Gazdaság, bányák, kézművesség | Száz Magyar Falu

Gazdaság, bányák, kézművesség

A második világégés után teret nyerő kommunista rendszer éveiben, szovjet mintára, itt is megalakult a tszcs. A földeket – egy-két szőlőt kivéve – közösen művelték. Az 1989-es változások kárpótlásnak nevezett földvisszaadási rendszere sem állította vissza teljesen a háború előtti állapotokat, miként azt Dömös népe szerette volna. Sok volt a spekuláció. A „kárpótló” földárverések sem voltak mindig tiszták. A régi földművelők már idősek voltak, a fiatalok meg elszoktak a nehéz paraszti munkától.

A kárpótlási eljárással a földek negyven százaléka került magántulajdonba, a többi maradt a tsz-nél, mely ekkorra az összes eszközökkel együtt részarány-tulajdonosok szövetkezésévé vált. Így a Dunakanyar Termelőszövetkezet műveli továbbra is egy meghatározott aranykoronás bérleti díj ellenében a megmaradt föld hatvan százalékát.

Dömös mai szántóterülete mintegy kétszázötven hektár, a magántulajdonba került százhektárnyi földet igen kevés ember műveli, illetve bérmunkában művelteti. Saját gépparkkal Bartók László és Fabi János rendelkezik, ezekkel a talajművelést, a vetést elvégzik, de a betakarítás fontosabb munkáit eszközök híján mással kénytelenek végeztetni.

Önállóan gazdálkodnak a községben: Pintér Sándor, Fabi János, Dudás István, Vitéz Lajos, Fabi László, Pálmai József, Bartók László. Nem csupán a bizonytalan haszonért, hanem a „földszeretetéért” művelik földjeiket. A fiatal nemzedék közül kirí az informatikai szakember, Pintér Tamás, aki szintén földtisztelettől vezettetve vált őstermelővé.

Egy kevés lucernát és gabonaféléket termesztenek a felsorolt gazdák. Az igazi vetésfogó nem alakult ki, mert a szervestrágyázáshoz állatok kellenek. A kettő-négy holdnyi törpebirtok senkinek nem nyújt anyagi biztonságot.

A nagy testű állatokból összetevődő jószágállomány szinte elenyésző: két tehén, két bikaborjú és egy üsző egy gazda, Szervai (Sauerwein) László tulajdona. Földje nincsen. Két Duna-parti kertet bérel, azon gazdálkodik. A bikák tulajdonosa Vitéz Lajos, akinek földje is van, s rátermett leánya, Júlia, a gazdaasszony. Fabi Lajos egy csikót vett, hogy kedve teljék benne. Sertés több háznál van. Igazi tenyésztőként azonban csak Szalay József dolgozik öt kocával és szaporulatával, takarmányukat ő is vásárolja. Baromfitartás elvétve, egy-egy háznál akad, de van. A juh és kecske húszra szaporodott Herédi Józseféknél, amely állatállomány ellátására két hektár bekerített területet birtokol a gazda.

Dömös ma nem a mezőgazdaságból él, bár a kiskertekben még van némi élet. Epret eladásra csupán Pintér Sándor, Pintér István és Kapornai Lajosné termel. A spekuláció a mindennapok jelensége lett Dömösön is. A falu feletti tizenhét hektár terület száz tulajdonos között oszlik meg, s ezért nem tudnak egy vevővel sem megállapodni. Hasonlóképpen alakulhat a helyzet a Tófenék ötven hektárja körül, amely alatt nagy mennyiségű természeti kincs: folyami sóder rejtőzik.

A tágra nyílt agrárolló, a gyenge piacgazdaság, a tőkehiány és a beruházások megtérülésének lassúsága miatt nem éri meg itt sem a földdel kínlódni, pedig a magyar vidék létalapjának jövője nem lehet más, csak a mezőgazdaság, az élelmiszer-feldolgozó ipar, megerősítve a színvonalas idegenforgalommal, gyógyturizmussal.

A prépostság alapítólevelében Álmos herceg a tűzifa és az épületfa kitermelési és felhasználási jogát, a pilisi erdőrész faizását a tizenkét kanonoknak adományozza. Ez igen nagy érték, hiszen ekkoriban még nem ismerték a fűrészt így a deszkát sem. A favágó szerszám a bárd, a balta őse volt. A gömbfát csak egyik oldalán gyalulták. Nagy Lajos uralkodásának idejéből (1442–1482) van adatunk arra, hogy soltészek, skultétik – azaz irtásrészek igazgatásával megbízott bíróféle személyek – óvják a pilisi erdőket. Másfél évszázada a szomszéd település, Pilismarót neves lakója, Heckenast Gusztáv felfigyelt az Árpád-kori erdőóvók, az ardók rendjére. A dömösi-visegrádi erdők felügyeletét az akkori (XIII–XIV. sz.) Bogod (Bogdány, Dunabogdány) község erdőóvói látták el.

A XIX. és a XX. századra talpfáknak való és igen jó minőségű papírfát vágtak ki a Cserésből. Vissza lófogatokkal húzták az üres vagonokat. Leginkább Vitéz, Fabi és Szurman György fuvarosokra emlékszik a falu, de többen is voltak, akik ezt a munkát vállalták. A vasút szerepét 1956 után az erdészeti fogatok vették át.

A dömösi 11-49 és 52-55. számú erdőtagok 1779-től egészen az 1945. utáni államosításig kisebb-nagyobb megszakításokkal az esztergomi érsekség joghatósága alá tartoztak. Az 1879. évi III. törvénycikk értelmében a birtokosok kötelesek voltak több évre szóló üzemtervet készíteni. 1915– 1919-ig az esztergomi főkáptalan és papnövelde főerdőmérnöke Schmidt Ernő, a dömösi erdőmester Taxner Béla volt, Bogvay Gyula erdőgyakornokkal megerősítve. A vezetők személye nem változott még 1933-ban sem. Mag- és csemetetermelés meg csermakk-gyűjtés szerepel a feladataik között, ami vadtakarmányozásra vagy házisertés-etetésre utal.

1861-ben a Körtvélyesen – ma szántó – még erdőművelés folyt. A XIX– XX. század fordulóján Dömös erdeibe fenyő és akác betelepítését végeztek. Erdőfelújítás a cserés-tölgyeseknél sarjaztatással, de magról is történhetett. A megye fahasználati előírásai a dömösi erdőkre is érvényesek voltak: tizenöt éves korban tisztították, húsz-huszonkét évesen gyérítették, majd negyvenévesen tarvágásra került sor. A kitermelt mennyiség kilencven százalékát tűzifaként, tíz százalékát mint ipari fát értékesítették. A magasabb és a távolabbi bükkösöket jóval tovább hagyták lábon. Ezekből zömmel fűrész-, majd furnírrönköt termeltek, innen a Duna-parti depóba szállították. Az erdőkben legeltettek, emiatt kevés a borókabokor, elvétve találkozunk vele az aljnövényzetben.

Már a korai Árpád-korban kialakult az erdő-, illetve a vadgazdálkodás. Az ország keleti részéről tonnaszám hozták a sót Torda és Mármaros vidékéről a Maroson, a Tiszán és a Dunán hajózva, megfelelő átrakásokkal, melynek során egy légió sóvágót, hajóvontató lovast, hajóst foglalkoztattak. Mint II. Géza királyunk egy 1156-ban keltezett okleveléből megtudjuk, Esztergomban számos sótömböt tároltak. Ebből nem csupán a kanonokoknak, hanem a királyi vadászterületek Dömös környéki szarvasainak is jutott. A sózók töltéséről a vadászispánok gondoskodtak.

1945 előtt vadászni csakis a királyok, a prépostok, majd a káptalan engedélyével lehetett. Ez a mulatság mindig „úri huncutság” volt, de a nép is állított, noha az erdő mindenkori birtokosai ezt tiltották, vagy legalább is korlátozták, csapdákat és lépeket. 1172 elején Welf Henrik szász herceg hadai és hajói úsznak le a Szentföldre. III. Béla uralkodása (1172–1196) idején I. Frigyes német császár vonult a Szentföldre hajókkal. Emberei a Duna mindkét partján Buda felé meneteltek. Nagy látványosság lehetett Dömösön Béla és Frigyes közös vadászata, amely napokig tartott a Pilis rengetegében: III. Béla parancsára seregnyi íjász vigyázott arra, hogy az átvonuló keresztesek ne tegyenek kárt a Pilisben, az ország szívében.

1324-ben a szomszédos visegrádiak a dömösi Duna-szakaszon halásztak egészen az Ipolyig, de vizafogásaik negyedrészét a király, Károly Róbert képviselőjének kellett átadniuk. A helembaiak – ahogy arról már megemlékeztünk – a dömösi klastromot tartották el hallal évszázadokig.

Az őstulok a tatárjárás után halt ki, a XIII. század második felében. A jávorszarvas elvétve még a XVIII. században is fel-fel bukkant a Pilisben. Az európai bölényt a XVII. századig vadászták. A hód nem sokkal élte túl a Duna-szabályozást. Vele együtt tűnik el a farkas, bár 1810 és 1832-ben hajtóvadászatot rendelt el ellenük a vármegye, egy kilövést három forinttal jutalmaztak. A bükkös hattyút és a pelikánt 1880 táján mint itt honos állatokat emlegették. Dédapáink még tokot és vizát is fogtak. A többmázsás viza Győr és Komárom között ikrázott. Akkor volt a legkönnyebb fogni. Külön „vizafogó” cölöpsorokat vertek le a Duna fenekére, úgy fogták be.

A királyi birtok megszűnte után a vadászati jogot bérbeadás útján hasznosították a dömösi erdők mindenkori tulajdonosai, de erdei gyümölcsöt, virágot szedni, rőzsét gyűjteni engedély nélkül lehetett.

Még sokan emlékeznek Dömösön Patzenhoffer Herbertre, a gazdag osztrák vadászra, aki a vadak felhajtására az 1930-as évek elején dömösieket bérelt fel napi két pengőért, tizenöt-húsz hajtót alkalmazott egyszerre. Mozgássérült, kedves felesége csak lóhátról szemlélte az eseményeket. A leterített vadakat aztán kisvasúton szállították le a depóig, onnét hajókra rakták, irány Bécs. A vadászatokat Taxner erdőfelügyelő ellenőrizte és vezette.

1810-ben a vármegye jegyzőkönyve ad hírt a dömösi szénbányáról, „melyből a katonaság által már számos Kő Szén ásattatik, és a Komáromi Várhoz mész és téglaégetésre hordatik”. Az 1850-es évek elején nyitotta meg itt egy Holicser nevű vállalkozó az első kőszénbányát. A kezdődő magyarországi ipari forradalomban egyszerre minden energiára szükség lett, ezért próbálkoztak bányák nyitásával a dömösi határban, de a Béla táró és Róza táró gyenge minőségű lignitet adott csupán. Az 1870-es években a Keserűsöknél újból megpróbálkoztak, de ismét sikertelenül. Volt még egy lehetőség a Lukács árkánál, a Makó rétje mellett, ám az már az XIX. század végén semmivé lett, minősége még rosszabb volt, mint az előbbieké. Ércet is kerestek a Pád-, azaz Árpád-vár környékén, de már 1862-ben is csak omlott, húsz méter széles bányakezdemény volt látható. 1945 után ismét nekiláttak szenet bányászni, hamar befuccsoltak újra azonban a már ismert rossz minőség miatt.

A kőbányászat a Prépost-hegy oldalában kezdődött a Kis-Keserűs-hegy irányában az 1800-as évek második felében sok balesettel – a robbantások szabálytalansága miatt. 1880-ban még nincs kisvasútja, ezért nehézkes a kő Dunához szállítása. A fejtés az 1920-as években szűnt meg, pedig ekkor már jól szervezetten biztosította a szállítást az ipari kisvasút. Az itt kibányászott követ leginkább a Duna szabályozásához használták. A munka irányítására olasz mestereket alkalmaztak. Az ott kibányászott kőből építettek számukra a közelben munkásszállást, ezeket a dömösiek „digóházaknak” nevezték.

Az itteni kőbányászat egyik technikai érdekessége az volt, hogy egy fiahordó siklót, „ferde kocsit” alkalmaztak, mellyel négy, kővel megpakolt csillét lehetett egyszerre leengedni a völgyben várakozó tehervagonra. A sínre került szállítmányt a dunai hajókhoz saját súlyánál fogva a Duna partjáig eresztették le, fékezők segítették a biztonságos megérkezést. A parton, ahol már nem lejtett az út, kismozdonnyal, majd az 1920 évek elején páros lófogattal vontatták tovább a rakományt. Később a fa elszállításakor is így jártak el: fékezéssel lefelé, felfelé pedig a kismozdony helyett lovakkal húzatták a vagonokat egészen a mohási siklóig.

A Muki nevű kismozdony, akkor már a gyerekek játékszere, még az 1930-as évek végén is ott állt árván a törött ablakú gépházban, a szerelőakna fölött. 1956 után a síneket is felszedték. Helyükön kezdett kiépülni a parkerdei út egészen a Rám-szakadékba vezető völgyig.

A vízi kőszállítást zömmel fából készült hajókkal többnyire kisvállalkozók végezték. Egy-egy fuvarral száz-százötven tonnát vittek el. A köveket csak emberi erővel mozgatták. A rakodók párban dolgoztak. A kirakodást a „vitorlamester” irányította, ő volt a be- és kirakodás parancsnoka. A mai hajóállomásnál volt a kisvasút végállomása, itt rakodtak be a várakozó hajókba.

Egy régi fénykép az 1900-as évek elejéről még a fahajó és a kismozdony meglétéről tanúskodik. Röck-hajóknak nevezték például az egyik mérnök-vállalkozó, Röck Marika, híres operett énekesnő apjának dereglyéit, de más szállítók is működtek a dömösi partszakaszon. Ez akkor sok munkalehetőséget adott az itt lakóknak.

A Prépostok hegyét építő agyagot nem csupán a rómaiak, hanem a XIX. század végi nagy ipari fellendülés is hasznosította. A dorozsmai szakmunkások mellett számos dömösinek adott munkát a diósi hídon felül, a Bajtoni-földeken fekvő téglagyár, amely a lábatlani leányvállalataként működött a XIX. század végétől az első világháborúig.

Az asszonyok a háztáji körül és a termény betakarításakor a férfiakkal együtt dolgoztak. Az asszonynép a napi munka után a fonóba ment „fonnyi”, fiatalja, öregje egyaránt. A vetés, a „nyűvés” (a kender aratása) és a kellő idejű áztatás után a szárak feldolgozását a kendertörő tilolóval kezdték, majd az így nyert rostszálakat még tisztították, finomították, hogy szálat lehessen húzni belőlük. Ezután kezdődhetett a fonás, majd a szövés.

Dömösön még az 1930-as években is készült kenderből férfinadrág. 1945 után már nem volt szerves része a fonás az asszonyi munkának (bár pár éve egy temetésen a siratóban még elhangzott: „Nem fogsz velünk többet Mari szőnnyi-fonnyi.”). A tollfosztó túlélte a kendert. Télen a tollat megfosztották, hogy legyen a párnába és dunyhába a férjhez igyekvő leánynak. A házasságra készülő leány barátnőivel végezte a libafosztást, a fosztókat is ő hajtotta föl. A fosztóhelyek híre hamar szállt: ott mindig történt valami.

Előbb-utóbb, de leginkább a fosztás vége felé megjelentek a legyeskedő-udvarló legények. Ismerkedési helye volt ez a fiatalságnak és a falu eladósorban levő leányainak. A férfiak illendően köszöntek, majd mindenkinek jó munkát kívántak, de közben tyúkot eresztettek el a fosztóban, mások évődve köhentettek – szállongott a tollú szanaszét. Lett erre nagy riadalom és nevetés. Énekeltek, adomáztak, parányi gúnnyal szólták meg mind a távol-, mind a jelenlevőket. Számos fonóbeli ismeretség aztán házassággal végződött.

A tizennyolc éves hajadon már vénlánynak számított: télen a tollfosztóból hazamenet a legények sötétedéskor egy vödör vízzel le is öntötték a háza elejét. A tollút utána szórták. A tollakat természetesen nem lehetett könnyen eltakarítani, mert reggelre odafagyott.

A Kenderes-dűlő – az iszapgödrök mellett, a faluvégen – a mai napig hordozza az ott termesztett növény nevét. A téglagyár működése alatt is ezekben a gödrökben verték a téglát a vályogvető cigányok. A szalmás, agyagos masszát összegyúrták, formákba rakták, és a napon kiszárították. Ellátták a falut vályogtéglával. Sokan még a közelmúltban is vályogból építették a gazdasági épületeket.

A dömösi romák hasznos résztvevői a régi falu életének. Az első világháború utáni években Sárközi Gábor családja látta el a környéket, rongyból készült színes szőnyegekkel, vászonhulladékokból készült kapcaronggyal, melyet a férfiak a nehéz fizikai munkánál használtak. A nedvességet jól szívta, és meleg volt. Használat után legtöbbször eldobták. Innen a szólás-mondás: Eldobta, mint a kapcarongyot.

Sárközi Gábor felesége kukoricaháncsból táskákat készített, amelyeket a nép a mindennapi munkájához használt, a kisiskolások is ezekben vitték füzeteiket, könyveiket.

Mészáros Miklós és fiai muzsikusok voltak, a vendéglátóiparban dolgoztak. Unokájuk, Sárközi Gyula trafikos lett: a plébánia mellett építette meg üzletét.

Ami a kézműipart illeti, a tanácsrendszer előtt egy hordókészítő kádár, három bognár, egy „papi szabó”, pár cipész és egy szíjgyártó látta el Dömös lakosságát. A „papi szabó” az egyszerű embereknek leginkább csizmanadrágot és kétsoros gombos mellényt varrt, de az egyházi öltözetek szabásához, varrásához is értett. Kalapot a vásárokban vettek.

A szikvízgyártás kisüzemi munka, nem kézművesség. Ezt a „kémény nélküli gyárat” itt a Szabó család működtette majd ötven éven át.

A három kovács közül Vitéz (kovács) Lajos és munkásai voltak a legkeresettebbek. Noha ebből a tevékenységből megélni nem lehetett, szükség volt a munkájukra, elsősorban a számos ló – és a szarvasmarha – patkolása miatt. A patkószögkészítés aprólékos munkáját a cigányok végezték. A lovak patkolásánál több törődést és szakértelmet kívánt az igavonó marhák páros patájának patkolása. A marhát külön biztonságos szűk fakarámba zárták, ezután patkolták. Csak azokat, amelyeknek a köves, illetve burkolt úton a kelleténél többet kellett járniuk. Ennek a patkónak furcsa alakja volt: az egyiknek egyenes, a másiknak íves oldala volt, ezt párosával, az egyenes oldalukkal egymással szemben használták. Csupán a görbe hajlás mentén lehetett négy-hat szöget bele verni, mert ott elég kemény volt az állat körme.

A szántáshoz és a földmunkához használt állatokat nem vasalták. Így a földet is jobban fogták, s a munka közben a kórokozók lecsiszolódhattak körmeik közül.

A mesteremberek pár évtizede még zömmel maguk készítették szerszámaikat: a pataszaggatót, a taszítókést, a patatisztítót, a szögcsípőt, s a legfontosabbat a patacsípőt, mellyel a szarutokot vágták le. A tüzet élesztő fújtató harmonika testét bőrből varrták, amelyet egyenletesen mozgattak vagy lábbal, vagy kézzel. A kovácsok, ha csak lehetett, mindig hármasban dolgoztak. A kihűlés sebessége szabta meg az alakító ütések szaporaságát. Egyikük (az inas) a tüzet kezelte. A második „ráverő” (segéd), aki a harmadik, a „belül álló” kovács (mester) kalapácsütéseire ütemesen válaszolt, így alakítva a megmunkálandó izzó vasat. Ha a mester gyorsított, az iramot társa is átvette. A közös munka lényegét a dömösi kovácsok tömör rigmusban határozták meg: „Egy kovács nem kovács. / Két kovács fél kovács. / Három kovács (az egy) egész kovács.”