Falu a Duna mellett

Teljes szövegű keresés

Falu a Duna mellett
A Nemzeti Múzeum igazgatója, Kubinyi Ágoston a dömösi plébániakertből a prépostságból megmaradt, oroszlánt, párducot, lovagot ábrázoló többmázsás faragott oszlopfőt, a Vak Béla király alapította XII. századi prépostsági rom maradványait 1863-ban csónakkal (dereglyével) a Dunán Pestre szállíttatta.
Kezdetben evezős ladikkal jártak át a Dunán az emberek. 1945-ig a káptalané volt a révezés joga. Ezt a jogot a káptalantól bérelte a Legény család. Havas jegyző idején a község vette bérbe, majd egy Endrődről származó, Gulyás nevű révész hajózott itt. Őket Gellai András – Bandi bácsi – követte. Az államosítás után először a községi tanács tartotta fenn, majd a Kishajózási- és Javítóvállalaté lett. Az átkelés evezős majd motoros ladikon történt. A jégtáblák sem riasztották vissza a révészeket. Ködben, viharban is átmentek, ha kellett. Mikor a Dunán beállt a jég s úgy ítélték, hogy az járható, maguk jelölték ki az utat mind a gyalogosoknak, mind a szekérrel közlekedőknek a túlsó partig, a Dömösi átkelés nevű vasútállomáshoz, illetve a 12-es országútig. Nagy bravúr volt, mikor 1931-ben télvíz idején a félmázsás lélekharangot, amely Budapestről érkezett Zebegénybe, a jégen át szerencsésen Dömösre szállították.
Kaptak is érte négy pengő – enynyibe került volna vasúton ideszállítani. A Szob–Budapest vasútvonal villamosításakor meg akarták szüntetni a feltételes megállót. A nagy tiltakozás hatására és a Dunakanyar Intézőbizottság nyomására ettől a tervtől ellálltak, és 1973-ra átadták az ideiglenes vasúti megállót, ideig-óráig életben tartva a dömösi révet is, mely azonban 1990 óta szünetel.
Dömös műemlék jellegű hajóállomása szinte egyidős a turizmus fellendülésével. A XX. század elejéig még a maróti kofák is ezt használták. Naponta több járat szelte oda-vissza a habokat. A hajóállomáson csupán két ember dolgozott: az állomásfőnök és a jegyárus. Legutóbb Mócsai István volt a „stéges”, aki érkezéskor bekötötte, induláskor elengedte a hajókat tartó drótköteleket. Mint már érintettük, majd minden családban éltek hajósok: matrózok, kormányosok, a gőzhajók idején: fűtők és vitorlamesterek. Ez utóbbiak a ki- és berakodást felügyelték, síppal a szájukban irányították – közmegállapodáson nyugvó jelrendszer szerint – a kirakodó matrózok munkáját.
A Duna minden nyáron szedte áldozatait. 1930-ban csónakázás közben egy Melizán lány fulladt a vízbe vőlegényével együtt. Az 1970-es években a rév ütközött uszállyal. Ketten haltak meg a szerencsétlenségben: Molnár István és Adorján István. A dömösi gyerekek mind jól tudtak úszni, és már korán megtanulták, miként kell a Dunán a limányt és a forgókat kikerülni, miként lehet belőlük menekülni. Horgásztak, varsáztak sokan, de kisipari halászat nem fejlődött ki. Hajózni, révészkedni, vízimalmot verni, vadászni-halászni csakis a káptalannak, illetve valamely más földesúrnak volt szabad. Az engedélyesek nekik adóztak.
1944-ben még két vízimalom működött a Dunán. A Spech János-féle csúnya véget ért: egyik este a belső kötelei elszakadtak, és a malom teljes berendezésével, a benne levő őrlendőkkel együtt odaveszett. Maga Spech sem élte túl a szerencsétlenséget. A másik molnár a háborús fejadagok idején, az éjszaka leple alatt szállította őrleményeit csónakján Nagymarosra és Vácra, ahol jó pénzért eladta. Egyik alkalommal nagy, méteres hullámokat verő erős alszél kerekedett. A csónak felborult, az apa a fiával s a drága szállítmánnyal együtt odaveszett.
Tisza István Szabadelvű Pártjának választásakor, 1910-ben, Szaczelláry György képviselőjelölt kortesbeszédében többször megígérte a Szentendre–Esztergom közötti „vicinális”, villamosvasút kiépítését, dömösi megállóval. Soha nem valósult meg. A benzinmotoros omnibuszjáratot Esztergom és Budapest között 1906-ban Partl János mérnök, 1910-ben Lőw Sándorné dömösi lakos szándékozott beindítani, de anyagi okok miatt egyikük próbálkozása sem valósult meg. A villamosvasút építéséhez 1914-re a szándék és a pénz is együtt volt, ám most a világháború szólt közbe.
Az 1870-es évek elejéig a faluba címzett küldemények Pilismarótra érkeztek. Innen vitte őket a postás Dömösre. A promenádi borospincék mögött „1883. január 8-án Dömösön postahivatal állítatott fel”. 1892-ben már Postatakarékpénztár is működik benne. A táviratokat 1888-ban még Szobról és Esztergomból küldték a községbe. Távíró- és telefonállomást az 1910-es évek elején kapott a falu. A postamesternő sokáig özvegy Fekete Gyuláné volt. A postahivatal abban az épületben kapott helyet, ahol az 1970-es évek végén Házi Pista bácsi (Hasenberg István) lakott. A utcai frontot a kocsmáros-boltostól Lengyel Rudolf bérelte. Most ismét a Lengyel-féle házrom mellett található ideiglenes faházikóban (ma Petőfi tér).
Dömös híres volt szép levelezőlapjairól. Eleinte a katolikus templomot ábrázolták a még kialakítatlan Promenáddal együtt, később több épület is rákerült, javarészt a híresebb panziók.
Mária Terézia 1767-ben kelt úrbéri rendelete (Urbarium) szabályozta a jobbágyok és zsellérek adóztatását, melyet a földesúrnak be kellett tartani, és csak az előbbiek előnyére lehetett megváltoztatni. Az adósság nélküli jobbágy szabadon költözhetett.
Dömös első, törvény szabta úrbéres szerződését, amely szabályozta a nyitrai püspöki káptalan – mint földesúr – és a falu lakóinak adózási viszonyát, 1768. március 28-án írták alá: Simon Pál, Simon János tanúk, és Sztancsik Jakab ügyvéd jelenlétében. Ellenjegyzői Kecskés István és Faby Miklós esküdt voltak. A szabályozás lényege: a föld birtokosáé a föld tulajdonjoga, a jobbágyok és a zsellérek művelik. A telekhasználat ellenében a földesúrnak adó jár, ez volt az úrbér.
Egy egész jobbágytelek 52 katasztrális holdnyi terület. Voltak egész, fél- és negyedtelkes jobbágyok. A nyolcadrészt bírókat hívták zselléreknek, házuk is volt. A házatlan zsellérekből lettek a későbbi cselédek vagy summások (bérért elszegődők), a gyárak kétkezi munkásai és a kubikosok.
„Dömösnek urbariuma nincsen és nem is volt” – írták. Majd felsorolják, mit fizettek eladdig az uraságnak 1765–66-ban. Körülbelül ez lett az új szerződés alapja is: „…kortsmáztatásért, robotért, a kilencedért együtt – valószínű, hogy pénzbeli megváltásról lehetett szó – 1000 rénusi forintot (fizetni) évente, meg 200 öl vágott fát a Duna partjára lehordani, vagy 35 garason (egy öl vágott fa ára a szállítással együtt) megváltani. Esztendőnként – a régi szerződés szerint is – kötelesek voltak még három hízott sertést adni. Ezen kívül karácson, húsvét és pünkösd ünnepeire mindenkoron egy őzzel és két nyúllal szolgálni, amely gazda pedig pálinkát égetne (főzne) egy-egy Katlan (pálinka) után 3 forintot köteles fizetni. Ezen szerződés (kontraktus) előtt másra nem emlékezünk” – írták.
Dömös 1769-es úrbéri szerződéséből a falu gazdasági helyzetéről sok mindent megtudhatunk. A falu lakói az esztergomi közpapi birtoknak tartoznak robottal és készpénzzel. „Dőmős Névő Helységnek Urbarialis Tabellája” nagy pontossággal rögzíti név szerint a falu harminc „Örökös Jobbágyának” nevét és azt, hogy rétjeik, földjeik után hány nap „kézi szolgálattal” és „Marhás robottal” (két marhával) tartoznak évenként a földesúrnak. Felsorolja, mennyi „Tüzre való Fa, Fonyás (fonal), Ki főzött Vaj, Kappany (herélt kakas), Csérke” és tojás jár évenként a földje használatáért. Az évi kötelező egy forintot (árenda) mindenkinek be kellett fizetnie. A 63 „Házos Zsellérek”-nek (házzal, kerttel rendelkezők) évi tizennyolc nap kézi robottal és a kötelező egy forint árendával kellett földesurának szolgálni, illetve fizetni. Dömös tizenkilenc házatlan zsellérének évi tizenkét nap kézi robotot kellett teljesítenie. Betegség vagy természeti csapás esetén a jobbágyok egy évre fizetési haladékot vagy enyhítést kaptak.
A szőlő dézsmájáról külön szerződés készült. Csupán a beszolgáltatandó bor mennyiségét tüntették fel a nevek után; 89 családnak volt „szölleje”. Az urbarium ismeretében még a zsellérek birtokában is jelentős szőlőterületek voltak ekkor a Macskáson, a Préposton, a Veres-hegyen és a Pattantyúson.
1840-ben a plébánia földjei a Tófenéken: az országút és a Duna között a rétek mellett, a hosszú Duna-dűlőnél, a Hegyi országút végénél feküdtek. Néhány táblájuk a Kenderesben, a Prépostoknál elszórva feküdt, meg egy kicsiny legelő. Mindezeket a hívek, illetve a szerződéses parasztok művelték.
1850-ben a dömösi, a maróti, a visegrádi, szentléleki, a tótfalui és a nagymarosi esküdtek jelenlétében történt közös határjárással, országos rendeletre elkészült Dömös határleírása. A határokat igazoló dokumentumot az esküdtek aláírták, és három pecséttel erősítették meg.
A XIX és a XX. század fordulójára alig változott a földművelés helyzete. Csupán a gépesítés lassú meghonosodása hozott mennyiségi változásokat, de a ló- és ökörvontatás még évtizedekig meghatározó maradt a községben is. Egy tahitótfalui gőzcséplőgép először 1916-ban könnyítette az embert próbáló nehéz munkát.
A község határában bármely gyümölcs megtermett. Perzsikának hívták a barackot, de már nem sokan tudjuk, hogy a baracknak, az almának és a cseresznyének is a délnyugat-ázsiai Perzsia (Irán) volt az őshazája. A Körtvélyes (körtés), a Diós (diófás) helynevek még az Árpád-korban telepített gyümölcsöskerteknek maradékai lehetnek, mára elvadultak. A köves-pataki és a prépostsági földek, a hegyoldalak, nemkülönben a kertek, masszív, ellenálló gyümölcsöket termettek. Az erdő, így a sok élősködő közelsége miatt szükség is volt az ellenálló fajtákra: pogácsaalma, bőralma, batul (vastag héjú, illatos almafajta). A szőlőt, magvaváló szilvát, ringlót, a nyár elején epret (szamócát) a Tahi nevű kofahajón szállították a pesti vásárcsarnokokba. A kofaságot már serdülőkorban elkezdték a lányok. Ebből a tevékenységből egy-egy családnak jelentős bevétele származott. Zöldség a kertekben termett: Dömös egészen 1960-as évek végéig ezen a téren önellátó volt, de a kenyeret már régóta nem háznál sütötték, hanem boltban vették.
Ősszel a szigetközről dereglye szállította ide a káposztát, amelyet a dömösiek otthon savanyítottak. Mohácsi Józsefné, Pupova Ilona és még néhányan bérgyalulást vállaltak. Házról házra jártak. Csak nekik volt nagy hatásfokú kisüzemi káposztagyalujuk. A megfőtt szilvalekvárt öt-hat literes cserépbödönökbe, majd kemencébe tették addig, amíg vastag bőrréteg nem képződött a tetején. Az így érlelt szilvalekvár évekig elállt.
A disznóölés a téli hajnalokon pirkadatkor elkezdődött. A böllérnek és a segédeinek pálinka és forralt bor járt. A falu Visegrád felé eső részein lakók egy arra kijelölt helyen, a „szentjánoskánál” azaz a káptalani földek szélén levő Nepomuki Szent János-szobor udvarán perzseltek. 1945 előtt még számos konyhában szabad kürtőjű kémény üzemelt, ezekben füstölték a kolbászt, a sonkát, a sódart és a bőrös részeket. Disznóvágás leginkább a téli ünnepek előtt és a lakodalmakkor vált szükségessé.
Az első jég beálltával „meghordták” a jégvermeket, óvatosságból, ha abban az évben nem lenne több jég a Dunán. A vendéglőknek, a henteseknek és a káptalannak voltak jégvermei. Néha az orvosnak is adtak. Minden háznál tartottak tejelő állatot. A maguk ellátására sok túrót, sajtot készítettek, vajat köpültek. A köcsögök a többágú „holt fákon” lógtak minden ház udvarán, jelezve az aktív tejtermelést, ezért a boltokban tejből készült árut nem tartottak.
Az idősek még emlékeznek arra az időre, mikor a falu tele volt lúddal és kacsával. Az Duna-parton a gyerekek „meztélláb” legeltették őket. Emiatt, ha szép volt az idő, sokan nem mentek iskolába. A „lúdpia(r)con” egy kis ér folyt keresztül, a számtalan liba abból ivott. Reggel a ludakat már korán kicsapták a Duna-partra. Este mindegyik hazatalált, ezért a dömösi libákra nem illett rá a „buta liba” mondás. Amelyik „elkóricált”, azt is megtalálták, mert a gondos háziasszonyok festékkel jelölték meg a szárnyasaikat.

Gellai Ambrus révátkelőjének tervrajza

Dömösiek a szalmával kijelölt jégen

Révészek a Gellai családból

A vízimalom halála

A falu postája az 1930–40-es években

Az Úr és jobbágy című színdarab szereplői 1948. március 14-én

Cséplés a téeszudvarban (1950 körül)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT