Hegyek ölelésében

Teljes szövegű keresés

Hegyek ölelésében
Bükkszentkereszt a Bükk hegység keleti részén, az Eger–Miskolc közötti főútvonal mentén, a hollóstetői elágazástól 4 kilométerre található. A településnek a Somos-bérc (673 méter), a Kis-Dél (665 méter), a Felső-Bagoly-hegy (680 méter), a Galuzsnya-tető (676 méter) és a Nagy-Ivács (711 méter) hegyek által – körülzárt 600 méter átlagmagasságú völgykatlan ad helyet. A község Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése, amelynek tiszta, gyógyhatású levegője több betegség gyógyulását segíti elő. Enyhülést nyújt a pajzsmirigy kóros megbetegedésében szenvedőknek és az asthma bronchiale súlyos légzési zavarral küszködőknek. Az első világháború után a szubalpin települést olyan gyógyhelynek minősítették, amelynek klímája a vérszegénység előkúrájára alkalmas, mivel a vörösvértestek és a hemoglobin regenerációja rövid időn belül számszerűen is kimutatható. A levegőkúrával több Basedow-kórban szenvedőnél is kedvező eredményeket értek el. Ezeken kívül a tüdőcsúcshurutos, duzzadt hilusmirigyű, illetve az ideges és kimerült betegeknek is ajánlották a hegyi falu levegőjét.
Bükkszentkereszt helyének megválasztásában a történelmi és a természetföldrajzi tényezők egyaránt meghatározó szerepet játszottak. Mint az egykori diósgyőri koronauradalom XVIII. században létesített üveghuta településeinek egyik utódját, határát – amely bükki viszonylatban nagyon kicsinek számít –, Diósgyőr határából hasították ki.
A határ szűk voltát első lakóinak foglalkozása magyarázza: az idetelepített lengyel, német és cseh–morva népesség döntő része mesteremberekből és nem földművesekből állott.
A település helyét meghatározó természetrajzi tényezők közül – ugyanúgy, mint testvérfalvai, Bükkszentlászló (Óhuta) és Répáshuta esetében – a kőzetfelépítés és ami ezzel szorosan összefügg, a forrásoké, felszíni vízfolyásoké a leglényegesebb szerep. Bükkszentkereszt és környéke jellemzőit a földtörténeti harmadkor (triász) időszakának sajátosságai határozzák meg. Maga a falu völgymedence mélyülésében fekszik. A mélyület a puhább, gyorsan pusztuló, erősen gyűrt triász időszaki sötétszürke palarétegen alakult ki. A Kis-Dél, a Somos-bérc, a Nagy-Ivács, a Galuzsnya-tető és a Bagoly-hegy mészkő, ritkábban dolomitkőzete a 210–240 millió évvel ezelőtti hullámzó tengerben halmozódott fel. A Bükk hegység központi részére is jellemző kőzetek színe szürkésfehér és fehér, és bennük nagyon gyakran megmutatkoznak az utólagos tektonikai mozgásokat is jellemző repedések, amelyeket a híres bükkszentkereszti mészégetés alapanyagát biztosító hófehér kalciterek töltenek ki. A község északi és keleti részén fedezhetők fel a szintén triász időszaki tengerben képződött vulkáni kőzetek. A Lőrinc-hegy, a Kerek-hegy és a Felső-Bagoly-hegy kőzet-előfordulásai azt bizonyítják, hogy az utólagos és nagyon erős nyomás következtében a vulkáni kőzetek lemezes, vagy palás szerkezetűvé alakultak át. Ez a helyenként kova, tűzköves mészkő vagy kovapala sávokkal tagolt kőzet a triász mészkövek közé is benyomult. A palaösszletekbe települt kova- és tűzkőtelérekhez tiszta kvarcerek társulhatnak, amelyek egykor az üveghuták számára megfelelő nyersanyagot szolgáltattak.
Bükkszentkereszt szűkebb térségében állandó felszíni vízfolyás nincs. A falu közelében is mindössze három víznyelő hely található, a Hősök forrása, az Orosz kút és a településtől 4 kilométerre a Hollóstetői forrás. Újhuta keletkezésekor a falun patak húzódott végig. Az úgynevezett Som patak a mai Táncsics utcán folyt végig, majd a Petőfi utcán, a Dolinkán, a Bika-réten, a Galuzsnya és a Nagy Som között. A patak a Bagoly-hegy oldalán lévő forrásból táplálkozott. Ez a vízfolyás sajnos a XIX. század közepére teljesen kiszáradt és megszűnt. A település majd negyedszázados történelme során nagyon sok gondot okozott a vízhiány. A mészkőből álló térszíneken gyakran előfordulnak karsztos jelenségek, víznyelők, töbrök és kisebb barlangok. A karsztos jelenségek egyik csodálatos látványa a község fölé emelkedő Kis-Ivács kipreparálódott mészkőcsúcsa.
A község a Bükk hegység egyik olyan települése, amelynek hőmérsékleti viszonyai mentesek a szélsőségektől. Ez a domborzati viszonyoknak köszönhető, ugyanis a völgyben megbúvó falut a hegyek védik az északi szelektől. A község éghajlati adottságait – az Egyenlítőtől és a tengerektől való távolság mellett – hegyvidéki fekvése, tengerszint feletti magassága és a környező domborzati formák határozzák meg. Magyarország éghajlati tájai közül a hűvös területek hideg telű nedves és mérsékelten nedves körzetébe tartozik. Tele hazai viszonylatban hosszú és hideg. Az átlaghőmérséklet a leghidegebb téli hónapokban, január–februárban sem alacsonyabb a –8 oC-nál. Az első havazás általában november közepén érkezik. A havas napok száma évente 25–30 közötti, a hótakarós napoké pedig 40–60. A hóréteg vastagsága a téli hónapokban elérheti a 40–50 centimétert, aminek köszönhetően a település a téli sportok egyik hazai központja. A nyár hűvös. Az átlaghőmérséklet a legmelegebb hónapban, júliusban sem lépi túl a 18 oC-ot. A 15 oC-ot ezen kívül csak a júniusi és augusztusi átlaghőmérséklet haladja meg. A nyári napok száma, amikor a napi hőmérséklet csúcsértéke 25–30 oC, évente 40–60, a hőségnapoké, amikor a csúcsérték 30 oC, csupán 5–10. Az évi csapadékmennyiség 650–800 milliméter.
Az éghajlati és domborzati adottságoknak megfelelően a település határának természetes növénytakarója mindenütt erdő volt. Területének döntő hányada ma is erdő. Tengerszint feletti magassága következtében Bükkszentkereszt a tölgyesek, gyertyános-tölgyesek és a bükkösök övében fekszik. A változatos és tagolt kőzetfelépítés miatt az egyes övekben többféle növénytársulás is előfordul. A falu határának 350–500 méter tengerszint feletti magasságú területe a tölgyes öv része. A szürke palákon rekettyés mészkerülő tölgyesek, helyenként cseres tölgyesek, a kevésbé meredek mészkőlejtőkön mészkedvelő tölgyesek élnek. 500 méter tengerszint feletti magasságban a mészkerülő és mészkedvelő tölgyesekhez általában hegyvidéki gyertyános tölgyesek csatlakoznak. A település magaslati fekvése különösen kedvez a bükkösök megjelenésének. Az erdők igazi jellegzetességei azonban a 600–700 méter magasságban megjelenő gyertyános-bükkösök, amelyekben megfigyelhetők a kőrisek, juharok, szilek, s kisebb foltokban a telepített erdei-, luc- és vörösfenyők.
Bükkszentkereszt és közvetlen környéke rendkívül gazdag növényvilágának szépsége is lenyűgöző. A hóolvadás után virít a bükkösök-cserjések határterületén a bódító illatú farkasboroszlán, amelyet a hóvirág követ, majd pillanatnyi késéssel a kék tavaszi csillagvirág. Tavasszal a Galuzsnya-tető, a Bagoly-hegy és Hódos-hegyek oldalai összefüggő virágmezőt képeznek. Rendkívüli gyorsasággal jelenik meg szomszédságukban a pirosló hunyor zöldes-piros bókoló virága, a Fehér-kő és a Kőlyuk-galya oldalában, a gyepes déli részeken a tavasz lehelet finomságú virága, a leánykökörcsin. Mészárszék térségében nyílnak a kankalinok, a Hollós-hegyek bükköseinek gyepszintjében pedig összefüggő virágmező jelzi a keltikék megjelenését. Kisebb mennyiségben megfigyelhetők a fehér galambvirágok, a bogláros szellőrózsák és az árokpartok agyagos feltalaját borító aranysárga martilapu fészkes virágai. A környék különleges növényi ritkasága még a fekete áfonya, a kockás kotuliliom, a turbánliliom, valamint a szártalan bábakalács. Sok gyógynövény található a falu körül: szagos müge, székfű, ezerjófű, beléndek, tüdőfű, gyömbérgyökér, zsálya. Ezeket rendszeresen gyűjtögette a lakosság.
A települést övező erdőkben a Bükk hegység jellemző nagyvadjai, a szarvas, az őz, a vaddisznó, a muflon és a róka mellett jelen vannak a mókusok, a pelék, a denevérek, a sünök, a menyétek és cickányok. A muflonokat a két világháború között telepítették be Korzikából. A községhez tartozó Rókafarm onnan kapta nevét, hogy a két világháború között itt ezüstrókákat tenyésztettek. A gazdag madárvilág képviselői a cinegék, csuszkák, pintyek, rigók, sármányok, harkályok és ragadozó madarak. Gyakran megfigyelhetők a csonttollúak és fenyőrigók téli vonulásai, s elvétve láthatók süvöltők is. A faunát gazdagító fajok a tavasszal visszaérkező pacsirták és billegetők. A rovarvilág legimpozánsabb képviselői a szép színezetű boglárkalepkék, a cincérek és a virágdíszbogarak, a kétéltűek dekoratív képviselője pedig a szalamandra.
Bükkszentkereszt környéke a Bükk hegység egészéhez hasonlóan a Kárpát-medence régóta lakott vidékei közé tartozik. A falutól csigavonalban öt kilométerre levő Szeleta-barlang és tíz kilométerre levő Balla-barlang őrizte az emberi letelepedés első nyomait. A Szeleta-barlangban az 1907-ben folytatott ásatások hozták felszínre a róla elnevezett Szeleta kultúra mesterien pattintott babérlevél alakú lándzsahegyeit, jellegzetes jégkori állatok – barlangi medve, barlangi hiéna és rénszarvas – maradványainak kíséretében. A Szeleta-barlangból előkerült leletek igazolták először az ősember létét Magyarország területén. A Hór-patak völgyében található Balla-barlang és a Balla-völgyi sziklaüreg az ott talált csiszolt kőkori eszközök tanúsága szerint már az utolsó jégkorszakban (würm) otthonként szolgált a szeletai kultúrkörbe tartozó ősember számára.
A jégkorszak végét kiváltó éghajlati változás a Kárpát-medencében is egyre magasabb átlagos középhőmérsékletet idézett elő, amely fokozódó szárazsággal, szubtrópusi klímával járt együtt. A kutatás feltételezi, hogy a Bükk vidéke az ún. átmeneti vagy középső kőkor vadász népcsoportjainak adott életlehetőséget. Az Kr. e. 5. évezredben egy sajátos műveltségű, földművelő és nagyállattartó csoport, az alföldi vonaldíszes kerámia népe élt a Bükk előterében, zártabb völgyeiben és enyhébb magaslatain, amelynek később felbomló, differenciálódó közösségéből alakult ki a bükki kultúra. A bükki kultúra népe többek között az egész Bükk hegységen is honos volt. Bármennyire is anakronisztikusnak tűnik, határozottan feltételezhetjük, hogy a kultúra népének volt egy fazekasságból élő rétege. Európában ebben az időben ez páratlan. A bükki kultúra félgömbös és bomba formájú, rendkívül vékony falú, festett és karcolt-díszes, simított felületű edényei messze vidékekre eljutottak a cserekereskedelem révén. A régészeti kutatás a Bükk csaknem valamennyi ismert barlangjában megtalálta a bükki kultúra hagyatékát is a jégkorszaki leletek fölött. Még két ízben fordult elő, hogy egy-egy nép nagyobb számban települt be a hegység barlangjaiba. Ehhez folyamodott a rézkor végén a péceli kultúra itt élt népcsoportja, majd pedig a bronzkor legvégén az ún. Kyjatice kultúra népe.
A földtörténeti jelenkor történelmi ókorra jutó évezredeiben az éghajlati adottságok javulásával és az emberek gazdasági tevékenységének fejlődésével párhuzamosan a lakóhelyek lassan a hegyek peremei felé kezdtek „vándorolni”, illetve az emberi tevékenység színterei egyre inkább a hegyvidék és a sík vidék találkozásánál alakultak ki. A sziklafalak, kőodvas mészkőbércek azonban egészen a kora középkorig jól védhető, erődszerű menedékhelyeket biztosítottak az itt élő népeknek. Bükkszentkereszttől nyugatra légvonalban mintegy nyolc kilométerre, Kövesvárad közepét, a Pungor-lyuk-tetőt tarthatjuk hajdani földvárnak a mesterségesnek tűnő, körbefutó sáncokkal, párkányokkal. Ezt látszik igazolni az, hogy az itteni ásatások során 2500–3000 éves kora vaskori edénytöredékek kerültek felszínre.
A Kyjatice-kultúra népe a késő bronzkorban (Kr. e. 1100–800) földvárakkal vette körül a Bükköt. Ezek délkeletről, délre és nyugatra haladva a következők voltak: Miskolc-Tapolca-várhegy, Bükkszentlászló (Óhuta)-Nagysánc, Bükkaranyos-földvár, Kisgyőr-Hársas-vár, Kisgyőr-Majorvár, Sály-Latorvár, Cserépfalu-Mésztető, Felsőtárkány-várhegy, Szilvásvárad-Kelemen-bérc és Dédes-Verebec. A Bükkszentkereszthez legközelebbi földvárak Kisgyőr és Bükkszentlászló (Óhuta) területén voltak. Különös jelentőségű volt a bükkszentlászlói földvár. A nagysánc alakja szabálytalan ötszög, legnagyobb hosszúsága 600 méter, legnagyobb szélessége 400 méter. A földvár legmagasabb pontja 458 méter, ami azt bizonyítja, hogy e vár létesítésénél is a látásviszonyokat, a megközelítési lehetőségeket és a várak egymáshoz való távolságának szempontjait mérlegelték. Bükkszentlászló (Óhuta)-Nagysánc földvárát a kelták tették nagyon fontos erődítménnyé. A vár a régészeti leletek bizonyítékai szerint kelta törzsi központ, oppidum volt. A kelták Kr. e. 200 körül a sáncon belül faluszerű településen, paticsfalú házakban éltek. Tacitus római történetíró szerint a vár az ún. cotinus törzsé volt. E népcsoport nemcsak vasművességéről, de pénzveréséről is híres volt. A múlt század elején közel kétszáz ezüst, görög mintákra vert érmét találtak a vár területén.

A falu látképe (a Száraz-Szinva völgye, 1931)

A község a Kis-Délről (1930 körül)

Fekete turmalincsomók kvarc földpáttelérben a Hősök forrása környékéről

Pados mészkő feltárása

A fenyvesekkel övezett Jamkai út (1930 körül)

Lófő-tisztás (1935)

A Hollósi és a Jamkai út elágazása (1920 körül)

A Hollósi út környéke (1935)

Újhuta télen (1939)

Gyertyános-bükkös erdő részlete

Bükkszentkereszt környéke (1930 körül)

Ezüstróka-farm Hollóstető és Bükkszentkereszt között (1938)

A virágzó piros hunyor

Szártalan bábakalács

A Rókafarmon tenyésztett ezüstrókák

Őz a Bükkben

Sárga nyakú erdei egér

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT