Kettős hódoltságban
Kettős hódoltságban
A Bécs ellen felvonuló oszmán seregek 1663-ban – Érsekújvár elfoglalása után – annak gazdag környékét is feldúlták. Ebben az időben Mátyusföld az „agyongyötört Kárpát-medence” egyik legsűrűbben lakott tája volt. Itt nemcsak élelmet, jószágot, hanem rabszolgának és janicsárnak való embert is bőven talált a török.
Érsekújvár bevételére Ahmed pasa vezérletével hetvenezer gyalogos és nyolcvanezer lovas katona vonult fel 225 ágyúval. Ezt a hatalmas hadat, a kísérő alakulatokat a környék falvainak kellett ellátniuk. A győzelem után az oszmán seregben harcoló tatár csapatok – miként egykor elődeik – végigdúlták és elpusztították a környéket. Temetetlen holtak ezrei, dögszag, üszkös romok fedték a vidéket. Deáki népe ismét menekült, ha ugyan volt még lakosa, mert az esztergomi szandzsák adóösszeírói már Érsekújvár elestét megelőzően csak annyit jegyeztek fel adóíveikre Dijákin faluról: lakatlan. Felégetett templomának megmaradt falai romosan meredtek az égre, mintha onnan várták volna a segítséget.
A török pusztítás emlékei máig élnek a deákiak emlékezetében. A helyiek úgy tudják, hogy abban az időben építették azt az alagutat is, amelynek bejárata a templom oltára alatt található, és az istenházát köti össze a kastéllyal, illetve a vágsellyei várral. Állítólag egészen Nyitráig menekítette a törökdúlás elől futó deákiakat.
Az 1664. évi, szégyenletesnek tartott vasvári béke – a szentgotthárdi fényes császári győzelem ellenére a töröknél hagyta újabb hódításait – megkötése után a falun Gencsy Egyed főapát segített, akinek a jobbágyságot sikerült visszatelepítenie. Négyévi mentességet ígért a szolgáltatások alól, és – tekintettel a reformáció terjedésére – a vallásszabadságot is kilátásba helyezte. A környéken berendezkedő török hatalomnak is érdeke volt, hogy mielőbb rendeződjenek a viszonyok, mert szüksége volt az adóra. Adót fizetni csak a földet viszonylag békés körülmények között művelő parasztok tudtak. Érsekújvár bevétele után ezért nyomban megkezdték a legnyugatibb török tartomány, az érsekújvári ejálet (másként vilajet) megszervezését, amelyet kisebb közigazgatási egységekre, az úgynevezett nahijékre, azaz járásokra osztottak. Lajstromba vettek minden települést, azokon belül pedig fejadófizető személyekként a „meglett” – tizenöt éven felüli – férfiakat.
Az adófizetést megtagadó településeken a török hatóságok bosszút álltak. Emiatt gyújtották fel és rabolták ki többek között a Deákival szomszédos Vágsellyét 1669-ben, és számos lakóját rabszolgának hurcolták. A mi falunk – török idők alatti neve Dijaki – a sellei (vágsellyei) nahijéhez tartozott, és Pereddel együtt a járás fontos településének számított. 1664-ben 61 adófizető lakója volt, több, mint a korabeli Vágsellyének, ahol ugyanekkor csak 59 fejadót fizető személy élt 46 háztartásban. Jellemző a török által teremtett viszonyokra, hogy a sellei nahijéhez tartozó falvak nagy részében tíz főnél kevesebb felnőtt adófizető lakost tartottak számon. Ez alól csak a Deákival szomszédos Pered kivétel, ahol szintén 61 adófizető élt 47 háztartásban.
Visszatérve településünkhöz: a 61 felnőttnek számító férfi 39 életközösség tagja volt. Deáki ekkori török földesura Juszuf Zaim. Az 1664. évi defter szerint a falunak búzából, illetve kevert vagy kétszeres gabonából tizedet kellett beszolgáltatnia. (A rozsból és búzából összekevert gabona neve: mixtum.) Ezenkívül csőszdíjat, valamint fa-, széna-, legeltetési, méhkas utáni, illetve sertés- és juhadót fizetett. Ezek teljes összege 9990 akcse, azaz százötvenegy forint. (A hódoltságban a magyar pénz mellett a török ezüst aprópénz, az akcse is forgalomban volt, amelynek ekkori súlya 0,19 gramm. Egy forint hatvanhat akcsét ért.)
Az adó mértéke alapján kiszámítható Deáki állatállománya: kétszázhatvan juh és százhuszonöt sertés. Figyelemmel a korábbi pusztításokra ez tekintélyes szám, egy háztartásra átlagban hat-hét birka és három disznó jutott. A szarvasmarhát és lovat külön nem tartották számon, illetéküket a csőszdíjba és legeltetési adóba számították bele. A tejért vajban kellett beszolgáltatni az adót. A faluban hét pint mézzel is adóztak évente.
Közben természetesen az apátság is igyekezett jövedelmet szerezni deáki uradalmából. Az 1675. évi számadás szerint itt élő jobbágyai 1675-ben búzából hatszáz, árpából 254, zabból 108 szapu (pozsonyi mérő) dézsmát adtak. A búza ára ekkor ötven, az árpáé 37, a zabé és a kölesé 25-25 dénár. Az előbbi árakban számolva ekkor összesen 422 forint 25 dénár értékű gabonatizedet szolgáltattak be tehát a jobbágyok az apátság deáki uradalmának.
A törökök évről évre igyekeztek emelni a pénzadókat, de a jobbágyok már nem tudtak fizetni. Sikerült megegyezniük a defterdárral, 1679-ben például a falura kirótt terheket évi kétszáz forintban és ötven pint vajban állapították meg. A török adólajstromok egyébként külön nem említik a pannonhalmi uradalmat, amely birtokai révén egyfajta gazdasági viszonyba került a szultánnal. Ezekben az években a deáki egyházi birtok hovatartozásának eldöntése körül huzavona folyt egyébként Pannonhalma és az esztergomi érsekség, illetve a nagyszombati érseki vikariátus, azaz helynökség között. Az ügyek végül Pannonhalma javára rendeződtek.
Ezek az évek szinte elviselhetetlen terheket róttak Deáki lakóira, mert a török hadak fosztogatása mellett kénytelenek voltak elviselni a szomszédos Vágsellye vára német helyőrségének a garázdálkodását is, amely gyakran felülmúlta az oszmán martalócokét. A német katonák nemcsak szénát és abrakot oroztak el kényük-kedvük szerint a falubeliektől, hanem a szárnyas állataikat, borukat, élelmüket is, sőt arra kényszerítették őket, hogy az ennivalót és tüzelőt a deákiak fuvarozzák be minden fizetség nélkül Vágsely-lyére. A katonák kívánságát megtagadókat véresre verték, jószágukat elpusztították.
A bajok orvoslásának reményében Gencsy főapát – miután a vármegyénél és a bécsi haditanácsnál hiába kérte a garázdálkodás megfékezését – 1681-ben I. Lipót királyhoz fordult levelével. De a „garázda néptől” való szabadulást csak a török elleni felszabadító hadjárat sikerei hozták meg. Amikor 1685-ben Érsekújvár török őrsége megadta magát a szövetséges seregeknek, a német katonaság is végleg elvonult a vidékről. Súlyos nélkülözésben egy évtized telt el, mire a lakosság gazdaságilag talpraállt.
A hódoltság korszakának lezárulása tette lehetővé a súlyosan megrongálódott templom újjáépítését. 1700-ban átalakították a toronytetőket, ugyanebben az évben emelték az úgynevezett „residentiát”, amelyet a helyiek napjainkban is kastélynak neveznek. Eredetileg az 1653-ban felújított perjelség számára épült, de a rendnek csupán egy-két tagja lakott a kúriaszerű uradalmi épületben, akik a plébániát és a birtokot kormányozták. A szerzetesek később csak egyházi szolgálatokat láttak el, a kastélyban ekkor alakították ki a tiszttartó lakását.
A Rákóczi-szabadságharc alatt egyetlenegy alkalommal, 1704 végén szállásoltak be kuruc csapatokat Deákiba. A császáriaktól – Heister generálistól – pedig Karner Egyed főapát szerzett menlevelet a falu számára, így a helybeliek megmenekültek a labanc kvártélytól. Ez nem volt szokatlan, hiszen a legtöbb főapát deáki jobbágyait is védte az idegenekkel szemben. Így például a vármegyegyűléseken a portio kivetésekor korábban előfordult, hogy a török fogságból alku- és szabadságlevéllel deáki pórokat váltott ki, sőt a szülők elhalálozása után gondot viselt az árvákra.. Előfordult az is, hogy „tekintve, hogy mily nehézséggel és fáradsággal mívelhetik a hívek a nagy távolság miatt a földet” jobbágyai, a határ tagosításával igyekezett könnyíteni munkájukon. Éppen ebben az időben, az 1700-as évek elején néhány deáki család Szent Márton-hegy, azaz Pannonhalma környékére költözött.
A kilenced általános érvényű bevezetése azonban itt is feszültségeket keltett, hiszen a XVII. században Deákiban még csak a bárányokból kellett a tizeden kívül kilencedet is beszolgáltatni. Az 1700-as években a tizedet továbbra is természetben szedték, de az időközben bevezetett kilencedet pénzben váltotta meg a pórnép. A terheket tovább növelte az apátság, vagyis a földesúr számára az ünnepeken – karácsony, húsvét, pünkösd, valamint Szent István, Szent Márton és Szent Benedek napján – adott úgynevezett konyhára való: legtöbbször tyúk, nyúl, bárány, kappan vagy tojás, kalács, méz. Ezek szolgáltatását nem szabályozták szigorúan, tulajdonképpen ajándékként tartották számon, ezért esetleges elmaradásuk nem járt szigorú megrovással. A XVIII. században a földesúr Deákiban rendszeresen szedett hídvámot is.
Az 1700-as évek első felében a főapátság Deáki község majorsági részéből a Pörös-földeket, a Nádas-tavat, a réteket és a faluban álló nemesi kúriát a tartozékaival együtt, a kocsmát, illetve a szabad jobbágytelkeket is árendába adta kiadásai fedezésére. A bérbevevők, többnyire nem helyi illetőségű tiszttartók vagy nemesek és polgárok, keményen is bántak a deákiakkal. A XVIII. század derekán a jobbágyok terheik miatt egyre nyomasztóbbnak találták helyzetüket, könnyítésért folyamodtak földesurukhoz. Sajghó Benedek főapát, aki az uradalmi gazdálkodást megreformálva öt kerületbe osztotta a rend birtokát – ezek közül az egyik a deáki lett –, elő is írt egy új, kedvezőbb szabályozást 1752. április 20-án a falu számára.
Mária Terézia 1767. évi urbáriuma Deákiban 73 és két tizenhatod jobbágytelket állapított meg, amely egy évtized múlva, 1786-ban százhét gazda kezén volt. Rajtuk kívül mintegy hatvan zsellércsalád élt a faluban. A XVIII. század végén – öttagú családokkal számolva – legalább nyolcszáz főre becsülhető a népesség lélekszáma. A növekvő lakosság jelenléte a telkek felaprózódásához vezetett, ugyanakkor a falu lakott területe is bővült. A Fő utca után feltehetően a Keskenypuszta – a Kender utcát nevezték így hajdan – népesült be, majd a Szél utca következett. Az utóbbiban csak zsellértelkek éltek, miként az Alszegen és a Kis utcában.
A háborús évtizedek után, a XVIII. század első felében elsősorban a burgonya, a kukorica és a cukor-, illetve a takarmányrépa elterjedése segítette elő a vidék gazdasági fejlődését. Az új növények ugyanis nem szerepeltek a régi dézsmatörvényben, ezért a gazdák szívesebben termelték azokat, mert a nézetük szerint ezekből nem voltak kötelesek tizedet fizetni. Ebből aztán újra véget nem érő viták, perek keletkeztek. A kender termesztésére és feldolgozására kitűnően alkalmas vidéken az előbbi században jelent meg takarmányként a csalamádénak vetett kukorica, a bükköny, kisebb mértékben a lóhere és a lucerna.
A kalapos király, II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a protestánsok szabad vallásgyakorlását. A deáki reformátusok hamarosan megszervezték gyülekezetüket, 1791-ben megépítették imaházukat és iskolájukat. A következő évben a faluba hívták és lekészüknek választották Csontos Istvánt, aki néhány évig működött Deákiban. Szolgálata alatt emelték községünk református templomát. Közben 1786-ban, a Benedek-rend betiltását követően a deáki főapátsági birtok Nyéki Fekete János bérlő kezébe került. Hamarosan, már 1787-ben, a királyi kincstáré, de a Szent Márton-hegyi főapátságnak végül sikerült visszavásárolnia és híres tehenészetét itt kialakítania.
A XVIII. századtól újra a jószágkormányzó irányította a deáki uradalmat, aki kezdetben szintén szerzetes volt, csak következő évszázadban jelentek meg világiak ispáni vagy tiszttartói tisztségben. Az apátság – birtokügyeinek rendezése után – már a XVII. századtól határozottan törekedett majorsági gazdálkodásának minél magasabb szintre emelésére. Földjeit az úgynevezett pusztahelyek szántóival, a plébániai földekkel az akkori 28 holdról a XVIII. század végére több mint száz holdra gyarapította, és egy tagban egyesítette.
Közben a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés után keletkezett 1786. évi összeírásból kitűnik, hogy az apátság jövedelmei nagymértékben növekedtek. Összbevétele 9400 forint, a korábbinak tízszerese. Ez nemcsak a XVIII. századi békésebb időszaknak, hanem elsősorban a főapátság gondos gazdálkodásának köszönhető. Bár az egyre gyakrabban kitört marhavész miatt a tehenészet visszaesett – állománya ekkor mindössze húsz-harminc jószág –, hodályaiban közel ezer juhot tartottak. A hagyományos szántóföldi termények mellett bevételt hozott a fakitermelés, a vadászat, halászat, a nádvágás, a téglaégetés, valamint a kocsma, a mészárszék, a kovácsműhely, az olajütő és más haszonvételek bérleti díja.
A robotoltató földesúri árutermelés fokozatosan átalakult bérmunkán alapuló mezőgazdasági nagyüzemmé. Ezt a folyamatot erősítette, hogy II. Józsefnek a szerzetesrendeket betiltó rendelete után a pannonhalmai főapátság kiterjedt birtokrendszere 1802 után úgynevezett célvagyonná alakult át. A gazdálkodás célja és feladata ettől kezdve a Szent Benedek-rend lelkipásztori és tanítói hivatásának támogatása volt.
A Galíciából átterjedő, 1831 elején Magyarországon is pusztító kolerajárvány október–novemberben szedte első áldozatait a faluban, óriási riadalmat keltve a lakosság körében. Bár Deáki népéből az országos átlagnál kevesebben haltak meg a kórban, mégis számtalan rémhír terjedt el a vidéken. Idegen katonák támadásáról, kutakat mérgező kámzsás barátokról, kémekről beszéltek, „király-, úr- és papszalasztásról, jobbágyszabadulásról” suttogtak az emberek mindenütt. Deákiban és környékén többek között úgy védekeztek a kolera ellen, hogy az idegen embertől kapott pénzt ecetbe mártották. 1832-ben a járvány miatt a dél-magyarországi Bánsági-hegyvidék lábánál lakatlanná vált Lugos környéki falvakba tizenhárom deáki család költözött át.
A gabonamagtárrá átépített egykori bencés kastély
