Közös udvar, közös sors | Száz Magyar Falu

Közös udvar, közös sors

A XX. század közepéig Dudar lakosságának 93 százaléka a mezőgazdaságból élt, így a családok tehetősségét a megművelt föld nagysága határozta meg. A falu közel 4200 katasztrális holdnyi összterületéből azonban (amelynek 54,2 százaléka szántó, 29,3 százaléka erdő, 8,4 százaléka legelő, 4,4 százaléka kaszáló, 3,4 százaléka kert és 0,3 százaléka szőlő) a lakosság csupán alig több mint a fele osztozott. A határból ezernégyszáz katasztrális hold gróf Nádasdy Pál hitbizományi birtoka, az Olaszfaluban és Veim pusztán birtokos Szávozd Richárdnak 139 holdja volt Dudar területén.

A megmaradt határból az 1930-as évek végén csupán három családfő rendelkezett hatvan és nyolcvan hold közötti területtel, húsz–ötven holdig terjedő, egészséges nagyságú gazdasággal tizenkét falubeli büszkélkedhetett. A megélhetést még biztosító tíz és húsz hold közötti birtokot 58 családfő bírt. A többség a kisbirtokos parasztsághoz tartozott, legnagyobb arányszámmal a kettőtől tíz holdig terjedő birtokosok (110 családfő), míg két holdja 95 családnak volt. Nyolcvan családfőnek (207 családtaggal) még ennyi sem jutott. A tíz holdnál nagyobb földön gazdálkodó családok számára birtokuk biztos megélhetést nyújtott, de a tíz holdnál kisebb földdel rendelkezők nem tudtak megélni földjükből. Pedig ők alkották a falu lakosságának mindegy felét.

Ha az 1920–30-as évek összeírásaival hasonlítjuk össze az imént bemutatott adatokat, a birtokelaprózódás folyamatát érjük tetten. Amíg ugyanis 1924-ben a két–három holdas gazdaságok száma csak négy volt, addig 1930-ban már huszonöt, 1935-ben pedig 82 gazdaság tartozott ebbe a kategóriába. Ugyanezen időben a tíztől húsz holdig terjedő birtokok száma 119-ről 73-ra, majd 52-re csökkent. A birtokviszonyokat az is kedvezőtlenül befolyásolta, hogy különösen az első világháború után a szomszédos német falvak lakói „betörtek” a dudari határba, egyre több földet vásároltak ott maguknak.

Mint láttuk, egy-egy időszak birtokviszonyai nem mutattak állandóságot. A birtokoscsaládok helye az egyes szinten belül a különböző fokok között mozgott, és érintette a „vagyonosabb” és szegényebb embert is. Hogy csak néhány konkrét példát említsünk: a falu legnagyobb birtokosai közül a hatvan holddal rendelkező Kovács János, felesége végakarata szerint kitaníttatta gyermekeit (lánya tanárnő, fia pénzügyi szakember), de ennek ára birtokának elvesztése lett. Kerpen Kálmán, aki kocsmáros volt a községben, évtizedek alatt gyarapította vagyonát nyolcvan holdra. A falubeliek nem nehezteltek emiatt, sőt ma is úgy emlékeznek rá, mint aki „a megszorult embereket segítette azzal, hogy felvásárolta földjeiket”. A család a zsidótörvények életbelépése után eladogatta földjeit és elköltözött a faluból. A kisbirtokosok közé tartozó Földesi György italos életmódja miatt lett földönfutó, még házát is áruba bocsátotta. Családjával Kisdudarra költözött, ahol béresként kereste kenyerét. Gyerekei később szorgalmukkal visszakapaszkodtak Dudarra, házat és földeket vásároltak.

Néhány évtized, sőt néhány esztendő alatt is bekövetkezhetett birtokfogyás, s ennek többféle oka is lehetett, ami a dudari gazdát arra kényszerítette, hogy foggal-körömmel ragaszkodjon megszerzett földjéhez. A szerzési vágy hajszolta a szegényt és a gazdagot, alárendelve ennek a családot, sokszor az emberi érzéseket is.

A faluban meglévő vagyoni különbségeknek leginkább a közösség által kialakított korlátok voltak a jelzőpontjai. A fiatalok párválasztását a vagyoni helyzetük irányította, föld a földhöz társult, s ezt az íratlan szabályt megszegni nem lehetett. A sok föld a tekintélyen kívül nem sok gyönyörűséget adott, mert több volt a terhe is, többet kellett benne s vele dolgozni. Ha a jómódú család férfi tagjai el tudták végezni a munkát, a gazda szolgát nem tartott. Szűkölködnie nem kellett ugyan, de étele és ruházata megegyezett az akkori szokásmóddal.

A tehetősebb gazdák a falu központjában laktak, házuk nagyobb volt az átlagosnál, ám a vagyonosságot nem a lakóház, hanem a gazdasági épületek tükrözték. Nem egy nagygazda lakóháza vályogból épült és teteje zsupos volt, míg istállóját kőből építette és cseréppel fedte, mert a föld mellett az állat volt a gazdaság legfőbb értéke. A módosság jele a hízók száma, kettőt-hármat is vágtak, így nem okozott problémát esztendőn át a zsírozás. Ezentúl a jómódú gazdák hat-hét szarvasmarhát mindig tartottak, és lovakat a földek megműveléséhez. A tíz-tizenkét holdas gazdáknak már csak egy-két tehene volt és egy pár lova vagy ökre. A négy-öt holdas családfő egy tehenet és egy borjút tudott csak tartani, de azt fejték és igavonásra is használták.

Míg egy 10–12 holdas gazda még megélt földjéből, a négy-öt holdas kisbirtokos nem tudta csupán a földművelésből eltartani a családját. A gazdálkodáson kívül szén- és mészégetéssel, fafaragással (járom és szerszámnyél, létra készítésével), seprűkötéssel egészítette ki a keresetet. Szerencsésebbek voltak azok, akik (ha iparengedéllyel nem is, de) iparos szaktudással rendelkeztek, és a paraszti munka végeztével szakmájukat űzhették. Többen cséplőgépbe fektették vagyonukat, amelynek jövedelme a két-három holdas gazdaság vagy az ipar mellett is megélhetést biztosított. Voltak, akik télen napszámosmunkát végeztek, az uraságnál fát vágtak vagy fuvarozást vállaltak. Gyakran a családtagok is elmentek idénymunkára. A fiatal lányok, magányos asszonyok májustól júniusig Veimpusztára (Olaszfalu mellett) jártak „répahurulásra” (az első kapálás) vagy krumplit válogatni; a legényeket az aratás, cséplés, szénakaszálás, trágyateregetés munkájára fogadták fel. Időszakosan volt munka Csetényben is Holitscher Károly ezerkétszáz holdas birtokán. A fizetés, ha a megélhetésre nem is, de a ruházatra elég volt. Mások a Bakony uradalmaiba, így Vecsenypusztára (Sikátor mellett), a Zirc melletti Aklipuszta, Tündérmajor (Borzavár mellett) és Vilmapuszta (Nagyvázsonytól északra) gazdaságaiba szegődtek el hat hónapra tavasztól őszig.

A legnehezebb az egy-két holdas törpebirtokosok sorsa volt, mert – mint mondták – „megélni nem lehet belőle, de elmenni sem lehet mellőle”. Közülük választották sokan sorsuk megoldását remélve a kivándorlás kockázatos lehetőségét.

Keskeny réteget képviseltek a falu társadalmában a helyi iparosok, akik többnyire csekély földtulajdonnal is rendelkeztek, hisz valamelyik birtokos rétegből kerültek ki. A közép- és kisbirtokos családok földjeik szétaprózódásának megakadályozására fiaik közül az egyiket iparűzésre taníttatták. Dudaron 1920–40 között Bittmann István üzemén kívül két cipész, egy bognár, egy asztalos, egy hentes és mészáros, egy szabó, három takács, egy daráló molnár, egy kőműves, egy mészégető és négy kocsmáros dolgozott. A községi kovácsot a falu választotta meg esztendőnként: árverésen jutottak hozzá az elemi iskola melletti kovácsházhoz. Az 1930-as években a borzavári Schteinitz Ferenc töltötte be közel tíz évig ezt a posztot, majd Mészáros András és Jakab József dolgoztak közösen az 1950-es évekig. A kovács feladata az ekevasak élesítésén túl (amiért gabonával fizettek) a patkolás és a szekerek, kocsik kerekének vasalása volt, munkájáért készpénzt kapott. Összedolgozott a bognármesterrel is, szívesen vállalta a zsidó temető kovácsoltvas sírkereteinek elkészítését. (Dudaron volt a környék zsidó temetője. A Bakonynánán, Oszlopon, Csetényen élő izraeliták is ide temetkeztek. A zsinagógájuk Várpalotán működött.)

A község és a legeltetési bizottság elöljárósága alkalmazta és fizette a pásztorokat: egy-egy tehenest, kanászt, tinóst és ludast. A tehenes és kanász nem a falubeliek közül került ki (a környező pusztákról, falvakból jöttek), Szent György-napkor fogadták meg őket egy esztendőre. Feladatuk az állatok őrzésén, legeltetésén kívül az apaállatok gondozása volt. Munkájukért az állomány számának megfelelő pénzt és terményt, kerthasználatot (Gödör-kert) kaptak, a község biztosított számukra lakást. A pásztorház két szobából és középen egy konyhából állt, melynek egyik helyiségében kapott helyet a tehenes, a másikban a kanász, s ha volt, a családja.

A pásztorház mellett állt a községi bikaistálló. Az apaállatok takarmányozásáról a tehenes gazdáknak kellett gondoskodniuk. E célból kalákában kaszálták a bikák ellátására fenntartott Pap-rétet. A munkák szervezéséről az évenként választott bikabíró gondoskodott. A két pásztor naponta hajtotta ki az állatokat, a kanász ökör szarvából készült szarukürtöt, a tehenes rézkürtöt fújva terelte össze a jószágot.

Tavasztól őszig kint legeltek a csetényi határban lévő legelőn, a Spiccen a bikaborjúk. A tinós feladatát nemzedékről nemzedékre egy katolikus dudari família, a Horváth család látta el. Fizetéséről a gazdák, napi ellátásáról a család gondoskodott. Ugyancsak falubeli ember látta el a ludas feladatát. Jakab Mihály, aki egyben éjjeliőr is volt, hatalmas, csavaros végű botjával hajtotta a libákat a zirci úti legelőre, a Berekbe. Portánként tíz-huszonöt szárnyast is terelt, a vizet vitték magukkal. Hazafelé már minden csapat hazatalált, sokszor a levegőben szállva. A fiatal ludakat a gyerekek őrizték.

A község alkalmazottja volt az 1950-es évekig a bába. Személyét tisztelet övezte, feladata a gyermekek világra segítésén túl a gyermekágyas asszony ellátása volt. Munkájának megbecsülését jelzi az is, hogy a keresztelésnél és az egyházkelő szokásánál (a gyerekágyas időszak végét jelentő szertartás) a bába vezette az érintetteket a templomba. Azért fizette külön a község (évi hatszáz pengővel), hogy a szegény családok asszonyait is ellássa.

A református egyházközség alkalmazta a harangozót, akinek feladatkörébe tartozott a templom takarítása és rendben tartása is. Ő vágta fel a papnak a szükséges tűzifamennyiséget. Dudaron ezt a feladatot ősidők óta a Nedvesi család látta el, apáról fiúra szállt a tisztség. Földjük nem volt, a család a harangozópénzből élt, lakást a gyülekezet biztosított. Háza a temető mellett, nem messze a templomtól, még ma is áll.

A harang a falu órája és üzenetközvetítője volt. Időjelzésként működött, amikor reggel hét órakor, majd délben és este nyolc órakor megkondították. Hívogatott, amikor hétköznap reggel fél nyolckor a kisharang becsengette az iskolásokat, és ünnepnapon, amikor tíz órakor a nagyharang, negyed tizenegykor a kicsi, majd fél tizenegykor mindkettő rázendített, és a templomba szólongatta a híveket. A falu valamennyi lakójával tudatta a hírt, amikor tíz és délután három órakor kiharangozták a halottat vagy ha tűz esetén félreverték. Harangszóval kísérték utolsó útjára a földi életből elköltözőt is.

A közösség gondoskodott a falu szegény, vagy fogyatékos lakóiról. Azoknak, akiknek nem volt lakásuk, a község épített és tartott fenn egy házat. A szegényház a Fé-tóval szemben, a pásztorház mellett állt. Az 1940-es években két nő lakott benne: Kuka és Bogár Örzse. Napi élelmüket a családok (egymás közt beosztva) biztosították. Fogyatékosságuk ellenére ezek az emberek is megtalálták helyüket és feladatukat a közösségben. Kuka, aki süketnéma volt, maradék anyagokból gyönyörű teherhordó tekercseket készített, s az ő feladata volt, hogy lakodalmakkor összehordja a nagy fazekakat a faluból. Csak ő tudta, hova kell menni, munkája nagy segítséget jelentett. A falu közösségében élt, szervesen mégsem tartozott társadalmához a lelkész, a tanító, a jegyző és a postamester. Ők képezték a falu elitjét, akiket „minden paraszt megsüvegölt”. Közülük a lelkész és a tanító kötődött a legszorosabban a paraszti társadalomhoz, felette álltak ugyan, de felelősek voltak érte.

A megélhetésért folyó kemény küzdelem ellenére élt az emberekben az egymásra utaltság tudata. Ez volt talán az egyik legnagyobb megtartó hétköznapi élménye a falunak. A mezőgazdasági munkák legtöbbjét közösen, kalákában végezték.

Az első világháborúig a község lakossága ötös vetésforgóban művelte meg a határt, közös megegyezés szerint egy-egy dűlőbe krumpli, árpa, rozs, lóhere, búza került és közben egy évig a földet parlagon hagyták. Később az intenzívebb trágyázás lehetővé tette, hogy ugart ne hagyjanak, és megműveljék a határ minden részét. Közösen beszélték meg, hogy melyik határrészbe mi kerüljön, s ahhoz tartotta magát a gazdatársadalom. Általában egy időben és közösen végezték a vetést, kapálást, betakarítást, cséplést, de kalákában történt a kenderfeldolgozás folyamatában a kendertörés, a fonás; a káposztaszeletelés, disznóvágáskor a hús felaprítása s téli estéken a kukoricafosztás, tollfosztás. Az asszonyok közös feladata volt a mosótó évenkénti tisztítása, s az új ház építését, a régi felújítását is közösen végezték.

A kalákába rokonok, jó barátok, komák, szomszédok álltak össze, a munkáskezek száma a birtok és a munka nagyságától függött. A tizenöt-húsz holdas gazda földjének megmunkálásán húszan is dolgoztak „összesegítési alapon”. Mindenki tudta a feladatát, s azt, hogy kire mit lehet rábízni. Különösebb irányításra nem volt szükség. Szegényebb kisbirtokos ember sem pénzért ment el a módosabb gazdához dolgozni, hanem csak „kölcsönbe”, vagy ha szükséget látott, élelmiszer vagy fuvar volt a fizetsége.

Közösen láttak el más feladatokat is, például betakarítás után a tűzőrséget, amikor a falu minden lakójának kötelessége volt egy-egy éjjel virrasztania a Bitón (a belterület legmagasabb pontja, a mai ABC Áruház helyén) felállított kunyhóban. A fokozott tűzveszély miatt volt erre szükség, mert ilyenkor a szűk udvarokban és szérűskertekben magasodtak, közel a házakhoz a cséplésre, vagy nyomtatásra váró asztagok.

A faluban általában demokratikus, az egyéni szabadságot büszkén őrző, öntudatos közösségi szellem uralkodott. Még a köszönés sem igazodott a ranghoz, mindig az köszönt előre, aki járt, annak, aki állt, legyen az illető paraszt vagy úr, nincstelen vagy birtokos.

Archaikus formákat őrzött sokáig a falu településszerkezete és az épületei is. A hegyektől körülölelt község völgyben épült, de jelentős szintkülönbség jellemzi belterületét. A közepén emelkedő domb legmagasabb pontján épült a templom, s azt ölelte körül, csaknem szabályos körben, a falu főutcája, két oldalán a házak szabálytalan halmazával. Az út templomtól lefelé húzódó szakasza volt a Földesiek utcája (a mai Kossuth Lajos utca), ahol a módosabb gazdák házai álltak, ide épült az iskola, tanítóház és a paplak is. De már ezen a szakaszon is akadtak úgynevezett becsoportosulások: az egyik udvaron négy, a másikon öt család lakott.

A falu lakóinak legtöbbje azonban közös udvarokban élt. Egy-egy közös udvaron három-négy, de néhány helyen öt-hat ház is állt egymás után egy sorban, néhol egymással szemben úgy, hogy a „pócikos gádort” (téglával felrakott oszlopos tornác, szőlővel felfuttatva) fordították szembe egymással. Az egyes portákat nem zárta el kerítés, idegen és ismerős szabadon járt-kelt az udvarokon.

A gazdasági épületek a területi adottságoktól függően néhol a lakóházakkal szemben, máshol azok mellett helyezkedtek el. A közös udvar végében boglyázták halomba a szénát, szalmát, takarmányt és a trágyát, aratás után itt rakták meg az asztagot.

A módosabbak udvarán minden gabonának külön asztagot raktak, szegényebb helyeken egymás fölé helyezték a következő sorrendben: alulra a rozs, rá a búza, fölülre az árpa került.

A közös udvarokon sohasem keríthette le, különíthette el ki-ki a maga részét. Mindenki ismerte és tiszteletben tartotta annak határát. Vitára okot csak az udvaron szabadon csipegető szárnyas jószág megkülönböztetése adhatott. A fiatal libáknak és kacsáknak éppen ezért készítettek a kertben úgynevezett „hácskót”, ötven-hatvan centiméter magas és két méter átmérőjű, karókkal kitűzdelt, erdei gallyakból és iszalagból fűzött kerítést, melyet a mezsgyébe építettek, így természetes kaput vagy átjárót is biztosított.

A belső udvart egy-másfél méter magas fonott kerítés választotta el a kiskertektől (ahol sárgarépát, petrezselymet, borsót, hagymát termesztettek) és a falut körülvevő gyümölcsöskerttől, amelyet tulajdonosaik semmi módon nem választottak el egymástól, mégis mindenki tisztában volt azzal, hogy melyik fa kié. A gyümölcsöskertet bokros gyepű határolta el a külső szántóterülettől.

Az eddig feltárt levéltári források, valamint a családi hagyományok megerősítik, hogy a közös udvarokban egy-egy család önállósult tagjai építkeztek egymás mögé a közös beltelkeken. A közeli rokoni kapcsolatok még századunk első évtizedeiben is követhetők voltak, számon tartották azokat. A szálak lazulásával egyre több idegen került a közös udvarok megüresedett házaiba, noha változatlanul törekedtek arra, hogy legalább koma vagy jó barát legyen. Dudaron még ma is számon tartják, hogy hol volt a Mazalinok, Horváthok udvara, ahol elfelejtődött a család kötődése, csak így emlegetik a helyet: „Róza ángyunk udvara”, vagy a „templom sarkiak udvara”.

Házaikat a helybeliek kőből és vályogból építették (bár a század elején Vajkai Aurél néprajzkutató látott még a faluban sövényfalút is). A kő a ház alapját adta, míg a falazat vályogból készült. (A vályogot az Orsós cigány család vetette a mai kultúrházzal szembeni területen.) A tetőzet a század elején még hetven százalékban rozsszalmából, „docskából” (kisebb rozskéve) készült zsúptető volt, míg az 1940-es évekre már ötven százalékban kicserélték cserépre. A padlástér eredetileg elöl-hátul nyitott volt, azt a felhányt széna zárta el. Később a cseréppel fedett és zárt tetőtérben tárolták, gerendákkal elzárt rekeszekben, a gabonát, felakasztva a szalonnát, sonkát.

A házak többsége háromosztatú: első szobából, konyhából, hátsó szobából (lakószobából) állt. Azonban előfordult két helyiséges is: szoba, konyha elrendezéssel, de egy kis kamra mindenütt társult ezekhez is, olykor a szobából vagy konyhából leválasztva. A házak bejárata az oszlopos gádorról nyílott a konyhába, s onnan voltak megközelíthetőek a szobák. A konyhában a füstelvezetés módjára még az 1940-es években is többféle megoldást találunk. Szórványosan akadtak füstös konyhás házak, ahol az égés melléktermékét egy kis kürtővel a padlástérbe vezették. A helyiség közepén kocka alakú sárkemence állt, mellette több helyen téglából rakott „sporhelt”.

Gyakoribb volt a szabad kéményes konyha, ahol a kemence fölé boruló nyitott kéményen keresztül távozott a füst. Itt állt a kemence a katlannal, ahol vizet forraltak, krumplit főztek. Itt ültették a tyúkot, a kikelt kiscsirkéket a kemence alatti mélyedésbe tették. A kemencét sütésre, aszalásra használták. A kéményben rögzített rudakon füstölték a húst és húskészítményeket.

Szobai fűtőalkalmatosság volt az alacsony, nagyjából százhúsz centiméter magas, négyszögletes vályogkemence, amit banyának neveztek. Az 1930-as évektől fűtő- és főzőalkalmatosságként került be a szobába a gyárilag készült takaréktűzhely, az úgynevezett csikósparhelt. A földes szoba berendezéséhez tartozott a bejárattal szemben elhelyezett sarokpad, asztal székekkel, sublót vagy szekrény a ruhák számára és két vagy három ágy, ami a legritkább esetben volt elegendő a családtagok számára. A fekvőhely inkább csak estére alakult ki, nappal egészen más szerepet töltött be vagy az ágy alatt rejtőzött mint a gyerekek kis ágya, a „supedli”. Mivel Dudaron három generáció élt egy szobában, így gyakran nyolc-tíz embernek is fekvőhelyet kellett biztosítani.

A lakások száma a falu népességéhez viszonyítva jóval kevesebb volt, mint a környező településeken. 1925-ben 205 házat írtak össze a faluban, ezekben lakásonként átlagosan hat ember élt. Az 1940-es évekre a helyzet valamit javult, de szokásosan több helyiség esetén is egyetlen szobában lakott a nagycsalád. A fiatal pár szinte mindig együtt élt az öregekkel. Így a szobában ott szorongtak az öregek, a fiatal pár a gyermekeivel, a testvérek, s ha a másik nagyfiuk is megnősült, annak a családja.

A nagycsalád azonban nemcsak azt jelentette, hogy több generáció élt egy fedél alatt, de meghatározta a – közös – gazdálkodást is. A család gazdasági egység, ahol a kormányzói jogar a legidősebb férfi kezében van, aki nemcsak irányítója a família életének és munkájának, de lényegében egyedüli tulajdonosa is a gazdaságnak, a vagyonnak. A fiatalok munkájuk gyümölcsével nem rendelkeztek, és sokszor negyven-ötven éves korukig szülői felügyelet alatt álltak. Még az idénykereset is a családi közösség tulajdonát képezte.

A ház fejét, a család legidősebb tagját mindenki „apámuramnak” szólította. Ő kelt legkorábban, és ébresztette a többi családtagot. Kiadta naponta a munkát, ellentmondani semmiben sem lehetett.

A gondos gazda keze alatt a család gyarapodott, földet vettek, több házat építettek a közös vagyonból, s ez lehetővé tette a szétköltözést, anélkül, hogy az elköltözők koldusbotra jutottak volna. De sok család elszegényedését is éppen a gazda korlátlan hatalma okozta, mert ha elitta például a közös vagyont, akkor sem parancsolhattak neki a gyerekei.

A gazda egész családot és gazdaságot átfogó, irányító feladata megkívánta, hogy többnyire otthon maradjon, ő maga leginkább a ház körüli férfimunkát látta el. Gazdasági tapasztalata és irányító munkája (amely nagyrészt szellemi tevékenység volt) kiszélesítette látókörét, s ezzel föléje emelte családjának.

Az asztalnál a fő helyen ült, szemben az ajtóval, két oldalán a család két legidősebb férfitagja. Ő őrködött a hitbéli szokások szigorú betartásán, képviselte a családot a falu társadalma előtt. Az azonos nevűek ragadványnevei is azt mutatják, hogy a családok tagjait a gazda után különböztették meg: Jakab P(ál) Istók, Jakab Peti József, Kiss S(ándor) István, Kiss I(mre) Sándor, Tokos I(mre) József, Nagy M(ihály) Pál, Földesi G(ergő) Lajos, Földesi I(mre) Gyula.

A gazdasszony feladata volt a háztartással kapcsolatos munkák irányítása, ebből maga is derekasan kivette részét. Az anyós, azaz „anyámasszony” főzött mindenkire, s ha volt is segítsége, ő sózta, fűszerezte, vagyis ő adta meg az étel ízét. Ha a család a földeken dolgozott, a gazdasszony vitte ki a mezőre az ételt fejen, ebédvivő vékában, ami súlya miatt sem volt kis dolog. Feladata volt a tej feldolgozása, a lekvárfőzés, részben a káposzta savanyítása. A baromfiak körül minden munkát ő végzett. Napközben a gazdasszonyra maradt otthon a gyerekek ellátása, etette őket és vigyázott rájuk sok egyéb munkája mellett. Még idős asszonyként sem pihenhetett soha, a tizenkét-tizenhárom éves korában elkezdett robotolás eltartott élete végéig.

A menyecskék munkáját nagyobbrészt a mezei dolog tette ki, de besegítettek a ház körüli teendőkbe is. Részt vettek hetente egyszer a kenyér dagasztásában, és rájuk várt a család szennyes ruháinak kimosása, amit nagy vasfazékban, az úgynevezett „lúgozóban” áztattak, forráztak, a mosótó partjára vittek, és ott mosódeszkákon vagy mosószéken mosófával kivertek, majd kiöblítettek. Kivették részüket a kender feldolgozásából is, nyűtték, áztatták, törték, gerebenezték, fonták, szőtték, vagyis kitépdesték a kenderszálat a földből; ezeket csomóba kötve eláztatták, hogy a vízben fás rész kirohadjon az értékes rostok közül; az ázott és megszárított kendert megtörték, vagyis összetörték a rostok közti fás részeket benne; az éles szegekkel kivert gerebenen megfésülték, hogy tisztán maradjanak a rostszálak; azután megfonták, és a fonalat megszőtték vászonnak. A fiatalok munkája is nehéz és fárasztó volt.

A férfiak életének nagy része a föld és az állatok körüli munkában telt el. Kora tavasszal, márciusban kezdték a szántást, amit a gazda végzett fiaival. A műveletet többnyire fogasolás, oldalazás követte, majd a vetés után boronáltak. Azután aratásig legfeljebb csak meg-megnézték a vetést.

Márciusban, kora tavasszal tették el a takarmányrépa magját is. A kikelt répát először kapálták, ezt többnyire az asszonyok végeztek, de a férfiak is részt vettek benne. Április-május körül egyeltek, jobbára szintén asszonyok, majd még kétszer megkapálták a táblát. A répa levelét egész nyáron szedték az állatoknak. A termést októberben a férfiak húzták fel, szállították be, de a nők szedték össze és tetejezték (azaz vágták le a zöldjét). A krumpli áprilisban került a földbe, amikor kibújt, megkapálták, s mihelyt a szára elérte a harminc centimétert, feltöltötték. Ősz elején, miután elszáradt a szára, kiszedték. A répát és a krumplit a pincében tárolták. A faluban minden háznak volt pincéje, kétféle megoldásban: egyik helyen a ház alá „kőből boltoltat” építettek, máshol a ház melletti partoldalba ásták be a tárolóhelyet.

Az őszi gabona aratását július elején kezdték, és egész hónapban tartott. Az aratást a családtagok, a hordást, vagyis a takarolást kalákában végezték. A szérű, azaz a cséplőhely a gazdasági udvar erre a célra szolgáló, elkülönített helye, de voltak szérűk a falun kívül is. A cséplés július végétől szeptember első hetéig eltartott. Következett a tarlóhántás, amikor a tarló alulra került, majd az igazi mélyszántás és a vetés alá szántás, végül a fogasolás vagy boronálás. Szeptember közepén vetették a rozsot, majd a búzát, ez jobban bírta a kései fagyokat. Tavasszal és ősszel kaszálták a lucernát és a réti és gyümölcsfák alatti füvet is. A szénagyűjtésbe, -forgatásba az asszonyok is besegítettek. Tavasszal, ősszel és télen végezték az erdőmunkát, tisztítást, ölfavágást.

Napi elfoglaltságot jelentett az állatok ellátása és gondozása, amely alól az ünnepek sem képezhettek kivételt. A parasztembereknek csak a tél hónapjai engedtek viszonylagos pihenőt. Ilyenkor seprűkötéssel, fafaragással, a szerszámok javításával foglalkoztak. Több idő jutott ilyenkor a beszélgetésre, nótázásra. Népdalaikat nagy átéléssel énekelték. Beszélgetések alkalmával többnyire az öregek vitték a szót, megvitatták, hogy milyen volt a termés, fiatalkorukról szóló történeteket mondtak el egymásnak. Elevenen élt a történelmi emlékezet, még száz év múltával is mesélték azokat a 1848-as történeteket, melyek családtagjaikkal estek meg. Őrizték emlékezetükben a betyárvilág képet is. Színes, igaz meséket mondtak a kökényesi csárdáról, pandúrokról, a szentkirályi betyárok mulatozásairól.

A fiataloknak szórakozási alkalmat jelentett a kizárólag a farsanghoz időzített nyolc-tíz lakodalom, ahova a falu összes háza népe hivatalos volt. Ugyanígy a néhány tűzoltómulatság az ünnepek másnapján, ahol a helybeli „trottyos” fúvószenekar muzsikált, és a közösen végzett munkák hangulatos találkozási alkalmai, a kukorica- és tollfosztás, kenderfonás, káposztaszeletelés.

Szerényen éltek, de nem szegényen, a hagyományos közösségek munkaszervezete célszerű, gazdálkodása takarékos volt. Az önmagukról kialakított kép szerint a dudari nyakas, öntudatos kálvinista – s ennek bizonyítására kész példát hoznak. Számtalan esetben dolgozott – mondják – együtt az uradalmi erdőben a nánai és esztergári német a dudari magyarral. A gróf meghatározott bért fizetett valamennyiüknek az ölfa vágásért, de amikor az úr egyik napról a másikra leszállította fizetségüket, a dudariak sztrájkoltak, s így elvesztették munkájukat, míg az esztergáriak csökkentett bérért is elvégezték azt.

Jellemzi őket a megfontoltság, az alaposságra való törekvés; „gyors beszédű, kapkodó ember nem volt a faluban”, „igyekeztünk mindent jól csinálni”. De együtt jár ez a lassúbb munkavégzéssel, ahogy mondogatták „lassan, dudariasan”. Konfliktusaik megoldásában mégis lobbanékonyak, hirtelen haragúak. Erre utalnak például a két világháború közötti helyi lapok gyakori verekedésekről szóló beszámolói. Mindenről határozott véleményük van, széles látókörrel és bizonyos dolgok tekintetében precíz kritikával szemlélik szűkebb s tágabb környezetük világát. Hűségesen őrizték hagyományaikat, de emiatt a modernizáció alig érintette meg őket. Nagy súlyt helyeztek a gyereknevelésre, nem csak a szülők, az egész család és közösség. Feltűnően szegény vagy elhagyatott ember nem volt a faluban, még a fogyatékos is megtalálta a maga helyét a közösségben.

A dudariakat a környezetükben élő németek, „rátarti”, „nemtörődöm” embereknek tartották, akiknek gazdaságát és házait rendetlennek látták a sajátjukhoz képest. Innen is eredhetett a „dudari tatárok” elnevezés, mellyel illették őket. (Láttuk korábban, lehet a tatár eredetnek a szó szoros értelmében is történelmi magyarázata.)

A faluban járt külföldi tudósok előtt a helybeliek természetes kedvessége, nyíltsága és határozott, született intelligenciája aratott elismerést. Külön méltatták a falu lakosságának összetartozását, együttműködését mint a közösség nagy értékét.

Közigazgatásilag Dudarhoz tartozott, de a falutól elkülönülve álltak Kisdudarpuszta épületei, melyek a gróf Nádasdyak hitbizományi birtokának központját képezték. Lakói egyrészt az 1793-ban letelepített katolikus vallású német jobbágyok leszármazottai, s mellettük az évente megfogadott béresek.

A telepesek utódai – ahogy a dudariak hívták őket, a „kisháziak” – saját házzal és földdel rendelkeztek, de még az 1940-es években is az eredeti úrbéri szerződés szerint szolgáltak. Évi fizetésük az 1930-as években a következő volt: húsz pengő készpénz (évente), hatszáz kiló búza, nyolcszáz kiló rozs, hatszáz kiló árpa, ezerkétszáz négyszögöl föld, fa szükséglet szerint, valamint egy tehén és két sertés tartása. Rajtuk kívül az intéző foglalkoztatott még nyolc-tíz bérest, akiknek az állatok ellátása volt a feladata. Ők az istállók mellett, az úgynevezett hosszú házban laktak. Munkájukért az év elején kialkudott bért kapták: tizennyolc mázsa gabonát, hat kiló sót és öt pengő fertálypénzt, ami minimális jövedelmet, de biztos megélhetést biztosított. Gesztenye, alma, krumpli, dió bőségesen jutott minden családnak.

A gazdálkodás módja és a felekezeti különbség oly nagy választóvonalat jelentett a falu reformátusai és a telep katolikusai között, hogy számtalan dudari gazda úgy halt meg, egyszer sem járt a pusztán. Külön temetőt használtak, különböztek vallásgyakorlatuk módjában is. A kisdudari katolikusok Bakonynánára jártak misére, ott anyakönyvezték őket, házassági kapcsolatokat is velük tartottak. Életüket is az állandóság, az úrbéri viszonyok konzerválása jellemezte. De volt példa közösségükben a nagyívű felemelkedésre is.

Bittmann István, aki Kisdudarpusztán született (1899. december 22-én) zsellércsaládban, fiatal legényként Zircen tanulta ki a cipészmesterséget, s igyekvő, jó szakember lévén már 1926-ban házhelyet vásárolt, majd házat és műhelyt épített. A községi megrendeléseken túl hamarosan megszerezte az uraság cselédjeinek évente járó csizma- és cipőjárandóság elkészítésének jogát, ezenkívül vásározni járt Kisbérre, Veszprémvarsányba, Cseténybe. Az 1930-as években már húsz-huszonöt segéddel dolgoztatott, az övé volt Veszprém megye legnagyobb cipészüzeme. Nagyrészt neki köszönhető a két közösség lassú közeledése egymáshoz: dudari református legények tanultak nála mesterséget, lányát falubeli gazdalegény vette feleségül. Saját közösségének imaszobát ajánlott fel házában, s ha terveit nem ragadja el a háború, megépítette volna cipőgyárát is. A háború s azt követő változások azonban nemcsak az ő terveit, de kis közösségének s a református dudariaknak az életét is alapvetően megváltoztatta.

A környék gazdasági gondjainak megoldását már az 1930-as évek szociográfusai és közgazdászai is a szénvagyon kitermelésében látták. Elmondták: a dudari szénbányát először 1944-ben a háborús gazdálkodás, majd 1945-ben a kifosztott és súlyos gondokkal küszködő magyar társadalom szükségleteinek kielégítésére nyitották meg. És valóban megteremtette másfajta életmód lehetőségeit, de alapvetően át is alakította a község társadalmát. Az új emberek új szokásokat hoztak, a továbbra is mezőgazdaságból élő falusiak terményeinek felvevőpiacát bővítették. Újabb idegenből érkező csoport akkor jelent meg a faluban, amikor a szén elszállításához nélkülözhetetlen vasút építésébe kezdtek. 1946-ban közel háromszáz, Szentes környéki kubikost hoztak a községbe a földmunkák elvégzésére. A lóval húzott két kerekes kordéjukkal egy évig dolgoztak a dudari határban, a közös udvarok gazdasági épületeiben laktak, ott főzték bográcsban a helyi ízektől eltérő ételeiket. A helyiekkel nem keveredtek barátságba, de ellentétbe sem, a munka végeztével visszatértek szülőföldjükre.

A vasút megnyitása csökkentette a távolságokat, de nem a dudariak mentek, hanem a környező településekről érkeztek a munkások. Az 1940-es évek végén (Bakonycsernyéről, Bakonynánáról, Bakonyoszlopról, Csetényből, Jásdról, Nagyesztergárról, Szápárról, Zircről) közel ötszáz ember járt be naponta ide dolgozni. Azok, akik eddig nemzetiségi és vallási előítéletek miatt semmiféle kapcsolatot nem tartottak egymással, most napi kapcsolatba kerültek.

Maga a dudari parasztgazda akkor kényszerült belépni a bányászok közé, amikor az egyre nehezedő gazdasági nyomás munkája ellehetetlenüléséhez vezetett. Elsőként a napszámosok, majd az államosítások után a gazdák is tömegesen jelentkeztek a bányánál, hiszen ott havonta kétszer kaptak fizetést, s munkásokként nem érte őket megkülönböztetés. De még ekkor sem adták fel régi életformájukat. Amíg a bányász nyolc órai megfeszített, föld alatti munka után hazament pihenni, a gazdának erre nem jutott ideje, várta odahaza a megmaradt kis föld, amit művelni kellett. Aztán – akármilyen mélyen rejtezik is a falu a Bakony közepén – a kollektív mezőgazdasági termelés kényszerét nem kerülhette el. Az 1960-as évek elejétől Dudaron kimutatható az öngyilkosságok ugrásszerű emelkedése. A magyar falu lázadóbb, önfejű magatartása a szövetkezetesítés elfogadása tekintetében is éles ellentétben áll a német falvak belenyugvásával és kötelességtudatával.

A hajdani zárt parasztfaluból az 1960-as évekre „nyitott” ipari település lett. A falu lélekszámának hirtelen megugrásával a régen „gyüttmenteknek” nevezettek száma elérte az őslakosokét, sőt a bányában foglalkoztatottak között kisebbséget képeztek a dudariak. 1983-ban a faluban háromszor annyi munkahely volt, mint ahány helybeli aktív kereső, a fennmaradó kétharmad a környező falvakból és Zircről járt be dolgozni.

Kezdetben a betelepültek és a dudariak elkülönültek egymástól. Így épült a Lenin-telep, a Készenléti és a Bányásztelep. A bánya vezetése és szakemberei azonban Zircre költöztek, s magukkal vitték a fejlesztéseket, sőt még a bányásznapot, s a futballcsapatot is. Zirc lett az elsődleges haszonélvezője annak, hogy Dudaron néhány évtizeddel korábban szenet találtak. A faluban pedig csak a szakmunkások közép és legalsó rétege (vájárok, csillések, esetleg egy-két aknász) talált otthont.

A község fejlődése az 1970-es évek közepén hanyatlani kezdett, mert a bánya nemcsak felemelte, hanem a valóságban is aláásta Dudart. Az elrendelt építési tilalom leginkább a régi parasztcsaládokat érintette, a fiatalok elvándorlása főként ezzel magyarázható. Feloldása után az olcsóvá vált házak új beköltözőket vonzottak ide, így a betelepültek földrajzi elszigeteltsége is megszűnt.

Mindezzel együtt: súlyos árat kellett fizetniük a dudariaknak szénvagyonuk kitermeléséért – hagyományos paraszti kultúrájuk felbomlását, ősi közös udvaraik és épített környezetük pusztulását áldozták fel kényszerének súlya alatt. Ahogy maguk összegzik: „Dudar kincsét elvitték, és nyomorúságát meghagyták.”