Egy talpalatnyi föld | Száz Magyar Falu

Egy talpalatnyi föld

Az emberek ma már nehezen érthető lelkesedéssel üdvözölték Magyarország hadba lépését. A korabeli sajtó hírt adott a háború melletti tüntetésekről, megemlékezett a hazafias kötelességüket teljesítő elesettekről, sebesültekről, és kedélyes anekdotákkal igyekezett fokozni a harci kedvet. A viszonylagos elszigeteltségben élő bakonyi település lakói sem térhettek ki az események elől. (Már csak azért sem, mert az első világháborúban az egész ország elsőrendű feladatává vált a front kiszolgálása emberrel, élelemmel, felszereléssel.) Augusztus közepén az északkeleti hadszíntér felé vonuló 31. császári-királyi honvéd gyalogezredet, melynek soraiba jónéhány dudari fiatalt soroztak be, Zircen virágeső fogadta. A hadseregek a csatatereken soha nem látott számban vetették be katonáikat. Az utánpótlás biztosítására egyre szélesebb körben rendelték el a mozgósítást. A rendszeressé váló „népfölkelési bemutató szemléket” Veszprémben, a városháza nagytermében tartották.

A dudari körjegyzőség három községéből október 16-án a 20–22 éves korosztályból 58 népfölkelő, két hónap múlva a 24–36 éves korosztályból 144 népfölkelő indult a szemlére, majd hamarosan a frontra. A zirci kórházba megérkeztek a harcterekről az első sebesültszállítmányok. Néhány hónappal a háború kitörése után a kórház már nem tudott elég helyet adni az egyre nagyobb számban érkező katonáknak, még a fiúiskolát is kórházzá alakították. Eleinte a járási székhely maga gondoskodott a sebesültek ellátásáról. De rövidesen áramlani kezdtek a segélyszállítmányok a járásbeli falvakból a kórházba, sőt jutott az adományokból a fronton harcoló alakulatoknak is. 1914 őszén Dudaron 145-en adták össze a következő adományokat: 13 korona 20 fillér készpénz, 10 kilogramm szilvaíz, 3 kilogramm mák, 7 kilogramm rizs, 5 kilogramm aszalék, 2 kilogramm szalonna, 5 kilogramm zsír, 1,5 kilogramm dió, 42 kilogramm liszt, 26 kilogramm árpa, 160 kilogramm bab, 17 kilogramm búza, 1 kilogramm só, 2 csomag zöldség, 19 darab kenyér, 23 zsák burgonya, 349 darab káposzta, 1 darab tyúk. A képviselő-testület pedig, a munkássegélyalap teljes összegét feláldozva hadikölcsönt jegyzett.

1915-ben a keleti hadszíntérről megérkeztek az első szomorú hírek Dudarra is. Eszes Imre, Kis Imre, a 31. császári-királyi honvéd gyalogezred katonái és Jakab István, aki a 19. császári-királyi honvéd gyalogezrednél szolgált, az oroszországi, illetve a galíciai harctereken estek el. Nemsokára Olaszország is hadba lépett az antanthatalmak oldalán, s az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének egy újabb frontszakaszon kellett helyt állnia. Az idevezényelt egységekben szolgáló dudariak közül is többen – miként azt a községi anyakönyvekben olvashatjuk nevük mellett – az „osztrák tengermelléken” haltak hősi halált. Minden háborús évben újabb és újabb falubeli katona vesztette életét. Végül 46-ra nőtt azok száma, akik már sohasem térhettek haza. Neveiket a falu az 1937-ben felállított emlékoszlopon örökítette meg.

A háború utáni forradalmak korából helyi eseményekről számottevő levéltári forrás nem maradt fenn. A kollektív emlékezet közvetetten átörökítette néhány, a háborúból hazatérő katona, volt oroszországi hadifogoly nevét, akik a „kommün” idején Dudaron képviselték a forradalmi elképzeléseket. Nem tudhatjuk biztosan, alakult-e a településen előbb nemzeti tanács, majd a Tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányához igazodva falutanács és ügyvivő intézőbizottság. Azt viszont tudjuk, hogy az őszirózsás forradalom idején a szomszédos Csetényben a régi elöljárósággal együttes üléseket tartott a választott nemzeti tanács. Ezeken az üléseken részt vett a két falu közös jegyzője, Teke László is. Így elképzelhető, hogy ez idő tájt Dudaron is alakítottak nemzeti tanácsot.

Valamilyen fokú aktivitás igazgatási szinten bizonyosan lehetett, hiszen – egy beadvány tanúsága szerint – 1919 nyarán (már a Tanácsköztársaság idején) bizonyosan létezett a dudari munkástanács. Elnöke Kis Sándor István volt. A kormányzótanács áprilisban elrendelte: a szegényparasztság részére házhelyek, parcellák oszthatók. Azonban Dudaron a „grófi földek” felosztása ekkor még nem történt meg. Ezt bizonyítják a földreformra és a Nádasdy-hitbizomány parcellázására vonatkozó levéltári források. A kollektív emlékezet sokszor bámulatos teljesítményét tiszteletben tartva is csak arra gondolhatunk, hogy ebben az időtávlatban a néhány évvel ezután végrehajtott földreform emléke keveredhetett össze 1919 eseményeivel.

A Tanácsköztársaság gyors bukása után rövidesen visszaállt a régi rend, 1921 augusztusától ismét vezették a képviselő-testületi jegyzőkönyvet. Ezek a nehéz és tragikus évek is járhattak némi haszonnal a korábbi földműves életüket újrakezdők, avagy folytatók számára. Ahogy Péter Ernő 1935-ben készült, Dudarról szóló munkájában írja: „Mindenről határozott véleményük van, s különösen a háborút járt fiatalabb gazdák rendelkeznek széles látókörrel és bizonyos dolgok tekintetében meglepően precíz kritikával.”

A legégetőbb problémának továbbra is a földkérdés számított. 1920-ban megszületett a földreformról szóló törvény. 1921-ben a település képviselő-testülete a Nádasdy-uradalomnak és Szávozd Richárd veimpusztai uradalmának a község határában fekvő részéből kérte földigényei rendezését. Az Országos Földbirtokrendező Bíróság 1922-ben engedélyezte a gróf Nádasdy Ferenc-féle hitbizományi birtok egyes részeire vonatkozó megváltási eljárás előkészületeinek megkezdését. (Az állam a fölosztásra kijelölt földeket a nagybirtokostól megváltás útján megszerezte, és azt juttatta a parasztságnak, akik azután az államnak fizethették az éves haszonbér összegét törlesztésként.) A hosszadalmas eljárás 1924-ben zárult le. A bírósági ítélet hét hadirokkantnak, nyolc hadiözvegynek, 45 földnélkülinek, 46 törpe- és kisbirtokosnak és két iparosnak juttatott földet. A pótlólag benyújtott igényekre további 33 dudari földműves kapott földet. A gazdasági ismétlő iskola egy holddal, a tanító és az iskola alig több mint fél holddal részesedett az uradalmi területekből. A községi temető bővítésére egy hold földet, a község részére, a jegyzői javadalmi föld kiegészítésére több mint négy és fél holdat ítélt meg a bíróság. A közös legelőt harminc holddal növelték meg.

Érdemes néhány számítást végezni a rendelkezésre álló adatokkal, és az eredményekből rögtön kiderül, hogy a földreform nem a szegényparasztság érdekeit szolgálta. Ha a jogi személyeket figyelmen kívül hagyjuk, 141 fő között összesen 191 hold föld került felosztásra, azaz átlagosan 1,35 hold fejenként. Két holdnál nagyobb területet mindössze tizenketten kaptak. A kitűzött célt, a birtokmegoszlás aránytalanságának megszüntetését ezzel aligha lehetett elérni. A földhöz jutottak a kijelölt földrészletek helyével sem voltak elégedettek. Szerették volna, ha házaik közelében, a sárdi és az iszkói dűlőkben fekszik majd földjük. Ehelyett a Kisdudarpuszta területéből leválasztott Csikójárás Nána felé eső részét és a Tóhely feletti vagyonváltságot, valamint északon, a súri határ közelében elhelyezkedő Gelegenyés keleti felét kapták.

A földek birtokba adását a januárban hozott ítélet szerint azonnal végre kellett hajtani, hogy a tavaszi munkákat már az új birtokosok kezdhessék meg. Egyedül a lucernával bevetett területeket használhatta az uradalom a gazdasági év végéig, mivel a bíróság méltányolta, hogy az uradalmi állatállomány takarmányszükségletét különben abban az évben már nem lehetett volna biztosítani.

A földosztás mellett 49 családnak osztottak házhelyet. De még 1935-ben is akadt üresen álló házhely, a pénzhiány miatt nem mindenki tudta felépíteni saját otthonát.

A háború után a közigazgatási beosztás nem változott. A járás legnépesebb körjegyzőségének székhelye Dudar, a mellé beosztott községek továbbra is Csetény és Bakonynána. Bár a körjegyzőség ebben a formában 1950-ig maradt fenn, a csetényiek már 1905 óta szerettek volna önállóvá válni. 1914 januárjában adta a belügyminiszter hozzájárulását évek óta dédelgetett álmukhoz. Feltételesen nagyközséggé nyilvánították a települést, és megkapta a lehetőséget, hogy kiváljon a dudari körjegyzőségből.

Csetény önállósági törekvéseit a dudari képviselő-testület azzal a feltétellel elfogadta, hogy külön költség emiatt őket ne terhelje. Közbejött a háború, és a csetényiek visszakoztak. A háború után is többször felmerült még a kiválás lehetősége, de a bizonytalan gazdasági helyzetre hivatkozva mindannyiszor elhalasztották. 1924 táján a bakonynánaiak fejében is megfordult a szakítás gondolata, de ez esetben is a realitás győzött.

Az akkori falu képe jelentősen különbözött a maitól. Egyetlen megyei fenntartású út haladt át a községen, a zirc-bodajki törvényhatósági út, amely Esztergár irányából a Teleki-tói-dűlő és a Gesztenyés között átkelve egy éles kanyar után érkezett meg a község első házához. Ez az út, mely egyben a falu főutcája is volt, a dombokról leereszkedve (a mai József Attila utcán) haladt el a jobb oldalon álló községháza, majd a kovácsház előtt, és a balról a református templomtól lefutó Kossuth utcával alkotott kereszteződésben álló Kerpen-kocsmánál jobbra fordulva, az utolsó házat is elhagyva, a Kenderföldek és a Káposztáskertek között indult tovább Csetényen át Bodajkra.

A postajárat is ezen az úton közlekedett Zirc és Csetény között. A postakocsit Holitscher Károly csetényi földbirtokos tartotta fenn. 1924 után – sokallván a költségeket – hozzájárulást kért a körjegyzőség községeitől. Dudaron egyébként ismereteink szerint 1888 óta létezett postamester vezetése alatt álló postahivatal. Bár körjegyzőségi székhely, de a körorvosnak (az akkori körzeti orvos) a körorvosi rendszer felállításától kezdve, azaz 1877-től Csetényben volt állandó állomása, lakása. Már 1912-ben szóba került egy gyógyszertár felállítása Csetényben. A kérelmet Dudar is támogatta, mert a legközelebbi gyógyszertárak Zircen és Bodajkon voltak. A nyolc kilométerre fekvő Szápáron állomásozott a legközelebbi csendőrőrs. Dudaron, a községházánál csak egy csendőrpihenőt alakítottak ki. A járási központba, Zircre ló- vagy ökörfogattal juthattak el a dudariak. Itt vonatra szállhattak, ügyvédet fogadhattak, a járásbíróságon telekkönyvi ügyeiket, a takarékpénztárban pedig pénzügyeiket intézhették. (A községi vagyont is a Zircvidéki Takarékpénztár kezelte.)

A széthullott Monarchiának Trianon után is érvényben maradt közigazgatási törvényei szerint 1925-ben Dudar képviselő-testülete hat virilistából (a legtöbb adót fizető polgárok), hat választott tagból és három-három póttagból állt. A helybeli elöljáróság tagjai a bíró, a törvénybíró (helyettes bíró), négy elöljáró (esküdt) és a jegyző. Az 1930-as évekre a képviselők száma tizenötre nőtt. A testület 1935-ben a következőképpen állt fel: a legtöbb adót fizetők voltak Acsay József református lelkész, Földesi Ferenc kisbirtokos, Földesi G. Lajos kisbirtokos; választott képviselők: Király Péter kocsmáros, Csoó Sándor kisbirtokos, Bittmann István cipész, Szendi István kisbirtokos, Szendi Sándor kisbirtokos; szavazati joggal bíró elöljárók: Pap János kisbirtokos, aki helyettes bíró is volt, Pap András kisbirtokos, aki a közgyám tisztet viselte; a négy esküdt: Pap József kisbirtokos, Ábrahám Mihály kisbirtokos, Kovács M. József kisbirtokos, Nagy M. Ferenc kisbirtokos; és a körjegyző: Teke László.

A község gazdálkodása a képviselő-testület kezében volt. Az előző korszakhoz hasonlóan továbbra is jellemző, hogy a bevételekből nem tudták fedezni a szükséges kiadásokat, és ezért magas pótadót kellett kivetni a falu lakóira (1935-ben például hetven százalék volt a községi pótadó). A legfőbb bevételi forrást a község vagyonát képező épületek, földek, a község területére vonatkozó vadászati jog bérbeadása jelentette.

A bérbeadás módjáról már 1895-ben szabályrendeletet alkottak. A bérlő személyét mindig árveréssel döntötték el, a bérlet időtartama általában hat év volt. A községi földeket azzal a feltétellel adták haszonbérbe, hogy a bérlők minden ezerkétszáz négyszögöl területre évenként nyolc kocsi trágyát hordanak ki, mégpedig a községi bíró szeme láttára. A képviselő-testület 1912-ben a Vácai-dűlőben fekvő községi földrészletet 29 részben, a kőaljai dűlőben található községi birtokrészt kilenc részben adta bérbe összesen 38 falubelinek.

A vadászati jog bérbeadása a község 2317 katasztrális hold (benne 242 katasztrális hold erdő) kiterjedésű határára – az uradalmi területek és a beltelkek ebben nincsenek benne, de beleszámítanak a gazdaközönség tulajdonát képező erdők és legelők – terjedt ki. 1916-ban Z. Pap Sándor hatszázötven koronáért veszi bérbe a vadászati jogot. A vele kötött szerződés szerint a vadászatra háromnál többen nem társulhatnak, a bérlő „szigorú tél esetén” a fogolyállományt két-három helyen etetni köteles, és a bérleti idő utolsó évében a vadászterületet csak egyszer vadászhatja le.

A kovács- és a pásztorházat, melyeket mindig a helybeli gazdaközönség bérelhetett, szintén árverés útján adták bérbe. A község hasznára végzett közmunka ebben a korban már pénzzel megváltható (és egyre inkább megváltandó) lett, de a váltság kiszámításának alapja még mindig a fogatos és a gyalogos napszám volt, úgy, mint akár két emberöltővel korábban. Sőt, a régi időket idézve, 1931–32-ben ismét volt „téli ínség akció”, amelynek keretében követ törtek, és ezt azután az utakon terítették szét a sár megkötésére.

A közmunka sajátos formája volt az előfogatozás. A lovas gazdák feladata volt sorozáskor vagy a tényleges katonai szolgálatra való bevonuláskor a katonaköteleseket a zirci vasútállomásra ingyen beszállítani. 1939-től ennek az „emberemlékezet óta fennálló” hagyománynak a költségét a község magára vállalta.

A községi tulajdon része volt a körjegyző lakása, a hozzá tartozó istálló és szín, a hullaház, a kovácsház (lakás és műhely), az új pásztorház, a bikaistálló és a pajta, a régi pásztorház és a tűzoltószertár. Ezeken az épületeken (a bérbe adottakon is) az esedékes javításokat a községi pénztárból fizették. A takarékpénztárban elhelyezett községi vagyon egy részét meghatározott célú alapokra elkülönítve kezelték. Ilyen volt például a munkássegélyalap, a tűzoltóalap, a szegényalap, a mezőgazdasági alap, a testnevelési alap (a leventék költségeire).

A községi vezetés – a falu szegénységére sokszor hivatkozva – nemegyszer utasította vissza jótékonysági egyesületek kérését, egy alkalommal még a főszolgabíró által ajánlott Élet Újságot sem rendelte meg. A nép szegény és el van adósodva – írta a jegyző. Viszont „régi szokás szerint” rendszeresen fizettek a református egyházközségnek évi négyszáz koronát, illetve a pénzromlás idején ennek az értéknek megfelelő összeget. Ezt a juttatást a második tanítói állás fenntartására és az ismétlősök oktatására adta a község. Minden évben segélyezték a zirci kórházat is. A vármegyei gazdasági egyesület részére a tagdíjat évente befizették. Mindezek teljesen érthető és hétköznapi célok voltak.

De vajon volt-e lehetősége és szándéka a község vezetőségének arra, hogy saját köreinél messzebbre is nézzen? Nézzünk néhány példát a kérdés eldöntéséhez! A Magyar Értelmiségi Országos Szövetkezet ipari tanműhelyek létesítésére ötszáz korona névértékű részjegyeket bocsátott ki. Képviselőjük személyesen igyekezett meggyőzni a képviselő-testületet arról, hogy vállalkozásuk érdemes a támogatásra, mert a falusi lakosság olcsó ruházattal való ellátását tűzte ki célul. Dudar végül húsz részjegyet jegyzett. 1934. december 16-án a képviselő-testület elhatározta, hogy „a szerbek által kiüldözött véreink megsegítésére” száz pengőt áldoz. A tudomány és a kultúra támogatásához leleményesen teremtették meg a forrást – mint az alábbi eset mutatja. Amikor Pap Péter megtagadta a térképező katonák ellátását, a képviselők hatvan koronára büntették meg. Majd ezt a summát teljes egészében felajánlották a Vármegyei Múzeum építésére. A nemes szándék tehát megvolt, de a „házi pénztár” sokszor szabott határt a jótékonykodásnak. „A község szerény anyagi erejéhez mérten kötelességszerűen, de készségesen adjuk adományunkat, és csak azt sajnáljuk, hogy többet adni nem tudunk.”

A képviselő-testület, illetve a község fizetett alkalmazottakat is tartott. Mivel nem volt a településen közvágóhíd, állatokat viszont tartottak szép számmal, húsvizsgálót (vágóbiztos) alkalmaztak. A kisbíró munkaköre nem csak a hirdetmények kidobolásáig terjedt, ő volt a községi szolga, a rendőr és a kézbesítő is. A képviselő-testület bábát választott, akit az 1930-as években már szülésznőnek neveztek, és ekkor már csak állami tanfolyam elvégzése után foglalhatta el állását. A községi kovács és az állandó éjjeli őr is rendszeres fizetséget kapott. A képesített halottkém viszont csak esetenként szolgált meg egy-egy pengőt.

A hivatalnoki kar feje a jegyző, jelen esetben a körjegyző. Részére a három község lakást tartott fenn, és a tisztsége mellé 1924-től tizenöt hold javadalmi föld is járt. Bár a jegyzői állás biztos egzisztenciát és elfogadható életszínvonalat biztosított, mégis kevés volt a jegyzőjelölt. A már többször hivatkozott Teke László 1913-ban, huszonnégy évesen került Dudarra mint helyettes jegyző. Még abban az évben megválasztották körjegyzőnek. Olaszfalusi kollégája leányát feleségül véve hamarosan családot alapított Dudaron. 1946-ig megszakítás nélkül szolgálta a három falu népét.

A község vezetésének feladatai egyre szaporodtak, 1910-ben segédjegyzői állást hoztak létre. A körjegyzőség három községének képviselői közfelkiáltással választották meg erre a posztra a romándi Kiss Károlyt, aki esküjét azon nyomban letette a következő esküszöveggel: „Én, Kiss Károly, esküszöm, hogy a hivatalommal járó kötelességeimet lelkiismeretes pontossággal teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”

Három hónap után a kertai Máthé Antal „okleveles jegyző” került a helyére, aki azután évekig látta el ezt a feladatkört.

1916-ban a jegyző felpanaszolja, hogy „a mai különleges viszonyok mellett” már egy esztendeje egyedül kénytelen végezni feladatait, holott a teendők megkétszereződtek. 1924-ben a segédjegyzői állást adóügyi jegyzői állássá alakították át, majd 1929-ben visszaállítják a segédjegyzői állást, de a növekvő feladatok miatt még szükségessé vált egy írnoki vagy díjnoki státus rendszeresítése is. Végül írnokkal is, díjnokkal is és egy kisegítő munkaerővel bővült a hivatal alkalmazottainak száma.

A jegyzői állás társadalmi kötelezettségekkel járt. Teke László 1923-ban a dudari és a bakonynánai Hangya Szövetkezet felügyelőbizottságának elnöke lett. (A szövetkezet néhány év múlva megszűnt.) 1926-ban alakították meg a leventeegyesületet. (Az egyesület elsősorban a fiatalok testi nevelését látta el.) Ennek elnökévé is őt kérték fel. Az alelnöki tisztségre Simon G. Sándor községi bírót jelölték. Az egyesület pénztárnoka Kis Jakab József, a jegyzője Máté György segédjegyző, ellenőre Kovács Kálmán, könyvtárosa Csoó Sándor lett. (Lásd az I. Függelékben.)

Vollain Pál, aki 1913-ig viselte a körjegyzői tisztséget, a tűzoltóegylet elnöke és parancsnoka is volt. A tűzvédelmet Dudaron igen komolyan vették. Az első, a faluban történt tűzesetről szóló híradás még 1721-ből származik. Az 1867-es tűzvészről már részletesen szóltunk. Komoly tűzkárt szenvedett a település az egyházközség jegyzőkönyve szerint 1892-ben is. 1896-ban a megye három legnagyobb kárral járó tűzesete közül az egyik Dudaron történt, pedig akkor már a tűzoltóegyletnek egy hidroforja és egy használható állapotú „szekér-fecskendője” is volt. 1908 júniusában a Nedvesi Mihály házánál lévő hidas (disznóól) felgyulladt, hét ház, melléképületek és gazdasági felszerelések vesztek oda.

A tűzoltóegylet eleinte önkéntes alapon szerveződött (1896-ban 89 tagja volt). A tagság az első világháború után számon tartott társadalmi kötelezettséggé vált, s a húszévesnél idősebb de 28 évesnél fiatalabb férfiak az egylet aktív tagjai lettek. A község a 29 és 40 év közötti férfiakat személyes tűzoltói váltság megfizetése mellett felmentette a szolgálat alól. A 20–28 éves korosztályba tartozó és tavasztól kora őszig (tehát a leginkább tűzveszélyes időszakban) „gazdasági munkán távol” dolgozó férfiakra szintén kirótták a tűzoltói váltságot. Házának védelméért pedig minden családnak tűzoltói házváltságot kellett fizetnie.

Az 1920-as években a tűzoltók létszáma megközelítette a harmincat. 1927-ben „ügybuzgalmuk fokozására” huszonöt egyenruhát kaptak. A parancsnok abban az évben Szendi Sándor lett, aki Győrben tanfolyamot is végzett. Ettől kezdve a tűzoltók minden vasárnap két órát gyakorlással töltöttek. A parancsnok mellett a szertárnok és a kürtös kapott még fizetséget. Az egylet anyagi hátterét a község biztosította a tűzoltóalapba befolyt összegekből.

Ilyen keretek között éltek tehát Dudar lakói az 1920–30-as években. Az írott és íratlan „törvényeket” ismerték, hiszen beleszülettek. Megszokták és tisztelték vezetőiket, még ha maguk között olykor meg is szólták őket. A korabeli társadalomban elfoglalt helyük szerint viselkedtek mindannyian. A falu tisztes szegénységét egyik oldalon sem szégyellték, s az idegent jó szívvel fogadták.

1931-ben csöppent bele ebbe a világba egy fiatal festőművész, Bencze László. (lásd az I. Függelékben) A városból jött, és egy hosszú, gyalogosan megtett út végén érkezett ide. A falubeliek befogadták, segítették. Bár 1934-ben elköltözött Dudarról, meghatározó élmények érték itt. „Itt dőlt el életem sorsa” – mondta. A festészetében is nyomokat hagyott az, amit ebben a faluban tapasztalt. A falu és a festő kapcsolata a későbbiekben is megmaradt. Bencze szellemi szülőhelyének érezte Dudart, a község pedig híres „szülöttének” tekinti ma is.