Nagy hírű nemzetségek országlása
Nagy hírű nemzetségek országlása
A középkorban az írott források, oklevelek – jelezve a település folyamatos létezését – egyre többször említik meg Dudart. De a falu történetéről alkotott kép mindenképpen töredékes marad, még akkor is, ha igyekszünk kiegészíteni azt a tágabb környezet adataival, a középkori magyar történelem nagyobb léptékű, országos eseményeivel.
Mai ismereteink szerint a település neve a XIV. század elején egy nemzetségi, birtokfelosztó ügyben tűnik fel először. A fehérvári káptalan előtt 1302. február 18-án kelt, de Garai Miklós nádor 1419. évi átiratában fennmaradt oklevél a Csák nemzetség több tagját nevezi meg az ekkor szokásos formula szerint „nobiles de dudar” kifejezéssel, mely a felsorolt nemesek személynevét egyik, fontosabb birtokuk (esetleg lakóhelyük) nevével egészíti ki, így azonosítva a nemzetségen belüli ágat.
A középkori krónikaírók feljegyzései Előd honfoglaló vezérig, Szabolcs apjáig vezetik vissza a Csákok családfáját. Néhány bizonytalan ponttól eltekintve állíthatjuk, hogy az Árpádokkal rokon, nagy múltú nemzetségről van szó, amelynek a honfoglalás utáni első szállásterülete a Vértes hegység déli lejtője volt. A XIII. században szaporodó okleveles adatok tizenkét ágra szakadt nemzetséget mutatnak, akik az ősi birtokokat már a XII–XIII. század folyamán felosztották egymás között, majd egyre gyarapodva, különböző irányokba indulva szereztek maguknak újabbakat, miközben egyes tagjaik a királyi udvarban egyre magasabbra emelkedtek, és meghatározó szerepet kezdtek játszani az ország irányításában. A Fejér megyei Csákvár, Kér, Berény (később Csákberény), Csókakő, Vaja, Lovasberény környéki földjeikről, magyar etnikumú környezetből a nevezetes tartományúr, Csák Máté például Trencsénbe teszi központját. A Darahy ág – melynek a dudari legendákban élő Darha faluhoz az íráskép hasonlósága ellenére nincs köze – messze keletre, a Szamos partjáig, Dara(h)ig (ma Szamosdara) jut el, a Dudary ág pedig valamivel kisebb utat megtéve, a Vérteshez némiképp hasonlatos, hegyvidéki környezetben, a Bakony keleti oldalán szerez magának új földet és talán lakóhelyet is.
Mióta létezett vajon Dudar ezen a néven, és mikor került az említett ág kezére? Ezekre a kérdésekre okleveles adatok híján választ adni nem tudunk. Komolyabb Árpád-kori leletek nem állnak a rendelkezésünkre, régészeti feltárás sem folyt itt. Annyit feltételezhetünk csupán, hogy legkésőbb a XIII. század közepén vagy második felében már lakott hely lehetett a falu környéke. S ha meggondoljuk, hogy a tatárjárás errefelé kisebb pusztítással járt, mint az ország más részein – a legenda szerint a határban lévő barlangokban húzta meg magát a nép –, akkor a század első felében is lakottnak vélhetjük a települést. A Csákok dudari birtokszerzését a fentebb vázolt nemzetségi folyamatok ismeretében nagy valószínűséggel a tatárjárás és az 1302-es első említés közötti évtizedekre, illetve Csókakő eladásának az 1290-es években történt ügyére alapozva, a XIII–XIV. század fordulójához közelebb eső évekre helyezhetjük.
Érintettük már a valamikori „ősfalu” legendáját, melynek nevét Darma, Darna, Darha, Darva formában, esetleg Nemes előtaggal ellátva hallhatjuk, olvashatjuk. Pesty Frigyes például 1864-ben Darnáról ír, amely szerinte a „Bakonynak egyik legrégibb faluja”. A hagyomány szerint a Bödön-kútnál egy dombon állt Nemesdarha temploma, s körülötte a házak. Ezen a területen Rhé Gyula 1926-ban középkori cserepeket talált, azonban a későbbi bejárás nem regisztrált településnyomokat.
A Csákberény közelében fekvő Csókakő hegyet és az azonos nevű várat a nyugat felől fekvő faluhellyel együtt a Dudary ág több tagja adta el a Trencséni ágbeli Márk fia Istvánnak, aki Veszprém megyében Csesznek és Bátorkő ura is volt. Sajnos, az ügylet közelebbi időpontját nem ismerjük. Csupán az biztos, hogy III. Endre uralkodása (1290–1301) idején történt, és azt is tudjuk, hogy 1299-ben Csókakő vára alatt István alországbíró (aki nem azonos a vásárló Márk fia Istvánnal) oklevelet adott ki. Györffy György szerint Márk fia István mester építtette a várat még 1299 előtt, azonban Karácsonyi János a Dudary ágnak tulajdonítja az építést.
A már említett 1419. évi oklevélben átírt 1323. évi oklevélben megemlített adásvétel tárgyát a hegy és a falu mellett a vár is képezte. Azaz valamiféle várnak a Dudary ág birtoklása idején is kellett a hegyen állnia. Ennek alapjait ők maguk is lerakhatták (ahogyan Karácsonyi írja), de miután Csókakő a Csákok ősi nemzetségi területén fekszik, elképzelhető, hogy a tatárjárás utáni várépítések idején akár két vagy több ág közös munkájaként épült fel Csókakő vára, mely azután valamiképpen a Dudart is birtokló és róla nevet nyerő Csákok kezébe került. Így lehetett Dudar Csókakő tartozéka.
A vár eladása után Márk fia István mester és utódai feltehetően Dudar-ra is szemet vetettek, a Dudary ág tagjai viszont igyekeztek megtartani a falut. A XIV. század első két évtizedének trónharcokkal és tartományurak önkényeskedésével terhelt viszonyai közepette nem meglepő az efféle ellenségeskedés.
Az 1302. évi oklevélben, melyben az utód nélkül elhalt Mihály fia István Fejér megyei birtokain osztozkodtak a legközelebbi rokonok, a Dudary ágból név szerint a következőket említik: Móric fiai, Sándor és Konrád, Protáz (Protasius) fia Gyárfás (Geruasius), Dénes fia Aladár. (A Dudary ág leszármazási tábláját lásd a II. Függelékben.) E három család további leszármazásáról is vannak adataink: Dénes másik fia, Ugrin, Protáz Gyárfástól való unokái, II. István, III. Csák és II. Benedek, valamint Sándor fia II. Csák, és Konrád fia Máté iránt nagy kegyet gyakorolt 1322-ben Mihály még élő özvegye, amikor elengedte nekik hitbére és hozománya kifizetését, minthogy István nevű fiának és rajta keresztül férjének, néhai Mihály mesternek birtokait azok örökölték. A következő év nyarán Gyárfás három fent említett fiával, Konrád fia Máté mesterrel, Dénes fia Ugrinnal és Sándor fiaival, II. Csákkal és II. Jánossal járult a fehérvári káptalan elé, hogy a XIV. század elejére Fejér, Veszprém, Komárom és Esztergom megye területén tartományúri hatalmat kiépítő Trencséni ágbeli Márk fia István mester fiaival, III. Péter és III. István mesterrel kibéküljön.
A III. Endre király országbírája által a Dudary ág tagjai ellen kiadott okleveleket, melyek Csákberényre és Dudarra vonatkoztak, érvénytelennek nyilvánították, ugyanakkor Csókakő várát a Trencséniek megtarthatták, vagyis a „váreladás” utáni ellenségeskedés nyugvópontra jutott. Annál is inkább, mert 1326-ban Károly Róbert király (1308–1342) István mester fiainak két Tolna megyei váruradalmat csereként felajánlva megszerezte és királyi birtokká tette Csókakő, Csesznek, Bátorkő és a Komárom megyei Gesztes várait.
Úgy tűnik, a következő évtizedekben csendesen folyt a falu élete, a várcserék ellenére sem lett belőle királyi birtok, továbbra is a Dudaryaké maradt.
Visszatérve a nemzetségág családfájához, Karácsonyi János a XV. század elejéig vezette tovább leszármazásukat. Szerinte a Dudary nevet Dénes fia Ugrin utódai vitték tovább. Protáz leszármazottai ekkor már Csákberényi előnévvel szerepelnek. Móric ága viszont már az előző évszázad végén, II. Csák fia Balázzsal kihalt. Egy 1397. április 6-án kelt oklevélben Zsigmond király (1387–1437) (Berényi) Csák fia Balázs utód nélküli elhalálozása miatt több Fejér megyei faluval együtt Dudart is szolgálatai fejében Halápi István fiának, Jakabnak és leszármazottainak adta új adományként szolgálatai ellenében. Hiába indítanak pert (Dudary) Dénes fia Ugrin leszármazottai 1419-ben, Halápi Jakab fia, (II.) István a nádor előtt sikeresen védte meg új szerzeményeit. Valószínűsíthető, hogy ezzel a mozzanattal ért véget a Csákok és Dudar kapcsolata.
1430-ban a falu ismét Csókakő tartozéka, birtokosa pedig Rozgonyi István temesi ispán, aki ez évben nyerte el Zsigmond királytól az erősséget, a királyi birtokot „pro honore” (azaz a birtok várkapitányi megbízatásával járt együtt). 1439. november 13-án kelt oklevelében Erzsébet királyné már új adományként adja a várat és összes tartozékát Rozgonyi István és fia, János tulajdonába. Erzsébetnek férje, Habsburg Albert király (1437–1439) halála után szüksége volt támogatókra, hogy csecsemő gyermekének a koronát megszerezhesse a lengyel Ulászló ellenében. Nem véletlen tehát, hogy a Rozgonyiak uralma Csókakő és tartozékai felett „nova donatióként” (új adományként) erősíttetik meg szemben a Zsigmond-féle korábbi adománynyal, mely csak Rozgonyi István hivatalviselésének idejére szólt. 1440 májusában a fehérvári káptalan képviselője a „királynői emberrel”, Akai Jánossal többek között Dudarra is kiszállt, hogy apát és fiát a birtokba beiktassa.
A következő években a trónutódlás körüli bizonytalanság kedvezett a tartományúri hatalom növekedésének és az ezzel járó önkényeskedésnek. A Rozgonyiaknak nagyhatalmú ellenlábasa támadt az Észak-Dunántúlon Újlaki Miklós macsói bán és erdélyi vajda személyében, aki az ország keleti részeinek urával, Hunyadi Jánossal csendben megosztozva, a Tiszától nyugatra építette ki hatalmának bázisát.
Dudar népe saját bőrén érezhettte a nagyúr hatalmát, aki 1445-ben a Rozgonyiaktól jogtalanul elvette Csókakő várát, majd 1447-ben annak faluját zálogban tartva népétől kétszáz aranyforintnyi rendkívüli adót szedett be. Rozgonyi János emiatt panaszt tett Hédervári Lőrinc nádor előtt, aki utasította a fehérvári káptalant az ügy kivizsgálására. A vizsgálat eredményét nem ismerjük, de gyaníthatjuk, hogy a dudari jobbágyokat nem kártalanította senki.
A Rozgonyiak tehát jogot formáltak Csókakőre és falvaira, és így oklevelekben rendelkeztek is róluk. Az 1447-es év végén előbb arról értesülhetünk, hogy elhatározásuk szerint a bakonyi falu két hűséges familiárisuknak: Kurinnai (Kurimai) Györgynek és testvérének, Jánosnak, valamint György feleségének, Dorottyának kezén maradjon örök tulajdonul. Egy másik okleveles adat azonban azt bizonyítja, hogy december elején Rozgonyi János a fenti Kurinnai (Kurimai) testvérpárnak a dudari birtokot hétszáz magyar forintért zálogba adta. Egyben ígéri, hogy amíg vissza nem váltja tőlük, annak tulajdonában megvédi őket. Kurimai Györgyöt birtokvitás ügyekben még 1450-ben is Dudarról idézik tanúvallomásra.
A Rozgonyi–Újlaki ellentét az 1450-es években tovább élt. Csókakő ügye ismét napirenden: 1457-ben az országnagyok a Rozgonyiak javára döntöttek. Hunyadi Mátyás király (1458–1490) hatalomra kerülése után igyekezett konszolidálni a belső helyzetet, s ezen belül a zavaros birtokviszonyokat is. Bár Újlaki Miklóst, atyja egykori pártfogóját megtartotta a hatalomban, erőszakos foglalásait igyekezett rendezni. 1460-ban a Rozgonyiakkal kiegyezve Gesztes várát és tartozékait Újlaki Miklósnak és gyermekeinek adta, cserébe a Fejér vármegyei Csókakőért. Az erről rendelkező oklevélben Dudart a Geszteshez tartozó falvak között találjuk.
Az Újlakiaknak végül sikerült törvényesen is megszerezni a birtokot. Bizonyára értékes volt számukra, mert még a királyi beavatkozás előtt, 1459-ben Újlaki Miklós legidősebb fia, István cserélte el a Rozgonyiakkal az Esztergom megyei Tarján és Sárás nevű birtokért.
Újlaki Miklós örökébe fia, Lőrinc lépett. 1477-ben, apja halála után szinte azonnal – nem tudni, miért – több birtokot el akart adni, köztük Dudart is, de anyja, Széchy Dorottya minden bizonnyal sikeresen tiltakozott ez ellen, hiszen az 1488. évi adóösszeírásban is Lőrinc herceg birtokaként jelenik meg a falu, de ekkor már az Újlakiak újonnan épített székhelyének, Palota várának a tartozékaként.
Mátyás király a háborúit az évente kivetett rendkívüli (hadi)adóból finanszírozta. Noha az adószedés évről évre ismétlődött, teljes adólajstroma kevés megyének maradt fenn. Szerencsére Veszprém ezek közé tartozik. Valószínűleg 1488. október 21. táján érkeztek a kirendelt királyi adószedők. Két szolgabíróval és az esküdtekkel járták be a falvakat, összeírták településenként az adóköteles portákat, birtokosokat, és kivetették az adót.
Valószínűleg Szent Márton napján, azaz november 11-én a veszprémi szék falvaiból, Dudar is ebbe a körbe tartozott, az adózók vagy az őket képviselő falubírák Veszprémbe vitték a kivetett összeget, és miután ott dokumentálták a fizetés tényét a „solvit” (fizetett) szó bejegyzésével, a település küldöttei pedig rováspálcát kaptak igazolásul.
Az adóösszeírásból teljes képet kapni a faluról nem lehet, de néhány olyan következtetésre juthatunk belőle, amelyek közelebb visznek bennünket az akkor itt élőkhöz. Az adó összege portánként egy forint volt. Dudaron tizenhat adózó portát írtak össze – az itt élőktől 1488-ban tizenhat forintot szedtek be. Akadhattak olyanok is, akik egyáltalán nem fizettek, mert szegények lévén a megszabott vagyoni határ alá estek. A falusi bírák egy része sem adózott: begyűjtésében nyújtott segítsége jogán. Ugyanakkor egységesen fizették az egy forintot függetlenül attól, hogy mekkora volt a háztartásuk, vagyis negyed-, fél- vagy egész telekkel rendelkeztek-e. Sőt némelyeket a zsellérek közül is megadóztathattak.
Solymosi László tanulmányában az adóösszeírás alapján hat kategóriába osztotta a megye településeit. A „törpetelepülések” maximum öt, az „óriástelepülések” száznál több adóköteles háztartással rendelkeztek. Eszerint Dudar a XV. század végén a 11–25 adóköteles portával rendelkező kistelepülések közé tartozott. (A kistelepülés volt a megye legjellemzőbb településtípusa.) Kiderül még az összeírásból az is, hogy tiszta jobbágytelepülés, minthogy egytelkes nemeseket, akikre ekkor szintén vetettek ki adót, Dudaron nem írtak össze.
Mátyás király halála után az ország állapota fokozatosan romlott, ezzel párhuzamosan a XVI. század első évtizedeiben a török veszély nagysága folyamatosan nőtt. Újlaki Lőrinc 1524-ben gyermektelenül távozott az élők sorából. A palotai uradalom sorsa bizonytalanná vált.
A község eddig bemutatott középkori története alapvetően birtoklástörténet. A források hiánya nem teszi lehetővé, hogy a mindennapok világát is részletesen megrajzoljuk. A történeti szakirodalomból a Dudarra is érvényes általános kép megismerhető, de az egyedi jellemzőket csak sejthetjük. Van azonban egy kérdés, melyre válaszolni még nem tudunk, de felvetése indokolt, és további kutatásokra ösztönözhet: vajon milyen etnikumú népesség vert gyökeret a településen? A későbbi fejezetekből látható lesz, hogy a település folyamatosan lakott a középkor óta, és olyan tömeges betelepedésre, mely jelentősen megváltoztatta volna az eredeti lakosság meglehetősen zárt etnikai közösségének összetételét, a XX. század közepéig nincs példa. Tehát a középkorban elsőként itt megtelepedők tulajdonságait, szokásait az őslakos családok a legutóbbi időkig magukon és magukban hordozták. Feltűnt ez a környékbeli, többnyire a XVIII. században betelepített falvak lakosainak is. Nem véletlenül használták a dudariakra a kezdetben kissé talán csúfondáros „tatár” jelzőt. A XX. század több antropológiai vizsgálata is keleti jelleget vélt kimutatni a régi családoknál, s a falukutatók sem véletlenül választották 1937-ben táboruk helyszínéül a települést.
Vegyük hát sorra a lehetőségeket!
A község nevének szláv eredetet feltételező magyarázata kapcsán felmerülhet, hogy a népesség is szláv etnikumú volt. Az előző fejezet végén írtak alapján azonban ezt elvethetjük. A mongol hadak 1241-ben törtek be az országba, keresztülvágtattak rajta, pusztítottak, és rövidesen távoztak. A vállalkozás hadi jellege, illetve a nomád hadviselés módja, valamint a szörnyű pusztításnak a magyar lakosságra gyakorolt hatása okán az ő megtelepedésük hipotézise is kizárható. Pesty Frigyes gyűjtésében a Dudar községi helynevek 5. pontjánál olvasható feljegyzésre fordítva figyelmünket most már: a falut egy bizonyos, „a Rédei levéltárban látható... okirat szerint Kunok népesíték be”.
A kunok népe 1239-ben telepedett be Magyarországra a mongolok elől menekülve. Kötöny nevű vezérük meggyilkolása után azonban elhagyták az országot. IV. Béla 1244–1246 között telepítette vissza őket. Györffy György szerint a nomád keretek között élő nemzetségek ezekben az években jelentős károkat szenvedhettek, számosan lehettek olyanok, akik állataikat, azaz vagyonukat vesztve elszegényedtek. Rogerius, a kor történetírója írja: „Minthogy közöttük sok szegény is volt, a magyarok úgyszólván ingyen kaptak közülük szolgákat.”
Akár a Csákok is letelepíthettek ilyen elszegényedett kunokat a XIII. század második felében dudari birtokukra, akik így az egy tömbben maradt társaiknál gyorsabban betagozódhattak a feudális falu közösségébe. (Az előbbieknél rendezettebb viszonyokkal rendelkező, vezetőikkel az élen betelepülő kun csoport nemigen jöhet számításba, mivel nehezen képzelhető el, hogy az Alföldön és a Fejér megyei Hontosszékben élő társaik szabadságát felcserélték volna a jobbágysorssal a Csák-birtokon. Ugyanakkor kiváltságos helyzetükre nem utal semmi.) Katonai elemek letelepedése nagy valószínűséggel szintén elvethető. Bár az igaz, hogy az 1260-as évektől a király mellett katonáskodó kunok (például a IV. László kíséretét adó nyögérek, akiknek a települése lehetett a Vanyola melletti Pápanyögér is) és egyes nemzetségfők érdemeikért szerte az országban, nem a kunok által birtokba vett területeken nyertek adománybirtokokat, viszont nemegyszer gyorsan el is vesztették azokat. A velük költözött kun szabadok és szolgák azonban helyben maradhattak, és a század végére már jobbágyokká válhattak. Végül, a néprajz felől közelítve a kérdést, azt láthatjuk, hogy szokásaikban a dudariak a palócokkal mutatnak rokonságot. A palócok ősei a kunok tömeges betelepedése, tehát még a tatárjárás előtt kis csoportokban az országba beköltözött kunok voltak, akiknek beolvadása a XIII. század első felében teljes mértékben végbement. Egy ilyen kun csoport akár Dudarig is eljuthatott.
A probléma további kifejtésére nincs módunk, azonban úgy véljük, hogy a Dudar betelepülésére vonatkozó kutatásoknak a kunoktól való leszármazás irányába érdemes haladni. (Talán ezt az elméletet támasztja alá, hogy X–XII. századi írásos adat nincs a településről. Ismereteink szerint a Bakony ekkor puszta „erdő” lehetett.)
A Csák-nemzetség címerei: Ugrin fia Pous, 1304., Márk fia István, 1304. (Archeológiai Értesítő XIII – 1879 – 22-23.), Péter nádor, 1278. (Csoma József: Nemzetségi címerek. Bp., 1903. 61-63.), Demeter, XIII. szd. (Turul III – 1885 – 49.)
Anya és leánya 1., 1935 (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)
Anya és leánya 2., 1935 (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém)
