérletet Simon Péter bíró és az esküdtek felosztották, és továbbadták a fizetőképes jobbágyoknak művelésre.
A szántók csekély volta miatt a zselléreknek nem, vagy csak alig jutott bérlet. Míg 1770-ben a 333 telkes jobbágyra 176 földtelen zsellér jutott, ez az arány 1828-ra megfordult: 298 telkes jobbágy és 572 zsellér élt Vecsén. Két emberöltő alatt tehát valamelyest csökkent a telkes jobbágyok száma, miközben jelentősen nőtt a nincsteleneké. A kialakult gazdálkodási rendszer azonban – bár belső feszültségektől nem mentesen – mégiscsak biztosította a földtelen zsellérek szűkös megélhetését is, akik a módos bérlők számára végzett napszámos munkából, esetleg kisebb darab földek átvett bérletéből tartották el a családjukat.
A bérletek körüli viták miatt azonban nem csak a városon belül támadt feszültség. Rendszeresen pereskedett egymással a városi elöljáróság és a Földváry család is. Bonyolult és hosszadalmas határper kezdődött még 1793-ban, és folyt a XIX. század első felében az apostagi fölbirtokos Fáyak, Vecse város és a Földváryak közt a dunai sziget birtoklásáért. Ez a sziget viszonylag kései keletkezésű volt. Egy kis darab zátonyt növelt a folyó a maga hordalékából mind nagyobbra, s afféle senki szigetének, illetve éppenséggel a saját magukénak tekintették a peres felek.
Árvizek, járványok, tűzvészek. Természeti csapások, amelyek békeidőben is bajt, pusztulást hoztak az emberekre – írtuk a fejezet elején. Dunavecsének volt része bőven efféle csapásokban a XIX. század első felében. A két legsúlyosabb a harmincas években érte a mezővárost. Előbb a kolera pusztított: 1831-ben néhány hónap alatt négyszáznál több áldozatot szedett. Augusztusban naponta tíz-tizenöt ember halt meg a lakosságot szinte megtizedelő járványban. Vecse lélekszáma tíz százalékkal csökkent ebben az évben. Talán a nagy járvány szomorú következményei is hozzájárultak: 1834-ben nyílt meg az első patika Vecsén. A Megváltóról elnevezett gyógyszertárat Klimkó Antal alapította.
Míg a kolera emberéleteket követelt, néhány évvel később az árvíz a javakban okozott tetemes károkat: a várost 1838. március közepén szinte letarolta a jeges áradat. 133 ház dőlt össze, minden harmadik család otthon nélkül maradt. Az árvíz pusztításának százados évfordulóján, 1938-ban a református templom falára emléktáblát helyeztek az utódok. A táblán olvasható vers, Csiky Anna polgári iskolai tanárnő klasszikus időmértékre szabott rigmusa így idézi föl a hajdan volt szomorú eseményt: „Most száz éve a bősz Duna árja / Fölért eme pontig. // Ámde e hajlék állt, / S védte az Úr maig is.”
„A bősz Duna árja” 1838 márciusában a teljes árterületét, az ős-Duna hajdani vízjárását elborította. Elöntötte még a medertől tizenöt-húsz kilométerre fekvő kiskun mezővárosokat is. A Vecsével távoli szomszéd, Szabadszállás romba dőlt házainak egyike a város közismert mészárszék- és kocsmabérlője, Petrovics István és családja anyagi jólétét temette maga alá. Az egyik napról a másikra koldusbotra jutott mészáros még három évig küszködött az adósaival és az adósságaival, pereskedett a hitelezőivel, míg végül elárverezték a vagyon maradékát is. Aztán 1841 tavaszán, a lecsúszott „gyüttmöntet” maguk közül kivető, rátarti kiskunok közül Dunavecsére költözött a Petrovics család.
Az 1840-es évek legfőbb, a vecseieket legélénkebben foglalkoztató eseménye a város és a Földváryak nem nyugvó ellentéte, pereskedése volt. Természetes hát, hogy a helybeli gazdák (még mindig jobbágyok persze) érdeklődve figyeltek a reform országgyűlések vitáira, az országgyűlési ifjak követeléseire, a megfontoltabb reformerek biztató, de rendre kudarcba fúló törekvéseire. Közben pedig zajlott, majd ítélethez érkezett 1844-ben a szigetper, amit a Földváryak nyertek meg, de amit Vecse is, Apostag is fellebbezéssel vitt tovább. Zajlott közben az újabb per is, ugyancsak a földes-uraikkal, a szerteágazó Földváry családdal szemben, de itt már igen nagy volt a tét: a város meg a két szomszédos puszta határának használatából igyekeztek a felperes birtokosok kiszorítani a vecsei gazdákat.
Az éveken át húzódó jogi csűrés-csavarást azonban váratlanul háttérbe szorította a politika, méghozzá a parlamenti páholyokból az utcára vonuló politika: a Pest utcáin és terein március idusán kitört, sorsfordító forradalom, élén a népből jött, s népvezérré nőtt, néhány éve még Vecsén is otthonos poétával és ifjú társaival.
A Pesten történtek híre március 20-a körül juthatott el településünkre. Közvetlen postajárat nem volt ekkor még, a szemközti Pentelén működött az utolsó postaállomás, onnan hozták át a vízen a pesti újságokat, leveleket. De a hírek közvetlenebbül is eljutottak a mezővárosba: a József-napi híres pesti vásárról hazatérő vecseiek már hozhatták a röplapokat, a Tizenkét pont meg a Nemzeti dal példányait is. Nagyjából egy héttel a pesti forradalom után Vecsén népgyűlést tartott az elöljáróság, ahol ismertették és értelmezték a pesti eseményeket, meg a Tizenkét pont tartalmát. Főleg a jobbágyfelszabadítás érdekelte az ittenieket, azt próbálták megmagyarázni a vezetők.
Ám a föld nélküli, nincstelen zselléreket nem nyugtatták meg az egyébként is bizonytalan, tétova magyarázatok. Ők azért kezdtek lázongani, mert arra számítottak, hogy az urasági földek egy részét talán felosztják köztük, hiszen – mint mondták – „egyformán tartoznak a haza védelmére felállni és annak terheit viselni„. De a telkes jobbágyok sem értelmezték helyesen az új törvényeket, legalábbis a Földváryak szerint, akik ezért az igazságügy-miniszterhez fordultak panaszos beadványukkal. A vecsei jobbágyok félremagyarázzák a törvényt, mert nem akarják a bérbe vett földeket sem visszaadni, sem új bérleti díjat fizetni, noha ők személyükben felszabadultak ugyan a jobbágyokat sújtó terhek, kötelezettségek alól, a földesúri földeket azonban szabadon nem birtokolhatták, legfeljebb tovább bérelhették, esetleg megvásárolhatták volna – állt a földesurak beadványában.
Időközben Vecsén is megalakították a választmányt, az átmenet helyi önkormányzatát és a város rendjéért felelős nemzetőrséget, majd májusban megtartották a tisztújító választásokat. Június közepén került sor a nemzetgyűlési képviselők választására. A felső solti járás központja Vecse volt, itt a dömsödi Hajós Józsefet választották meg képviselőnek, miközben Petőfit Szabadszálláson gyalázatos fondorlattal kibuktatták a követségből. Pedig akár Vecsén is megpróbálkozhatott volna a követséggel a költő, június elején az izsáki barátai arra akarták rávenni, hogy az ő kerületükben induljon. Izsák pedig a vecsei kerülethez tartozott…
Júniusban aztán az embereket már leginkább a kezdődő harci események nyugtalanították. A Délvidéken Ausztria a magyar forradalom ellen lázította a határőrvidék szerb lakosságát. Ausztriának ez a galád magatartása már a Rákóczi-szabadságharc idején bevált, így most a régi receptet vették elő Bécs urai. A belső rend megtartására szerveződött nemzetőrség egyszerre sokkal fontosabb feladatot kapott. Meg kellett védeni az ország déli határait, az ott élő magyarokat. A hadügyminiszter önkéntesek toborzására és felfegyverzésére szólította föl a Délvidékkel szomszédos megyéket. A katonáskodásra alkalmas férfiak fegyver híján kiegyenesítették a kaszákat, megélezték a hosszú nyelű baltákat, úgy sorakoztak lelkesen, készen a hon védelmére, a nemzetőrség zászlaja alá.
Pest megye alsó része, Kecskemét és a solti járás települései összesen négy-ezer nemzetőrt állítottak ki és indítottak el július közepén a verbászi táborba. A Pest megyei települések fiataljai, soraikban a vecsei ifjakkal, egymás mellett harcoltak a szomszédos kiskunsági legényekkel. Volt is vetélkedés, olykor torzsalkodás a táboron belül, hogy ki a vitézebb legény közülük. A magyar sereg zömét a Bechtold tábornok parancsnoksága alá tartozó reguláris csapattestek adták. A tábornok parancsnoksága alá helyezték a nemzetőrcsapatokat is. Augusztusban többször megütköztek egymással a magyarok és a Szenttamásra befészkelt szerbek – váltakozó sikerrel.
Szeptemberben újabb veszély keltett riadalmat: ekkor már a Jellasics vezette, szintén ellenünk lázított horvátok is erősen mozgolódtak. A miniszterelnök parancsára megkezdődött a honvédsereg toborzása. Jellasics közben a Dunántúlon nyomult előre Székesfehérvár felé.
Szeptember utolsó napjaitól két héten át igen feszült volt a katonai helyzet a solti járásban is. Híre kelt, hogy Jellasics Soltnál át akar kelni a Dunán. Szeptember végén a Dunamellék népfölkelői Szalkszentmártonban gyülekeztek, hogy megvédjék a Duna vonalát a lehetséges támadástól. Kökényessy Szaniszló őrnagy a solti átkelőhelyet védte népfölkelőivel, Görgey Artúr pedig a Csepel-sziget déli csúcsát szállta meg katonáival, hogy ott tartsa fel a horvátokat, ha át akarnának kelni a bal partra. Közben lezajlott a pákozdi csata, Görgey pedig elfogta és Lórévnél felakasztatta az áruló Zichy Ödön grófot. Október elején a környékbeli népfölkelők is átkeltek a Dunán, és részt vettek a győztes ozorai ütközetben.
Az őszi hónapokat átmeneti nyugalom jellemezte, csak a déli végeken folytak tovább a váltakozó sikerű csatározások a szerbekkel. December közepén azonban a császári fősereg nagy erőkkel indult meg az ország közepe felé. Az év végén a kormány elhagyta a fővárost, 1849 januárjában pedig – másfél évszázad után – ismét ellenséges katonaság szállta meg a Duna–Tisza közét.
Kossuth népfölkelésre szólította fel a megszállt területek lakosságát. Pest megyében elsősorban a Dunamelléken, Kalocsa, Solt és Dunavecse környékén hatottak a kormányzó mozgósító szavai. Szeles Lajos kormánybiztos és a ráckevei Ács Károly szervezték az ellenállást. A gerillacsapatok egy hónapon át távol tartották az ellenséget, megzavarták ellátásukat és erőik összevonását. A solti felkelők egyik bátor tette volt, hogy március elején áthajóztak Dunaföldvárra, és kiűzték onnan az osztrák őrcsapatot. Letépték a császári címereket, zászlókat, majd diadalmasan hazatértek. Éjjel a császári katonák váratlanul viszonozták Solton a látogatást, de a helybeliek hősiesen szembeszegültek, és sikerült kitartaniuk addig, míg a vecsei jegyző, Fülöp György megérkezett a felmentésükre gerillacsapatával.
Egy héttel később, március 12-én, Gergely napján Vecsén már tragédiába torkollt a Bernáth Lajos vezette helyi népfelkelők meggondolatlan akciója. A Dunán egy ellenséges gőzhajó haladt felfelé. A csabonyi sóházaknál a gerillák rálőttek, a hajó viszonozta a tüzet. Ekkor a csapat Vecse felé kezdett visszavonulni, de két vakmerő férfi mélyen begázolt a vízbe, és közülük az egyik, Bognár Sándor, olyan szerencsésen – vagy talán inkább szerencsétlenül – célzott, hogy eltalálta a kormányost. A hajó erre visszafordult, és bosszúból két órán keresztül ágyúval lőtte a védtelen várost, csak a lelkész vezette fehér zászlós küldöttség kérésére szűnt meg az ágyúzás. Dunavecse fele leégett, egy tizenhat éves lány meghalt, a templomtoronyban sokáig látszott egy ágyúgolyó, félig a falba fúródva.
A tavaszi hadjárat sikerei nyomán aztán rövid időre újra felszabadult a Dunamellék is, de a nyár közepén az orosz–osztrák túlerő már a végső összeomlással fenyegetett. Július elején Pest megye egyes vezetői és települései a kormány felhívására ismét megpróbálkoztak az ellenállással, ám a hatalmas túlerővel szemben most nem volt esély a győzelemre.
Ács Károly a Csepel-szigeten próbálta népfölkelőivel megállítani az ellenséget. A kunszentmiklósi Gergey Károly Kossuth parancsára Szalkszentmárton és Dunavecse környékén szervezte az ellenállást. Ennek a szabadcsapatnak volt tagja Kardos István szalkszentmártoni tanító, Petőfi egyik korábbi barátja. Az ő emlékirataiból tudjuk, hogy ez a csapat július közepén Dömsödön tartózkodott, ahonnan Kunszentmiklósra, Tassra majd Szalkon át Vecsére vonultak vissza, miközben mindenütt felkelőket toboroztak. Július vége felé azonban a Pest felől közeledő túlerő láttán a sereg szétszéledt, a vezetők Solton át Szegedre menekültek, ahová a kormány is húzódott. Július végén bevonultak Vecsére is a megszállók.
A város egy év alatt 370 katonát küldött a honvédseregbe a magyar szabadságért, s most elkezdte megfizetni a szűkre szabott szabadság árát.
Legalább kétszáz éves Nagy Pál uram háza, Petőfi egykori szállása (Somogyi György felvétele)
Petrovics István bárdja a helytörténeti gyűjteményben (Székely Péter felvétele)
A református parókia épülete
