A nagy folyó árnyékában
A nagy folyó árnyékában
Cibakháza életében a Tiszának meghatározó szerepe volt, jó és rossz értelemben egyaránt. A lakosok és jószágaik a vizét itták, állatait, növényeit fogyasztották, forgalmazták. A nád, a sás, a gyékény a paraszti háziipar fontos alapanyaga, de egyben hagyományos építőanyag is. A vízjárta területek rétként, legelőként szolgáltak, vész esetén a lakosok is itt kerestek menedéket. A Tisza azonban károkat is okozott. Áradásai ugyanakkor a határt pusztították, a falu népének életét igencsak megnehezítették.
A XVIII. század végére a Közép-Tisza-vidék benépesült, megindult a jobbágytelkek elaprózódása. A földesurak saját kezelésű gazdaságai (majorságai) számára is új területekre lett volna szükség, de a Tisza az irtványföldek növelésének gátat szabott. A Tiszafüred és Csongrád közötti elaprózódott kis- és középnemesi birtokokat ez a probléma fokozottan sújtotta.
A XVIII. század közepétől a Közép-Tisza-vidéken már jelentkezett a vízszabályozások igénye. Ez azonban csak az egész Tisza-völgy átfogó rendezése esetén hozhatott komoly eredményeket. A helyi ármentesítéseknek voltak Cibakházát is érintő lépései, főképp a mai Abádszalók alatti Mirhó-fok elzárása. Ez Szatmár megyétől Békésen át Aradig kedvezően hatott a Tisza vonalán élők helyzetére, ezért is fogadta a Széchenyi-féle szabályozási elképzeléseket nagy érdeklődés. Az előzetes felmérések eredményeit 1847-ben Károlyi György gróf, a Tisza-szabályozási Társulat elnöke tudatta a megyékkel. Eszerint Cibakháza határában 3478 katasztrális hold terület várt mentesítésre. Ennek költségeit 23 204 ezüstforintra becsülték.
A szabályozási tervek azonban a mezővárosra nem csupán anyagi terheket róttak.
A tiszai kanyarulatok levágása több település közlekedésföldrajzi helyzetét is kedvezőtlenül befolyásolta. Cibakháza környékén a jenői és a nagyrévi átvágás terve a mezővárost közvetlenül érintette. A jenői átvágás esetén a Sárszög a Tisza bal partjára kerül át, így a terület még közvetlenebbül kapcsolódhat a cibaki határhoz. Ám ezzel a tiszai híd elveszíti jelentőségét, és egy jelentéktelen holtági átkelőhely lesz. Ha viszont a nagyrévi hurkot vágják át, akkor Nagyrév a jobb partra kerül át. A nagyrévi határ egy része tiszai mederré válik, egy másik hányada pedig az innenső parton marad.
A dilemmát az egyes szabályozási tervezetek eltérően igyekeztek megoldani. Pietro Paleocappa elvetette a Sárszög levágását, és a nagyrévi átmetszést szorgalmazta. Vásárhelyi Pál, Herrich Károly és mások azonban a kisebb kárral járó, de a cibakháziakat sújtó terv végrehajtását szorgalmazták. Végül az utóbbi elképzelést fogadták el.
A Tisza-szabályozás negyedik átvágásaként 1853-ban hajtották végre a jenő-sárszögi átmetszést. Ennek során 1225 méteren új mederbe terelték a Tiszát, levágva 10 019 méternyi kanyarulatot, vele a régi tiszai hidat is. A munka 26 272 forintba került. A lehetőség ugyan megmaradt, hogy az élő Tiszán másik hidat építsenek, ám ennek árát nem sikerült előteremteni. Így Cibakháza a tiszai átkelőhely előnyeit elvesztette, mégpedig épp a legrosszabbkor, a polgári fejlődés gyors kibontakozása, az országos út- és vasúthálózat kiépülése idején. A főbb utak és a vasutak elkerülték a települést. Ez később meghatározó szerepet játszott fejlődése megrekedésében, a mezővárosi cím elvesztésében. Ezek hatása máig befolyásolja a falu életét. Cibakháza példája is azt mutatja, hogy az Alföld népe nemcsak nyert, hanem veszített is a folyamszabályozások révén. A település fejlődésének megtorpanásában azonban más tényezőnek, meglepő módon a jobbágyfelszabadításnak is nagy szerepe volt. A jobbágyfelszabadítás 1852-es megvalósulása messze elmaradt a 48-as elképzelésektől. A feudális maradványok gátolták a kialakuló, a vártnál kisebb területű paraszti birtokok fejlődését, ugyanakkor az átalakulás a falvak társadalmát alapjaiban rendítette meg. Az ipar ugyanis a föld nélkül maradottaknak csak egy részét tudta foglalkoztatni, többségük mezőgazdasági bérmunkás vagy – térségünkben gyakran – kubikos lett.
Egyes esetekben a települések egyetemlegesen is veszítettek a jobbágyfelszabadítással, és ez történt Cibakháza esetében is. Itt 1858-ban jött létre az úrbéri egyesség, amely a nemesi és jobbágyi birtokok végleges szétválasztásával fokozatosan véget vetett a cibakiak határ- és pusztabérleti rendszerének. A puszták mind földesúri tulajdonban maradtak, s ez lett a sorsa a szűkebb értelemben vett cibaki határ mintegy felének is.
A Földváryak 1873-ra felszámolták a közös birtoklást, majd földjeiket áruba bocsátották. Helyükön egy új nagybirtokosréteg jelent meg, mely már önállóan gazdálkodott, majorságokat, uradalmakat hozva létre. A lakosság által ténylegesen használt föld így a negyedére csökkent. Ez hatással volt a gazdálkodás szerkezetére, sőt a helyi paraszti társadalomra is. A legfontosabb következményként mind kevesebb parasztgazda volt képes az önálló gazdálkodásra, és egyre többen váltak időszakos munkavállalóvá.
Az 1850-es évek végén Cibakházán 31 egész és ötnyolcad jobbágytelket, továbbá 266 zsellért írtak össze. A határ Sárszöggel, Gyügérrel és Jenő területének felével együtt 13631 katasztrális hold volt. Ebből a szántó 3597, a kaszáló 1496, a szőlő 445, a legelő 6025, a nádas 31, a rétség és a műveletlen terület 2034 katasztrális holdat tett ki. Ekkor a Földváryak saját földjeiket már elkülönítették, 1160 katasztrális hold szántót bírtak, továbbá ennek arányában legelőt és rétet is.
Az 1865-ös adatok szerint a településnek egy nagy- és 460 kisbirtokosa volt, de a falu határa Jenő önállósulásával 8304 katasztrális holdra csökkent. A jórészt zsidó származású új birtokosok – a csongrádi Sváb Károly (1829– 1902) rokonai és leszármazottai – ezt követően jelentek meg.
Az 1881-es kataszteri térkép már az új állapotokat mutatja. Sárszög északi része felében Sváb Károlyé, a másik felét egyenlően a veje, Baghy Imre és Baghy József bírta. A középső terület Újhelyi Lipót budapesti lakosé, míg a délin Slesingerné Reich Etelka a birtokos. Keleten, a kunszentmártoni út és a vasút közti rész déli felén Katona János, Frank Sándor és Basch Emánuel tűnt fel, míg az északin Nagy Ferenc. A gyügéri puszta zöme Basch Emánuel és Basch Albert birtoka, de Nagy Ferencnek is voltak itt földjei. A felsoroltak közül csak Nagy Ferenc volt cibaki származású.
A századfordulóra a cibakházi határ több mint fele nagyobb birtokosok kezébe került. A Svábok (Jakab majd Gyula) és a Baschok (Albert és örökösei) tartósan meg is telepedtek itt. Sváb Gyula előbb 2393, 1895-ben 2999, 1913-ban 2764 katasztrális holddal rendelkezett, a Baschoknak ezerszáz, később mintegy kilencszáz holdas birtoka volt. Az Újhelyi, Slesinger, Franck, Baghy és Reichel család az 1890-es évekre eltűnt, helyükön előbb gróf Almásy Imre és Kertész Mór, majd 1895-ben Fülöp Mátyás, Kovács László, Szabó János és Mihálovits Elek jelent meg. Fülöp és Szabó a Mihálovitsok, Csillag Albert a Baschok birtokán még haszonbérlő is volt. Az első világháború előtti időszakban a Sváb- és Basch-uradalom mellett már csak Kovács Ferenc és a közbirtokosság száz hold feletti birtoka számított nagyobb birtoknak.
A Jenő leválásával felére csökkent cibaki határban a tagosítás nyomán 1879-re döntő művelésági váltás zajlott le. Alig tíz év alatt 2708-ról a máig jellemző hatezer katasztrális hold fölé emelkedett a szántó területe, illetve részesedési aránya (32-ről 84 százalékra), így a földművelés vált a megélhetés fő forrásává. 1913-ig hasonló arányban nőtt a filoxéra által elkerült szőlők területe is (243-ról 671 katasztrális holdra), ez a népességeltartó képességet növelte. A legelő és a rét fogyatkozásával a rideg állattartás visszaszorult, és megindult a fajtaváltás is. 1895-ben 461 lovat, 1009 szarvasmarhát, 2776 sertést, 850 juhot írtak össze. Alig ötven év alatt csaknem felére csökkent a juhok száma, viszont a lóállomány stagnálása mellett több mint a duplájára emelkedett a szarvasmarha- és a sertésállomány. Az előbbi fajtaösszetétele 1911-re, két évtized alatt, kétharmadrészben kicserélődött: pirostarka és szimentáli fajta jellemzi.
Az uradalmak megjelenése kihívás volt a helyi lakosság számára. Egyrészt idegen cselédség települt be, ami konkurenciát, versenyt jelentett. Új gazdálkodási ismeretek, eszközök terjedtek el, főképp a Sváb-birtok révén. 1895-ben az alkalmazott három lokomobil, négy járgány, három cséplőszekrény, kilenc vetőgép, hat rosta, 66 eke, két trieur (gabonatisztító), négy szecskavágó, 19 borona, 17 luger és 57 igás szekér révén ez volt a környék legjobban felszerelt uradalma. Az itt tartott 379 szarvasmarha, 47 ló, 1103 sertés és 412 juh a helyi állatállomány meghatározó részét jelentette. A Sváb-birtokon 85, a Basch-uradalomban 19 cseléd dolgozott, más birtokokon ez a szám tíz alatt maradt. A XIX. század végén már sok cibaki vállalt munkát a szomszédos nagybirtokokon is. 1897-ben negyven aratópár szerződött Tiszaföldváron a jókúti Blaskovich-uradalomba.
A mezőgazdaság túlsúlya, vontatott átalakulása miatt a faluban csak lassan kezdett növekedni az iparos- és kereskedőréteg. 1876-ban három kerékgyártót, két kovácsot, egy-egy lakatost, rézművest, olajütőt, halászt, mészárost, bábsütőt, négy-négy molnárt, szabót, asztalost, egy-egy kötélverőt és kádárt vettek számba. Továbbá négy zsibárust, egy kocsmárost és két bérlőt. Ezek az adatok Tiszaföldvár után a legmagasabbak a Tiszazugban, legfeljebb Csépa számaihoz hasonlíthatóak. Az Ipartestület 1893-ban alakult, ebbe utóbb beolvadt az 1900-ban létrejött Ipartársulat is. A tiszai átvágás után megszűnt Cibakháza vízimalma, de később több kisebb malom is épült a településen. 1890-ben – elsőként – az Oláh-féle gőzmalom, majd a századfordulón egy másik.
1876-ban a Jász-Nagykun-Szolnok megyéhez csatolt Cibakháza nagyközséggé alakult. Létrejött a 33 tagú képviselőtestület, élén az elöljárósággal. Ennek tagja volt a főbíró, a másodbíró, a főjegyző, és a hét tanácsos, akik közül az egyik az árvagyámi feladatokat is ellátta. A falu „visszafejlődése” felborította a községi gazdálkodást: a kiadások 1878-ban 3141, míg a rendes bevételek csak 657 forintot tettek ki. Ezen belül a városi téglaház, egy kocsma, két szárazmalom, két földterület, valamint a farakási hely jövedelme szerepelt. A különbözetet – azaz a hiányt – végül községi pótadóval biztosították. A vezetés ugyan igyekezett növelni a bevételeket, de csak az arányokon sikerült valamit javítani. 1910-ben a rendes jövedelmek 21 960, a kiadások 55 345 koronára rúgtak. A községi pótadók az állami adók gyors növekedésével párhuzamosan nőttek. Ez nagyon megterhelte a lakosságot. Az állami adó 1877-ben 13 731, 1896-ban 16 359 forintot, 1910-ben 40 046 koronát tett ki, ennek háromnegyedét a föld-, a többit a ház- és a kereseti adó adta. Ehhez járult még a községi közmunka (1890-től útadó), az állami egyenes adó tíz százaléka. Csendőrőrsöt 1910-ben helyeztek ide, főként a gyakori verekedések miatt. A pohár akkor telt be, amikor a törvénybíró is húsz napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett egy csetepaté során. A lassan változó, szépülő falu helyenként polgárias külsőt nyert. A millennium idején a belterületen kétszáz akácfát, a Kunszentmártoni út mellett nyolcszáz facsemetét ültettek el. Ekkor jelentek meg az első nagyobb téglaépületek is. Új községháza és jegyzői lakás épült, a középületek, a körök, egyesületek átalakított székházai is új építési stílust honosítottak meg.
A századfordulón Cibakon is kísérleteztek selyemhernyó-tenyésztéssel: 1901-ben 16 termelő 159 kilogramm selyemgubót adott le 310 korona értékben. Kenderfeldolgozással is próbálkoztak, sőt a vízszabályozás miatt válságba került a tiszai halászat felélesztésére is kísérletet tettek. Mivel a halak által kedvelt csendes folyású vizeket az átvágások megszüntették, és a Tisza halállománya a korábbi egy–öt százalékára csökkent, korán felvetődött az ártéri halgazdaságok létesítésének lehetősége. 1901-ben alakult meg a Cibakháza-sápi Halászati Társulat a cibaki Holt-Tisza 250 hektár területének hasznosítására. A társulat nem túl gazdaságosan, de 1945-ig működött. 1930-ban hektáronként 22 kilogramm halat termelt ki.
Az egészségügyi ellátás szempontjából a szomszédos Tiszaföldvár közelsége sokáig meghatározó tényezőnek minősíthető, orvos és gyógyszertár ugyanis csak itt volt. Heves és Külső-Szolnok vármegye az 1860-as években már kísérletet tett az egészségügyi hálózat kiépítésére, komoly változást azonban csak az 1876-os megyealakulás hozott. 1877-ben Tiszakürt, Tiszainoka, Nagyrév és Cibakháza került egy körorvosi körzethez: központja Nagyrév. Az első körorvos Ganger Mór volt. Később megjelent az első magánorvos is. Az egészségügyi viszonyok javulása nyomán az 1893-as kolerajárványnak már nem volt helyi áldozata. A századfordulót követően Székely László lett a helyi orvos, őt 1910-ben Galambos Jenő követte. 1906-ban már egy-egy körorvos, gyógyszerész és bába működött itt.
Az ivóvízellátás meglehetősen lassan javult. A megye által 1894-ben kezdeményezett artézikút-fúrási program szerény hozzájárulását (ötszáz forint) a falu nem tudta előteremteni. Így 1901-ben a megye 31 artézi kútja közül csak egy működött a faluban, az is kint a Sárszögön. Ezt Sváb Gyula fúratta a birtokán, saját költségen. A századforduló után a Sváb-birtokon, illetve a Klein-vendéglőnél már kis mennyiségben villamos áramot is termeltek.
Cibakon az 1903-tól tervezett Tiszaföldvár–Csongrád vasutat nagy remények kísérték. Csongrádon át a kecskeméti, Tiszaföldvárnál pedig az arad– szolnoki vonalhoz való csatlakozás lehetősége tűnt ígéretesnek. Végül azonban csak egy keskeny nyomtávú kisvasút kiépítése látszott reálisnak. Mivel a pénz még így is kevés volt, a Tiszaföldvár–Mesterszállás–Mezőtúr folytatást is tervezték a tiszazugi vasúthoz. Az új települések bevonásával végül a költségeket sikerült előteremteni. 1914 májusában a pályát is kijelölték, de a világháború meggátolta a kiépítést. Utóbb a Sváb-birtokon fektettek le üzemi vágányt, ez azonban a saját vasutat nem pótolta.
Cibakháza életében a vízszabályozásnak és ármentesítésnek mindvégig nagy szerepe volt. A jenői átvágás fenntartására, bővítésére 1880-ig majd negyvenezer forintot költöttek. A terület 1876-ig a Szolnok–Csongrád Balparti Társulathoz tartozott, mely 1863-tól bírta csatlakozásra az érintett falvakat. A meginduló töltésépítések a martfű-cibaki részen az első két esztendő alatt közel tizenkét kilométert tettek ki. A Cibak-Sápi Ármentesítő Társulat (1871–1876) 1874–75-ben 5266 méter gátat épített a cibaki holtág két végének feltöltésével, 143 943 forint költséggel. Az új gátat 1875-ben az árvíz átszakította, és elöntötte a Sárszöget és a nagyrévi határ felső részét. A helyreállítás után az 1876-os nagy árhullám már károkozás nélkül vonult le. Ekkor jött létre az átvágás biztosítására a Cibakházi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat.
A következő árhullámokat a töltések jól bírták, de az összegyűlt vizek nem tudtak a Tiszába visszafolyni, és jelentős belvízkárok keletkeztek. Először 1879-ben gondoltak egy belvízlevezető zsilip építésére, melynek szükségességéről az 1880–81-es belvízkárok a társulati vezetést is meggyőzték. Martfű, Tiszaföldvár, Cibakháza és Nagyrév belvizei levezetésére a cibakházi Holt-Tiszát használták fel, majd egy téglazsilip építését is megkezdték. Az építési gödrök el is készültek, de az első árvíz ezeken keresztül betört a Holt-Tiszába. Ezt szerencsére nagyobb kár nélkül sikerült felfogni. Végül a zsilip 1883-ban lett kész, így kialakult az egyik legelső és máig a legnagyobb víztározással hasznosított tiszai holtágunk. Az 1888-as árvíz azonban átszakította a zsilip elé épített körtöltést, mire 1889-ben a társulat elhatározta a sárszögi zsilip lebontását és helyének betöltését. A zsilip negyven– ötven centiméter vastagságú betonalapját azonban nem távolították el, sőt erre töltötték vissza a szikes, csúszásra, mállásra hajlamos földet. Ez a hiba Cibakháza történetének legnagyobb békebeli katasztrófáját okozta akkor, amikor 1895-ben egy jelentősebb, bár nem rendkívüli tavaszi árhullám vonult le a Tiszán. (L. Függelék IV.)
1895. április 9-én fél tizenegykor megszólaltak a harangok Cibakházán és Tiszaföldváron. A Tisza átszakította a Holt-Tisza gátját, és kezdte elfoglalni a régi medret. A gátszakadás a Vaskapunál, a Fekete-féle gátőrháznál tizenöt–húsz, utóbb harminc–negyven méter hosszan következett be. Sváb Gyula igyekezett szervezni a mentést, de nem volt megfelelő anyag a védekezéshez. Közel 9600 katasztrális holdnyi cibaki és földvári terület került víz alá, csak a tiszatenyő–kunszentmártoni vasút töltésénél sikerült felfogni. Cibakháza és Tiszaföldvár között a 442-es útig, illetve a Madaras-part alsó kertjéig jött fel a víz, míg Nagyrévnél csak a magaspart tartotta meg. A vármegyei vezetés megérkeztekor már csak a község belterületének megmentésére maradt lehetőség. Szolnokról két század gyalogos és egy század utász érkezett. Egy nap múlva orkánszerű szél kerekedett, ami a sebtében emelt védgátakat, a lakóházakat és a tanyákat kezdte rombolni. Az ítéletidő a lakosság körében pánikhangulatot váltott ki, sokan már az életüket féltették, de a gátak végül is állták a próbát.
A kisebb tanyák lakosai ingó javaik zömét elvesztették, sőt jószágaikat is. A megmaradt állatokat sokan takarmány hiányában voltak kénytelenek eladni. Ez hosszú időre meghatározta az előző évi gyenge termés által is sújtott lakosság életkörülményeit. Az árvíz összedöntötte a Masznyik-féle szélmalmot. A faluban kevés, a külterületi részeken viszont sok ház rongálódott meg. Csak két hét múlva kezdett apadni a másfél méteres víz, s egy hónap múlva a szakadás helyén húzódott vissza. Ennek meggyorsítására a beiszapolt holt mederben csatornát létesítettek. A határban harminc–negyven centiméteres hordalék maradt vissza, a Tokaji laposon két-három évig állt a víz. Ha az áradat átszakította volna a vasúti töltést, a Körössel egyesülve alighanem Mezőtúrt és vidékét is elönti. A bajt a lakosság Ottó Sándor társulati főmérnöknek tulajdonította a sárszögi zsilip lebontása, és az új gátszakasznak az árvíz idején történt elhanyagolása miatt. A katasztrófa nyomán 1895. május 9-én a főmérnök fegyelmit kért maga ellen, mire július 1-jével felfüggesztették állásából. Máig vitatott, mekkora szerepe volt a katasztrófában. A lakosság hangulatát látva augusztusban el is költözött a faluból. Később Kecskeméten élt, és ott is halt meg.
A megrongálódott töltésszakaszok helyreállítása őszre, a szakadás kijavítása decemberre történt meg. A megmozgatott föld 142 657 köbmétert, a költség 39 798 forintot tett ki. Újjá kellett még építeni három összedőlt gátőrházat, majd a következő évben újabb töltéserősítések váltak szükségessé. Az események nyomán továbbra is megoldatlan maradt a belvizek levezetésének kérdése. Sváb Gyula 1896-ban többekkel kérvényezte, hogy szivattyútelepet építsen a társulat. Ez a következő évben valósult meg. 1898-ban Sápon csőzsilip és hullámtéri fedett csatorna épült, majd ennek jobb kihasználása érdekében a tiszainokai belvizet is a cibakházi Holt-Tiszába vezették át. 1905-ben a Cibakházi Ármentesítő Társulat sürgetésére alakult meg az ahhoz észak felől csatlakozó Alcsi-Tenyő-Kengyeli Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat, így lehetővé vált a feladatok megosztása.
A cibaki földteleneket a század végéig jórészt a vízszabályozások és a vasútépítések foglalkoztatták. Ezek lezárultával a munkaerő-felesleg a béreket lejjebb szorította, és az elégedetlenség az agrárszocializmus tiszazugi elterjedéséhez vezetett. 1897-ben már jelentős szervezkedéseket említettek a környéken, a vidék birtokosai kénytelenek voltak elengedni a hányados kukoricaföldek után járó szolgáltatásokat a fenyegető helyzetben.
A feszültségek Cibakházán váltak a legélesebbé. Május 23-ra virradóra Sváb Gyula két majorját is felgyújtották, száz birka és egy kazal széna veszett oda. A mozgalmak fő célja a kedvező aratási feltételek kivívása volt, helyi vezetőjüknek Hegyes Gábort (1859–1897) tartották. Hamarosan az egész járásban általánossá vált az aratási és cséplési szerződések megtagadása. Végül a birtokosok engedtek, nagyobb lett az aratórész, sok helyen pedig már nem részért, hanem előre meghatározott mennyiségű gabonáért arattak.
A szerződtetettek a sárszögi pusztán sem voltak hajlandók munkába állni, mire Heves megyéből hoztak munkásokat. Július 14-én a községen át a Sváb-uradalomba tartó hevesieket közel kétszáz helybeli támadta meg. Busa Ákos főszolgabíró másnap Gecse Mihályt és Juhász Jánost – mint felbujtókat – elfogatta, és Tiszaföldvárra vitette. A hírre Hegyes vezetésével nyolcvan lakos a földvári csendőrlaktanyába behatolva követelte szabadon bocsátásukat. Mivel az elégedetlenkedők nem távoztak, a főszolgabíró elrendelte letartóztatásukat, és egy század katonaságot kért Szolnokról. Végül tizenegy tüntetőt Szolnokra kísértek, köztük a felbujtónak tartott Hegyes Gábort is, akit korábban már kihágásért százötven forintra büntettek. A bíróság azonban hamarosan valamennyiüket szabadon engedte.
A főszolgabíró Cibakházára és Tiszaföldvárra egy-egy század katonát rendelt, majd Cibakon még egy csendőrkülönítmény is megjelent. Elrendelték Hegyes korábbi büntetésének behajtását, amelyet huszonöt napi elzárásra változtattak át. Szabadulása után az elöljáróság rabtartási költséget akart behajtani rajta, melyet Hegyes megtagadott. A főszolgabíró erre csendőri kísérettel végrehajtót küldött ki. A foglalás során történt szóváltás miatt a férfi ellen a hatóság megsértéséért indult új eljárás. Az árverést november 7-re tűzték ki. Mivel a lefoglalt tárgyakat nem találták Hegyes lakásán, elrendelték az ingóságok községházára történő beszállítását. November 25-én két csendőr és egy községi tanácsos kíséretében jelent meg a végrehajtó a házánál. Az utólagos jelentés szerint a család a csendőrökre támadt. Hegyes az egyik csendőr szuronyát ragadta meg, míg felesége késsel indult a másik ellen. Ez utóbbi, társa veszedelmét látva hasba lőtte a férfit, aki még aznap éjjel meghalt. November 27-én temették el. Bár a plébános a temetésen való részvételt és a harangozást is megtagadta, a búcsúztatáson – csendőri felügyelet mellett – mégis mintegy kétszáz helybeli vett részt.
Hegyes viselkedésében sokan izgágaságot, kivagyiságot láttak. Annyi bizonyos, sorsa egy kilátástalan társadalmi helyzetben élő ember sikertelen kitörésének példája, mely sokakat elgondolkodtatott. A teljes cibaki határt átfogó, egykori paraszti gazdálkodás emléke még elevenen élt és egyre szebbé vált az idő múltával. A parasztok a fő bajnak az újonnan alakult uradalmakat és tulajdonosaikat tartották. Földet akartak, és önálló gazdálkodásra törekedtek. A múlt emléke ugyanakkor új eszmékkel is társult. 1897-ben már hatszáz cibaki agrárszocialistáról tudósítottak a források, így a falu neve hosszú időn át nem igazán csengett jól a környék birtokosai fülében. Sokáig szándékosan nem is alkalmaztak cibakiakat az uradalmakban. Végül Mohács István igazgató-tanító a korábban alakult szocialista kört népkönyvtárrá szervezte át, és eredményesen közvetített a munkaadók és munkavállalók között is. Mindazonáltal a cibaki mezőgazdasági munkások a XX. század elején számos aratósztrájkban vettek részt a megyében, sőt azon kívül is. A faluban 1902-ben az újjászervezett Szociáldemokrata Pártnak is volt helyi szervezete.
Cibakháza 1854-ben készült új pecsétje (Varjú Róza rajza)
Az Oláh-féle malom (Bagi Gábor felvétele)
Az Ármentesítő Társulat épülete a XX. század elején
Az 1895. évi árvízről kiadott verses elbeszélés címlapja
A községháza épülete napjainkban
