Vége a régi világnak | Száz Magyar Falu

Vége a régi világnak

Az 1930–1945 közötti évek jelentős fordulat alapjait rakták le a falu életében. Számos olyan változás történt ekkor, amelyek után Dudar már nem lehetett olyan, mint azelőtt volt. Tomori Viola és a külföldi falukutatók ugyan még régi parasztkultúráját és társadalmi szerkezetét jöttek tanulmányozni (még megtehették), de a közösség zárt világa akkor már kezdett fellazulni. Az első réseket a képzeletbeli falon a visszatért kivándorlók és a háború után hazatérő katonák ütötték. Az otthoni izolált világuktól merőben eltérő viszonyokról szerzett tapasztalataikat megosztották a falusiakkal. A település egész közösségének visszafordíthatatlan átalakulása akkor következett be, amikor a távolabbi világ minden korábbinál erőteljesebben jelent meg az életükben. Ennek a folyamatnak a kezdetén a villamosítás, a végén a bánya megnyitása áll.

Veszprém megye falvainak villamosítására az 1930-as években került sor, amikor a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaság, illetve veszprémi leányvállalata, a Pannonia Áramszolgáltó Részvénytársaság kiépítette a tatabánya–veszprémi távvezetéket. E célból Körmendy Ékes Lajos főispán kezdeményezésére a megye községeit szövetkezetbe tömörítették.

Az 1927 márciusában tartott dudari képviselő-testületi ülésen a jelenlévők a vármegye villamos árammal való ellátásának és a Veszprém Vármegyei Villamossági Szövetkezet megalakításának támogatásáról határoztak. 1927. augusztus 14-én döntöttek a villamossági szövetkezettel való szerződés megkötéséről. Ebben évi ezernyolcszáz kilowattóra „köz- és magánvilágítási áram” elfogyasztását vállalták, és összesen tizenkét negyvenwattos és egy százwattos közvilágítási lámpa felállítását kérték. 1929-ben, amikor már megkötötte a szövetkezet a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársasággal a szerződést a megye villamosítására, a községek üzletrészt jegyezhettek: Dudar két üzletrész jegyzését vállalta. A település villamosítására 1932-ben került sor.

A háború befejezése után egy jó évtizeddel merült fel először, hogy a háborúban elesettek tiszteletére „Dudar község a hősi halottak ligetét megvalósítani óhajtja”. Az 1929. január 13-án hozott községi határozat szerint a hősök emlékfáit – „melyek nemes almafák legyenek” – a templomkertben kell ültetni. Néhány év múlva megfogant a gondolat, hogy a fánál maradandóbb kőbe vésve kellene megőrizni a háborús áldozatok neveit. Hogy ez a terv megvalósítható legyen, előbb komoly rendezési munkálatokat kellett elvégezni, ugyanis az emlékművet a községháza előtt tervezték felállítani, a főutcának azon a szakaszán, mely olyan keskeny volt, hogy „nyáron, takarodás idején két megrakott szekér egymást elkerülni nem tudta”. Ráadásul a községháza és a községi kovács háza közötti részen az út és a házak között egy „valósággal életveszélyes”, mély és meredek árok húzódott, melyet „szépészeti okból” is kívánatosnak találtak befedni.

1935-ben a községházától lefelé indulva kezdték meg az árok befedését. 1937-ben az utcán felfelé haladva folytatták. A hősi emlékmű elkészíttetésére külön községi alapot hoztak létre, melyet adományokkal, előadások rendezésével gyarapítottak, és természetesen a községi pénztár is hozzájárult a költségekhez. Az alapot Acsay József lelkész kezelésére bízta a testület, aki különösen sokat fáradozott az ügyben. Az 1937. május 1-jei ülésen a jegyző bemutatta Sümegi-Schrotta János budapesti művész emlékműtervét, melyet az arra hivatott szakmai tanács, majd a helyi szervezőbizottság is elfogadott.

1937. július 4-én, vasárnap került sor az avatóünnepségre a községháza előtt. Délelőtt tíz órakor a templomban gyűltek össze a falubeliek az alkalmi istentiszteleten, melyet Boda József veszprémi református lelkész celebrált. Tizenegy óra tájban a községháza elé vonultak a dudariak, ahol a Himnusz eléneklésével kezdetét vette az ünnepi műsor. Kis József levente szavalata után a Nem, nem, soha... című dalt adta elő a dudari férfidalárda. Dr. Rimaszombati Imre zirci ügyvéd beszédében megemlékezett a negyvenhat hősi halottról, közben a leventék szavalókórusát hallgathatták a község lakói.

A Zirc és Vidéke újságírója a következőképpen örökítette meg a jeles esemény további menetét: „Dr. Gaál Sándor a Turul nevében beszélt, majd az Acsai József dudari református lelkész által megáldott emlékművet Szücs Zoltán tanító adta át a község képviselőjének, Teke László főjegyzőnek.”

Tartozunk annyival a történeti hűségnek, hogy itt megállva kiegészítsük a beszámolót. A koszorúzás után ugyanis elhangzott még Földesi Imre előadásában A boldog szunnyadókhoz… című költemény Gyula diák (azaz Vitéz Somogyvári Gyula) szerzeménye. Folytatva a beszámolót: „…az ünnepséget a dudari iskolások zászlós és fegyveres tornagyakorlata fejezte be. A különféle egyesületek és magánosok által megkoszorúzott emlékmű előtt díszmenetben vonult el a község apraja-nagyja, hogy a mélyreható hazafias ünnepség emlékét még sokáig őrizze magában.” Őrizte is a falu népe a hamarosan elkövetkező nehéz esztendőkben is, amikor már tanácsosabb volt hallgatni róla. Az emlékmű szerencsére csonkítás nélkül átvészelte ezeket az időket, mindössze egy elköltöztetést kellett elszenvednie 1979-ben. Ekkor került mostani helyére, a Vörösmarty térre.

Feltétlenül meg kell emlékeznünk (bár részletesen a kutatástörténeti fejezetben szólunk róla) a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának rendezésében 1937. szeptember 7–17. között Dudaron tartott nemzetközi falukutató táborról. Az átmeneti állapotában is sok archaikus vonást őrző paraszti társadalomról értékes pillanatképet készítettek az összegyűlt szakemberek. A falu néhány hétre kilépett az ország elé a korabeli sajtó tudósításai révén. Sőt a modern kor még újdonságnak számító médiumában, a rádióban is elhangzott egy riport, melyben a Pesti Hírlap munkatársa, Oláh Lilian számolt be dudari élményeiről. (A viaszlemezen rögzített beszámoló sajnos nem maradt fenn.)

A szervezők és a résztvevők távozásuk után sem felejtették el a falut és lakóit. Emlékeiket nemcsak a tudományos érdeklődés, emberközeli élményeik is táplálták. Ezt a fő szervező, Tomori Viola levelezése és a segítő szándékkal utólag küldött ajándékok is mutatják. A külföldieknek tolmácsoló Vajkai Rózsi szobrászművész, a nemzetközi gyermekvédő egyesület magyarországi irodájának vezetője „az itt töltött idő kellemes emlékének megörökítésére egy teljesen felszerelt szülőládát” adományozott. Miss Ewart huszonöt pengőt küldött a körjegyzőnek vagy egy népkönyvtár megalapozására, vagy a templomi szószék takarójának beszerzésére.

A képviselő-testület megbízta a jegyzőt, hogy a község köszönetét „alkalmas formában tolmácsolja”. A szülőládát Acsay Józsefné lelkészné gondozására bízták, hogy „azt legjobb belátása szerint az arra rászorultaknak bocsássa rendelkezésére”. Miss Ewart ajándékát a református egyháznak adták, hogy azt a templomi szószék terítőjének beszerzésére fordítsa. Vajkai Rózsi két év múlva újabb ajándékot, a szülőláda mellé egy szülőkosarat is küldött.

Miközben a külvilág egyre ridegebbé vált (újabb, az előzőnél még embertelenebb háború kezdődött), a község lakóit, vezetőit saját ügyes-bajos problémáik foglalkoztatták. A földdel, annak terményeivel s az állattartással járó munka a dudari ember mindennapjait teljesen kitöltötte. De a többség számára a kisbirtok önmagában kevés volt a megélhetéshez, és a Nádasdy-uradalom továbbra is leszűkítette a „törpebirtokosság” kitörési lehetőségeit. Nizsalovszky József, a földművelésügyi minisztérium megbízottja az 1939 nyarán tartott helyszíni vizsgálat után – az uradalom képviselőinek tiltakozása ellenére – a Nádasdy-birtok 1853 óta fennálló hitbizományi kötöttségének feloldásában látta a falu fejlődésének zálogát. (Ugyanis csak a hitbizomány feloldásával kerülhetett sor a kiparcellázott földek eladására.) Gróf Nádasdy Pál végül 1941-ben határozta el, hogy eladja földjeit, ami gyakorlatilag a kisdudari majorsághoz tartozó szántókat és legelőket jelentette. 1941–1942 során megkötötték az adásvételi szerződéseket.

A lehetőség megnyílt tehát, hogy ki-ki földet vásároljon, ha volt rá pénze. A dudariak közül csak keveseknek volt. A bakonynánaiak viszont elkezdték felvásárolni a parcellákat. Híre ment a dolognak. Zircen dr. Luksz Sándor, az Erzsébet Kórház igazgató főorvosa, aki megtakarított pénzét biztos helyen szerette volna tudni, hallott az esetről. Elhatározta, hogy segítő kezet nyújt a „dudari magyaroknak”.

1941-ben vásárolt harminckilenc hold szántóföldet (ez a terület helyi viszonylatban jó minőségű földnek számított) ötvenezer pengőért. Azután tizennégy dudari gazdának haszonbérbe adta a földeket azzal, hogy a háború után, ha anyagilag megerősödnek, megvásárolhatják azokat. Úgy tűnt, a pénze is jó helyen van, és segíteni is tudott néhány „kis emberen”. A világtörténelem és benne Magyarország történetének további menetét persze nem tudhatta előre. A háború végeztével az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelkezései alapján megkezdődött a földosztás, és a feudális eredetű földbirtokokat az állam kisajátításra ítélte. Luksz Sándor kisdudari és sárdi földjeiért csak nagy nehézségek árán kaphatott huszonöt hold csereföldet Nagyesztergár határában. (1946-ban osztották fel Szávozd Richárd cseri dűlőben fekvő birtokát és a Kerpen család után maradt földeket is.)

A dudari elöljárókat az első háborús években a községi épületek sorsa erősen aggasztotta, szinte mindegyik megérett a felújításra. A községháza átépítése lett volna a legfontosabb feladat, mert már nem felelt meg a célnak. Ez az épület két szobából és egy irattár-raktárból állt, miközben az itt dolgozók száma az idők során ötre nőtt.

1942-ben a képviselő-testület leventeotthon felépítését határozta el a községházzal szemben levő, úgynevezett Hegyi Lajos-féle telken, hogy a fiatalság megfelelő helyet kaphasson szabadidejének „korcsmázás” helyett olvasással és rádióhallgatással való eltöltésére. Saját erőből nem tudták volna megépíteni, ezért a szándék megvalósulását 8400 pengő segély elnyeréséhez kötötték. A tervek meghiúsultak. Sem az új községháza, sem a leventeotthon nem épült meg. Ellenben elkészült a „dudari új út” lényegében ennek az időszaknak egyetlen komolyabb beruházásaként.

Ez a világháború is megkövetelte a maga áldozatait a falutól. Huszonhét nevet olvashatunk a a református templomban elhelyezett emléktáblán, melyet a hősi halottak tiszteletére készíttettek. Don-kanyar, német megszállás, holokauszt, a leventék elhurcolása, menekülők bújtatása miatti félelem, lövészárkok ásása, rekvirálás, katonák beszállásolása, az oroszok bevonulása, hadifogság, kényszermunka a gulagon – a dudari ember mindazt megszenvedte, ami ezeket az éveket szörnyűvé tette.

A német megszállók bevonulása után 1944. június elején hurcolták el a zirci járásból (így Dudarról is) a zsidó családokat a pápai gettóba. Júliusban a megye területén található összes gettóból elszállították valamennyiüket Auschwitz és Birkenau irányába. (A dudari Deutsch családnak csak egyetlen tagja élte túl a háborút, aki 1945-ben rövid időre ugyan visszatért, de hamarosan elköltözött a faluból.) A munkaszolgálatos zsidó férfiakat 1944 nyarán még nem szállították el a haláltáborokba, szükség volt a munkaerejükre. Veszprém megyébe is egyre több munkaszolgálatos századot vezényeltek. Dudar határában ekkor már zajlott a bánya feltárása, és párhuzamosan megkezdődött a zirc–dudari vasút kiépítése is. Itt közel ezer munkaszolgálatost dolgoztattak, akiket a helybeliek „élelemmel és minden egyéb szükségessel” elláttak.

A szovjet hadsereg szeptember végén lépte át a trianoni magyar határt, s hamarosan a nyilasok vették át a hatalmat az országban. Október végén elrendelték, hogy a munkaszolgálatos századokat szállítsák ki Németországba. Ekkor a zirc–dudari vasútvonal építésén dolgozókat is elvezényelték.

A szerbiai Borból gyalogmenetben érkeztek a kisegítő munkásszázadok a megyébe, a szentkirályszabadjai repülőtér-építkezésnél levő munkatáborba. Innen november 3-án hajnalban három századot indítottak el a mosonmagyaróvári gyűjtőtáborba. Másnap a nagyesztergári uradalmi istállókban éjszakáztak. November 5-én, valamikor a hajnali, reggeli órákban vonultak a meggyötört emberek Dudaron át Bakonyoszlop felé. Közöttük volt Radnóti Miklós is, akit néhány nappal később a Győr melletti Abdánál lőttek agyon.

A front közben egyre közeledett. A dudari leventéket is mozgósították, lövészárkot ásattak velük. 1945 februárjában, amikor a német hadsereg az utolsó nagy ellentámadásra készülődött, a dudari leventéket (tizenhét-tizennyolc éves fiatalokat) Zircen vonatra rakták, és a szerelvényt Németországba indították. Többen megszöktek közülük, Csőszpusztán, majd Tésen egy katonákkal vegyes összeverődött csapatban vészelték át a háborút.

Ezekben a hónapokban a falu környékén, az erdőben, a barlangokban egyes források szerint mintegy kétszáz munkaszolgálatos zsidó, levente, szökött katona bujkált. A dudariak ismerve, ismeretlenül segítették őket. A szovjet hadsereg 1945. március 21-én hajnalban már Várpalotát támadta. A németek Csetényt, Jásdot és Felsőperét erősítették meg, hogy a 12. SS páncélos hadosztály mielőbb visszavonulhasson. Március 22-én délelőtt ez a hadosztály vonult át Dudaron Nagyesztergár, majd Zirc irányába. A hadoszlopot a szovjet hadsereg repülőgépei folyamatosan támadták. A községet a németek – a falu szerencséjére – ellenállás nélkül engedték át az orosz csapatoknak, akik még aznap este megjelentek a Kerítés legszélső házainál. A falu veszteséglistájára egy leégett ház került, néhány épületet tüzérségi találat ért. Áprilisban a Csőszpusztáról hazatért leventéket összeszedték, és tíz-húsz évi kényszermunkára ítélték őket, amit az akkori Szovjetunió területén bányákban, vasúti és más építkezéseken, azaz a hírhedt gulagon kellett letölteniük. Sztálin halála (1953) után nyílt meg a lehetőség számukra a hazatérésre.

A faluban közben a front elvonultával lassan megindult az élet. Hazaszállingóztak az életben maradt hadifoglyok, frontkatonák, és a Németországba hurcolt leventék is teljes számban. A régi közigazgatási rendszert az Ideiglenes Nemzeti Kormány nem szüntette meg. A tisztviselők a helyükön maradhattak. A megalakított nemzeti bizottságok nem vették át a közigazgatás irányítását, ellenőrző szerepük volt. Dudaron külön nemzeti bizottságot nem választottak, az a képviselő-testülettel volt azonos.

Még a német megszállás előtti háborús években az uradalmi földek eladása teremtett lehetőséget a Veszprém Vármegyei Közjóléti Szövetkezetnek az úgynevezett ONCSA (Országos Nép-, és Családvédelmi Alap)-házak felépítésére. 1943-ban a közjóléti szövetkezet gróf Nádasdy Páltól szerzett meg területeket, amelyeket azután elcserélt a községgel házak építésére alkalmas területért. Így épült fel a hét ONCSA-ház a mai Dózsa György utca mentén a Csúcs-berek felé eső területen. A házak kiosztásáról 1945. április 19-én döntöttek a nemzeti bizottság és a régi elöljáróság együttes ülésén.

1945 októberében a kormány januári rendelete alapján (minden demokratikus pártnak és szakszervezetnek arányos képviseletet kellett biztosítani) megalakult az új képviselő-testület. A településen a pártok igazolt taglétszáma a következő volt: Nemzeti Parasztpárt 180 fő, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt 250 fő, Szociáldemokrata Párt negyven fő, Magyar Kommunista Párt harminc fő. Eszerint a képviselő-testület a következőképpen állt fel: Nemzeti Parasztpárt öt rendes és két póttag, Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt hét rendes és két póttag, Szociáldemokrata Párt egy tag, Magyar Kommunista Párt egy tag, a pedagógusok szakszervezete részéről egy tag (a tanító) és a bányamunkások szakszervezetének megbízottja.

Látszólag nem is történt nagy változás, hiszen továbbra is van községi bíró (ráadásul 1941 óta folyamatosan 1947-ig Tokos Gyula viseli a tisztséget), Teke Lászlót a testület megerősítette jegyzői tisztségében, a csetényi postajárat ugyanúgy járt, mint régen (igaz, most már naponta), van tűzoltóparancsnok és laikus húsvizsgáló, és a kovácsházat ugyanúgy árverezik, mint negyven évvel korábban.

A bányát azonban megnyitották, a bányával együtt a vasútvonal is megépült, és ez a későbbiekben alapjaiban változtatta meg Dudar életét.