Van búzánk, van búzánk… | Száz Magyar Falu

Van búzánk, van búzánk…

Cibakházát lakossága a XIX–XX. század fordulóján gazdagnak tartotta, míg a környék többi falvait szegénynek. A régi cibakiak szerint harangjuk is a „van búzánk, van búzánk” mondatot kongatta (míg az inokai a „nincsen só, nincsen só”, a kécskei pedig a „hagy éljünk, hagy éljünk” szavakat). Csépát „kenyértelennek”, „kenyeretlennek”, „Isten szegényének”, míg Nagyrévet csak arzénes falunak mondták a hírhedt per után. („Inoka nem oka, Nagyrév annak oka.”) Magukhoz hasonló, gazdag településnek sokáig csak Tiszaföldvárt tartották. A cibakiakat ugyanakkor a szomszéd falvak lakói hosszú időn át „bicskásoknak” nevezték a legények önérzetes természete és a gyakori verekedések miatt. Sokáig emlegették, hogy Cibakon „nagy hagyomány volt jól hátba vágni” az idegent.

A paraszti gazdaságon belül megélhetést döntően a földművelés jelentette, a gabona, illetve a szőlő. A XIX. század végére a határ beszűkülésével a szőlő és gyümölcs (kert) vált meghatározóvá, megtartó erővé, míg a gabonatermesztés feladata mindinkább a helyi szükséglet biztosítása lett. Ezt a gazdálkodást utóbb a termelőszövetkezetek is folytatták, de ott a szőlő-és kertültetvény fokozatosan tönkrement.

A fő kenyérgabona a búza volt, amelyet sokáig zsákból vetettek. A talaj utólagos egyengetéséhez szlovákoktól (vagy tótoktól) vett nyír-, illetve fűzfaboronát használtak, de helyben szilvafából is készítették. Aratáskor az aratópár férfi kaszásból és markosból (marokszedő, nő vagy fiatalabb gyermek) állt, külön kévekötő itt nem volt. A XX. század elején még kétmankós (kétkocsú) és egykocsú kaszát használták, az 1960-as évekre a kétmankós és egymankós már közel egyforma gyakoriságú volt. Az előbbivel inkább szénát, az utóbbival főleg gabonát vágtak. Az idegen aratók zömmel a Duna-Tisza-közi típusokat honosították meg. Ezek villával, gereblyével is szedték a markot, de a Sváb-gazdaságban a máshonnan jöttektől is olyan munkamódot kívántak, mint a helybeliektől. A marokszedők favillát, kamatyolót (fakampót) és gereblyét használtak, az idegenek főképp az előbbit.

A learatott gabonát keresztekbe rakták, az alsó és felső neve tolvaj és pap volt. A kereszt tizennyolc kévéből állt, a kerek asztagokat nyolcvan-száz keresztből rakták össze. A kötetlen szálas gabonából, szalmából boglyákat építettek. Ekkor használták a nagybőgőgereblyét és a favillát. A learatott tarlót végül a kalászszedők járták végig, majd a szétszórt szemeket libával legeltették fel.

Csépléshez a XX. század elején még elvétve cséplőcsikót (cséphadaró) is használtak. Ez bab, borsó, köles és kis mennyiségű gabona esetében volt célszerű eszköz. A lóval való nyomtatás már nem volt szokásban, a cséplőgépek használata kiszorította ezt az ősi technológiát. A gépek kiszolgálásához típustól függő számú cséplőbandát szerződtettek. Ez általában tizenhét egész részes férfiből (négy-négy rudashordó, asztagos, két etető, egy-egy törekkazlas, bandagazda és zsákos), valamint hét félrészes nőből vagy gyermekből (két szalmahajtó, egy-egy törekhordó férfi, törekkaparó és két kévevágó) állt. A szemkezelést az „előember” vagy bandagazda végezte, aki az elszerződést is intézte. A csépléskor minőség szerint szalma- vagy törekkazlakat raktak a szalmarakók (rudasok, rudashordók) vagy törekrakók (törekhajtó, törekes, lyukkaparó).

Ha kevés szemes gabona volt, a padláson szétterítve, illetve a kamrában, zsákban, gabonatartó ládában (hombárban) tárolták. A nagy mennyiséget sokáig a házon kívül, a földbe mélyített, körte vagy négyszög alakú vermekbe rakták el. Ezeket olykor kiégették, oldalukat kideszkázták, szalmával bélelték. A gabonásvermeket az utcán, a házak előtt építették fel, esetleg a szőlőkben, kertekben. Ahol szegény ember lakott, ott nem mindig volt gabonás verem, mivel a búzája rendszerint korán elfogyott. A burgonyát szintén veremben helyezték el, míg a kukoricát szárkúp alatt tárolták.

A homoki szőlőkultúra sikerei nyomán egyre újabb részeket vettek művelés alá (Bánom-szőlő, Öreg-szőlő, Új-szőlő, Pipis-halom). A szőlőskerteket a háromszintes művelés jellemezte. A szőlő mellett a gyümölcsfák egy másik „szintet” képviseltek, a fás szárú növények alá „köztes növényeket” (babot, borsót) is vetettek. 1895-ben 31 598 gyümölcsfát vettek számba a faluban (felében szilvát, négyezer almát, s egyenlően meggyet, cseresznyét, barackot, epret). A barna talajba az alma, a könnyebb homokba a cseresznye, a melegebb részre a barack és a szilva került.

A cibaki szőlő szorosan kapcsolódik a tiszazugi homoki kultúrához, módszerei, eszközkincse, sajátosságai zömmel egyeznek. Így kapálás helyett sokáig a tőke sorát ásóval ásták fel, a kapa csak a két világháború időszakában vált általánossá (nagykapázás, nyitás, takarás). A szőlőt sokáig zsákba téve kádban taposták ki. A kitaposott szőlőt általában nem sajtolták tovább, mivel a kisbirtokosnak nem érte meg bérelni vagy vásárolni prést. A szőlőt és a mustot mindig hagyták jól kiérni. A bort (és a pálinkát) a szőlőskertekben készítették, itt is tárolták. A napi, heti fogyasztásra szánt mennyiséget vitték haza. A szüret általában szeptember derekán kezdődött, de egyes fajtákat csak novemberben lehetett leszedni.

A régi szőlő- és gyümölcsfajták zöme 1945 után – a Tiszazug más településeihez hasonlóan – Cibakházán is eltűnt vagy háttérbe szorult. A maradvány fajták a táj egyik fő kincsét jelentik. Ezeket a hazai piac ma már egyre inkább igényelné, Nyugat-Európában pedig génbankként lenne fontos.

A leggyakoribb szőlőfajtának régen Cibakon a Kövidinkát tartották. Mellette a Kadarka terjedt el, illetve az Izsáki sárfehér, a Mézesfehér, a Fekete kesely, a Kossuth saszla és a Magyarádi. Előfordult még a Piros és a Fehér szlankamenka, a Csabagyöngye, s Delavári, a Száznapos, az Eperszőlő, a Tökszőlő, az Ezerjó, az Olaszrizling, a Rajnai rizling, az Erdei fehér, a Piros és a Fehér saszla, a Genovai és az Oportó. Az újabb fajták (a Pannónia kincse, az Erzsébet királyné, a Kocsis Irma, a Cardinal, a Zalagyöngye, a Kunleány, az Irsai Olivér és a Mathiász Jánosné) a régieknél ritkábbak, talán mert kényesebbek.

A régi szilvafajták közül a Besztercei nemes és a Bódi vadszilva fajtái voltak a leggyakoribbak, de említettek még vörös és fehér szilvát, illetve ringlót is. A kajszi volt a leggyakoribb barackfajta, de a Korai magyart tartották a legjobbnak. Mellette még az őszi- és a rózsabarackok terjedtek el. A régi kajszifák máig viharállóak, az újak már nem. A cseresznyefajták közül a Germersdorfi a XIX. században jelenhetett meg, mellette a Májusi korai volt a legismertebb. A meggyben a Pándi, a Cigány, a Májusi, a Veres, az Oltott, a Nagymeggy és az Üvegmeggy volt a leggyakoribb, utóbb az Érdi bőtermő terjedt el.

Az almafajták közül a Pogácsa, a Simonfi piros (a cigányalma), az Asztraháni, a Nyári fontos (Rétesalma, Tüköralma), az őszi és a Téli daru, a Török Bálint, a Csércsike, a Mogyoró-, a Selyem-, a Kecskeméti vaj-, a Húsvéti rozmaring sokáig általános volt. Mindegyik hosszú ideig elállt és nem „kásásodott”. Utóbb a Klosche, az Egri piros, a Jonatán és a Starking szorította ki őket. A korai körték közül az Eperrel érő és a Búzával érő voltak a legelsők. A Kálmán körtét napon szárították, szeletelték, így nem molyosodott meg. Régi fajta volt még a Pap, a Király, a Kieffer, az Arabigka (Arabicska) körte és a Clapp körte. Az 1930-as években a Téli esperes, a Piros Vilmos, utóbb a Bergamen, a Dr. Guyot és mások terjedtek el. A szőlőskertekben általánosak voltak az eper- és diófák is.

A szőlőt, a gyümölcsöt frissen is forgalmazták, de leginkább feldolgozva, borként, pálinkaként adták el. A termelt borfajták közül a kadarka, a kövidinka (piris) és a fehér a legismertebb. A törköllyel készített vizes bort csiger vagy csinger néven említették. A nyitásra rendszerint „lőrét” is készítettek. A kisatuzott törkölyre a kutak vizéből öntöttek, s ezt préselték ki újra.

A két világháború között az egyik legjelentősebb cibaki bortermelő família a Gere család. A pálinkafajták közül a törköly, a seprőpálinka, a vegyes, a szilvából, illetve kisebb mértékben a más gyümölcsből (szilva, eper) készült ital vált ismertté.

A tiszazugi szőlő, gyümölcs, bor és pálinka fő piacává a XX. század elejére Békés megye és környéke, illetve a Körösök völgye vált. Innen főképp húsvét és karácsony előtt egész kocsisorok jöttek borért. Az első világháború előtt a bort és a pálinkát általában zsidó kereskedők vásárolták fel, és el is szállították az árut. Az 1930-as években főképp a tiszaföldvári Kovács testvérek itt az ismert borkereskedők. Cibakházára gyümölcsöskofák Öcsödről, Szarvasról jártak át, szinte minden terméket megvettek.

A gazdák a szőlős- és gyümölcsöskertek minden egyes négyzetméterét jól kihasználták. Az utak végére bab, borsó és hagyma, a pászták mellé krumpli került, mellé gyökér, répa. A tarlóba tarlókrumplit vetettek.

Az istállózás hatására a XIX. század végétől elterjedtek a takarmánynövények. Cibakházán igen sok lucerna termett, de a kukorica volt a fontosabb. Ezt kapa, eke után egyaránt vetették, de az utóbbi volt a gyakoribb. A kukoricavető-gép (garét) az első világháború előtti években jelent meg, de csak az után vált általánossá. A kukoricát sokáig otthon fosztották, a száron való fosztása csak az 1950-es évektől vált gyakorivá. Régebben legfeljebb csak a kisebb földdel rendelkező tehenes gazdák fosztották a szárán a kukoricát, mivel a kukorica szárát etették fel télen az állattal. A cső bontását fosztóval (cövek, tőr) végezték. Gyakori termesztett növény volt még az árpa, a zab, a bíbor- és a lóhere is.

A kender ipari nyersanyagként játszott jelentős szerepet a falu életében. A kendermunkák során a kender első törésére fogazott tilót alkalmaztak. A további feldolgozásnál egyaránt előfordult a régi, guzsallyal történő kézi orsós fonás, míg a rokka az újabb, XVII–XVIII. századtól elterjedő technikát képviselte. 1945 táján a kettőt közel azonos arányban használták a cibakházi háztartásokban, bár a rokka (rofka) még 1900 előtt általánossá vált.

A föld trágyázása még a századfordulón is ritka. Az aratás vagy a kukoricatörés után viszont az állatokat ráengedték a területre, mivel a legelők csökkenése miatt minden lehetőséget felhasználtak a takarmányozására. A tarló, az ugar legeltetése így részben a trágyázást is megoldotta. Fa hiányában a szárított trágyát sokáig tüzelésre (tőzeg), kerítésnek, tapasztásra (lóganéj), mázolásra (marhaganéj) használták. A tőzeget formába taposták vagy az udvaron vágták fel ásóval.

A gazdaságokban 1895 táján már a ló volt a meghatározó igavonó az ökörrel szemben. Ekkor Cibakon 23 egyes, 144 kettes, 15 hármas és egy négyes ló-, 17 kettős, 76 négyes, két hatos ökörfogat, valamint három bivalyfogat volt. A hatos ökörfogat csak a Sváb-gazdaságban fordult elő, míg a kisebbek a gazdák tulajdonában voltak. Előfordult vegyes fogat is: a mélyszántásnál két ökröt és egy lovat fogtak egybe.

Az ökröt három-négy éves korban tanították munkára. Sokáig tavasszal az ökröket és teheneket is patkolták, de csak az első lábukat. Az ökörpár jobb oldali tagja a hajszás, a bal pedig a csás, a négyes fogatnál az elsők a tézslás, a hátsók a rudas nevet kapták. A szántó lovak nyeregből hajtása itt nem terjedt el. A XX. század elejétől még inkább csökkent az ökrök szerepe. 1930-ban már csak harminc pár igásökör volt itt, míg ló közel száz pár. Elvétve Cibakon tehénnel és bivallyal is szántottak. A Sváb-gazdaságban bivalyt is tartottak, de az a szántáshoz igen lustának bizonyult. Utóbb a cibaki téeszben is voltak még bivalyok.

A paraszti gazdálkodás másik nagy ágazata az állattenyésztés volt. A tiszazugi falvakkal szemben itt már korán jelentős az istállózás, bár a külterjes tartás is sokáig megmaradt. Az állatállomány összetétele mindvégig kiegyensúlyozott. A legeltető állattartás emlékét számos földrajzi név őrzi (Nagy-Székes, Székes, Telki gyep, Telki gyepjárás, Cibaki gyep). A Nagy-Székesen és a Székesen sertést és juhot tartottak, ezt a marhák nem legelték. A Telki gyep vagy Telki gyepjárás urasági legelő volt, míg a ménest a Cibaki gyepen tartották.

A gyepet rendszeresen szakaszokra osztották, s az egyes részeket alaposan lelegeltették. Egy szakasz három holdat tett ki, ami a marhánál mintegy másfél napra volt elegendő. A kisebb állatok kevesebbet ettek, az öregek többet, így jószágonként átlag 35 kilogramm zöldtakarmánnyal számoltak.

A gazdák pusztákról történő kiszorulása miatt a falu legelőbérletre kényszerült a szomszéd Nagyréven. Az itteni Mentetlen hosszú, elnyúló terület volt, mely bement Újbög alá. Ebből mintegy kilencven katasztrális hold legelőt béreltek a heverő gulyának, amely kilencven–száznegyven szarvasmarhából állt. A bögi artézi kútnál itathattak. Ha a fű nem volt harmatos, a jószág reggel ötkor már kint legelt, de éjszakára karámba hajtották. A heverő gulya rendszerint május 1–10-től szeptember 29-ig (Szent Mihály) élt kint a határban, a Mentetlenen viszont olykor egészen november elejéig. Ezután hazahajtották, mivel ekkorra a legelő (fű) is elfogyott. A naponta hazahajtott csorda szintén május elején indult ki, míg a beszorulás (behajtás) Szent Mihályra vagy mindenszentekre (november 1.) esett. A marhacsordát hagyományosan egy számadó és a bojtárja őrizte.

A lótenyésztésen belül is meghatározóvá váló istállózás miatt a XIX. század végétől félszilajon már egyre kevesebb állatot tartottak Cibakon. Kétéves kortól kezdték a fiatal állatokat betanítani, előzőleg a kocsi mögé vagy előre, a ló mellé kötötték őket. A cibaki ménest csikós őrizte, állománya a nagyobb gazdák állataiból került ki. Ez még az 1920-as években is tavasztól őszig kint volt a határban, vagy amíg a fű el nem száradt. Sokan lovaikat a szomszéd nagyrévi ménesbe hajtották át, az uradalmaknak saját méneseik voltak.

Cibakon igen jelentős a sertéstenyésztés. A ridegtartás is sokáig megmaradt, ami a Tiszazugban ugyancsak egyedi sajátosság. Gyakran a sertést is a nagyrévi bérelt legelőn tartották. Rendszerint egy számadó őrizte családjával vagy egy fogadott bojtárral. A naponta kihajtott sertésekre (csürhére) általában egy kanász négy bojtárral és négy kutyával felügyelt. A csürhéhez az 1920-as években még nemritkán hét-kilencszáz állat is tartozott.

Az állattenyésztésben a juh alárendelt szerepet játszott: inkább csak helyi fogyasztásra, nem eladásra tartották. Nagyobb juhnyájról kizárólag a Sváb-uradalomban tudnak. Ide juhászokat is hoztak, utoljára – Fehér Vendelt és Krenz Mihályt – Kunszentmártonból. A juhok fejése májustól júliusig eltartott. Az űzetés (pároztatás) ideje október volt. A juhok kihajtására általában áprilisban került sor, a behajtás, beszorulás az első hóeséssel jött el. A fejős juhnyájakat éjszakára a hodályokban tartották, s aklokban teleltek.

Cibakon viszonylag jelentős volt a kecskeállomány is. Ez az egész Tiszazugot általánosan is jellemezte, minthogy ez az igénytelen állat aránylag sok tejet adott. Emiatt joggal nevezték a szegény ember tehenének, de gúnyosabb elnevezéseket is kapott (asszonypótló, proletártehén).

Szamarat csak az újonnan beköltözöttek, főképp a cigányok tartottak, olykor azonban a pásztoremberek is hizlaltak. A helybelieknél ez nem volt szokás. Úgy tartották, a szamár a szemétdombon is megél, de darát, szecskát, tököt is kapott. Szamarat, tizenkét-tizenhat állatot utóbb a Kendergyár kisvasútjánál is használtak.

A szárnyasok a paraszti udvarokban és a szőlőskertekben mindenütt megtalálhatók voltak. A tyúk, a kacsa, a liba mellett 1935-ben még a pulyka és a parlagi galamb tartásáról is megemlékeztek, s a szárnyasok hizlalása általános volt. Nemritkán vadkacsákat is befogtak, a szárnyukból levágtak, hogy ne repüljenek el.

A paraszti gazdálkodás hagyományos, a faluban mindmáig fennmaradt ága a halászat. A hálós változat mellett a kisvizeken (kiöntéseken) a tapogatós is jellemző volt. Ehhez speciális, sűrű fonású vesszőkast használtak. Utóbb a tapogató kerékpárabroncsból is készült, melyek az alsó és a felső kávát alkották. Az abroncsokat vaspálcák fogták össze, a palástot dróthálóval borították be. Alkalmilag használtak kiütött fenekű kosarat is.

A szállítóeszközök közül a leggyakoribb a közönséges parasztszekér volt. A kétkerekű, nem féderes (kétrudas) kordét vagy taligát főleg a kubikusok használtak. A féderes, kétkerekű bricska az urak vagy tiszttartók révén volt jelen, de a kétrudú, négykerekű szekér is előfordult.

A nők teherhordásra batyut, batyuzó lepedőt (abrosz) használtak. A káváskosár száz éve még ismert volt, kiszorulásának időpontját nem tudjuk meghatározni. A hátikosarak, a kétfülű kasok, az egyfülű kosarak (garabó) mellett a tojástartó kosár (kupulyka) is gyakori volt.

A termékek cseréje főleg a vásárokon zajlott. A XX. század elején Cibakon a kukorica, búza, árpa, zöldbab, kisebb mértékben a szarvasmarha volt a fő mezőgazdasági termék. Tinókat is neveltek, s betanítva eladták. A gabonát a felvásárlók hajóra rakták, majd Tiszaföldvárról vasúton vitték tovább.

Kiemelkedő kisipari termékei a falunak a szőlőhöz kapcsolódó rézeszközök. A Jauernik rézműves család edényei, üstjei, rézköpenyű permetezői a Tiszazugban, a kécskei és bögi szőlőkben egyaránt megtalálhatók voltak. A búza, gyümölcs, bor helyben termett, s őrletni sem kellett eljárni. Településünk négy vásárának jelentősége a XX. században fokozatosan csökkent. 1935-ben a vásárokon 301 juh, 415 ló, 692 szarvasmarha és 1257 sertés cserélt gazdát, a felhajtott állomány fele-negyede. A cibakiak főleg Tiszaföldvár, Kunszentmárton, Öcsöd, Szarvas vásárait látogatták. Távolabb Mezőtúrt, Mesterszállást és Békésszentandrást keresték fel, ahol olcsón lehetett jó szarvasmarhát, sertést, juhot kapni.

Cibakon jelentős volt a házaló és a vásározó kereskedők szerepe. A gereblyét, a szerszámnyelet, a kocsirudat a vásárokon szerezték be a bognároktól (Dékány, Novák), az épületfát a fatelepről és a „láposoktól” (ruszin és román tutajosok). A tutajosok fűzfaalmát (vadalma) is árultak. A fakanalat és a teknőféléket a nagyrévi és az oláh cigányoktól vásárolták, akárcsak a faabroncsos edényeket (bödön, sótartó, juhfejő, zsétár). A nyírfaseprőt magyaroktól, szlovákoktól lehetett megvenni.

Az ácsolt ládák, a gabonatartók, a szövőbordák helyben készültek. A favilla első fajtáját, a hasított ágút (tótvilla) 1914 előtt a felvidéki tótoktól (szlovákoktól) vették. Ezt utóbb felváltotta a mesterek által készített vagy a boltból beszerzett toldott ágú villa, helyi nevén favilla.

A cserépáruk a mezőtúri és a hódmezővásárhelyi fazekasok és szlovákok révén kerültek ide. Trencséni szlovákok árulták az ablaküveget, felvidéki magyarok a meszet, míg a só tutajos románok réven érkezett.

A miskárolók zömmel békésszentandrásiak (Pataki Mátyás) és csépaiak voltak, a drótosok között csongrádi és félegyházi, az üvegesek között trencséni szlovákokat, a köszörűsök között pedig magyarokat említettek.

Vásároltak hosszú tótkosarakat, győri kosarakat, helyben pedig Holyba András és Hollóczki István termékeit. Az első világháborúig gyakoriak voltak a bosnyák árusok, később pedig a drótostótok. Ez utóbbiaktól a gyerekek gyakorta kérdezgették is, hogy van-e verébre való patkója. A pásztorok a kolompokat, a csengőket rendszerint Kecskemétről vagy a tiszaföldvári csengőöntő cigányoktól vették.