A császár és a szabólegény
A császár és a szabólegény
A szabadságharc leverését és Haynau rémuralmát a Habsburg-önkényuralom időszaka követte. Csákváron 1849-től állandóan nagyszámú katonai és csendőri jelenlét volt megfigyelhető. Az 1849. augusztus 7-én császári és királyi biztossá kinevezett Heringh Ignác – a katonai hatóságok támogatásának ellenére – nem tudta megszervezni a megye közigazgatását és igazságszolgáltatását.
A közállapotokról, a politikai hangulatról szóló jelentés kiemelte: Fejér megyében a nép még most is várja „a hazát s monarchiát tönkretenni igyekezett kárhozatos népboldogítókat; kapja, hordja, terjeszti a veszedelmes híreket, s csak úgy neszez, hogy a lázítók által agyába vert szerencsétlen szabadság eszméit hol nyílik alkalma újra életbe léptetni”.
A jelentés a vagyon és közbiztonság helyzetét is taglalja: „megtagadják a földesurak irányában tartozásaikat, bitangolják, pusztítják a más tulajdonát, kiváltképp az erdőt, lopnak, rabolnak”.
Az idézett mondatok a nép ellenállásáról tanúskodnak, s felhívják a figyelmet az igazságszolgáltatásban meglevő hiányosságokra is. Természetesen nem elhanyagolandó az a tény, hogy az igazságszolgáltatás elsődlegesen politikai célokat szolgált: a nép ellenállásának megtörését. Így érthető, hogy a Soproni Kerületi Törvényszék miniszteri biztosa, Rohonczy Ignác sürgette a dunántúli megyékben – Komárom megye kivételével – az új igazságszolgáltatás ideiglenes szervezetének kiépülését.
Az önkényuralom időszakának egyik leghírhedtebb eseménye Libényi János csákvári születésű szabólegény nevéhez fűződik. 1831. december 8-án született idősebb Libényi János szabó és szűrszabó főcéhmester és Lukács Erzsébet gyermekeként. Libényi mindenért és mindenkiért egymaga kívánt bosszút állni, amidőn 1853. február 18-án késsel támadt I. Ferenc József császárra. Az uralkodó a Kärtnertor környékén a bástyasétányon időzött, amikor kihajolt a bástya mellvédjén, hogy a lent gyakorló katonákat megfigyelje. Ekkor hirtelen a „magyar kalapot” viselő Libényi odarohant hozzá, és kést mártott az ifjú császár nyakszirtjébe. Az uralkodó jelenlétében levő, a döbbenettől megbénult hadsegéd helyett egy bécsi polgár tette ártalmatlanná a merénylőt. A kemény zubbonygallér azonban megvédte az uralkodó életét, bár ágynak dőlt, és egy ideig attól kellett tartani, hogy a szeme világát is elveszíti. A merénylő büntetése nem lehetett más, csak halál, kivégezték. A rendőrség tovább nyomozott, megállapították, hogy a fiú a negyvenes évek elején Vácott, egy öreg szabómesternél dolgozott, a megtorlás őt is utolérte: a pesti Újépület börtönében belehalt a kínzásokba.
Csákváron a Bach-rendszer idején a lakosság többségét érintő legfontosabb kérdés a jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása volt. A mezőváros és birtokosa, gróf Esterházy Miklós között közel sem volt felhőtlen a viszony, ezt a köztük több mint két évtizeden át húzódó pereskedések sora bizonyítja. Először 1837-ben a földesúr indította meg az úrbérrendezési pert a csákvári jobbágyok ellen, s így az alperes jobbágyok már tizennegyedik esztendeje „nem használhatják kellően” úrbéri illetőségüket. Utóbbiak levelükben így fogalmaznak: „nekünk soha szándékunk nem volt Excellenciádat perelni”. Ennek bizonyítékát adták akkor is, amikor „barátságos egyezségre” kérték a felperest, amely már nem jöhetett létre, mert a „közbejött idők azt meghiúsították”.
1850-ben csákvári lakosok, jobbágytelken élő nemesek, öreg Szőnyegi Pál, Szőnyegi János, Hetyei András, Hetyei Istvánné, öreg Varjas István, Varjas Pál, Varjas Sándor és ifjabb Szőnyegi Pál indítottak pert gróf Esterházy Miklós ellen, mert negyvenkét embere segítségével őket összesen négy és fél jobbágytelkükből erőszakosan elűzte. A per – más úrbéri eljárásokhoz hasonlóan – éveken át tartott. Végül 1857-ben a megyei úrbéri törvényszék a grófnak adott igazat. A volt jobbágyok fellebbezésükben kijelentették: „nem kell úrbériséghez semmi kommentár, csak táblában bent létel, s akármely cifra elnevezete legyen, álallodiálisnak mondasson is, az úrbéri táblában létele a birtoknak az úrbériségre nézve oly matematikai igazság, melyet eddigi törvényeink ellenére nem úrbéresnek mondani egyáltalában fogva nem lehet”.
Az 1860-ban kelt úrbéri egyezség – amely részletesen szól a paraszti és uradalmi földek elkülönítéséről – meghatározta, hogy a maradvány földek megváltás nélkül a volt jobbágyoknál maradnak. A legelőilletőség telkenként tíz hold, az esetleges hiányt a szántókból pótolták. Erdő helyett szántóföldekben kapták meg az erdőilletőségüket, telkenként négy holdban, s a volt zsellérek – nyolcat egy egész teleknek számítva – ugyancsak négy holdat kaptak.
A parasztság önállósult, s a gróf kezében a volt majorsági földek maradtak. Miután Esterházy Miklós elhatározta, hogy ezeket a területeket – a tatai és csákvári gazdaság kivételével – bérbe adja, és 1856-ban kettévált a tataival egységben kormányzott birtok, a grófi család Csákvárt tekintette uradalma központjának.
A Habsburg Birodalom kül- és belpolitikai helyzete a solferinói csatavesztéssel (1859. június 24.) nem kecsegtetett túl sok jóval. Az itáliai vesztes háború után kibontakozó kormányzati válság teljessé tette az abszolutisztikus uralmi törekvések csődjét. I. Ferenc József arra kényszerült, hogy a centralisztikus kormányzati rendszerrel felhagyva Magyarországnak autonómiát biztosítson. Az 1860. október 20-án kiadott diploma ismételten szabályozta a birodalom közjogi viszonyait.
A megyei önkormányzat visszaállítását az uralkodó már 1860. április 19-én megjelent kéziratában kilátásba helyezte. Az októberi diploma kibocsátása után pedig elrendelte a régi megyehatárok visszaállítását, s a kancellár előterjesztésére a megyék élére főispánokat nevezett ki: Fejér megye élére gróf Cziráky Jánost. Feladata az átalakulási időszakra a törvényes rend megszilárdítására szerkesztett ideiglenes uralkodói utasítás betartása volt.
A diplomával összhangban álló uralkodói utasítás hangsúlyozta: a megyebizottmányok az utasítás korlátai között gyakorolják „tanácskozási és határozási jogokat”, azaz a közigazgatás terén csupán azon autonóm jogok gyakorlásával ruházták fel, amelyekkel az 1848 előtti megyei közgyűlés is rendelkezett. Az önkormányzati testület főhatósága az ismét föltámasztott helytartótanács lett, tehát az uralkodó körök a megyei autonómia legfőbb szervének működését az 1848 előtti szervezeti keretek korlátai közé igyekeztek szorítani.
Fejér megye bizottmánya az 1848. évi törvények alapján alakult meg, megválasztotta a tisztikart, s kimondta, hogy a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a negyvennyolcas törvényeket érvényesíti. A megyebizottmány csákvári tagjai: gróf Esterházy Móric, Maller Ferenc református lelkipásztor, Benedek Ferenc római katolikus lelkész, Megyesi János, Halász János bíró, Váli József, Mészáros Mihály, Oszoli János, Tormasko Károly, valamint Varjas Sándor és Varjas Pál lettek.
Az 1848. évi törvények alapján 1860. december 19-től 1861. szeptember 4-ig működő megyebizottmány havonta ülésezett. Tagjaiból és a megyei tisztikar képviselőiből alakultak a rendkívüli, az egyes szakigazgatási feladatok ellátásával megbízott választmányok, bizottmányok. Így a központi választmány, amelynek feladata az országgyűlési választások megszervezése és lebonyolítása volt. Az ötventagú testület tagjává választották a csákvári Maller Ferenc lelkipásztort és Halász János bírót is.
Csákvár lakosainak száma az abszolutizmus időszakában stagnált, miután elérte a négy és fél ezer főt. Fényes Elek 1851-ben kiadott munkájában megemlékezett mindhárom keresztény felekezet anyatemplomáról, valamint gróf Esterházy Miklós „pompás kastélyáról, egy ritka szépségű angolkertről, melyhez vadaskert is csatoltatott”. Az Esterházy-uradalom központja – ahogy említettük – ekkor már Csákvár, hozzátartozott Boglár, Szár, Kozma, Magyaralmás. Pusztái: Kőhányás, Forna, Pusztanána.
Az 1863. évi adatok egy közepesen fejlett mezőváros képét mutatják, ahol a lakosok jelentős hányada kereskedő és kézműves (fazekas, kovács, csizmadia), a népesség – Zách József adatai szerint – közel fele-fele részben katolikusokból, illetve reformátusokból állt, mellettük 315 evangélikust és 48 zsidót tartanak számon a statisztikák.
A település birtokmegoszlása az 1860-as évek elején azt mutatja, hogy öten rendelkeztek ötven magyar holddal, közel negyven holddal tízen, 25 holddal 102-en, valamivel több, mint tíz holddal pedig 131-en.
Az alsófokú polgári közigazgatás megszervezésének időszakában Csákvár elvesztette járási székhely státusát. 1872-ben a községek rendezéséről szóló törvény alapján nagyközségi besorolást kapott. Elvesztette mezővárosi címét, de vásártartási jogát megtartotta. Fejér megye járási beosztásának átszervezésekor (1878. január 1-jétől) a móri járáshoz csatolták.
1903-ban, az Országos Törzskönyvbizottság határozata szerint Fornapusztát felvették az országos községi törzskönyvbe, a helységnévtárban pedig rögzítették a külterületi lakott helyeket: Miklósmajor, Szúnyogmajor, Ürgemajor, Rovákjamajor, Badacsonymajor, Gurdimajor, Móricmajor (eddig Újmajor néven). Csákvár népessége a XIX. század közepétől a XX. század elejéig 4415-ről 4795-re növekedett.
A XIX. század végén a mezőgazdaságból élőket számítva a nagybirtokon két száz hold feletti haszonbérlő élt itt, de mellettük 222 kisbirtokosnak és bérlőnek, 63 napszámosnak, 232 mezőgazdasági cselédnek és hét részes földművesnek nyújtott a nagyközség megélhetést. Földjeinek minősége jónak mondható, a termőterület összesen 20 180, a terméketlen terület mindössze 577 katasztrális hold volt, a kataszteri tiszta jövedelem meghaladta a 155 ezer aranykoronát.
A termőterület megoszlása művelési ágak szerint a XIX. század végén
| Szántó | 9765 hold |
| Kert | 192 hold |
| Szőlő | 165 hold |
| Rét | 1170 hold |
| Legelő | 3564 hold |
| Erdő | 5324 hold |
A táblázat adatai a csákvári szőlőtermesztést ért jelentős filoxéra- és peronoszpóra-kártételre utalnak. Az önkényuralom időszakában készült statisztikák szerint a mezőváros – a pusztákkal és az uradalommal együtt – még közel hatszáz hold szőlővel rendelkezett, s ez a szám néhány éven belül közel ötven holddal – összesen 643 holdra – növekedett. Ekkor Csákváron 670 olyan család élt, amelyeknek kizárólag a szőlőtermesztés nyújtott megélhetést. A XIX. század végének nagy filoxéra-, majd azt követően peronoszpóra pusztítása következtében azonban a szőlőállomány jelentős károkat szenvedett. Még 1901-ben is megjegyezte a Székesfehérvár és Vidéke című lap, hogy „a csákvári szőlők pusztulnak”. Az elpusztult töveket – a fenti, 1908. évi adatok ezt mutatják – már az Egyesült Államokból behozott, sokkal ellenállóbb szőlőalanyokkal pótolták.
Az Öreg utca a XIX. század végén
A Német utca a XIX. század végén
A Szél utca a XIX. század végén
A posta épülete a XIX. század végén
A Cigány utca a XIX. század végén
