Kossuth Lajos azt üzente…
Kossuth Lajos azt üzente…
A forradalom és szabadságharc első évéről nem sok adat maradt, így nem lehet tudni, hogy a jobbágyfelszabadítás hogyan érintette a lakosokat. Itt is megalakult a nemzetőrség, és száznegyven cibaki felelt meg a szolgálat vagyoni feltételeinek. (L. Függelék III.) Őket a mezőtúri zászlóaljhoz sorolták. 1848 nyarán a szerbek ellen háromezer Heves megyei nemzetőrt vezényeltek le Kulára, a tizenháromezer fős megyei állomány csaknem negyedét. Az összeírt cibakiak között is hasonló arányban lehettek a levonulók, akik hathetes szolgálat után tértek haza. Később kisebb létszámú, de hosszabb ideig szolgáló alakulat szerveződött. Jellasics támadásának hírére a cibakiak Görgey szolnoki táborával indultak nyugatnak 1848. szeptember végén, de a pákozdi csatáról lekéstek. Ekkoriban indult meg az országgyűlés által megajánlott kétszázezer újonc megyei (4200 fős) kontingenséből a mezővárosra eső rész felállítása is. Ez 127 lakosra két főt, azaz mintegy harminc személyt jelentett, akiket 1849 nyarára öt részletben kellett volna kiállítani. A nemzetőrség újabb mozgósítására december 10-én, Schlick altábornagy felvidéki betörése miatt került sor. A tiszai járásból nyolcszáz főt mozgósítottak, köztük lovasokat. Ezek Mészáros Lázár hadtestéhez csatlakozva ott voltak szikszói és a kassai csatavesztésnél, majd utóbb a Tisza mögé vonultak vissza.
A háború sokak számára váratlanul érte el a települést. 1849. január elején a császári főerők elfoglalták Pest-Budát, majd több ponton is a Tiszáig nyomultak előre. A magyar kormányszervek Debrecenből szervezték a Tisza vonal védelmét. Ekkor vált kulcsfontosságúvá a tiszafüredi, a szolnoki és a cibakházi híd, mivel azok egy jövendő nagy ellentámadás kiinduló pontjául szolgálhattak. A Honvédelmi Bizottmány január 10. körül felkelésre hívta Bihar, Szabolcs, Heves és Külső-Szolnok vármegye, a jászkun és hajdú kerület lakosságát a Tisza-vonal védelmére. A császári hadvezetés az addigi sikerek nyomán a háborút befejezettnek tekintette, és magyar kapitulációra számított. E tévhitet csak Perczel Mór január 22-i támadása oszlatta el. A honvédség kiverte Szolnokról a Jellasics-féle I. császári hadtest Franz Ottinger vezérőrnagy vezette nehézlovassági dandárát, majd Abony– Cegléd–Albertirsa irányában tört előre. Ezzel alapos riadalmat keltett Windisch-Grätz herceg budai főhadiszállásán. A magyar erők ugyan hamarosan visszavonultak a Tisza mögé, de a császáriak számára is nyilvánvaló lett, hogy a háborúnak még nincs vége.
A tiszai hidak birtoklása így a császári hadvezetés számára is fontossá vált. A cibakházi hidat Mesterházy István (1811–1860) őrnagy vezetésével kezdetben Heves és Külső-Szolnok megye tiszai járásából, főképp Mezőtúrról mozgósított nemzetőrök védték, akiket nagykunsági nemzetőrökkel és néhány tábori löveggel erősítettek meg. Január 28-án a császáriak újra bevonultak Szolnokra, ám a cibakházi híd magyar birtoklása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a szolnoki helyőrséget oldalba, illetve hátba támadhatják. Ezért január 30-án, 31-én, majd február 1-én és 2-án kísérleteket tettek a híd elfoglalására, ám ezeket Mesterházy aránylag könnyen visszaverte.
Jellasics alakulatai február 4-én indítottak nagyobb támadást a híd birtokbavételére. Talán arra számítottak, hogy a vasárnapi roham váratlanul éri a magyarokat, de tévedtek. A császári ütegek tüzét a magyar ágyúk viszonozták, majd két óra alatt sikerült két löveget megrongálni és a vérteseknek is számottevő veszteséget okozni. A császáriak erre röppentyűvel (rakétával) kezdték Cibakházát lőni, és több házat felgyújtottak. A komolyabb bajt a nemzetőrök és a 48. honvédzászlóalj századai úgy akadályozták meg, hogy a tüzeket gyorsan eloltották. Két kecskeméti ács a legnagyobb golyózáporban szedte fel a hídról a „gyalog átjárhatásra készített” pallókat.
A február 4-i támadás után átmeneti szünet következett, amelyet a magyarok portyázásra, felderítésre, fogolyszerzésre használtak fel. Mesterházy lovasai fedezték a földvári, a vezsenyi és az inokai átjárókat, majd február 14-én a várkonyi szőlőknél tizennégy vértest fogtak el. 20-án Mesterházy személyesen vezetett egy felderítést Kecskemét felé. Innen száz lovas csatlakozott hozzá, akik a Jellasics által elrendelt toborzás hírére indultak az ellenkező irányba, Cibakháza felé. Hamarosan még hetven lovas követte őket.
Cibakháza–Földvár térségében a magyar erők hamarosan erősítéseket kaptak. A hónap második felében már itt állomásozott a 19. Schwarzenberg gyalogezred 3. zászlóalja, az 52. Ferenc Károly gyalogezred 3. zászlóaljának két százada, a 65. honvédzászlóalj, a mezőtúri nemzetőrzászlóalj, egy-egy vadászszázad és utászosztály, a 3. Ferdinánd huszárezred négy százada, mintegy háromszáz felkelő lovas, egy hatfontos gyalogüteg és egy lovas üteg fele. A szárazmalmokban éjjel-nappal őrölték a gabonát. „A Cibakházi és Földvári asszonyoknak liszt és só adatott ki, és ők, mint derék honleányokhoz illő, szép és jó kenyeret szolgáltattak be.”
A császári hadvezetés február második felében a híd lerombolását határozta el, azért, hogy egy innen kiinduló magyar támadásnak elejét vegye. Jellasics altábornagy parancsára február 23-án este Ottinger vezetésével két zászlóaljból, hat vértes századból, valamint egy-egy hat- és tizenkét fontos, illetve röppentyűütegből (egyenként hat-hat ágyú, illetve rakétaállvány) álló különítmény indult Cibakházának, hogy a védőket hajnalban meglepje. A lakosság azonban időben értesítette a magyarokat. A Sárszög bejáratánál tábori erődítések mögött álló magyar előőrsök a nagy ködben vaktában lövöldöztek, majd két ágyúval megkezdték a visszavonulást a hídhoz. Ez az erős ellenséges tűz ellenére rendben megtörtént.
Hétórás út után 24-én reggel a császáriak rohamra sorakoztak, a magyar csapatok közben felszedték a híd deszkáit. A honvéd gyalogság a bal oldali magasparton, a híd közelében volt felállítva, tőle balra helyezkedett el a tüzérség. Az ütközet nyolc óra tájban a császáriak ágyúzásával kezdődött, ám a lövedékek az állásokban meghúzódó védőkben nem tettek kárt. A magyar tüzérség viszont jelentékeny veszteségeket okozott az ellenségnek, amely hamarosan a tiszai gát mögé vonult vissza. A köd tíz óra tájban szállt fel, és ekkor megszólaltak a császári ütegek is. Golyóik azonban a túlpartig nem értek el. Mivel a magyar tüzérség nem válaszolt a lövésekre, az ellenséges lövegeket kétszer is előbbre vonták, majd tizenegy óra tájban Ottinger rohamra vezette gyalogságát és lovasságát a híd ellen. A magyar ágyútűzben a támadások összeomlottak, sőt sikerült két ellenséges löveget is használhatatlanná tenni. A császári gyalogság azonban a mögötte álló vértesszázadok miatt nem hátrálhatott meg. A harcot irányító Mesterházyt egy ágyúgolyó megsebezte, a vezényletet így a 19-esek zászlóaljának parancsnoka, Leiningen-Westerburg Károly (1819-1849) őrnagy, a későbbi honvédtábornok és aradi vértanú vette át. Általános rohamot vezényelt, majd váratlanul a császáriak hátában Nagyrév felől is tüzelni kezdett egy vagy két magyar ágyú. Ez a császári vértesek között pánikot okozott, mire Ottinger parancsot adott a visszavonulásra.
Az ütközet végén a császáriak rövid időre elfogták Leiningen őrnagyot. A katonái előtt haladó tisztet megtévesztette a császári Károly sorgyalogezred egyenruhája, amely hasonlított saját zászlóaljáéhoz. A császáriak Leiningent a híd melletti Csuhaj csárdába vitték, és meglehetősen gorombán bántak vele. A hírre az átkelő magyarok megrohanták a mintegy harminc császári által védett épületet. Rövid küzdelem után Talabér Mátyás (1812– 1884) hadnagy és Illésy Sándor (1830–1886) főhadnagy vezetésével sikerült betörniük a csárdába, és kiszabadították parancsnokukat. Az ütközetben hősi halált halt honvédeket másnap Leiningen egy általa fogalmazott és betanult magyar nyelvű beszédben búcsúztatta. A hídért vívott harcok és az elesettek emlékét az 1906-ban avatott 48-as emlékmű őrzi.
A siker után hamarosan megérkezett Damjanich János (1804–1849) ezredes is a délvidéki harcokban híressé vált hadosztályával. Március 2-án csapatai átkeltek a Tiszán, majd Szolnok irányába indultak, ám egy téves jelentés miatt még aznap vissza is vonultak. A félreértés tisztázása után 4-e éjjelén a honvédség ismét átkelt a folyón, és 5-én reggel Damjanich bevette Szolnokot, kiverve onnan Jellasics hadtestének Karger-féle dandárját. Néhány nappal később ismét, még ennél is nagyobb csapatmozgások zajlottak Cibakházán és környékén.
A kápolnai csata után a fővezényletet átvevő Vetter Antal (1803–1882) altábornagy március közepén új offenzívát határozott el. A honvédség tiszai hadserege harmincötezer emberrel Cibakházánál és Tiszaalpárnál kelt át a Tiszán. (Damjanich csapatai március 15-én épp Cibakon emlékeztek meg a márciusi forradalom első évfordulójáról.) A magyar erők meglepetésszerű támadást akartak indítani Windisch-Grätz herceg hadereje ellen. Hamarosan kitűnt azonban, hogy a császári főerők Nagykőrös környékén összpontosultak, és ugyancsak e két átkelőhely birtokában akartak áttörni a Tiszántúlra. A váratlan hírre a meglepetésben bízó Vetter elrendelte a visszatérést a Tisza bal partjára. Ez sokaknak nem tetszett. Cibakházán keményen össze is veszett emiatt Vetterrel Damjanich János, a 3. hadtest újonnan kinevezett parancsnoka. A csapatok elvonultak Tiszafüred felé, Vetter pedig hamarosan lemondott főparancsnoki tisztéről. A cibaki átkelések idején Kossuth is megfordult itt, egy éjszakát töltve a későbbi csendőrlaktanyában, melynek emlékére 1948-ban emléktáblát avattak. Végül április elején Görgey vezetésével Tiszafüred térségéből megindult a honvédség sikeres ellentámadása, a tavaszi hadjárat, melynek eredményeképp a császári főerőket Győrig sikerült visszaszorítani. A támadás első szakaszában a Szolnok alatti Tisza-vonal védelmét Asbóth Lajos alezredes mintegy kétezer-ötszáz fős hadosztálya látta el.
Cibakházán utóbb Szekeres Imre plébános tizennégy elesett honvéd adatait gyűjtötte össze, akik itt haltak meg 1849 február-márciusában. A harci cselekmények kárairól nincs feljegyzés, a kiszolgáltatott élelem, takarmány mennyiségét, a honvédség részére végzett fuvarozást pedig még csak felbecsülni sem lehet. A híd stratégiai szerepe a későbbiekben sem volt elhanyagolható. Ezért itt 1849 júniusában egy tüzérségi raktárat állított fel a honvédség, nem utolsósorban Kossuth sürgetésére. Ennek feltöltése a szegedi lőszerraktárakból történt meg. A cibaki lőszerraktár a cári beavatkozás idején nemcsak a Szolnok mellett álló Perczel-féle – mintegy húszezer emberből álló – tartalék hadsereg számára jelentett ellátást, hanem utóbb Görgey Tokajnál átkelő hadserege hadtesteinek is, melyeknek ekkorra már alig maradt tüzérségi lőszere. A raktárat később a július 27-én kapott parancs értelmében Gyulára költöztették át.
Miután Szolnok július 28-án elesett, a Tiszazug harc nélkül került a császáriak ellenőrzése alá.
Világost követően számos helybelit érintett a megtorlás. Bata György honvédet állítólag császári ezredbe sorozták be, de a fokozott csendőri ellenőrzés nyomán is többen szenvedtek el büntetéseket. Baga József földművest, volt honvédhuszárt, valamint Kürthy András földművest, volt mezőhegyesi csikóst egyaránt fegyverrejtegetésért, és az előállítás során a csendbiztossal és pandúrjaival szembeni nyílt ellenállásért tartóztatták le. Mindkettőjüket Péterváradon könnyű vasban eltöltendő ötévi sáncfogságra ítélték. A hasonló vádak alapján elfogott Tarastyák András földművest végül bizonyítékok hiányában szabadon bocsátották.
A szabadságharc helyi eseményeivel kapcsolatban számos anekdota maradt fenn, ekkor állt a település a legközelebb ahhoz, hogy az országos történelem alakítója legyen. Balázs Ambrus, egy 1947-ben 73 éves cibaki gazda nagyanyja elbeszélése alapján azt állította, hogy Kossuth a Nagy Ferenc-féle házban lakott 1849 áprilisában. A honvédség által okozott kártétel miatt itt többen is felkeresték a kormányzótanács elnökét. Balázs Ambrus nagyanyja is elmondta, hogy a magyar huszárok bizony loptak tőlük.
– Aztán milyen zsinórosak voltak azok a huszárok? – kérdezte Kossuth.
– Sárga zsinórosak (osztrákok), tekintetes uram! – felelte a panasztevő, noha jól tudta, hogy azok bizony piros zsinóros magyar huszárok voltak.
– Hát akkor, menyecske, menjen az osztrákokhoz, mert nekik kell megtéríteniük a kárt! – válaszolta Kossuth (akik ugyanis magyar honvédre tudták rábizonyítani a lopást, azoknak Kossuth-bankóban lett megtérítve a káruk).
Ez a Balázs nagymama mesélte, hogy menyecske korában, 1849-ben három honvédtisztet szállásoltak be hozzájuk. A tisztek töltött káposztát rendeltek tőle. A fiatalasszony az anyjától tudta meg, hogyan is kell az ételt készíteni: „Megfőzöd a káposztát, leöntöd finom tejföllel, és leborítod a rostélyt.” Az elkészült étel aztán nagyon ízlett a katonáknak.
– Hallja-e, tán szakácsné kend? – kérdezték a honvédtisztek.
– Persze hogy az voltam, három esztendeig az agaraknak főztem – felelte a még épp hogy csak főzni tanuló ifiasszony. A tisztek meghökkentek, majd jót nevettek, és tíz-tíz forintot adtak fejenként a talpraesett menyecskének.
Világos után tért haza Cibakra Klein József egykori honvéd, talán a későbbi vendéglős Klein család rokonságából. Váltig állította, hogy ő bizony a sok szenvedés között megtanult németül, mely nyelvet akkor itt senki sem beszélte. Betévedt aztán a városházára Holyba Pál bíróhoz egy szökött osztrák katona, akivel nem tudtak szót érteni. Erre Kleint hívatták.
– Wo ist Budapest? – kérdezte a német.
Jóska sejtette, hogy miről van szó, így aztán elkezdett összevissza beszélni.
– Waz iz? Hir iz Budapest. Daz iz Pezti ut – ennél többet nem tudott mondani, de a német sem kérdezett semmit. Sokáig mondták is utána a faluban: megmagyarázta, mint Klein Jóska a németnek, vagy: mint Klein Jóska a Pesti utat.
A magyar tábor Cibakházán, 1849 elején
Az 1849. február 24-i összecsapás vázlata
Az 1906-ban felavatott honvédemlékmű
Az emlékműavatás meghívója
Az emlékmű avatásának programja
