Egy talpalatnyi föld

Teljes szövegű keresés

Egy talpalatnyi föld
Az emberek ma már nehezen érthető lelkesedéssel üdvözölték Magyarország hadba lépését. A korabeli sajtó hírt adott a háború melletti tüntetésekről, megemlékezett a hazafias kötelességüket teljesítő elesettekről, sebesültekről, és kedélyes anekdotákkal igyekezett fokozni a harci kedvet. A viszonylagos elszigeteltségben élő bakonyi település lakói sem térhettek ki az események elől. (Már csak azért sem, mert az első világháborúban az egész ország elsőrendű feladatává vált a front kiszolgálása emberrel, élelemmel, felszereléssel.) Augusztus közepén az északkeleti hadszíntér felé vonuló 31. császári-királyi honvéd gyalogezredet, melynek soraiba jónéhány dudari fiatalt soroztak be, Zircen virágeső fogadta. A hadseregek a csatatereken soha nem látott számban vetették be katonáikat. Az utánpótlás biztosítására egyre szélesebb körben rendelték el a mozgósítást. A rendszeressé váló „népfölkelési bemutató szemléket” Veszprémben, a városháza nagytermében tartották.
A dudari körjegyzőség három községéből október 16-án a 20–22 éves korosztályból 58 népfölkelő, két hónap múlva a 24–36 éves korosztályból 144 népfölkelő indult a szemlére, majd hamarosan a frontra. A zirci kórházba megérkeztek a harcterekről az első sebesültszállítmányok. Néhány hónappal a háború kitörése után a kórház már nem tudott elég helyet adni az egyre nagyobb számban érkező katonáknak, még a fiúiskolát is kórházzá alakították. Eleinte a járási székhely maga gondoskodott a sebesültek ellátásáról. De rövidesen áramlani kezdtek a segélyszállítmányok a járásbeli falvakból a kórházba, sőt jutott az adományokból a fronton harcoló alakulatoknak is. 1914 őszén Dudaron 145-en adták össze a következő adományokat: 13 korona 20 fillér készpénz, 10 kilogramm szilvaíz, 3 kilogramm mák, 7 kilogramm rizs, 5 kilogramm aszalék, 2 kilogramm szalonna, 5 kilogramm zsír, 1,5 kilogramm dió, 42 kilogramm liszt, 26 kilogramm árpa, 160 kilogramm bab, 17 kilogramm búza, 1 kilogramm só, 2 csomag zöldség, 19 darab kenyér, 23 zsák burgonya, 349 darab káposzta, 1 darab tyúk. A képviselő-testület pedig, a munkássegélyalap teljes összegét feláldozva hadikölcsönt jegyzett.
1915-ben a keleti hadszíntérről megérkeztek az első szomorú hírek Dudarra is. Eszes Imre, Kis Imre, a 31. császári-királyi honvéd gyalogezred katonái és Jakab István, aki a 19. császári-királyi honvéd gyalogezrednél szolgált, az oroszországi, illetve a galíciai harctereken estek el. Nemsokára Olaszország is hadba lépett az antanthatalmak oldalán, s az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének egy újabb frontszakaszon kellett helyt állnia. Az idevezényelt egységekben szolgáló dudariak közül is többen – miként azt a községi anyakönyvekben olvashatjuk nevük mellett – az „osztrák tengermelléken” haltak hősi halált. Minden háborús évben újabb és újabb falubeli katona vesztette életét. Végül 46-ra nőtt azok száma, akik már sohasem térhettek haza. Neveiket a falu az 1937-ben felállított emlékoszlopon örökítette meg.
A háború utáni forradalmak korából helyi eseményekről számottevő levéltári forrás nem maradt fenn. A kollektív emlékezet közvetetten átörökítette néhány, a háborúból hazatérő katona, volt oroszországi hadifogoly nevét, akik a „kommün” idején Dudaron képviselték a forradalmi elképzeléseket. Nem tudhatjuk biztosan, alakult-e a településen előbb nemzeti tanács, majd a Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányához igazodva falutanács és ügyvivő intézőbizottság. Azt viszont tudjuk, hogy az őszirózsás forradalom idején a szomszédos Csetényben a régi elöljárósággal együttes üléseket tartott a választott nemzeti tanács. Ezeken az üléseken részt vett a két falu közös jegyzője, Teke László is. Így elképzelhető, hogy ez idő tájt Dudaron is alakítottak nemzeti tanácsot.
Valamilyen fokú aktivitás igazgatási szinten bizonyosan lehetett, hiszen – egy beadvány tanúsága szerint – 1919 nyarán (már a Tanácsköztársaság idején) bizonyosan létezett a dudari munkástanács. Elnöke Kis Sándor István volt. A kormányzótanács áprilisban elrendelte: a szegényparasztság részére házhelyek, parcellák oszthatók. Azonban Dudaron a „grófi földek” felosztása ekkor még nem történt meg. Ezt bizonyítják a földreformra és a Nádasdy-hitbizomány parcellázására vonatkozó levéltári források. A kollektív emlékezet sokszor bámulatos teljesítményét tiszteletben tartva is csak arra gondolhatunk, hogy ebben az időtávlatban a néhány évvel ezután végrehajtott földreform emléke keveredhetett össze 1919 eseményeivel.
A Tanácsköztársaság gyors bukása után rövidesen visszaállt a régi rend, 1921 augusztusától ismét vezették a képviselő-testületi jegyzőkönyvet. Ezek a nehéz és tragikus évek is járhattak némi haszonnal a korábbi földműves életüket újrakezdők, avagy folytatók számára. Ahogy Péter Ernő 1935-ben készült, Dudarról szóló munkájában írja: „Mindenről határozott véleményük van, s különösen a háborút járt fiatalabb gazdák rendelkeznek széles látókörrel és bizonyos dolgok tekintetében meglepően precíz kritikával.”
A legégetőbb problémának továbbra is a földkérdés számított. 1920-ban megszületett a földreformról szóló törvény. 1921-ben a település képviselő-testülete a Nádasdy-uradalomnak és Szávozd Richárd veimpusztai uradalmának a község határában fekvő részéből kérte földigényei rendezését. Az Országos Földbirtokrendező Bíróság 1922-ben engedélyezte a gróf Nádasdy Ferenc-féle hitbizományi birtok egyes részeire vonatkozó megváltási eljárás előkészületeinek megkezdését. (Az állam a fölosztásra kijelölt földeket a nagybirtokostól megváltás útján megszerezte, és azt juttatta a parasztságnak, akik azután az államnak fizethették az éves haszonbér összegét törlesztésként.) A hosszadalmas eljárás 1924-ben zárult le. A bírósági ítélet hét hadirokkantnak, nyolc hadiözvegynek, 45 földnélkülinek, 46 törpe- és kisbirtokosnak és két iparosnak juttatott földet. A pótlólag benyújtott igényekre további 33 dudari földműves kapott földet. A gazdasági ismétlő iskola egy holddal, a tanító és az iskola alig több mint fél holddal részesedett az uradalmi területekből. A községi temető bővítésére egy hold földet, a község részére, a jegyzői javadalmi föld kiegészítésére több mint négy és fél holdat ítélt meg a bíróság. A közös legelőt harminc holddal növelték meg.
Érdemes néhány számítást végezni a rendelkezésre álló adatokkal, és az eredményekből rögtön kiderül, hogy a földreform nem a szegényparasztság érdekeit szolgálta. Ha a jogi személyeket figyelmen kívül hagyjuk, 141 fő között összesen 191 hold föld került felosztásra, azaz átlagosan 1,35 hold fejenként. Két holdnál nagyobb területet mindössze tizenketten kaptak. A kitűzött célt, a birtokmegoszlás aránytalanságának megszüntetését ezzel aligha lehetett elérni. A földhöz jutottak a kijelölt földrészletek helyével sem voltak elégedettek. Szerették volna, ha házaik közelében, a sárdi és az iszkói dűlőkben fekszik majd földjük. Ehelyett a Kisdudarpuszta területéből leválasztott Csikójárás Nána felé eső részét és a Tóhely feletti vagyonváltságot, valamint északon, a súri határ közelében elhelyezkedő Gelegenyés keleti felét kapták.
A földek birtokba adását a januárban hozott ítélet szerint azonnal végre kellett hajtani, hogy a tavaszi munkákat már az új birtokosok kezdhessék meg. Egyedül a lucernával bevetett területeket használhatta az uradalom a gazdasági év végéig, mivel a bíróság méltányolta, hogy az uradalmi állatállomány takarmányszükségletét különben abban az évben már nem lehetett volna biztosítani.
A földosztás mellett 49 családnak osztottak házhelyet. De még 1935-ben is akadt üresen álló házhely, a pénzhiány miatt nem mindenki tudta felépíteni saját otthonát.
A háború után a közigazgatási beosztás nem változott. A járás legnépesebb körjegyzőségének székhelye Dudar, a mellé beosztott községek továbbra is Csetény és Bakonynána. Bár a körjegyzőség ebben a formában 1950-ig maradt fenn, a csetényiek már 1905 óta szerettek volna önállóvá válni. 1914 januárjában adta a belügyminiszter hozzájárulását évek óta dédelgetett álmukhoz. Feltételesen nagyközséggé nyilvánították a települést, és megkapta a lehetőséget, hogy kiváljon a dudari körjegyzőségből.
Csetény önállósági törekvéseit a dudari képviselő-testület azzal a feltétellel elfogadta, hogy külön költség emiatt őket ne terhelje. Közbejött a háború, és a csetényiek visszakoztak. A háború után is többször felmerült még a kiválás lehetősége, de a bizonytalan gazdasági helyzetre hivatkozva mindannyiszor elhalasztották. 1924 táján a bakonynánaiak fejében is megfordult a szakítás gondolata, de ez esetben is a realitás győzött.
Az akkori falu képe jelentősen különbözött a maitól. Egyetlen megyei fenntartású út haladt át a községen, a zirc-bodajki törvényhatósági út, amely Esztergár irányából a Teleki-tói-dűlő és a Gesztenyés között átkelve egy éles kanyar után érkezett meg a község első házához. Ez az út, mely egyben a falu főutcája is volt, a dombokról leereszkedve (a mai József Attila utcán) haladt el a jobb oldalon álló községháza, majd a kovácsház előtt, és a balról a református templomtól lefutó Kossuth utcával alkotott kereszteződésben álló Kerpen-kocsmánál jobbra fordulva, az utolsó házat is elhagyva, a Kenderföldek és a Káposztáskertek között indult tovább Csetényen át Bodajkra.
A postajárat is ezen az úton közlekedett Zirc és Csetény között. A postakocsit Holitscher Károly csetényi földbirtokos tartotta fenn. 1924 után – sokallván a költségeket – hozzájárulást kért a körjegyzőség községeitől. Dudaron egyébként ismereteink szerint 1888 óta létezett postamester vezetése alatt álló postahivatal. Bár körjegyzőségi székhely, de a körorvosnak (az akkori körzeti orvos) a körorvosi rendszer felállításától kezdve, azaz 1877-től Csetényben volt állandó állomása, lakása. Már 1912-ben szóba került egy gyógyszertár felállítása Csetényben. A kérelmet Dudar is támogatta, mert a legközelebbi gyógyszertárak Zircen és Bodajkon voltak. A nyolc kilométerre fekvő Szápáron állomásozott a legközelebbi csendőrőrs. Dudaron, a községházánál csak egy csendőrpihenőt alakítottak ki. A járási központba, Zircre ló- vagy ökörfogattal juthattak el a dudariak. Itt vonatra szállhattak, ügyvédet fogadhattak, a járásbíróságon telekkönyvi ügyeiket, a takarékpénztárban pedig pénzügyeiket intézhették. (A községi vagyont is a Zircvidéki Takarékpénztár kezelte.)
A széthullott Monarchiának Trianon után is érvényben maradt közigazgatási törvényei szerint 1925-ben Dudar képviselő-testülete hat virilistából (a legtöbb adót fizető polgárok), hat választott tagból és három-három póttagból állt. A helybeli elöljáróság tagjai a bíró, a törvénybíró (helyettes bíró), négy elöljáró (esküdt) és a jegyző. Az 1930-as évekre a képviselők száma tizenötre nőtt. A testület 1935-ben a következőképpen állt fel: a legtöbb adót fizetők voltak Acsay József református lelkész, Földesi Ferenc kisbirtokos, Földesi G. Lajos kisbirtokos; választott képviselők: Király Péter kocsmáros, Csoó Sándor kisbirtokos, Bittmann István cipész, Szendi István kisbirtokos, Szendi Sándor kisbirtokos; szavazati joggal bíró elöljárók: Pap János kisbirtokos, aki helyettes bíró is volt, Pap András kisbirtokos, aki a közgyám tisztet viselte; a négy esküdt: Pap József kisbirtokos, Ábrahám Mihály kisbirtokos, Kovács M. József kisbirtokos, Nagy M. Ferenc kisbirtokos; és a körjegyző: Teke László.
A község gazdálkodása a képviselő-testület kezében volt. Az előző korszakhoz hasonlóan továbbra is jellemző, hogy a bevételekből nem tudták fedezni a szükséges kiadásokat, és ezért magas pótadót kellett kivetni a falu lakóira (1935-ben például hetven százalék volt a községi pótadó). A legfőbb bevételi forrást a község vagyonát képező épületek, földek, a község területére vonatkozó vadászati jog bérbeadása jelentette.
A bérbeadás módjáról már 1895-ben szabályrendeletet alkottak. A bérlő személyét mindig árveréssel döntötték el, a bérlet időtartama általában hat év volt. A községi földeket azzal a feltétellel adták haszonbérbe, hogy a bérlők minden ezerkétszáz négyszögöl területre évenként nyolc kocsi trágyát hordanak ki, mégpedig a községi bíró szeme láttára. A képviselő-testület 1912-ben a Vácai-dűlőben fekvő községi földrészletet 29 részben, a kőaljai dűlőben található községi birtokrészt kilenc részben adta bérbe összesen 38 falubelinek.
A vadászati jog bérbeadása a község 2317 katasztrális hold (benne 242 katasztrális hold erdő) kiterjedésű határára – az uradalmi területek és a beltelkek ebben nincsenek benne, de beleszámítanak a gazdaközönség tulajdonát képező erdők és legelők – terjedt ki. 1916-ban Z. Pap Sándor hatszázötven koronáért veszi bérbe a vadászati jogot. A vele kötött szerződés szerint a vadászatra háromnál többen nem társulhatnak, a bérlő „szigorú tél esetén” a fogolyállományt két-három helyen etetni köteles, és a bérleti idő utolsó évében a vadászterületet csak egyszer vadászhatja le.
A kovács- és a pásztorházat, melyeket mindig a helybeli gazdaközönség bérelhetett, szintén árverés útján adták bérbe. A község hasznára végzett közmunka ebben a korban már pénzzel megváltható (és egyre inkább megváltandó) lett, de a váltság kiszámításának alapja még mindig a fogatos és a gyalogos napszám volt, úgy, mint akár két emberöltővel korábban. Sőt, a régi időket idézve, 1931–32-ben ismét volt „téli ínség akció”, amelynek keretében követ törtek, és ezt azután az utakon terítették szét a sár megkötésére.
A közmunka sajátos formája volt az előfogatozás. A lovas gazdák feladata volt sorozáskor vagy a tényleges katonai szolgálatra való bevonuláskor a katonaköteleseket a zirci vasútállomásra ingyen beszállítani. 1939-től ennek az „emberemlékezet óta fennálló” hagyománynak a költségét a község magára vállalta.
A községi tulajdon része volt a körjegyző lakása, a hozzá tartozó istálló és szín, a hullaház, a kovácsház (lakás és műhely), az új pásztorház, a bikaistálló és a pajta, a régi pásztorház és a tűzoltószertár. Ezeken az épületeken (a bérbe adottakon is) az esedékes javításokat a községi pénztárból fizették. A takarékpénztárban elhelyezett községi vagyon egy részét meghatározott célú alapokra elkülönítve kezelték. Ilyen volt például a munkássegélyalap, a tűzoltóalap, a szegényalap, a mezőgazdasági alap, a testnevelési alap (a leventék költségeire).
A községi vezetés – a falu szegénységére sokszor hivatkozva – nemegyszer utasította vissza jótékonysági egyesületek kérését, egy alkalommal még a főszolgabíró által ajánlott Élet Újságot sem rendelte meg. A nép szegény és el van adósodva – írta a jegyző. Viszont „régi szokás szerint” rendszeresen fizettek a református egyházközségnek évi négyszáz koronát, illetve a pénzromlás idején ennek az értéknek megfelelő összeget. Ezt a juttatást a második tanítói állás fenntartására és az ismétlősök oktatására adta a község. Minden évben segélyezték a zirci kórházat is. A vármegyei gazdasági egyesület részére a tagdíjat évente befizették. Mindezek teljesen érthető és hétköznapi célok voltak.
De vajon volt-e lehetősége és szándéka a község vezetőségének arra, hogy saját köreinél messzebbre is nézzen? Nézzünk néhány példát a kérdés eldöntéséhez! A Magyar Értelmiségi Országos Szövetkezet ipari tanműhelyek létesítésére ötszáz korona névértékű részjegyeket bocsátott ki. Képviselőjük személyesen igyekezett meggyőzni a képviselő-testületet arról, hogy vállalkozásuk érdemes a támogatásra, mert a falusi lakosság olcsó ruházattal való ellátását tűzte ki célul. Dudar végül húsz részjegyet jegyzett. 1934. december 16-án a képviselő-testület elhatározta, hogy „a szerbek által kiüldözött véreink megsegítésére” száz pengőt áldoz. A tudomány és a kultúra támogatásához leleményesen teremtették meg a forrást – mint az alábbi eset mutatja. Amikor Pap Péter megtagadta a térképező katonák ellátását, a képviselők hatvan koronára büntették meg. Majd ezt a summát teljes egészében felajánlották a Vármegyei Múzeum építésére. A nemes szándék tehát megvolt, de a „házi pénztár” sokszor szabott határt a jótékonykodásnak. „A község szerény anyagi erejéhez mérten kötelességszerűen, de készségesen adjuk adományunkat, és csak azt sajnáljuk, hogy többet adni nem tudunk.”
A képviselő-testület, illetve a község fizetett alkalmazottakat is tartott. Mivel nem volt a településen közvágóhíd, állatokat viszont tartottak szép számmal, húsvizsgálót (vágóbiztos) alkalmaztak. A kisbíró munkaköre nem csak a hirdetmények kidobolásáig terjedt, ő volt a községi szolga, a rendőr és a kézbesítő is. A képviselő-testület bábát választott, akit az 1930-as években már szülésznőnek neveztek, és ekkor már csak állami tanfolyam elvégzése után foglalhatta el állását. A községi kovács és az állandó éjjeli őr is rendszeres fizetséget kapott. A képesített halottkém viszont csak esetenként szolgált meg egy-egy pengőt.
A hivatalnoki kar feje a jegyző, jelen esetben a körjegyző. Részére a három község lakást tartott fenn, és a tisztsége mellé 1924-től tizenöt hold javadalmi föld is járt. Bár a jegyzői állás biztos egzisztenciát és elfogadható életszínvonalat biztosított, mégis kevés volt a jegyzőjelölt. A már többször hivatkozott Teke László 1913-ban, huszonnégy évesen került Dudarra mint helyettes jegyző. Még abban az évben megválasztották körjegyzőnek. Olaszfalusi kollégája leányát feleségül véve hamarosan családot alapított Dudaron. 1946-ig megszakítás nélkül szolgálta a három falu népét.
A község vezetésének feladatai egyre szaporodtak, 1910-ben segédjegyzői állást hoztak létre. A körjegyzőség három községének képviselői közfelkiáltással választották meg erre a posztra a romándi Kiss Károlyt, aki esküjét azon nyomban letette a következő esküszöveggel: „Én, Kiss Károly, esküszöm, hogy a hivatalommal járó kötelességeimet lelkiismeretes pontossággal teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”
Három hónap után a kertai Máthé Antal „okleveles jegyző” került a helyére, aki azután évekig látta el ezt a feladatkört.
1916-ban a jegyző felpanaszolja, hogy „a mai különleges viszonyok mellett” már egy esztendeje egyedül kénytelen végezni feladatait, holott a teendők megkétszereződtek. 1924-ben a segédjegyzői állást adóügyi jegyzői állássá alakították át, majd 1929-ben visszaállítják a segédjegyzői állást, de a növekvő feladatok miatt még szükségessé vált egy írnoki vagy díjnoki státus rendszeresítése is. Végül írnokkal is, díjnokkal is és egy kisegítő munkaerővel bővült a hivatal alkalmazottainak száma.
A jegyzői állás társadalmi kötelezettségekkel járt. Teke László 1923-ban a dudari és a bakonynánai Hangya Szövetkezet felügyelőbizottságának elnöke lett. (A szövetkezet néhány év múlva megszűnt.) 1926-ban alakították meg a leventeegyesületet. (Az egyesület elsősorban a fiatalok testi nevelését látta el.) Ennek elnökévé is őt kérték fel. Az alelnöki tisztségre Simon G. Sándor községi bírót jelölték. Az egyesület pénztárnoka Kis Jakab József, a jegyzője Máté György segédjegyző, ellenőre Kovács Kálmán, könyvtárosa Csoó Sándor lett. (Lásd az I. Függelékben.)
Vollain Pál, aki 1913-ig viselte a körjegyzői tisztséget, a tűzoltóegylet elnöke és parancsnoka is volt. A tűzvédelmet Dudaron igen komolyan vették. Az első, a faluban történt tűzesetről szóló híradás még 1721-ből származik. Az 1867-es tűzvészről már részletesen szóltunk. Komoly tűzkárt szenvedett a település az egyházközség jegyzőkönyve szerint 1892-ben is. 1896-ban a megye három legnagyobb kárral járó tűzesete közül az egyik Dudaron történt, pedig akkor már a tűzoltóegyletnek egy hidroforja és egy használható állapotú „szekér-fecskendője” is volt. 1908 júniusában a Nedvesi Mihály házánál lévő hidas (disznóól) felgyulladt, hét ház, melléképületek és gazdasági felszerelések vesztek oda.
A tűzoltóegylet eleinte önkéntes alapon szerveződött (1896-ban 89 tagja volt). A tagság az első világháború után számon tartott társadalmi kötelezettséggé vált, s a húszévesnél idősebb de 28 évesnél fiatalabb férfiak az egylet aktív tagjai lettek. A község a 29 és 40 év közötti férfiakat személyes tűzoltói váltság megfizetése mellett felmentette a szolgálat alól. A 20–28 éves korosztályba tartozó és tavasztól kora őszig (tehát a leginkább tűzveszélyes időszakban) „gazdasági munkán távol” dolgozó férfiakra szintén kirótták a tűzoltói váltságot. Házának védelméért pedig minden családnak tűzoltói házváltságot kellett fizetnie.
Az 1920-as években a tűzoltók létszáma megközelítette a harmincat. 1927-ben „ügybuzgalmuk fokozására” huszonöt egyenruhát kaptak. A parancsnok abban az évben Szendi Sándor lett, aki Győrben tanfolyamot is végzett. Ettől kezdve a tűzoltók minden vasárnap két órát gyakorlással töltöttek. A parancsnok mellett a szertárnok és a kürtös kapott még fizetséget. Az egylet anyagi hátterét a község biztosította a tűzoltóalapba befolyt összegekből.
Ilyen keretek között éltek tehát Dudar lakói az 1920–30-as években. Az írott és íratlan „törvényeket” ismerték, hiszen beleszülettek. Megszokták és tisztelték vezetőiket, még ha maguk között olykor meg is szólták őket. A korabeli társadalomban elfoglalt helyük szerint viselkedtek mindannyian. A falu tisztes szegénységét egyik oldalon sem szégyellték, s az idegent jó szívvel fogadták.
1931-ben csöppent bele ebbe a világba egy fiatal festőművész, Bencze László. (lásd az I. Függelékben) A városból jött, és egy hosszú, gyalogosan megtett út végén érkezett ide. A falubeliek befogadták, segítették. Bár 1934-ben elköltözött Dudarról, meghatározó élmények érték itt. „Itt dőlt el életem sorsa” – mondta. A festészetében is nyomokat hagyott az, amit ebben a faluban tapasztalt. A falu és a festő kapcsolata a későbbiekben is megmaradt. Bencze szellemi szülőhelyének érezte Dudart, a község pedig híres „szülöttének” tekinti ma is.

Első világháborús csoportkép, Mazalin Pál a Wolhiniai-erdőben (Kiss Lajos gyűjteménye, Dudar)

Lovasok Dudar utcáin (Mészáros Gyula gyűjteménye, Veszprém)

Dudari regruták (Molnár Ferenc, Kis Lajos, Török Lajos) 1933–1934 (Kiss Lajos gyűjteménye, Dudar)

Dudari leventeegyesület, Szendi István és társai, 1925-1930 körül) (Kiss Lajos gyűjteménye, Dudar)

Önkéntes tűzoltóegyesület tagjai

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem