Tebenned bíztunk eleitől fogva | Száz Magyar Falu

Tebenned bíztunk eleitől fogva

Dudar lakossága a török hódoltság emberpróbáló időszakában a protestantizmus felé fordult, befogadta tanításait, ott talált választ életének, sorsának kérdéseire. Bár az egyszerű embereket kevésbé foglalkoztatták a teológiai problémák, akik a halál árnyékában élnek, azokhoz közelebb van az ég is. Nyitott fülekre talált az az új típusú vallási vigasz, melynek lényege a közvetlenség, az Istennel minden közvetítő kikapcsolásával folytatott személyes beszélgetés, boldogan hallgatták a magyar nyelvű igehirdetést, és átvették a nagy lutheri újítást, az anyanyelvi gyülekezeti éneklést is. Gyakran hívhatták segítségül a 90. zsoltár címben idézett sorát, az Úrtól bizonyosan várt segítség máig élő himnuszát.

Hogy mikor fogadta be az új tanítást a falu népessége nem tudjuk pontosan. A XVI. századból egyetlen református prédikátorának neve sem ismert, ám mivel Dudar akkor a palotai uradalomhoz tartozott (ahol reformáció már a Podmaniczkyak idejében gyökeret vert), valószínűsíthető, hogy a század második felében a lakosság a református hitre tért.

A falu első ismert lelkésze Sukorói István, akit az 1629-ben összehívott körmendi püspökválasztó zsinaton jegyeztek fel.

A török kiűzése után feloszlatták és szélnek eresztették a végvári katonaságot, Palota és Csesznek birtokait császárhű főurak szerezték meg. Az Eszterházy család cseszneki uradalmának falvaiba (így Csesznekre és Oszlopra is), ahogy erről már megemlékeztünk, kizárólag németeket hozott, a magyarok által lakott községek (mint Bakonyszentkirály) egy-egy részét is nekik engedte át. A Zichy család bakonyi falvaiba evangélikus és katolikus szlovák népességet telepített (mint Bakonycsernyére), Ányos Ferenc esztergári birtokán német ajkú katolikusok találtak otthonra, Bakonynánát a Nádasdy család telepítette be katolikus német jobbágyokkal. Az ott élő református lakosság a XVIII. század végén kényszerült átköltözni a szomszédos Dudarra.

A nagybirtokosok telepítési politikája egyértelmű: a szabadabb életmódhoz szokott, és uraiknak keményen ellenálló magyar jobbágyokat római katolikus vallású idegen vendégekkel akarták vegyíteni, feltételezve, hogy ezek engedelmesek lesznek. Dudar környezetében református lakosság csak Csetényben, Magyarszentkirályon és Cseszneken maradt meg. A statisztikai kimutatások szerint számuk 1774–1901 közt állandóan csökkent.

Olyan református, magyar közösség, amely évszázadokig folyamatosan megőrizte nemzetiségi és vallási egységét, a Bakonyban csak Dudar volt. (A falu lélekszámára és felekezeti összetételére vonatkozó adatokat a IV. Függelékben közöljük.)

Változást e téren is az 1950-es évek hoztak, amikor a bánya megnyitásával felduzzadt a község lakossága, és a gyülekezetnek szembe kellett néznie azzal, hogy a legbuzgóbb egyháztagok közül többen protestáns kisegyházak (pünkösdisták) híveiül szegődtek. Merőben új helyzetet teremtett az is, hogy az állam és az egyház szétválasztásával a vallásosság a magánélet szférájába került.

Vizsgáljuk meg ezek után, mi tartotta össze eddig az utolsó stációig is ezt a közösséget? Mi volt az egyház szerepe és állása a helyi társadalomban? Milyen volt a lelkész és a hívek viszonya? Hogyan alakult a valláserkölcs, a hitbuzgalom?

A gyülekezetek szellemi vezetői és irányítói századokon át a protestáns lelkészek voltak, az egyházépítés súlyát is ők hordozták. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, elsősorban a feleségéé, példaként szolgáltak a híveknek. A reformáció hatására átalakult a pap áldozat bemutató, s a hívek és az Isten közötti közvetítő szerepe. Helyét a híveivel együttérző lelki tanító és buzgó vallásosságra felügyelő egyházi vezető foglalta el, akinek állásfoglalása irányadó volt általános világnézeti, sőt politikai tekintetben is.

Koronként változtak feladatkörének súlypontjai. A XVI–XVII. században a híveit buzdító, a nehézségekben őket el nem hagyó, ugyanakkor bűneikre rámutató, az egyházfegyelmre vigyázó szerepe erősödött meg. Egy-egy históriai helyzetre jellemző az is, hogy a vallásos közösség milyen tulajdonságokkal ruházta fel a „jó papot”. A török kor dudari lelkészei közül a közösség azt a prédikátort őrizte meg emlékezetében, aki „mikor a törökök hazánkba beütöttek, azoknak elölfutkosó s rabló csoport seregeinek fővezérét, a már akkor itt lakott református prédikátor alistai Pap János lőtte agyon, egy út mellett lévő odvas tölgyfából, amint ezt az itt való öregek nagyapjaiktól hallván, még ma is beszélik”.

Az ellenreformáció időszakában, amikor korlátozták a protestáns vallásgyakorlatot, felerősödött a keresztyén azonosságtudat kialakításának igénye. Majd a hazai rendi, függetlenségi, vallási küzdelmek időszakában kezdték azonosítani – etnikai különállást is jelölve – a kálvinizmust a magyar vallással.

Jakab Áron dudari lelkész egy prédikációjában így fogalmazta ezt meg híveinek: „…ne felejtsétek, hogy ti a bakonyság e vidékén, a különböző nemzetiségű és vallású népek közé, mintegy beékelve, a protestantizmus és magyar nemzetiség bástyájául szolgáltok…, ha a ti vallásos buzgóságtok, áldozatkészségtek fellebb nem bővelkedik, …mint hajdan a Jehovától elpártolt Izrael, széjjel fogtok szóratni, hogy hirdessétek az Urat igéretében igaznak lenni. De ha hittel, buzgósággal, áldozatkészséggel, e lelki fegyverekkel felfegyverkeztek, semmit nem félhettek, mert akkor Isten lesz veletek; ha pedig Isten van velünk, kicsoda ellenünk?”

A szabadelvű, nagy tekintélyű lelkész személyére jó példa Szabó József dudari lelkipásztor életútja, aki 1829-ben született a Fejér megyei Igaron prédikátorcsaládban. Tanulmányait a környék legjobb református iskoláiban végezte, majd a pápai főiskolára került. Még diákként beállt nemzetőrnek, harcolt a Mór alatt vívott csatában, a szabadságharc vége felé Bem táborába került, és részt vett az erdélyi hadjáratban is. A fegyverletétel után sikerült megszöknie, visszatért Pápára, tanulmányai befejezése után tanári állást vállalt, majd lelkészként szolgált. A dudari gyülekezet 1869-ben választotta meg lelkipásztorául, itt huszonegy évig (haláláig) szolgált.

A magyarországi evangélikusok és reformátusok alakították ki azt a rendszert, hogy az egyházközség világi elöljárósága hívta meg a lelkészt, és ehhez kérte a felsőbb egyházi beleegyezést. A meghíváson túl a gyülekezetnek jogában állt „marasztani” vagy elküldeni papját. Dudaron két esetről tudunk (1827-ben és 1840-ben), amikor az egyházközség a lelkész elbocsátását kérte. 1827-ben az egyházlátogatás alkalmával kezdeményezték a presbiterek az idős, megvakult Török Pál prédikátor felmentését. (Az elbocsátott lelkész Pápára költözött, ahol kapcsolatba került a fiatal Petőfivel és Jókaival is. Nádasdy Lajos derítette fel, hogy Petőfinek egyik pápai megélhetési forrása volt az, hogy a megromlott látású volt dudari lelkésznek olvasott fel. S a bölcs öreg emberek szeretnek mesélni is, ha van hallgatóságuk. Joggal feltételezhetjük, hogy az idős lelkész Dudarról szóló elbeszélései köszönnek vissza Jókai Mór két regényében is, az Enyém, tied, övé és A barátfalvi lévita alakjaiban.) 1840-ben a tizenegy éve a településen szolgáló Oroszi János lelkészt kívánták „gyarlóságai miatt” elbocsátani, a gyülekezetet „egy épületes és hozzánk illő lelkipásztorral megvigasztalván”.

Gyakoribb az az eset, amikor lekipásztoruk tíz–tizenöt évig, de ennél hosszabb ideig is szolgált a dudari gyülekezetnél: például Lendvai István 42 évet (1715–1723 majd 1728–1762 között), Török Pál 20 évet (1804–1824), Hőbe József 21 évet (1840–1861), Szabó József 21 évet (1869–1890), Mészáros András 19 évet (1915–1934), Acsay József 22 évet (1934–1956). S habár a lelkészek gyakran fakadtak ki amiatt, hogy mennyi küzdelemben volt részük a nyakas, függést nem tűrő, anyagi gondokkal küzdő bakonyi egyházban, de a megpróbáltatások, csapások eggyé kovácsolták a lelkipásztort és gyülekezetét.

Az egyházépítés és -fenntartás munkájában a lelkésznek segítséget és támaszt nyújtott a gyülekezet tagjaiból választott testület, a presbitérium. Célját és feladatát az 1630-ban összeült pápai zsinat így fogalmazta meg: „azon hallgatók közül, akik kegyesség és Krisztus dicsősége iránt való buzgalom tekintetében mások felett kitűnni látszanak, néhányan kiválasztva a lelkész mellé rendeltessenek, hogy éppen abban a gyülekezetben, annak oldala mellett, legyenek mintegy egyházi tanácsosok, erkölcsi felvigyázók és az egyházfegyelem gyakorlásában hűséges segítőtársak, akik az imádkozó Mózes kezeit az amelékiták ellen fenntartják, hogy kifáradva el ne lankadjanak, akiket az esetleges ügyek elintézése végett, a lelkész tartozik magához meghívni és azoknak közös tanácsával megszilárdítani s a fegyelmet gyakorolni”.

Magyarországon az első ilyen, az egyház életét aktívan irányító egyháztanácsot Kanizsai Pálfi János alapította meg 1615-ben Pápán, majd 1630-ban az egész dunántúli egyházkerületben. Arról, hogy Dudaron is működött az egyházi elöljáróság, már 1692-ből értesülünk. Tagjai Szokolai Pál prédikátoron kívül István deák, Kovács Mihály, Szabó István, Kovács Benedek, Eszes István, Földesi János és Imre, Nagy István, Nagy Péter.

A presbitérium tagjai a választott elöljárók, vezetője az egyházközség lelkésze, valamint a presbiterek sorából kikerülő kurátor és dékán. Presbiter csak erkölcsileg feddhetetlen, értelmes, az egyházi közterheket rendesen viselő és a közösségben tekintélynek örvendő ember lehetett. Körükből választották meg a kurátort vagy egyházi gondnokot, akinek az egyház gazdasági és pénzügyeinek intézése volt a feladata. A pap vele tartott napi közvetlen kapcsolatot. A dékán tiszte, hogy összefogja a presbitereket. Ő hívta össze az egyházi gyűléseket, szervezte az egyház körüli munkákat.

A választás lefolyásáról és mikéntjéről keveset tudunk. Dudaron 1860-ig minden esztendő Szent György-napján, utána háromévente választottak. A jelölésnél szerepet játszott a kandidált társadalmi állása, tekintélye, vagyoni helyzete. A testület összetétele évente változott. Lehetett ugyan a tizenkét fős testületben három-négy egyházfi, aki megbízatását huzamosabb ideig (tizenöt–húsz évig) viselte, de állandó, életfogytiglani tagságot nem ismert a gyakorlat. Adataink szerint például a dudari presbitérium 1790 és 1840 közötti munkájában mintegy hatvan férfi vett részt.

Dudaron 1834-ig az egyháztanács intézte és képviselte a község ügyeit is. A két hivatal szétválasztására csak ekkor került sor, melyről az esperesi vizsgálat így számolt be: „Jelentvén az elöljárók által, hogy az elöljáróság között szakadás történvén, a helység részére új tanácsbírák választattak… az esperesi vizsgálat ajánlja a jelenlevőknek az egységet, hogy mint eddig századoktól fogva eleink és atyáink is együtt igazgatták az eklésiát és a helységet, úgy ezután is tartsák fenn az egységet, békességet, hogy ha pedig a helység tanácsbírái kölön választatnak az egyház presbiteri öregeitől, ők mint régi tapasztalt tisztes öregebbek tartsák meg ezután kezeik közt az egyház külső igazgatását. …Az újak is a parókián feleskedtettek, így egyik másikkal kezet fogván magukat a tiszt. deputáció előtt minden jókra kötelezték.”

A presbitérium kötelességei közé tartozott az egyházirányításban való részvétel, az egyházi szolgák és hívek feletti erkölcsi felügyelet, a fegyelmezés, az anyagi ügyek intézése, a javaik, ingatlanok-ingóságok feletti állandó őrködés. A helyi presbitériumot illette a prédikátor és az iskolamester meghívásának és kiválasztásának joga, az iskola ellenőrzése, de beleszóltak olykor a prédikálásba is. Az egyháztanács működésével a gyülekezeti élet irányításában csökkent a lelkipásztor addigi kizárólagos egyeduralma, a XIX. századtól pedig az a helyi politikai élet egyik támasza lett. Hozzájárult a paraszti öntudat fejlődéséhez is, hiszen a dudari parasztemberek tekintélyéhez hozzátartozott, hogy presbiterré válasszák őket.

Vegyük nagyító alá feladataikat:

A reformátusoknál nagy jelentősége volt a szigorú egyházfegyelemnek, mely a közösségek erkölcsi életének legfontosabb szabályozójaként működött. A presbitereknek kötelességük volt a vétkeseket jelenteni, de az is előfordult, hogy a bűnös önként adta fel magát.

Az egyházi bíróság elé kerülők leggyakrabban a templomkerülés, házastársak civódása és különélése, a jegyesség indokolatlan felbontása, házasságon kívüli nemi élet, szitkozódás, korhelykedés, nyilvános botrányokozás vétkét követték el. Főleg tehát a családi élet védelmében avatkoztak be az emberek életébe. Az erkölcsbíráskodás a bűnösnek a prédikátor és a presbitérium elé idézésével folyt le. Enyhébb esetben figyelmeztettek, dorgáltak, s ha kellett, békítették a feleket.

Így történt ez 1825-ben is, amikor „Jakab István és Török Éva egyenetlen és külön lakó házasok összve békéltettek”. 1837-ben Simon József kovácsmestert hívták be kivizsgálásra, aki „…templomba nem jár, a közönséges Istentiszteleten több időtől fogva meg nem jelenik, ezzel másoknak rossz példát ad… Ezen tilalmas cselekedetéért keményen megdorgálták.” Ha nem használt a figyelmeztetés, következett a gyülekezetből és az úrvacsorától való ki-, illetve eltiltás, ami súlyos megbélyegzésnek számított. A kitiltottat eklésiakövetésre és penitenciatartásra szólította föl a prédikátor, utóbbinak egyik tárgyi eszköze, a szégyenkő ma is megvan a dudari templom oldalbejáratánál, a „pitar” külső szegletében. 1842-ben „Miklós Erzsébet megesett lány minden kényszerítés nélkül önnönmagától állott elő és a szent eklesiát az elöljáróság képében megkövette”. A nyilvánosan megszégyenítő büntetéseket előbb II. József, majd a XIX. század elejétől az egyházmegye is korlátozta, a penitenciatartást a feddés, dorgálás váltotta fel.

A presbitérium feladatai közé tartozott az egyház anyagi ügyeinek intézése, az egyházfenntartás felügyelete is. A dudari eklézsia jövedelmei négy fő forrásból származtak: földingatlanából, amit a földesúr engedett át; a pénzben és terményben fizetendő párbérből, azaz kötelező jellegű egyházi adóból; a stólából, azaz abból a díjból, amit keresztelő, esketés és temetés után a lelkész és a kántor kapott; illetve az önkéntes kegyes adományokból, amit vagy a templomi perselybe tettek vagy meghatározott célra juttattak.

Dudaron az első lelkészi és tanítói díjlevelet 1733-ból ismerjük, ezt 1791-ben újítottak meg. Eszerint a prédikátor egy jobbágyteleknyi földdel rendelkezett, a falu határában hat táblában elkülönítve. A lelkész illetményföldjét a hívek munkálták: szántották, vetették, kapálták, trágyázták, takarították be. Az 1733-i díjlevél szerint juttatást kapott az úgynevezett kisebb haszonvételekből (regálék) is: fél mázsa húst, tíz font faggyút és a gabona őrlésére szekeret adtak a hívek. A telki földhöz kaszáló (széna), kender- és káposztásföld és esztendőnként tizenkét öl tűzifa járt. A lelkész javadalmához tartozott még a templom körüli telek és a temetőkert használati joga is.

1823-ban, amikor a faluban új sírkertet nyitottak, a község földesura, gróf Nádasdy Ferenc a mellette fekvő területet hat forint censussal bérbe adta az elöljáróságnak azzal a kikötéssel, hogy azt gyümölcsösnek használják. Betelepítésére 151 oltványt ajándékozott, ezek leendő haszonvételét az eklésiának adományozta. Ez az állapot az 1857-ben kezdeményezett elkülönülésig nem változott. Az ezután megkötött „úrbéri örökegyesség” és végbevitt tagosítás, valamint legelőelkülönítés során az egyház a földesúr jóvoltából végképp megkapta addig használt ingatlanainak tulajdonjogát, és további ajándékozással – a beltelkeket és a temetőt nem számítva – negyven hold birtokába jutott. (32 holdat műveltek, nyolc holdat bérbeadtak.) A föld megmunkálása (kivéve a legelőilletéket) továbbra is az egyházat illette, s ez így maradt közel egy évszázadig.

A pénzfizetés nagy része a párbérből származott. (Neve arra utal, hogy házaspárok adták, özvegyek a felét, mégpedig egyenlő mértékben.) Összege a XVIII. században harminc „florenus” (aranyforint), a XIX. században negyven-ötven forint között mozgott, a XX. században ezer-ezerötszáz forint volt. Ezenkívül minden pár gabonát is adott. Ennek mennyisége a XVIII. században fél köböl, a XIX. század közepétől egy mérő (egy mázsa) volt. Befizetése kétféle módon történt: vagy személyesen vitték be a parókiára, vagy ősszel, betakarítás után az egyházfiak szekérrel házról házra járva gyűjtötték össze. Mivel a XIX. század elején a prédikátorok az egyházlátogatások alkalmával többször is panaszt tettek arról, hogy az egyenkénti behordás a papnak „nagy terhére és alkalmatlanságára vagyon, mivel mindannyiszor a ház padlására kell néki a mérésre felmenni, és az őnéki ízetlenkedésre is adhatna és adott is már alkalmat”, az egyházmegye arra utasította a presbitériumot, hogy a kurátor a gabonát egy bizonyos napon hordja be és mérje le lelkésze számára.

A stóla összegéül az egyházmegye által kiszabott díjakat fogadták el. Példaként az 1859-ben fizetendő összegeket soroljuk: „keresztelésért 50 krajcár; halotti prédikációért 2 frt; a kikisérésért ha kéretik külön 50 krajcár; ha csak imát kérnek (prédikáció nélkül), kikiséréssel együtt 1 frt; házasok esküdtetéséért helybelieknek 2 frt, vidékieknek 4 frt”.

Önkéntes adományokra vonatkozó bejegyzést a szűkszavú jegyzőkönyvekben keveset találunk. Kedveltebb volt drága tárgyak egyszeri ajándékozása (például nemesfém úrvacsorai edények, úrasztali terítők, harang, orgona), melyekre minden alkalommal ráírták, rávésték az adományozó nevét, az adományozás célját és idejét. A templomi edények legtöbbike így került az egyház tulajdonába: többek között egy régi ónkanna, melyet Nagy Mihály szabómester csináltatott 1705-ben, vagy az a két ónpohár, amelyet Ábrahám Mihály dudari lakos készíttetett 1780-ban.

Kegyes főrendű patrónusok is adományoztak az egyház számára: 1831-ben és 1834-ben gróf Nádasdy Jakobina ajándékozott egy aranyozott „gyónó” poharat és egy ezüst „gyóntatóedényt” a gyülekezet részére. A gróf Nádasdy család adományozta 1888-ban a templom tölgyfa padjait, oldalukon faragványokkal. A XIX. században római katolikus hívek is adakoztak a protestánsok javára: 1825-ben Komáromi András tiszttartó úr készíttette azt a cseresznyefából készült, politúrozott úrasztalát, mely 1939-ig a templom egyik dísze volt. Ekkor került a helyére a ma is használt vörös márvány Úr asztala, melyet az Amerikába kivándorolt dudariak adományából vettek. Rávésve: Canada Dudar USA. „Isten a mi menedékünk.” 1939. X. 31.

A templom harmóniumát dr. Rimaszombati Imre, zirci ügyvéd vásárolta a gyülekezet számára. Érkeztek ajándékok a környező településekről is: az úrasztali borkancsók közül az egyik Várpalotáról. Sokatmondó a felirata is: „Éljen a 48.as függetlenség sokáig. Készült e korsó 1901. év június 22.én. Kovács György gondnok, az elöljáróság és a gyülekezet tagjai éljenek sokáig jó egészségben mindnyájan. Én Szabó József fazekas mester, Várpalotán csináltam ezt a korsót.” A szerényebb adományok sora igen változatos: egyszerű oltár-, szószék- és úrasztali terítők, cserépedények. Végrendeletileg is hagyományoztak kisebb összegeket – más felekezetűek is – az eklézsia javára. 1903-ban például Blum Hermann-né (izraelita), volt dudari lakos hagyta az úgynevezett hallgatói kert harmadának haszonélvezetét a dudari hitközségre.

Gyakorlattá vált, hogy a prédikátorok havonta legalább egyszer „publikáltak”, azaz szószékből hívták fel a híveket valamilyen célú különadakozásra. (Épületjavításra, tűzkárt szenvedett vagy anyagi nehézségekkel küszködő egyházközségek támogatására, mint 1814-ben a vámosi, 1822-ben a kertai református eklézsiának nyújtott segítség, vagy a pápai kollégium építésére és az ott tanuló diákok segítésére gyűjtött adományok).

A XIX. század második felétől az amúgy is szegény eklézsia anyagi válságba került. Megszűnt a patrónusi támogatás, s a hívek közül sokan nem tudtak eleget tenni adó-fizetési kötelezettségüknek, nemegyszer az állami adóvégrehajtást is igénybe kellett venni. Ráadásul a kedvezőtlen gazdasági helyzet ellenére a presbitériumnak rövid időn belül több nagyobb kiadást kívánó építkezésbe kellett kezdenie. Az iskola az 1840-es évek végére olyan rossz állapotba került, hogy a teteje leszakadt. Gróf Nádasdy Tamás és a Bakonyoszlopon lakó gróf Esterházy László anyagi segítségével sikerült felépíteni 1866-ra az új, egészséges és tágas tanulóházat. A dudari híveknek kézi és szekeres munkával kellett hozzájárulniuk a munkához.

1867-ben a község nagy részével együtt leégett a lelkészlak. Felépítésében csak magukra hagyatkozhattak, de 1868-ra az ország könyörülete és adományok által elkészült az is. Az 1880-as évekre templomuk került veszélybe. A tető gerendái elkorhadtak, zsindelyezése több helyen beszakadt, a templom falai évek óta áztak. Újjáépítéséhez kölcsönt vettek fel. Ányos István esztergári földesúrtól hétszáz, Vogel Jakab esztergári bérlőtől háromszáz forintot. Komoly anyagi és fizikai áldozatvállalás árán, de elkészült 1888-ra a templom teljes felújítása, melynek ára a korszakot végigkísérő anyagi szegénység volt az eklézsia számára. Folyamatosan visszatérő bejegyzés ezután a kurátori-dékáni számadáskönyvben, hogy „az egyház pénztára majdnem teljesen üres”.

A nehézségek mégis összekovácsolták a közösséget. Az egyházlátogatást végző esperes Dudarról készült feljegyzését a következő sorokkal zárta: „a tagadhatatlan szegénység ellenére is az egyház egész valóját csak a hivatalos pontosságnak – jó rendnek és fölvirágzás iparának – szelleme lengi át.”

A vallási élet központja – „Isten háza” és a „gyülekezet hajléka” – a templom. Ez az istentisztelet helye, de ide tértek be az emberek életük nagy fordulópontjain: a születést hamarosan követő keresztelés, a vele kapcsolatos egyházkelő (amikor az anyák a szülés után először mentek a templomba, és az egyház áldását kérték), a nagykorúsító konfirmáció, az esküvő és a temetés alkalmával. De a templom nemcsak a vallási élet színtere, közéleti jelentősége is fontos, sokáig a falu egyetlen középülete. Háborúk és dúlások idején menedékként szolgált a lakosság számára.

Az új hitre tért gyülekezetek a falvak középkori templomait használták, hiszen ugyanazok jártak oda, mint korábban, noha a hívek már nem a római katolikus hit vallói, hanem helvét hitű reformátusok. Így történt ez Dudaron is. Habár a falu középkori templomáról nem ismerünk okleveles adatokat, a mai református templom északi oldalán lévő előcsarnok őrzi a középkor emlékét. Külső falában későgótikus élszedett (hasáb alakú kőelemek élének negyvenöt fokos lesarkítása) kapukeret rejtőzik, melyet Rómer Flóris is lerajzolt 1859-ben. Koppány Tibor szerint ez a XV. század végi építmény egy korábbi, valószínűleg még XIII. századi templom mellé épült.

Az épület első írásos említése 1692-ből származik, amikor a leégett egyházat újjáépítik. A régi alapokat és falmaradványokat meghagyva, de nem szilárd kőből, fából, gerendából rakják össze akkor Isten házát. Falait sövényből fonták és sárral tapasztották be, zsindellyel fedték. Ezt bizonyítja az az 1784-ből származó, a Veszprémi Érseki Levéltárban őrzött kérelem, melyben a dudari hívek azért fordultak a vármegyéhez, hogy tartós, szilárd anyagból építhessenek templomot. A helyszínre kiszállt küldöttek leírták a meglévő imaház méreteit is: hossza 4,5, szélessége 3 öl (1 pozsonyi öl = 1,901 m, 1 bécsi öl = 1,89648 m); az előtér 2 öl, szélessége 1,4 lábnyi (1 láb = 0,316 m). S úgy találták, hogy ez valóban kicsi annak a 762 dudari és 40 Nánáról átjáró református hívőnek, aki az imaházat használja.

Az építésre az engedélyt megkapták tehát, de a munkálatokat csak 1792-ben kezdték meg. Ekkor „elbontván és fundamentomostól felhányták” majd egy jóval bővebb és díszesebb, tornyos kőtemplomot építettek. Az 1798-ra elkészült templom a hívek adományaiból épült, az asztalosmunkát a komáromi Jókai Máté asztalos készítette. Az épület ekkor nyerte el mai formáját. A későbbi századokban ennek állagát óvták, ezt újították fel. (1830-ban a tető új zsindely-, a torony fehér bádogborítást kapott; 1888-ban teljesen felújították; 1986-ban kicserélték a tönkrement faelemeket; 1995-ben új külső vakolatot kapott.)

Dudar kőtemploma oldalhajó, kápolnák, sekrestye nélküli teremtemplom, melynek belső elrendezése sajátos légkört áraszt. Fala fehér, mindenféle kép és dísz nélküli. A szószéket az oldalbejárattal szembeni fal közepére építették, vele szemben helyezték el a padokat, teret hagyva az Úr asztalának és a vörös márvány keresztelőmedencének. Ezekhez kapcsolódnak a szertartások.

Kialakult ülésrend tükrözte kinek-kinek a falun belüli társadalmi rangját. Míg egy református kisnemesi községben az ülésrend alapjául a család ősi volta, rangja, vagyoni és társadalmi helyzete szolgált, Dudaron nemek és korcsoportok szerint különültek el a hívek a templomban. A szószéktől jobbra a leányok, balra a falu legidősebb férfiai, közülük elöl a legöregebbek (a gyülekezet vénei) ültek. A lányok sorának első, külön ajtóval ellátott padja a lelkész családjáé volt, itt kapott helyet a faluba látogató rangos vendég is. A szószékkel szembeni padsorokban a világháborúk előtt balra a férfiak, jobbra a menyecskék helyezkedtek el. Az 1940-es évektől a férfiak számának csökkenése miatt ezeket a padokat is az asszonyok foglalták el. Balra a fiatalabb (egy-két éve házasodott), jobbra az „érett” menyecskék (harminc–negyven évesig) ültek. A főbejárattól balra és jobbra a karzat alatt kaptak helyet az idős asszonyok, az oszloptól a kijárat felé az életkor emelkedésének megfelelő sorrendben. A bejárattal szembeni karzat alatt a férfiak, hátrafelé időrendben. A bejárat feletti karzaton balra ültek az idősebb legények, középen az iskolás fiúk, mögöttük a harangozó, jobbra a fiatal legények. A legénykar első sorában kaptak helyet a regruták, akik szalagos kalapjukat a mellvédre tették, hadd gyönyörködjenek azokban (is) a lányok. A bejárattal szembeni karzatra ültek a szószék felől a fiatal házasemberek, a másik oldalon a kisiskolások (lányok és fiúk vegyesen) a tanító felügyelete alatt. A híveknek nem volt állandó padjuk tehát, az idő előrehaladtával az ülőhelyét mindenkinek változtatnia kellett. Megvolt a rendje a be- és kivonulásnak is. Az asszonyok a oldalbejáraton közlekedtek, míg a férfiak és öregasszonyok a főbejáraton léptek be a templomba. Az istentiszteletre méltósággal érkeztek, lassú mentben, és kijövet mindig megálltak néhány szót váltani egymással, sietni nem illett.

Az istentiszteleten való részvétel a hitben való elmélyülés mellett a közösségi összetartozást is erősítette. A református szertartáson csak imádság, ének és prédikáció hangzik el, mert hitük szerint Jézus halála (amely egyszeri bűnmegváltó áldozat) után nincs szükség újabb papi áldozásra. Nincs szükség gyónásra sem, mert az embernek közvetítő nélkül kell bűneivel Istennek „elszámolnia”. Az istentisztelet középpontjában a magyar nyelvű prédikáció áll, amely a Biblia igéjének magyarázatával tanítja és mélyíti el a hívek istenismeretét. A gyülekezet pedig imádsággal és közös énekléssel ad hálát Teremtőjének.

Úrvacsora-osztásra karácsony első és másnapján, „böjtelőre” (nagyböjt első vasárnapján), húsvét első és másnapján, újkenyér (augusztus utolsó vasárnapja) és újbor (október utolsó vasárnapja) ünnepén kerül sor. Ekkor megterítik az Úr asztalát, ahova (az 1960-as évekig) nem, kor és ülésrend szerint járultak a hívek. Először az idős férfiak, majd a nős fiatalemberek a karból, azután a legények a másik oldalról a karzatról, s a fiatal fiúk szintén. A férfiak után a lányok, majd a menyecskék és az idősebb asszonyok következtek. Legutoljára a tiszteletes családjával és a kántorral.