VII. Drégely az évszázadok magyar irodalmában | Száz Magyar Falu

VII. Drégely az évszázadok magyar irodalmában

Tinódi Lantos Sebestyén

Tinódi a kor, a XVI. század nagy históriása, „egy egész ország sorsfordulóinak hűséges krónikás lantosa”. Ő énekelte meg elsőként Szondyék önfeláldozását históriás énekében. Tinódi hazája felszabadítását tartotta a legfontosabbnak. Gyűlöli a törököt, dícséri a végvári vitézeket, ott van a század minden sorsdöntő eseményénél, és tudósít, tájékoztat, véleményeket tolmácsol oly hitelesen, hogy amikor szövegeit alaposan összevetették az egykorú forrásokkal, kevés tévedést találtak. Nem lehetett ott mindenütt szemtanúként, feltehető hát a kérdés: melyek lehettek a forrásai, kik voltak az informátorai? Tinódi megadja a választ, a leghitelesebb forrást felmutatva. Azt írja: „igazmondó, jámbor vitézek, kik ez dolgokban, jelen voltak, értekösztem”.

Hősei a mindenre elszánt hősiesség, az önfeláldozó hazaszeretet örök magyar példaképei. Losonczy, Szondy, Dobó és a végvárak névtelen hősei Tinódi énekeiben eposzi hősökké nőttek. S mi volt a célja? Olyan küldetést, feladatot vállalt, mint amilyent az őt követő utódok is vállalnak az eljövendő évszázadok során a magyar társadalom nagy sorsfordulóinak idején: „Ez jelenvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért,gondolám, hanem az hadakozó, bajvívó, várak-, várasok – rontó és várban szorúlt magyar vitézöknek lenne tanúság, üdvességes, tisztösséges megmaradásukra, az pogán ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak…”

A lelkesítő példa felmutatása mellett másfajta felelősség súlyát is magára veszi: „ezeknek megírására, hogy ki lenne vég emléközet”. A „szegin Magyarország” fenyegetettségét a „veszedelmes hadokkal” vívott élethalál harcát megörökítő krónikás szerepét is vállalja szerényen és a becsülettel, úgy, ahogy vitéz hősei cselekedtek: „sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, – az mi keveset írtam, igazat írtam”.

Budai Ali basa históriáját 1554-ben írta. Ebben nyolc honti vár, illetve végvár elvesztéséről számol be. A drégelyi ostrom leírásának tényeit, eseménysorát árnyalja, bővíti és értelmezi később történészek és művészek sora, ám ősforrásként, kiindulásként ez a mű az események hiteles, kortárs krónikája. Az ellenfél hadserege óriási, a lírikus is ezt méri fel először a történet kezdetén: „Szancsákok, vajdák, békik egybegyőlének / Tizenkét- ezeren álgyúkval eredének. / Vitéz Ali basa dolgában bölcs vala, / Drégel vára alatt táborával szálla, / Az vár törésére álgyúkat állata, / Négy álgyúja, hat taraszkja néki csak vala.”

S mi tartóztatja fel ezt az óriási és jól felfegyverzett sereget? Itt Tinódi nem számol. Sem a várvédők létszámát, sem fegyverzetét, sem az ostrom időtartamát nem adatolja. Nem is fontos. A várak és végházak védőserege – tudjuk – csak töredéke volt az ostromló törökének, ahogy fegyvereik is. Ezt nem is kell megmagyarázni. Az igazi erő az emberben van: tartásában, vitézi és erkölcsi erejében. Személyek kerülnek előtérbe, elsőként is „jó vitéz Szondi György”, ki „benn porkoláb vala”. Alparancsnoka Bekefalusi Gergely, aki „…akkort házához kikéredzkedett vala, / Az megszálláskoron el-kirekedött vala.” Bekefalusi Gergely „el-kirekedésének” motivációját ne kutassuk, csak a puszta tényre figyeljünk, hogy Szondynak egyedül kellett vállalnia minden döntést és megpróbáltatást. És „töretni az basa kezdé Drégel várát”.

A torony leomlása eldöntötte a vár és a védők sorsát a hadtörténészek szerint. De Tinódinak nem ez a fontos, hanem hogy: „Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját, / jó Zoltai Jánost, meghala torony alatt.”

Zoltai az egyetlen néven nevezett védő a sok névtelen között, akik az első ostromot visszaverték, sőt: „Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere, / Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége, / Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.”

Az elszántság, a kitartás, az élet feláldozása az ellenséggel vívott harcban egy váratlan, hetyke, lekezelő, köznapi szófordulattal válik életszerűvé és emberközelivé. Az oroszfalui pappal küldött megadásra felszólító üzenetre adott válasz: „Már későn költ ahhoz” – mennyire más, mint amit később adnak Szondy szájába. És tudjuk, hogy egy katona valóban így beszélhetett, hogy Alinak előbb kellett volna felkelnie Szondyt gyávaságra, becstelenségre bírni.

És Szondy készül a végső összecsapásra. Hagyatkozik, végrendelkezik. Először is atyaian gondoskodik két énekes apródjáról, két fogollyal elküldi Alihoz: „Ezen igen kéri basát, ő nagyságát, / Vitézségre tanítsa ő két apródját, / És eltemettesse Szondi Györgynek tagját, / Mert majd itt meglátják az ő szörnyű halálát.”

Ellátja apródait, a többi értékét „égeté, elveszté: istálllóba méne, / jó lovait hegyes tőrrel általveré”. Imádkozik, lelkét istennek ajánlja, mert: „Nagy derék ostromát Ali basa kezdeté.” S hogy küzd Szondy! Ezt a képet, a sebesült, térdre kényszerült, de térden állva is harcoló Szondy képét megőrzik a későbbi feldolgozások is: „Nagy szép dárda Szondinak kezében vala, / Sebesőlve, térdön állván ő vív vala, / Romlott toron alatt által lőtték vala, / Az fejét az hegyiről alá vetötték vala.”

Drégely vára elesett „lőn basa kezében”. De hogy a példa éljen, az áldozat lelkesítő legyen, s így a história elérje célját, a krónikás tisztelegteti az ellenséget is a hős előtt. Aki megadja neki a nagy ellenfélnek kijáró végső tisztességet, a pompás temetést és a feje fölé emelt írott kopját: „Szondinak az testét vivék eleibe, / Fejét keresteté, az testhöz viteté, / Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté. // Jó dicséretben lőn Szondi vitézsége, / Feje fölé írott kopját feltétete.”

Forgách Ferenc

Az emlékiratíró Forgách Ferenc más pozícióból látja és mutatja be korát. Ő nem élete szorgalmáért kapja a nemesi címét, mint Sebestyén diák. Élete a kiváltságosoké: Padovában tanul, egy ideig váradi püspök, János Zsigmond mellett szolgál, majd Erdély kancellárja lett. Nézőpontja az uralkodók „magas politikája”. Felülről látja a szétbomlást, züllést, viszályt és tehetetlenséget, ami az országot kiszolgáltatta, és a megsemmisülés, a szétesés felé sodorja.

Munkája az 1540 és 1572 közötti évekről szól. Az első éveket illetően mások elbeszélésére, feldolgozásaira épített, 1556-tól azonban saját tapasztalatait vetette papírra.

A keserű Forgách Ferenc, aki szinte egyetlen becsületes embert sem lát a magyar történelemben, így mutatja be Szondyt: „A védők parancsnoka Szondy György, ez a mindenben kiváló katona volt, aki nem kevésbé elszánt és megbízható sereget gyűjtött maga köré!”

Az emlékirat az ostrom eseményeit Tinódival megegyezően ismerteti, foglalja össze. Ali a veszprémi vár bevétele után Buda mellett „néhány napot seregének rendezésével és hadi tanácskozással töltött, majd tizenkétezer katonával az esztergomi érsekségnek Drégely nevű vára ellen indult”. A falak ágyúzása után sor került az első és leghevesebb ostromra, amelyben „György nagy veszteséget okozva visszaverte az ellenséget”. A „közeli falu papjának” üzenetközvetítését Forgách cselnek látja és láttatja, „a derék katona csúfsággal utasította vissza a csalárd törököt”.

A legyőzettetés okát sem az erőfölényben határozza meg, hanem az előző időszak felelőtlen uralkodói magatartásában és a társadalmi viszályokban: „Midőn azonban már nem bízott abban, hogy a félig lerombolt, régi várat, amely a magyar királyok hosszas gondatlansága, majd a belső viszályok és háborúk miatt ágyúzás ellen alig volt megerősítve, meg tudja tartani, végakaratáról gondoskodott.”

A halálra készülődés mozzanatai is megegyeznek a krónikáéval: gondoskodása „két kedves muzsikáló apródjáról”, s általuk saját eltemettetéséről „mindkét vezér dicsőségének örök emlékezetül: mert ő – vagy a győzelemért, vagy legalább a biztos halálért végső leheletéig fog küzdeni.”

Felgyújtotta értékeiket, leszúrta „a derék hadi méneket”, s akkor mutat először megrendültséget, bánatot és sajnálatot, mikor a hadi mének közül „egy nemesebb fajtát, amelyen több csatát megjárt, keservesen megsiratott”. Összehívta katonáit, buzdító beszédet intézett hozzájuk, majd közösen fohászkodtak Istenhez.

Megkezdődött az ostrom, ennek leírását idézzük most teljes egészében, hiszen a cinikus Forgách Ferenc elragadtatott jelzőkkel állít elénk egy héroszi jellemet, patetikusan szép megfogalmazásban, hasonlóval kevéssel találkozunk az Emlékiratban.

„Nemsokára megkezdődött az ostrom, és hosszú órákon át tartott, miközben a védők oly bátorságról és kitartásról tettek bizonyságot, hogy az ellenség csak akkor tudott betörni a várba, mikor már majdnem valamenynyien elestek, de mindenki elölről kapta a halálos sebet. György még akkor is, mikor több sebből vérezve körülfogták, csodálatos harcot vívott: aki csak közeledni merészelt feléje, sok barbárt levágott, míg csak kimerülvén, a vérveszteségtől térdre nem rogyott.

Ám még akkor sem hagyott fel a harccal, hanem ugyanolyan elszántsággal osztogatta a halálos csapásokat, míg végül puskagolyó fúródott át rajta; csak akkor kaszabolták le.

Testét Ali basa előkerestette, fejét közszemlére tétette ki, majd megdicsérvén ellensége vitézségét, katonai, vagyis tisztes temetésben részeltette: sírjára vitézsége jeléül lobogós lovaslándzsát tűzetett.”

Márton pap hitelesnek mondott krónikája

A drégelyi tragédia kortársai közül felbukkan egy művészi kvalitásokat nem mutató, ám tanult ember, akinek szavai – mint a történet jelentős szereplőjének – perdöntőek lehetnének, ha igazak lennének. Ez a személy, az emlékező tanú, állítólag az oroszfalui pap, akit Istvánffy Miklós, a jeles történetíró krónikájában Mártonnak nevezett.

A történetet elsőként publikáló kutató szerint Csehszlovákiában, Nagyfödémesen fellelhető a Historia domusban egy latin nyelvű szöveg, Szabó János egykori plébános írása. Eszerint 1754-ben mesélte el a történetet neki Bartalóczky József vadkerti kerületi esperes úr, amikor Szabó János Nógrádban járt állásügyben. Az esperes úr a történetet – mint mondta – a nagyoroszi anyakönyvben olvasta, ott rögzítette Márton pap saját kezeírásával Szondy utolsó éjszakáját.

Az ostrom leírása az ismert tényeket követi. „Ali eunnuch basa” könnyen bevehetőenek véli a gyenge, meg nem erősített várat, ám, „Zondy Györgynek a vár kapitányának vitézsége folytán az ostrom hosszú ideig elhúzódott és már sok vérbe került.” Ali, hogy elkerülje a szégyent vagy a szükségtelen véres áldozatot, magához parancsolja „Márton Atyát, a Nagy-Oroszi plébánost”. S ezután Márton atyának olyan nemes, bizalomteljes és nagy békítő küldetése kezdődik, amilyent nem állítottak az eddigi históriák. Hogy a legenda alapját az ő saját meséje adhatja, mi sem bizonyíthatná jobban. Ali – így a szöveg – „előtte sokat beszélt Zondynak a háborús vitézségéről és előadja: – Tudom, hogy Terád nagyon hallgat és a te tekintélyedre sokat ad, menj el tehát hozzá és mondd meg neki: egészen bizonyos, hogy a vár nemsokára hatalmamba kerül, melyet már tovább nem tud védelmezni. Fájna nekem, ha ez a jobb sorsra érdemes férfi ebben a silány várban kényszerülne eltemetkezni. Javasold tehát neki, hogy adja át a várat, melyet tovább nem tud tartani. Eltávozhat a várból, ahová akar, jobb sorsra méltó életét megtarthatja. Bízom benned, hogy megbizatásom szerint fogsz eljárni.”

Ám Szondy válasza nem azt mutatja, mintha az atya szavára nagyon hallgatna, és tekintélyére sokat adna. Elutasítja az illetéktelen közvetítőt a büszke szavakkal, olyanokkal, amelyekhez hasonlókat már idéztünk forrásainkból:

„Márton Atya! Kegyelmedre nem a hadak dolgát, nem a Drégeli várt, hanem a Nagy-Oroszi plébániát, s az ott való hívek oktatását bízták, mit keveri Kegyelmed magát a hadak dolgába? Tudjuk, tapasztaljuk, melly hit szegők a törökök.

Engem ezen pogány se szép ígéreteivel, se rajtam való időtlen sajnálkozásával meg nem tsal. Lántzait mint rabja nem fogom pöngetni, se vásárokra marha gyanánt nem fog engem ároltatni. Azért mondja meg kegyelmed neki, hogy engem elevenen kézre nem kerít. A még tsak életem tart, Drégel várának nem fog birtokába jutni.”

Az atya távoztával irtózatos vérfürdő kezdődik. Hajnalban Szondy, belépve a hálószobába, átszúrva, haldokolva találja a feleségét (hogy volt aszszonya, arra nézve nincs adat). Az áruló Apaffy véletlenül őt gyilkolta meg Szondy helyett. Ezután lovait leöleti, kincseit megsemmisíti, az atyja oldalán harcolni akaró hétéves fiát (aki szintén nem létezett) átszúrja.(„Inkább atyai kéztől halj meg.”) S ezután hősiesen harcol az utolsó ütközetben.

A basa megadja a hős ellenfélnek a végső tiszteletet, s ebben a történetben szavakba is önti elismerését, mondván, ha több ilyen vezére lenne a németek császárának, ő lenne Konstantinápolyban. Vagy, ha a török oldalán lenne több ilyen hasonló, már Bécset ostromolnák.

Mondák és legendák

Drégelyvár elestéről, illetve Drégelyvár elárultatásáról él egy-egy verses monda is a községben. És ezekben a mondákban feltűnik a hős mellett az áruló, a negatív főszereplő. A nép a legyőzettetést nem a túlerőben és a védett hely gyengeségében akarja látni. Mindez nem lett volna elegendő, ha nem segíti az ellenséget a leggyalázatosabb emberi tett, az árulás, a belső egység meglazulása. A népi bölcsesség tudja, hogy a hősiesség és a hasznot hozó árulás kettős csábítása jellemtől függően nem egyforma minden ember számára. Az erkölcsi parancs azt diktálja, hogy a becstelen hazaárulás megbűnhődjék: büntetése halál.

A nép ítél – a haza nem eladható.

A Drégelyvár elestéről szóló monda Ali megtorpanásával, az ellenfél erejétől való félelmével indítja a történetet: „Nézi, nézi Ali Drégely várát, / mert ismeri a magyarok bátorságát, / A magasság és mélység ez rettentő két ellenség.”

A vár bevehetetlennek tűnő magassága és a magyar bátorság „mélysége” arra indítja Alit, hogy még a harc megkezdése előtt megadásra szólítsa fel a védőket.

Az üzenet, a közvetítő és az üzenetre adott válasz, ennek hősies fennköltsége ismert, a szájhagyomány sem változtat rajta. Az ostrom eredménytelensége, az óriási túlerő heves támadásának megtöretése a hősies ellenálláson, feldühíti Alit: „Sátrában dühösen járkál a basa, oly sok vesztesége van, / s a vár nincs elfoglalva. / S ekkor elárulják neki a vár leggyöngébb részét, / melyet a törökök egy titkos úton megközelítik.”

Az árulás diadalmaskodik, bár az áruló személye homályban marad. Az utolsó összecsapás, a fenséges halál záróképében itt már megjelenik a várvédők, a hősi halottak száma: „Meghaltak mind a százötvenen.”

A nagy ellenfélnek kijáró végtisztesség megadása a helyi vonatkozást is hangsúlyozza: „Ali basa parancsára a hős Szondy testét koporsóba teszik, / S szemben a várral egy hegy tetején, ipolyi homokba temetik.”

Az elárultatás verses mondájában az áruló foglalkozása ismert, de néven nem nevezik.

Az ostrom időtartama kitágul, hangsúlyozva ezzel is a védelem erejét, nem létező hadászati jelentőségét. Ali „Régen érzi a magyaroknak öldöklő csapását”, a legyőzhetetlenséget, melynek csupán a belső ellenség árthat: „Bosszankodik szörnyen, dúl-fúl haragjában, / Hogy ez a kis vár oly sokáig áll az ő útjában. // Uram, Ali basa, törökök vezére / Mit adnál, ha lesimulna homlokod redője, / Ha kezedbe adnám a győzelem kulcsát, / s felfedném előtted Drégel titkos útját. // Jutalomból Varga annyi aranyat kapsz, / Amennyi a bőrödben elfér, ha a várba juttatsz. / Tetszik e szó a Vargának, / Ennyi aranya nincs a Magyar Királynak.”

Hogy a tett még szégyenletesebb színben tűnjön föl, maga az ellenség szolgáltat igazságot: „Elérkezett a nap, a győzelem napja, / Mikor a Varga díját oly dúsan kapta. / Megjelent a várban, mindenki látta, / hogy az örömtől mind piroslik mind a két orcája. // Te elérted célod, hadd érjem el én is, / Megegyezni mindkettőnknek igazság meg szép is. / Fogjátok meg tüstént, húzzátok le bőrét, / Töltsétek meg csillogó arannyal, az alkuvás szerint. // A Varga bőrét azonnal lehúzták, / S megtömték tetejéig csillogó arannyal. / Így járt a vén varga amért hazát árult. / Tanuljatok gonosz szívnek gonosz példájából.”

Mikszáth Kálmán is feleleveníti és elmeséli ízesen élvezetes stílusában a mondát a XIX. század végén. (Magyarország lovagvárai – Drégely.)

Feleleveníti, hogy a példa éljen, hisz: „a megbecsült halottak nevelik a népnek a becsülést szomjúhozó élőket”. A történelem adathűség, tényszerűség szép elegyet alkot Mikszáthnál a mondákkal. A harcra készülő Szondy jellemének árnyalására, emberségének hangsúlyozására beleszövi a néphagyomány egy másik mondáját is történetébe: „Mihelyt az ellenség elérkeztét megtudta, összehivatta a várbeli asszonyokat, gyerekeket. – Ti pedig készülődjetek fel és hagyjátok el a várat, hogy semmi se legyen útban, hogy semmi se puhíthassa meg szíveinket. Szedték a cók-mókot asszonyok, gyerekek…”

A két apród sorsa is módosul Mikszáthnál. Először engedi őket maga mellett maradni Szondy, majd csak a megadásra felszólító üzenetre válaszul küldi el „kedves cselédkéit” Alihoz, akinek „mikor megértette a várkapitány üzenetét, kibuggyant szemeiből a könny s végig folyt hosszú deresedő szakállán.”

Az áruló nevet kap Mikszáthnál – Pigernek hívják –, külsőt is – vörös hajú –, és a magyarok számára megnyugtató és elégtételül szolgáló származást – német vagyok –, valamint ravasz, haszonleső, visszataszító jellemet, amelyet még az ellenség is megbüntet olyan mértékben, amilyenben megtiszteli ellenfelét: „Ali katonásan tisztelgett a fejnek.

– Derék vitéz volt, – mondta a meghatottságtól reszkető hangon.

A basa megvetőleg nézett az árulóra s intett két csausznak.

– Amit ígértem, megkapod. Azt ígértem, hogy annyi aranyat kapsz, amennyi a bőrödbe fér. Üssétek agyon tehát és nyúzzátok meg. Majd meglátjuk, mennyi fér a bőrébe.

Varga uram bőrét lenyúzták, kikészítették, a basa megtöltötte színültig arannyal, s elküldte a majszterné asszonyomnak Oroszfalvára.”

XX. századi népszerűsítő, ismeretterjesztő munkában Illés György Mikszáthhoz hasonlóan ismerteti a vár és az ostrom történetét (Négynapos küzdelem a nyolcvanszoros túlerővel. Drégely – Végek dicsérete). Már történelmi tényként említi a nőket mentő legendát: „A török hadsereg elővédcsapatai július 6-án jelentek meg Drégely alatt, s rögtön a vár körülzárásához kezdtek. Ezen az éjszakán Szondy György a várban maradt nőket rejtekúton a környező falvakba küldte, hogy életüket megmentse. Azt a keskeny szakadékot, amelyen át az asszonyok és lányok kimenekültek, a mai napig leányároknak hívja a környék népe.”

Elbeszélővé válik azonban, mikor a legendát eleveníti fel: „A legenda egy áruló csúfos bűnhődéséről szól. Drégelypalánkon sokan ismerik ezt a történetet, a rege apáról fiúra száll.” Nem túloz, mikor a vár erejét méri föl: „Ali könnyű győzelemre számított: egy fél nap és vége a juhaklocskának. A toldott-foldott falakból álló gyönge vár azonban keményen ellenállt.”

Szondyék helytállása így még ragyogóbb, s az árulás aljassága még visszataszítóbb. Piger, az oroszfalui varga, elárulja az építész apja által ráhagyott titkot, a vár leggyengébb pontját: „A vár nyugati bástyája gyengébben van megépítve, mint a többi. Ha itt rést vágsz magadnak, tied a vár.”

Ali megvetése kemény szavakban – „piszkos áruló” – és a büntetésben nyilvánult meg. „A katonák lefogták és elevenen megnyúzták. Bőrét arannyal töltötték meg, testét pedig a Kecske-hegy alatti tóba dobták. Ezt a tavat azóta is Varga-tónak hívják.”

Kölcsey Ferenc

A romantika romkeresése, múltba merengése fedezteti fel Kölcseyvel elsőként Drégely várát. 1825-ben epigrammát ír Drégel címmel: „Fellegi bérceiden, ó drégel vára kereslek, / Merre valál? tornyod honnan emelte fejét? / Szondi hol állt? epedő keblén hol csorga le vére? / Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél? // Puszta vagy, ó kiomolt vár szent helye! Néma homály leng / Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett. / Ah de romod tetején az örök hír égi virága / Csillagi fényében századok óta virúl.”

A sötétséget és szomorú borongást a várrom és a hősi halált halt Szondy képe tündöklő fénnyel világítja be az örökkévalóságban, s magasztosítja a „kiomolt vér szent helyévé”.

A múlt nagysága előtti hódolat a jelen megvetendő silányságát ellenpontozza a Zrínyi dala című, Szondyt is idéző versében. Mert ekkor már a múlt szembesít, vádol és számon kér. Szondy példája vádolhatja a „gyáva, korcs jelent”, és számon kérheti az erőt, az áldozatot, a nagyságot, a tetteket és hűséget: „Hol van a bérc, és a vár felette, / Szondi melynek sáncait védette, / Tékozolva híven életét; / Honnan a hír felszáll, s arculatja / Lángsugarait távol ragyogtatja, / S fényt a késő századokra vét? // Itt van bérc, s omladék felette, / Mely a hőst és hírét eltemette, / Bús feledség hamván, s néma hant; / Völgyben űl a gyáva kor, s határa / Szűk köréből őse saslakára / Szédeleg, ha néha felpillant.”

Szondi című töredéke azt tanúsítja, hogy bár Szondy eposzi léptékű hős, a kor és a szellem nem alkalmas olyan eposz írására, mint Zrínyié volt, Kölcsey sem érez elég erőt ennek megírására. A töredék tizenhat sora az eposzi témamegjelölést foglalja magába: „Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért, / Szondi dicső végét romján a drégeli várnak.”

De Kölcsey önmaga számára is kötelezővé teszi a nagyok példájának követését, azt a bátor, tettekben megnyilvánuló hazaszeretetet, amit eszményít. Országgyűlési naplójában megrendítő önvizsgálatot tart, 1832. december 13-án ezt a bejegyzést olvashatjuk (kivonatolva): „És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba, e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte.

S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat? Lesz-e bátorságod szembeszállni minden akadállyal?

Fogsz-e tűrni rettentést?

Fogsz-e tűrni jéghidegséget?

Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést?

De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt?

Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni?

Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem.”

Czuczor Gergely

Balladában állít emléket Szondyéknak (Szondi). A várostromot a történelmi tényeket alapul véve és követve idézi fel, de olyan művészi ihlettel, ami méltán Arany balladája mellé állítja a művét. Mit lát Czuczor Szondyékban 1832-ben, a Kölcsey-vers keletkezésével egy időben?

A nemzeti öntudatot és büszkeséget erősítő nemes példát, amivel méltán vívták ki az utókor tiszteletét: „Ott szendereg ő, / A harckeverő, / Kit nem bira győzni veszély, baj, / Nem szálla szivére haláljaj; / Most a maradék magyar áldja nyomát, / S enyhítgeti mennyei béke porát.”

Az ostromot, a csatajeleneteket olyan művészi erővel írja le, olyan sodró lendülettel, ami a küzdelem erejét és hevét is megidézi, és kifinomult érzékenységgel tárja elénk a lélek mélységét, rezdüléseit is. A jellemek, a már ismert hősök – Szondy, az apródok, az oroszfalui pap s a vitézek mindegyike – jellegzetes arcvonásokat kapnak a versben: Szondy „Oly bátor, erős, / Kit nem bír ijeszteni veszélyzaj, / S nem hat le szüvére haláljaj. „ „Vágy hallani harcriadói dalát” „Küzd, harcol: előtte s utána halál / Kínjajja liheg, hova kardja talál.” „Hol hadfejetek? / Hozzá sietek. / Keljen velem önmaga bajra. / Kész ott Ali a viadalra. / Csörgnek viszonozva a dühfegyvereik, / A bég sebesűlten odább futamodik.” „Toldul Ali fel, / Rá Szondi kikel, / Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág, / S már látja, hogy a csatahely tág. / Nincs egy török, aki megállani mer, / Száz van, ki lesújtva mögötte hever.” „S dárdásan előre hajúlva nyomúl, / A sok dühös ozman elébe tolúl, / Hozzá torlatlanul érni ki mer? / Földhöz sokat ő fene fegyveri ver. / Lábán seb esik, / Térdére esik, / Karjában erő lobog, öl, ront, / Míglen sok ütött sebe vért ont. / Hajh, még szive nem, hanem élete fogy, / S dárdája kezébe szorúlva lerogy.”

Szondy szavai összhangban vannak tetteivel, dübörögve, tántoríthatatlan és büszke bátorsággal szólnak: „S hallatja utószori búcsuszavát: / Rontsunk ki tehát, / Szebb látni halált, / S honnért tusakodva kimúlni, / Mint gyáva sok élete únni. / Hű társaim! Itt van az óra, jerünk. / Isten kegye jön örökre velünk.”

Czuczor balladájában az apródok remegő gyermekek, akik atyai védelmet, gyámolítást kérnek és várnak uruktól. A fiúk félelmére előbb megnyugtató, gyöngéd választ ad, majd atyailag gondoskodik róluk megalázkodva, kérlelve az ellenséget apródai érdekében: „Jó gyámolapánk, / Nagy vészbe jutánk, / Nincsen ki elűzze a fejünkről / Fussunk el e mostoha helyről, / Hajt kínos igába a durva pogány, / Vagy lángdühe fegyverek élire hány.” „Édes fiaim, / Kis dalnokaim, / Nincsen hova mennetek út már, / Ad még menedékhelyet e vár, / Míg víni hadam megy a völgybe velem, / Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”

S mikor már nem ad menedékhelyet a vár: „Drégel maga már hamu és sziklarakás, / Vív a magyar, és sebes arcra terűl, / Sírnak kis apródjai Szondi körűl. / Mint bérci fenyő / Rendíthetetlen ő, / Apródaiért öli csak gond, / S mellette vitézeinek mond: / Küldjétek el a fogoly ozmanokat / S hozzátok előmbe a főrabokat. // Kettőnek aranyban ajándokot ád, / És drága szegélyzetű nyestkacagányt, / Öltözteti dúsan a kis fiukat, / S küldvén velök, ejt vala ily szavakat: / Üdvözlöm Alit, / Kit bosszú hevít, / Elszenvedem, öntse ki bár rám: / Csak szánja meg két kicsi árvám, / Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom / Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”

Oroszfalu papja, „a jámbor öreg” szavaiban a féltés kap hangsúlyt. „Keservkönnyüt ejtve” adja át az üzenetet, s kérleli Szondyt: „Kíméld meg utóbbi javunkra magad.” A választ ismerjük. Szondy leküzdi pillanatnyi ellágyulását, és felhangzik a fennkölten szép esküszöveg:

„Esküt fogadok, / Ehelytt maradok.”

A helytállás hősi nagyságát így tiszteli meg az ellenfél Czuczor tolmácsolásában: „A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt, / A hűlt erü bajnokon elszomorúlt, / A hegyre temette a hős tetemet, / S dárdát maga tűze le sírja felett.”

Csupán pár évtized telik el, és Szondyék példája más jelentést kap.

A magyar költészet egyik legmegrázóbb, legerőteljesebb és leghatásosabb verse állít örök emléket 1856-ban a drégelyieknek.

Arany János

A történelmi múltidézés drámai ereje Arany János balladájában abban rejlik, hogy az 1856-os Magyarország közelmúltban lezajlott tragédiája is ott rejtőzik Szondyék hősi harcának emlékezetében.

A művet megelőző két töredék, a Szondy és A két apród érteti meg velünk, hogy jutott el Arany János Szondytól a gyermekekig, a harcostól a dalnokokig. Hogy miért nem szólalhatott meg Szondy halálra, áldozatra elszántan, miért nem bízhatta a haza sorsát istenre keserű és fájdalmas utolsó fohászában: „Beborult a csillagos ég felettünk, / Uramisten, védd a hazát helyettünk, / Vérünk áldozása, / Életünk folyása / Hogy ne essék hiába: / Oh, ne engedd, uramisten! / Jutni pogány igába!”

A haza sorsa eldőlt, a pogány igájába jutott az ország – minden elvégeztetett. Szondy megtette a magáét: a tett, a példa éljen és hasson ott, ahol az isten is tehetetlen. De mi lesz a túlélővel, hogy viselje ezt? Erre kell választ adnia a költőnek. Ezért fordul Arany János az apródok felé, a tettől a szóhoz, de olyan szóhoz, ami tetté válik – az egyetlen lehetséges cselekedetté: „Szondi vitéz harcolt lelkesen, / Drégel alatt nyugszik csöndesen; / Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú, / Kopja tövén a két szép ifiu.”

A dalnokok nem vegyülnek a győzelmi mámorban úszó törökök közé, a hűség odaláncolja őket a sírhoz: „Két ifiú térdel, kezökben a lant, / A kopja tövén, mintha volna feszűlet. / Zsibongva hadával a völgyben alant, / Ali győzelem ünnepet űlet. // Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant / Zászlós kopiával a gyaur basa sírján: / Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant, / És pengeti, pengeti, sírván.”

És énekükben megszólal a nemzet kollektív fájdalma: az irtózatos veszteség sír, kiált és gyászol. Őrzi a hőst és példáját, és zokogja el, hogy nincs megbékélés, nincs felejtés, nincs behódolás; a hős melletti hűség nem mérlegelheti a jólétet, védelmet, de nem tántoríthatja el a halállal fenyegetettség sem. Hiába csábítja őket a török, ígér nekik bőséget, védelmet, hangoztatja új uruk jóságát, majd fenyegeti őket büntetéssel, börtönnel. 1849-ben legjobbjainkat pusztították el, s Arany balladájában szóba sem jöhet a nagy ellenfelek egymás iránti tiszteletadása és elismerése. A fájdalmas gyászt az ősi, népi átkok szavai zárják vadul és engesztelhetetlenül: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte, / Irgalmad, oh, Isten ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte.”

Jókai Mór

Várjuk és tudjuk, hogy meg kell szólalnia Jókainak, és hogyne szólalna meg éppen ő, a szabadságharc legendájának megteremtője. Magyarország minden addig élt hőséről beszélni akar és beszél A magyar nemzet története regényes rajzokban című művében. A „nagy mesemondó” meséje igaz mese, a parányi változtatások azonban jelképes jelentésűek, magukban hordozzák a kort és a történetmondó ítéletét. Megváltoztatja az ostrom időtartamát, ezzel is hangsúlyozva a védők hősiességét: „Roskatag kis erősség lehetett (Drégely), de mégis hetekig ellenállt Ali bég, budai basa ostromának.”

A „regényes rajz” műfajmegjelölés megengedi, hogy az ő történetében is hangsúlyos szerepet kapjanak az apródok: „Volt neki két énekes apródja, kik az akkori időkben dívó szokás szerint hősi és világi költeményeket daloltak asztal felett az urak mulattatására, lant és timbora mellett.

Azokat és két fogoly török ifjút Szondy pompás skarlát ruhákba öltözteté, kápáikat megrakta arannyal s legszebb lovaira felültetve kiküldé a pappal Ali basához, azt izente neki, hogy a két török ifjút neveltesse vitézeknek, a két énekes apródnak pedig engedje meg majd, hogy az ő sírja felett hőskölteményeiket énekeljék…”

A történet lezárása Jókainál a saját korához szól elsősorban: volt-e értelme a hősiességnek, hatott-e a példa? Talán igen. Szondy temetése után: „A két énekes apród hőskölteményét énekelhette szerteszét az egész országban. Talán meg is értették azt még valahol? Bizonnyal megértették Egerben!”

Az ellenállás, a szembeszegülés folytatódik. A csüggedésből így emeli föl újra és újra a fejeket Jókai, erősítva a nemzeti öntudatot.

Teufel Rézmán, a Szondy segítségére késve induló német vezér rettenetes vége is ehhez a rendhez igazodó üzenet: „…négyezer némettel és olasszal láncra verve Sztambulba küldetett, ott, mivel vakmerően eltagadta még a nevét is, zsákba varrták s a Boszporuszba dobták. Ennek nem maradt énekes apródja, aki szép halálát versekben mgénekelje; de Batthyány Ferenc (a király híve) azt írja felőle a királynénak: Vajha ez a Teufel, mielőtt az ütközethez fogott, inkább előbb szállt volna a poklok fenekére.

Ez is szép sírbeszéd.”

A XX. század irodalmában

Móricz Zsigmondot is a múlt állítja meg a Kis falvak, nagy bajok társadalmi tényei és gyökerei után kutatva Drégelypalánkon, 1932 januárjában: „Át kellett mennem egy rendkívül szép útvonalon a nógrádi és honti vadregényes, szelíd tájon. A magyar romantika egy fejezete termett itt. Találomra megállottam egy községben, Drégely vára alatt. Arany János áldott, szenvedő, szelíd és édes szava állított meg: Felhőbe hanyatlott a drégeli rom… Arany sose volt Drégelyben, s ez a sor annyira jellemző, hogy ma is felhőben van a drégeli várrom, – nyomát sem lehet látni a faluból.”

Móricz nem foglalkozik a községből nem látszó, ködbe vesző vár múltjával és jelképeivel. A falura figyel és népére, amelyről írni mindig „féltett és rettegett téma volt az irodalomban” Riportszerű novellájában felteszi a kérdést: „ – Hogy élnek?…” –, s a jegyző úr és a bíró válasza „a siralom völgyét” idézi: „Mint mindenütt, mint akárhol az ilyen kis magyar falvakon. Élnek. Még élnek kicsit.

– A községnek van kétezer lakosa és van kétezerháromszáz hold határa. Ebből 1200 hold a hercegprímásé, 1100 hold a kétezer léleké. Úgy van eloszolva, hogy van 10 gazda, akinek 20 holdnál többje van, de 35-nél többje senkinek, a többi aztán egészen parányi parcellákban oszlik szét.

– Hogy él a nép? Nagyon nehezen, nagyon keservesen. Van legalább 30 család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol már évek óta nem vágtak disznót és semmi zsírozójuk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, hanem kukoricán. Megfőzik a szemes kukoricát vízben, s azt eszik reggel is, délben is, vacsorára is. De vannak jó gazdák, akik jól el vannak látva, legalábbis élelem dolgában, mert különben senkinek sincs egy fillérje se.”

Pedig mi mindennel megpróbálkozik ez a „végtelenül szorgalmas és ötletes, furfangos, nagyszerű palóc nép”, hogy boldoguljon: „– Két főfoglalkozásuk van, az állattenyésztés és a háziipar. Szarvasmarhát tartanak, s mindenki szinte erején felül, mert az Ipoly völgye a világ legjobb szénáját termi, de az ára lement az utolsó két évben annyira, hogy ma harmadát, negyedét éri, mint két év előtt. A szénatermésüket pedig nagy veszedelem érte, mert az Ipoly eldugul s minden tavasszal elönti a réteket, azok márciustól május végéig mostanában víz alatt állanak.”

S a háziipar? A nép szorgalmasan szövi a fehér ruhákat, törlőkendőket, törülközőket, abroszokat; fonná a vesszőkosarakat, de nincs piacuk. Ha fő piacukra, a 23 kilométerre lévő Balassagyarmatra beviszik az árut a hetivásárra, a vonat két pengő negyven fillérbe kerül, s megkeresnek egy pengő hatvan fillértől három pengőig való összeget.

Életmódjuk, ruházkodásuk, házaik, a település képe tükrözik-e a XX. századot? „…– a »magyar szellőst«, a gatyát már itt nem viselik, nadrágban járnak. És pedig bricseszben, vagy »buggyos nadrágban«, »lengyel nadrágban«, s a fehérnép pláne igyekszik jól öltözni. Sajnos, vannak családok, akik inkább váltóra vesznek fel pénzt, csakhogy rendesen öltözhessenek.”

„A falu dimbes-dombos területen fekszik. A régi alvár, a palánk helyén van a község főrésze. Az új házak kőből és téglából építve, cseréptetővel, mert ma már másként építeni nem szabad, de a régi házak kidőlt-bedőlt roskadozó viskók, szalmával fedve, a szalmatető zöldel, virágzik, mohos.”

Valamiben azonban nem szegény a falu, bőség is tapasztalható – gyerekekben: „Kétszázhatvan gyerek van ebben a kis faluban az iskolában, és négy tanító.

– Egyke nincs?

– Hát ahun spekulálnak a gazdák, ott a szegények kipótolják.”

Szabó Zoltán szociográfiájában, a Cifra nyomorúságban (1936–38) a drégelyi vár romja és a szobi vasútállomás határolta terület nyolc faluját s népét, a tizenegyezer itt élőt a „talajtalanok” népének nevezi. A gyönyörködtető, káprázatosan szép természeti környezet elvetélt életeket rejt, „példázva mivé lehet a paraszt, aki nem tud már paraszt maradni”.

Hogy a „sorsváltásban” hova juthat egy falu népe, a nyolc település egyhangú és általános élete példázza ezt. A nyolc falu egyike Drégelypalánk. „E vasútvonal körüli falvak: Patak, Érsekvadkert, Drégelypalánk, Nagyoroszi és a többiek nagyjából ugyanazon erők súlya és taszítása alatt élnek, csak nem jutottak az erkölcsi szemlélet megbomlásában oda, ahova Dejtár. Tulajdonképpeni központjuk Budapest és mint más vidékek népének a summásmunka, úgy jut nekik osztályrészül az építkezési napszámosmunka. Körülbelül úgy is élnek ebben a munkában, mint a summások a nagybirtokon. Tarisznyából esznek, bőven kenyeret és szűken szalonnát, hogy minél kevesebbet költsenek saját élelmezésükre, míg a munkában vannak és minél többet vihessenek haza. Az építkezéseknél ők a segédmunkások, mindenki inasai, akik teherrel a hátukon és súllyal a kezükben szaladgálnak az ingó deszkákon naphosszat. Sokuk gyalog jár be nyolcvan kilométer távolságból is, hogy a vonatköltséget megtakarítsa. Kevésbé vállalkozó szelleműek és kevésbé bátrak, mint a dejtáriak, mert azok állványozók lévén jórészt magasabb helyet foglalnak el az épület körül dolgozó munkások ranglétráján, mint a segédmunkás vadkertiek és a többiek. Gereblyés László az építőmunkások életéről szóló tanulámányában így ír pesti szállásaikról: „huszan heti 1 pengőért (másutt 12-en 2 pengőért) a csupasz földön alszanak.” Olyan pincékben is, „ahonnét a legutolsó felhőszakadás úgy kiöntötte őket, mintha csak ürgék lettek volna.” Az épület aljában a malter és téglák között is látni lehet éjszakánkint egymás mellé bújó csoportjaikat, hogy melegítsék egymást és legtöbbször ujságpapír a lepedőjük, rongy a takarójuk.

A bérből, amit hazavisznek azért rendesen kikerül valami, cipő vagy öltözet ruha és minthogy pénz keresnek, nem terményt, lassan inkább a munkásproletárok, mint az agrárproletárok szemléletéhez idomulnak. Életük, sorsuk és keresetük nagyon bizonytalan, építkezési konjunktúráktól függ. A város függvényei ők, akik még falun húzódnak meg. Palóc viseletük élénkebb színeit még úgy-ahogy őrzik, Dejtáron is, másutt is, de alapjában Pesthez tartoznak. Kevés közük van a földhöz, mely nem az övék.”

Jobbágy Károlynak Drégely című versében még egyszer feltámad a múlt, Szondyék példája. A Drégelypalánkhoz családi szálakkal kötődő fiatal költő 1952-ben Budapesten súlyos, zaklató erkölcsi kérdésekre, kétségeire keres választ a szülőföld példázatához, erejéhez visszanyúlva: „Elnézem őket. Őseim talán. / A szavak lágyan, palócosan szólnak. / Drégelypalánki, öreg nagyapám / Beszélt így régen még, vigasztalónak. / Az a vidék, mely magasra emelt, / Így jön el értem, felveri házam. / Ki múltjában e példákra nevelt, / Most arra int, hogy jövőjét vigyázzam”

A példa él és kötelez, mert azt mondja számára: „Csak aki hibbant, kötözött bolond, / csak az nem tudta sorsát ott előre, / hogy a halál az ő testére ront. / De egy se próbált megfutni előle. // (…) A szemük előtt nem a győzelem / és nem medálok arany fénye égett, / csak az, hogy minél kevesebb legyen, / ki felperzseli sorra a vidéket, (…) / Hogy féltek-e? / Hát féltek biztosan. / (…) Egy fehér zászló kincset érhetett, / de – / Nem lelt senki ott zászlóra kelmét. / Mert nem becsülte azt az életet, / mit janicsárok parancsára élhet. / (Bár eddig is csak épp úgy élhetett, / amilyen élet jutott a szegénynek.) / (…) / A munkát védték, amit két kezük / és izzadságuk ott körül teremtett. / A nép ezt védi mindig, mindenütt / s nem harcol az, ki semmit soha nem tett. / Csak aki alkot, az tudja – milyen / keserves, művét elpusztulni látni… / Hogy zubog fel a vér ereiben / és nékitámad, légyen az akárki.

A megértett példa követel, s megszületik belőle az ifjú költő vállalt küldetése: „Parasztok, szolgák, kis kézművesek / lépnek elém a sebhelyük mutatva: / hogy hát a sebhely miért is esett? / és volt értelme nem borulni hasra? (…) / Azt kérdezik,hogy készülök-e én / példájuk nyomán halni, hogyha kéne, / szülőföldemnek kiégett gyepén, / fejem agyagos göröngyökre téve. / S ki tizenhat év sok óráin át / (munka után is egyetemre jártam) / tanultam – szíttam olyan tudományt, / mi védelemnek jó lesz e hazában?”

A megértett és vállalt kötelesség a versből épített új bástya, melynek falait a „Szabadság, Írásszabadság, Szólásszabadság” tartja erősen és szilárdan.

A zárókép pedig a népért és az eszméért vállalt halál pátoszáig jut el.

(Tinódi Lantos Sebestyén: Budai Ali basa históriája. Tinódi Lantos Sebestyén válogatott munkái, 1554. Összeáll.: Bóka László. Budapest, 1956. 216 – 223. Forgách Ferenc: Emlékirat. Szépirodalmi, Budapest, 1982. 54–55. Historia Domus: Nagyfödémes. Latin nyelvű kézirat. Márton pap visszaemlékezése – idézi Kamarás József: Drégely vár és környéke kutatásának újabb történetérőből. Balassagyarmati Honismereti Híradó. 1984. 1–2. 105–108. Drégelyvár elestéről és Drégelyvár elárultatásáról – népmondák. Adatközlő Jancsovics Istvánné, Drégelypalánk, Móricz Zsigmond út 15. Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai. Drégely. Révai, 1928. 120–125. Illés György: Végek dicsérete. Budapest 1985. Négynapos küzdelem a nyolcvan szoros túlerővel. Drégely. 53–58. Gross, Johann: Szondi, Magyarország Drégely várában című német nyelvű darabja. Bemutató: 1784. Kölcsey Ferenc: Drégely. Epigramma. 1825. Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala. 1830. Kölcsey Ferenc: Szondi. Töredék. Kölcsey Ferenc: Országgyűlési Napló, 1832. december 13-i bejegyzés. Kölcsey Ferenc válogatott művei. Kozmosz Könyvek. 1984. Czuczor Gergely: Szondi. Ballada. Czuczor Gergely válogatott művei. Szépirodalmi, 1956. Arany János: Szondi. Töredék. 243. A két apród. Töredék. 243. Szondi két apródja 244–246. Arany János: Kisebb költemények. I. Unikornis, Budapest. Jókai Mór: A magyar nemzet történetete regényes rajzokban I–II. Sajtó alá rendezte: Téglásy Tivadar. Budapest 1969. II. 46–45. Móricz Zsigmond: Gyalogolni jó. Szépirodalmi, 1952. Kis falvak, nagy bajok. 127–130. Szabó Zoltán: A tardi helyzet – Cifra nyomorúság. Akadémiai, Kossuth, Magvető. 1986. 109–111. Jobbágy Károly: Drégely. Jobbágy Károly: Feltámadás. Versek. 1952–1955. Budapest, 157–163. Jobbágy Károly: Könyvnap Drégelypalánkon. Éjszakai vetítés. Válogatott versek. 1938–1966. Budapest, 122–123. Dalmady Győző: Szondi emlékére. Hazafias költemények 1856–1894. Budapest, 1894. 246–247. Ábrányi Emil: Drégely romja előtt. Költeményei. Budapest, 1903. Luby Sándor: A drégelypalánki varga. Népmonda verses feld. = Honti Lapok. 1902. július 3. 1–2. A helyi lapokban és az emlékalbumban megjelent kisebb, alkalmi költők: Lithvay Viktória, Pongrácz Elemér, Gerhardt György, Czibulya Vilmos, Csengeri János, Pajor István, Csalomjai Gáspár Imre, Ivánka István, Sajó Sándor, Tóth István Lipóczy György, Prónay Lajos.)