Apátsági jobbágyokból paraszti közösség
Apátsági jobbágyokból paraszti közösség
A deáki határt 1834-ben újra felmérték, és tizenkét új jobbágytelket alakítottak ki. Ekkor egy egész telek nagysága egy beltelekből vagy belsőségből, tizenhat hold szántóból és tíz hold rétből állt, azaz Deákiban összesen huszonhét holdat tett ki. A jobbágyok portáihoz tartozó kerteket, erdőrészeket a birtokegyesítések, illetve a tagosítások során sem változtatták meg.
A rendezésben szinte minden érdekelt fél talált kifogást. A vármegyei bíróság a panaszok egy részét jogosnak találta, több esetben elmarasztalta a földesurat, sőt egy alkalommal 1150 forint kárpótlás megfizetésére is kötelezte.
A határt 1844-ben ismét tagosították, s megkezdték a földesúr és jobbágyok földjeinek különválasztását. Ez azt is jelentette, hogy a falu véglegesen elvált a pannonhalmi főapátság uradalmától. A templom és a plébánia földjeit egy tagban, a Pap-tó-dűlőben mérték ki. Ebben az időben Deákiban már száznegyvenhét jobbágycsalád élt nyolcvanhárom telekhelyen, valamint nyolcvanhat házas és hat házatlan zsellérfamília. Összesen tehát 239 család, ezeket öt taggal számolva a falu lélekszáma elérte az ezerkétszázat. 1846-ban még zajlott Deáki község úgynevezett elkülönözési és összeírási pere. De a feljegyzések szerint 1847. július 22-én a falu egyes lakosai már megtagadták a munkát a volt földesúr, azaz a főapátság földjein. Hosszú évek teltek el, mire az évszázados viszonyok átalakítása után kialakult az új rend.
Már a Pozsonyban tanácskozó utolsó rendi országgyűlés tanácskozásait figyelemmel kísérte az akkor jogállása szerint még jobbágyfalu lakosainak közélet iránt érdeklődő része. Az 1848-as márciusi események Deákiban is visszhangra találtak. Az uralkodó által április 11-én szentesített sarkalatos törvények lényeges változást hoztak a település mindennapjaiba. Kimondták a jobbágyok felszabadítását, addigi telkeik az immár paraszti országlakosok polgári tulajdonává váltak. A robot, a dézsma és az úriszék megszűnt. A papság – az apátság is – lemondott a tizedről, és megszűntek az úrbéri telkekből vett egyéb haszonvételek, a termény- és pénzjáradék. A bencés rend deáki gazdálkodása az addigi uradalmi majorok területére szorult vissza.
Szokatlan módon ezek az intézkedések felszínre hozták azokat a jogos sérelmeket, amelyek a Mária Terézia-kori úrbérrendezésig nyúlnak vissza. 1848 júniusában Deáki bírája, Bús Benedek és Puskás Pál törvénybíró tíz pontból álló beadványt küldött Deák Ferenc igazságügyi miniszterhez a falu sérelmeiről. A „haza bölcse” június 13-án jelentést kért Pozsony vármegyétől a főapátság között és közötte lefolytatott összesítési és elkülönözési perben keletkezett bajok orvoslásáról. Az igazságügy-miniszter június 26-án a vármegye iratát vizsgálatra kiadatta a Vermes Ignác táblabíró elnöklete alatt működő megyei küldöttségnek, de a szabadságharc hozta viharos események között „alig volt mód a további eljárásra”. A faizás, az irtásföldek és a legelőhasználat, valamint egyéb, a község szemszögéből méltánytalanul megoldott kérdések rendezésére az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején nem sikerült megoldást találni.
A jobbágyfelszabadítás mellett a legnagyobb polgári vívmány a népképviseletre épülő választási rendszer bevezetése. Az 1848. évi V. törvénycikk vagyoni helyzetük alapján először adott lehetőséget a nem nemesek számára is az országgyűlési követválasztásokon való részvételre. Pozsony vármegye tíz egyéni választókerületének egyik székhelyét Galántán állították fel. További huszonöt település lakóival együtt az 1848. június 19-én lezajlott történelmi eseményen a községből kilencvenen jelentek meg a szomszédos mezővárosban szavazni. Két jelölt indult: Sebestény László galántai katolikus pap és Marczell János megyei esküdt, nemesnebojszai földbirtokos. A deáki szavazók többsége, hetvenegyen, az utóbbira adta voksát, huszonöten a győztes galántai plébánosra szavaztak. A választási jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a deákiak elsősorban a két jelölt felekezeti hovatartozását vették figyelembe.
Már az 1848-as forradalom kitörését követően megkezdődött a nemzetőrség szervezése, majd az újoncok toborzása a Magyar Honvédségbe. Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 19-én kelt leirata szerint Pozsony vármegye minden 127 lakosa után két regrutát – összesen 3647 főt – volt köteles kiállítani. A bevonultak többsége a 15. honvéd zászlóaljba került, nagy részük csak a világosi fegyverletétel utáni hetekben, illetve rövid komáromi várfogság után, 1850 január első napjaiban térhetett haza szülőfalujába. Deákiból húsz honvéd harcolta csaknem végig a szabadságharcot: Beszédes János, Csákány János, Csizmadia János, Dora Ferenc, Gál Lajos, Kipor Sándor, Kondics János, Néma István, Néma János, Néma Mihály, Ozsvald János, Pap Ferenc, Pavel János, Puskás Sándor, Sztarovics István, Siska Mihály, Takács Antal, Takács Imre, Vízvári László és Vlácsil Márton.
A honvédségével egy időben kezdődött az ország védelmének a megszervezése, amelyben Pozsony vármegye jelentős szerepet kapott. A városban novemberben már ásták a sáncokat, csaknem ugyanekkor fuvaroztak mezőgazdasági terményeket Komáromba, a hatalmas erődbe is. A deáki uradalomból búzából és árpából egyaránt ötszáz, zabból kétszázötven pozsonyi mérőt voltak kötelesek szállítani a deáki és peredi fogatosok a Duna menti városba.
A császári seregek előretörése és hadi sikereik következtében 1848 decemberében Pozsony vármegye csaknem egész területe az ellenőrzésük alá került, beleértve Deákit is. 1849 kora tavasza nem hozott fordulatot a falu életében. A császári csapatok ekkor a Vág folyó vonala mentén még tartották átmeneti állásaikat. A nagysallói magyar győzelemmel, majd a komáromi ostromzár áttörésével megváltozott az addigi helyzet. Miután a honvédalakulatok Pozsony irányába szorították a császári fősereget, ennek hadvezetése a Vág és a Kis-Duna közötti területen igyekezett összpontosítani csapatait.
A sikeres tavaszi hadjárat egyik utolsó átfogó hadműveletsora, az úgynevezett Vág menti ütközetek lényeges hatást gyakorolt a község életére. Június 16-án a közeli Zsigárd falunál lezajlott csatában a honvédek vesztettek, ezt követően az osztrákok – a Pott dandár egységei – tartották ellenőrzésük alatt Deákit.
Az 1849. június 20–21-én a szomszédos falunál, Perednél vívott csata első napja a honvédsereg sikerével végződött. Az ütközet folyamán Wohlgemuth császári tábornok ágyúi a deáki templom mellett álltak, onnan lőtték a honvédcsapatokat. Pśltenberg Ernő tábornok, a későbbi aradi vértanú a táborkari központi irodának azt írta: a június 20-án lezajlott csatában az ellenséget többek között Deákiról is kiverték. A hadszíntérre utólagosan érkezett Görgey Artúr azt tervezte: a kedvező helyzetet kihasználva a 2. hadtest Deáki és Alsószeli térségében fedezi a 3. hadtest előrenyomulását Vágsellye és Galánta irányába. A másnapi osztrák-orosz ellentámadás azonban meghiúsította az elképzelés megvalósítását.
Deákit június 21-én reggel ismét ellenséges csapatok szállták meg, a község újra hadszíntérré változott. A kimerült honvédsereg az osztrák-orosz túlerővel szemben nem tudta tartani állásait, és a Negyed falunál a Vág folyónál felállított hídon, valamint a Csallóköz irányába Aszód-tanya felé a Kis-Dunán keresztül nagy veszteségek árán visszavonult.
A Deákit megszálló császári és cári katonák önkényeskedésükkel drámaian nehéz napokat okoztak a helyieknek. Haynaunak írt jelentésében Wohlgemuth altábornagy is elismerte, hogy katonái közül sokan fosztogattak és loptak. Az oroszok felgyújtották Gelencepusztát is, ahol a major a tűz martalékává vált. A deákiak elkeseredését növelte, hogy az időközben kitört kolerajárvány 52 helyi áldozatot szedett.
Röviddel hazaérkezésük után, 1850. január közepén a fogságból hazatért húsz honvéd közül tízet besoroztak a császári seregbe.. Ötüknek sikerült elbujdosnia. Az 1867. évi kiegyezés után négyen – Takács Imre, Takács Antal, Kipor Sándor és Vízvári László – mint igazolt honvédek szerény anyagi támogatást kaptak a Pozsony vármegyei honvédegylettől.
A szabadságharc leverése utáni önkényuralom, a Bach-korszak megszüntette a vármegyerendszert, ezzel a sok évszázados önkormányzatiságnak is az egyik legfontosabb tartópillérét. Az abszolutista központosítás vidékünket is érintette. Vágsellye székhellyel ekkor alakították ki az úgynevezett Külső járást, élén a vármegyei királyi biztosnak alárendelt szolgabíróval. Deáki – nagyközségként – továbbra is a jogaiban megnyirbált Pozsony vármegyébe, ezen belül az új járásba tartozott.
Bár településünkön a szántóterület gyarapodával erre az időre, a XIX. század derekára az állattenyésztés csökkent, 1851-ben Fényes Elek még azt jegyezte fel a településről: „Van 1108 kath.(olikus), 476 ref.(ormátus) lakosa., kath. és ref. anyatemploma, nemes curiája, nevezetes szép tehenészet. Szántóföldjei síkon feküsznek, s termékenyek a rétjek, legelőjök sok, azért mind a marha, mind a juhtenyésztés szép divatjában van. Lakosai kendert és dohányt is termesztenek.” A deáki határ földterülete ekkor 4504 katasztrális hold, mintegy harmadán búzát és árpát, a többin rozsot és zabot, illetve marharépát, emberi étkezésre pedig kölest, babot, káposztát, hagymát és lencsét termeltek. A falu népe, mint már évszázadok óta, méhészkedett.
A szabadságharc leverését követő császári önkényuralom kényszerűségből nem törölte el a jobbágyság felszabadítását. I. Ferenc József 1853. évi úrbéri pátense kimondta az úrbéri kapcsolatból és a földesúri joghatóságból eredő jogok, járandóságok és kötelezettségek megszüntetését, továbbá a volt jobbágyok kezén lévő úrbéri földbirtokok fölötti szabad rendelkezés jogát és a földbirtokosok kárpótlását.
Deákiban is – miként országszerte – hosszú időbe telt a pátens végrehajtása. A több részben megszerzett mezőgazdasági terület tagosítását csak 1864. február 12-én határozták el. A feladat elvégzésére Devits Károly okleveles mérnököt kérték fel, aki a végleges munka, az új telekkönyv és tagosítási térkép összeállításával 1867 végére készült el. A község és a vármegye képviselői a felmérést – az érintettek jelenlétében – hosszú tárgyalások és egyeztetések után, 1868. május 22–23-án hagyták véglegesen jóvá.
Már az 1844. évi úgynevezett elkülönítés – majd az 1868-ban befejezett tagosítás – során jelentős mezőgazdasági ingatlanhoz jutott a község. Az ekkor tulajdonába került szántók a Domosnya, Bánta és a Faluszérű nevű dűlőben feküdtek, és azokat árverés útján adta a falu hat évre bérbe a legtöbbet ígérő gazdáknak.
Az úrbéri kárpótlás során a pannonhalmi főapátság a nyolcvanhárom deáki telke után 58 537 forint harminc krajcár, nyolcvannyolc házas zsellér után négyezer-négyszáz forint bevételhez jutott. A deáki rendház ezt követően már csak a megmaradt saját birtokain gazdálkodott. Az uradalom részei kerekítve: szántó 756, rét 12,5; legelő 222, erdő 175 hold, beltelek 1127 négyszögöl, valamint 14 hold művelésre alkalmatlan terület. A kolostor további javai voltak a községhez tartozó Gelencepusztán: szántó háromszáz, rét 116, legelő 78,5; erdő öt és fél; belső telek három, hasznavehetetlen föld hat és fél hold. Az uradalom évi jövedelmei után rendszeresen adót fizetett a községnek.
A deáki földterületében megcsonkított apátság már ebben az időben gondot fordított a korszerű gazdálkodásra, ezt elősegítendő a gazdatisztek képzésére. Ezzel párhuzamosan az 1860-as években Pannonhalmán új uradalmi tiszti szolgálati szabályzatot dolgoztak ki, és átalakították e személyek javadalmazását. A főapátsági tisztikar nyugdíjszabályzatának módosítására – társai nevében – Szinek Gábor deáki számtartó 1867 májusában részletes javaslatot nyújtott be a főapátnak.
1868 októberében hatalmas tűzvész pusztított a deáki apátsági majorban. Martalékává vált egy kilencven négyszögöl alapterületű istálló, benne 28 ökör, 23 tehén, öt telivér angol kanca a csikóival, a borjúistálló, a kocsiszín, egy nagy pajta néhány ezer kereszt búzával és ötezer kereszt árpa asztagokban. Az összes kárt negyvenötezer forintra becsülték.
Jelentős anyagi áldozattal Kruesz Krizosztom főapát építtette újjá a gazdaságot: 1869-ben, majd 1873-ban téglából, cserép- és zsindelyfedéllel tíz különféle istállót, ólat, hatalmas pajtát, kocsiszínt, raktárt létesíttetett. 1872– 1873-ban emelték az új gazdatiszti lakot, a magtárat és birkaaklot, 1871 és 1874 között pedig a három cseléd-, illetve a kovácsmesterlakást. A cári orosz csapatok által 1849-ben fölégetett Gelencepusztát is ekkor építették újjá. Az 1885. évi kimutatás szerint a deáki gazdaság alkalmazásában egy-egy kovács, bognár, számadó juhász, illetve csősz; két-két gazda, kocsis, illetve hajdú; három-három gulyás, illetve mindenes; öt juhászlegény és tizenhat béres állt, akik a természetben kapott járandóságuk mellett szolgálatukért évenként pénzt is kaptak.
Az uradalom ekkor két részre tagolódott: a faluban található majorra és az ahhoz tartozó Gelencepusztára. Az 1897. évi országos gazdacímtár szerint összterülete 1722 kataszteri hold, ebből szántó 1504, erdő 153, kert 15, rét 22, legelő három hold. Erre az időre megszüntették a nagy hagyományú juhtartást, már csak szarvasmarhák – 361 darab – tenyésztésével foglalkoztak. Igavonásra tizenhárom lovat használtak, emellett különféle mezőgazdasági gépeket és más termelőeszközöket is üzemeltetett az ekkor negyven cselédet foglalkoztató gazdaság. A kiterjedt uradalom nehezítette az eredményes gazdálkodást, ezért a Szent Benedek-rend birtokait kerületi kormányzóságokra tagolták. Deáki a komáromfüssi jószágkerülethez került, a kasznár az ottani rendi adminisztrátornak tartozott számadással.
A volt úrbéres földek 1860-as évekbeli tagosítása jelentősen megváltoztatta a község birtokviszonyait. Az egységesítés befejezése előtt, 1863-ban készült vármegyei statisztika a községben 346 kisbirtokot, valamint 380 lovat, 148 ökröt, 402 tehenet, kétezer juhot, 38 kecskét és 239 sertést vett számba. Amíg a tehetősebb parasztgazdák már a saját tulajdonukon gazdálkodhattak, addig a földnélküliek – közülük legtöbben az Alszegen laktak és katolikus vallásúak voltak – az urasági birtokon találtak munkalehetőséget mint napszámosok, mezőgazdasági munkások. Ebben az időben formálódott ki Deáki gazdarétege a református felekezethez tartozó módosabbjaiból, akiknek felemelkedésére elsősorban a jobbágyfelszabadítás adott lehetőséget. Ugyanekkor számos, főként katolikus hitű nagycsalád szegényedett el, és eladósodása miatt földjei értékesítésére kényszerült.
A XIX. század végén Deáki mezőgazdasági területéből szántó 4081, erdő 164, rét 77, legelő hét katasztrális hold volt. Az 1890-es évekre az állattenyésztés szerkezete átalakult, szarvasmarhára és sertésre szakosodott. A nagy múltú juhtartás nem tudta felvenni a versenyt a piacon megjelent olcsó és jó minőségű ausztrál gyapjúval. Az ágazat Deákiban is teljesen megszűnt. 1896-ban már 1024 szarvasmarhát, 99l sertést, 341 lovat, 48 kecskét, 9488 baromfit és 228 méhcsaládot írtak össze a faluban. Tehenekből a legtöbben a pirostarka és az magyar-erdélyi fajtát neveltek. A gyümölcstermesztés is népszerű maradt, ekkor 11 963 gyümölcsfát számláltak össze a községben, ezeknek több mint a fele szilva.
A Vágon rendszeresen levonuló tél végi, tavaszi áradások következtében Deáki termőterületeinek jelentős részét belvizek borították. Emellett elemi csapások is gyakran sújtották a gazdákat. 1895-ben például a belvíz és a jégverés a falu határának kétharmadát – az apátsági birtokkal együtt – teljesen tönkretette. A károk enyhítésére a község elöljárósága száz lakos részére közsegélyt javasolt, további kétszáz családnak – a segély mellett – közmunkát igyekezett szervezni a téli hónapokra. A bajbajutottaknak állami támogatást is kértek.
A deáki lakosság megélhetésében a mezőgazdasági termelés mellett – igaz, nem nagy mértékben –, szerepet játszott a kézművesség, majd az ipar. Már a középkori oklevelekből tudunk a faluban működő puskaporgyártóról, kelmefestő-, kötélverő- és kovácsműhelyről, téglagyártásra szolgáló égetőkemencéről, olajütőházról, később a lepárlóüzemről, azaz szeszfőzdéről, mészárszékekről és csapházakról, vagyis korcsmákról. A forrásokban emlegetett mesterségek: ács, nádazó, kőműves, lakatos, bognár, asztalos, cipész, molnár, sütő (pék), borbély, szabó, patikárius és így tovább. A község és az apátsági uradalom is rendszeresen vágatott nádat, a juhtenyésztés gyapjúnyírók és -feldolgozók jelenlétét feltételezi.
Az 1860-as években a mesteremberekből volt a legtöbb: kilenc takács, négy csizmadia, két-két kovács, szabó, mészáros, illetve asztalos, egy-egy bognár, borbély, festő, illetve kádár és tizenkét kereskedő élt a faluban. Deáki elöljárósága is befolyásolta a helyi ipar és szolgáltatás színvonalát, minőségét. Elsősorban a községi kovácsműhely és vágóhíd, a téglaégető kemence és a kocsmáltatási (bormérési) jog bérbeadásával. Az utóbbit a község a földesúrtól, vagyis a főapátságától nyerte el, amellyel azonban a 1880-as évek elején a község csak részben rendelkezett szabadon. A negyedévre szóló jogot – szeptember 29-től, Szent Mihály napjától karácsonyig, december 24-ig – árverés útján adta bérbe az elöljáróság. 1882-ben például Csimma Sándor bérelte. A falu kovácsműhelyét és a hozzá tartozó lakást szerződéses alapon adta árendába. 1902-ben a község kovácsa Néma János, akivel az elöljáróság elégedett volt, ezért újabb három évre meghosz-szabbította szerződését.
A képviselő-testület többszöri sürgetés után 1886-ban arról döntött, hogy a falun kívül, ott, ahol a község szénáját tárolták, vágóhidat építtet. A zsindellyel fedett téglaépület elkészülte után határozatban szabták meg az állatok vágási díját. Egy birka után öt, a szopós borjú után tíz, a kétévesnél fiatalabb szarvasmarha után húsz, a két éven felüli állatok után harminc krajcárt voltak kötelesek fizetni az érintettek a bérlőnek. Az árverésen három évre elnyert jog bérlői közül 1890-ből Schil Ferenc, 1899-ből Szabó Sándor, 1902-ből Schultz Ferenc és 1907-ből Hirschler Salamon nevét ismerjük.
A vizes területeken talált agyagot hosszú évszázadok óta használták a faluban téglagyártásra a kőben szegény vidéken. Az apátsági major kemencéje idényjelleggel működött, az 1700-as években – a források szerint – már évi ötvenezer darab téglát égettek benne. Máig nem tisztázott, hogy az itt gyártott építőanyagból készültek-e a deáki Szűz Mária-templom téglafalai vagy vízi, esetleg szárazföldi úton hozták a falazóanyagot. A XIX. század végén a községi téglaégetőt két kemence alkotta, ezeket egyenként kétszáz korona évi árendáért adta ki a testület. Ezért a bérlő – közülük Mágner Adolf nevét ismerjük – évente két alkalommal égethetett téglát; ha többször akart, újra kellett fizetnie.
A község iparosodásának előrehaladását mutatja az 1897-ben iparjogot nyert a Gőzmalomtársaság megjelenése, amelyet a következő évben Száz Elek és Társai Gőzmalma cégnéven jegyeztettek be negyvenezer forint alaptőkével A környék első ilyen jellegű ipari üzeme volt. Ezt megelőzően a gabonát őrlésre leggyakrabban a Vág Vágsellye és Vágkirályfa közötti szakaszán működő vízimalmaiba szállították. A gőzmalmot később, 1907-ben a korábbinál nagyobb teljesítményű gépekkel látták el.
A deáki határ birtoktérképe a tagosítás után (Magyar Néprajzi Lexikon)
Szinek Gábor számtartó 1876-ban
