A megélhetés tájképe

Teljes szövegű keresés

A megélhetés tájképe
A különböző régészeti korok emlékanyagának felvillantásából jól érzékelhető, hogy a Bükk hegység a paleolitikumtól a vaskorig fontos emberi lakóhelynek számított. A keltákat követő népcsoportok emlékanyaga is felbukkan Bükkszentkereszt környékén, de egyre kevesebb számban, ami érthető is, hiszen a népvándorlás népei inkább a sík vidékeket részesítették előnyben. A honfoglalás után megtelepülő magyarság sem bolygatta a Bükk belsejét életmódjának megfelelően. A történelem homályából csak a XIII. század közepén bukkan elő ismét a Bükk belseje, amikor felépül a Hór-patak völgyében Füzér-Kő vára, hogy védelmet biztosítson a Hór-, a Gyertyán-, a Hollós- és a Szinva-völgy viszonylag fontos katonai és kereskedelmi útvonalának.
Egyes vélemények szerint IV. Béla királyunk az 1241. évi végzetes muhi csatavesztés után a mai Bükkszentkereszt mellett menekült észak felé. Sajnos megbízható, valamennyire is pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. A talán a legendák körébe tartozó esemény megörökítésére a lakosság emlékművet állított a Mészárszéken 1994-ben. A bükkszentkereszti emlékmű jogosultságát legfeljebb egyetlen érv támaszthatja alá. Nem látszik-e ésszerűnek és valószínűnek, hogy a teljes felbomlás, a pánik napjaiban, a szinte közvetlen életveszélyben mindenekelőtt a legközelebbi sűrű erdőség és hegyvidék felé vette útját az uralkodó, hogy az üldözők ott nyomát veszítsék? Mindenesetre IV. Béla menekülésekor még az említett Diósgyőr–Mezőkövesd közötti katonai és kereskedelmi útvonal nem létezett. Csak 1248 után említik először a források. Az útvonal viszonylagos jelentőségét, szerepét a török megjelenéséig, illetve Eger várának 1596-ban történt elestéig megőrizte, majd ezt követően pusztulásnak indult, az erdő benőtte, mintegy másfél évszázados nyugalmat biztosítva a Bükk belsejének. A XVI. század végétől a XVIII. század derekáig az emberi tevékenység szünetelt a Diósgyőrtől, majd a XVIII. század elején kialakult Óhutától (ma: Bükkszentlászló) nyugatra levő erdőségekben.
Bükkszentkereszt kialakulását és fejlődését elősegítő, meghatározó gazdaságföldrajzi és gazdaságtörténeti tényezők közül az elmúlt századokban az üveggyártás, az erdőgazdálkodás és az idegenforgalom töltött be elsődleges szerepet. E tényezők nagyon szoros kapcsolatban állottak egymással. Mellettük szerep jutott még a hegyvidék és az alföld közötti sokoldalú gazdasági és kulturális együttműködésnek és a Déli–Délkeleti-Bükk peremvidékén kialakult vasiparnak, amely a múlt század második felétől, de főként 1945 után sok irányban hatást gyakorolt a település történetére. Bizonyos szempontból kihatott és kihat a település életére a Bükki Nemzeti Park megalakulása is.
Az üveggyártást elsődleges településfejlesztési tényezőnek kell tekintenünk, hiszen ez az ipari tevékenységi forma alakította ki a bükki hutatelepüléseket. 1712–1750 között a mai Bükkszentlászló (Óhuta), 1755–1790 között Bükkszentkereszt (Újhuta) területét hódította meg az üveggyártás. Ezt követően 1790–1834 között még nyugatabbra, Répáshután, majd végezetül az 1834–1898 közötti időszakban a közeli Gyertyánvölgyben készítettek üveget.
Bükkszentkereszten már az üveghuta működésével egy időben is folyt erdőgazdálkodás, de ez csak az üveggyártás befejeződése után vált több mint másfél évszázadra létfontosságúvá. Amíg a XVIII. században és főbb vonalakban a XIX. század elején is a Nyugati-Bükkben tervszerűtlenül termelték ki a fát, az ösztönös irtások és a legeltetések voltak a jellemzőek, addig a Keleti-Bükkben már tervszerű erdőgazdálkodás folyt. A XVIII. századra és a XIX. század elejére az országba, mint a Habsburg-birodalom mezőgazdasági hátterére „begyűrűző” ipari forradalom nyomta rá a bélyegét. A Bükk hegység keleti, nagyobb részét magába foglaló diósgyőri koronauradalomban, majd jogutódjában, a kincstári erdészetben a megnövekedő kereslet kielégítése egyre nagyobb mennyiségű fa kitermelését igényelte. A kamarai gazdálkodás időszakában, 1775–1818 között a diósgyőri koronauradalomban rendelkezésre állt a Kneidiger-féle vágásterv, az erdőgazdálkodásra vonatkozó kamarai utasítások, Mária Terézia erdőrendtartása. Ezek a rendelkezések, valamint a velük összhangban álló éves tervek pontosan meghatározták a kitermelésre váró erdőterületek nagyságát, ugyanakkor a kiirtott erdőrészek újratelepítését és gondoskodtak a munkaerőről is.
A fakitermelés leginkább Bükkszentkereszt környékét, az évszázadokon át háborítatlan erdős vidéket érintette. Az üveggyártás befejeződése után az erdőgazdálkodás biztosította alapjában véve a lakosság megélhetését és a település lélekszámának növekedését az 1918-ig tartó folyamatos betelepítésekkel. A bükkszentkeresztiek kezdetben fakitermelésből éltek, de a XIX. század derekától kezdve egyre inkább kihasználva a falu kedvező földrajzi fekvését, a fuvarozás került előtérbe, és vált a lakosság fő foglalkozásává. A XIX. század elejétől jól megragadható a faszén- és mészégetés kifejlődése is, de a területi munkamegosztás következtében Bükkszentkereszten a mészégetés vált jelentőssé, a faszén előállítására a szomszédos Répáshuta lakossága specializálódott. Az egyre ismertebbé és híressé váló bükkszentkereszti meszet a helyi fuvarosok szállították Miskolcra és az Alföld településeire az erdőkben gyűjtött növényekkel együtt, így bekapcsolódva az alföldi és hegyvidéki területek közötti munkamegosztásba. Bükkszentkereszt és a hegység belsejében lévő falvak (Bükkszentlászló és Répáshuta) számára a földművelés egyáltalán nem biztosított megélhetést, s így a gazdasági év egészében speciális tevékenységet folytattak (fuvarozás, szén- és mészégetés, famunkák). Ez az egység sajátos termelési táj, az erdőmunkák és az erdei iparok zónája, az idegen ajkú népesség révén a három falu önálló etnikai különállással rendelkező műveltségi csoportot, szlovák nyelvi és kulturális szubsztrátumot képez. A táji munkamegosztásban elfoglalt helyzetüket az határozta meg, hogy a legalapvetőbb élelmiszerek tekintetében sem voltak képesek az önellátásra. Létük előfeltétele az alföldi népesség termékfeleslege, és az azokkal való állandó gazdasági, kulturális kontaktus volt. A Bükk hegység szlovák lakta falvai önálló termelési egységet képeznek, s alkalmazkodási formájuk sajátos ökotípust jelez. Ez önálló egységként kapcsolódik bele a Bükk-vidék amúgy is erőteljesen tagolt, változatos népi kultúrájába, termelési rendszerébe, a táji munkamegosztásba. Ez a termelési táj az Alföld és az északi hegyvidék között meglévő hagyományos munkamegosztásba épült be, tovább differenciálva azt.
Bükkszentkereszten is a gazdálkodásnak sajátos, „csonka” struktúrája jött létre, amelyben a termelés és a fogyasztás arányait alapvetően befolyásolta a népesség egy részének időszakos, de rendszeres migrációja, a populáció jelentős részének rendszeres részvétele a megtermelt javak közvetlen cseréjében. A sajátos ökológiai feltételek következtében az életmód, a gazdasági tevékenység rendkívül sokszínű volt. Változatosan alakultak a tevékenységi formák. A hagyományos kultúra stabilitása, hagyományőrző jellege választ adott a mindenkori kihívásokra. Néprajzi módszerekkel is egyértelműen megragadható, hogy a hagyományos táji munkamegosztásba illeszkedő, tradicionális termékcsere sajátos helyet foglalt el a már kapitalizálódó paraszti társadalom gazdasági rendszerében. Ez a hagyományos csere sajátos vonásait őrzi, s bizonyos vonatkozásban több évszázados hagyományokat mondhat magáénak. Megfigyelhető a hagyományos társadalmak gazdálkodása jellemzőinek érvényesülése. A népesség életmódja, gazdálkodásának szerkezete az alföldi népesség életmódjával, annak gazdasági struktúrájával együtt értelmezhető. A kettő sajátos szimbiózisa, folyamatos kiegyenlítődése, a táji munkamegosztás léte a település történetének legkorábbi szakaszától kezdve szükségszerűnek és törvényszerűnek tűnik. Ez a kapcsolat a lakosság életmódjának nagyobb rugalmasságát, tevékenységi formájának változatosságát eredményezte. Ugyanis az Alföld mezőgazdaságának kihívására sokféle, koronként is változó, rendkívül variábilis kulturális válaszokat tudott adni.
A bükkszentkereszti és a szomszédos hutatelepülések szlovákságának kulturális csoportja, műveltségi különállása kitapintható a magyarországi szlovák tömbök között is. E falvak esetében nem csupán az alkalmazkodási formák, a gazdasági stratégia vonatkozásában ragadható meg azonosság, hanem a műveltség más területein is. Így az etnikai tudat, az identitás tartalmának változásában is, ami visszahatott az asszimiláció menetére. Kétségtelen, hogy a sajátos tevékenységi forma, a táji munkamegosztásban elfoglalt helyzet, s az ebből származó megkülönböztetett státusz sok tekintetben konzerválta a hagyományos műveltség elemeit annak ellenére, hogy a népesség állandó kontaktusban volt a környező magyarsággal. Ez az érintkezés azonban nem erodálta az azonosság-vállalást egészen addig, amíg már megszűnőben volt a település sajátos helyzete, megkülönböztetett funkciója. A „nyitott gazdaság”, a környező csoportokkal való összefonódott életmód, a magyarsággal való állandó kontaktus lassan vezetett el az asszimilációhoz. A falu társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét a táj ökológiai adottságai határozták meg elsősorban, nem pedig etnikai jellege.
A települést ért hatások sorában fontos szerepet játszottak a környező területeken lezajlott iparosítások is. A XVIII. század második felében indult meg a vasgyártás a diósgyőri koronauradalom területén. Mária Terézia 1770. július 28-án értesítette a pozsonyi magyar kamarát, hogy a kincstár hasznát és „édes magyar hazánk javát a Fazola Henrik által felfedezett upponyi vasércbányák kiaknázásával kívánja előmozdítani és ezeket elhatározta, hogy a bőséges faanyaggal rendelkező diósgyőri kincstári uradalom területén vasgyárat létesít”. Még az 1770. év nyarán kijelölték a gyárterület helyét a mai Ómassa területén. A vasverő hámorokat a nagyolvasztótól két óra járásra, a Szinva patakra építették, az eger–diósgyőri út mentén, hogy a vasgyár termékeit könnyebben el lehessen szállítani és a viszonylag jól kiépített útvonalon a gyár működéséhez szükséges fát, faszenet és egyéb nyersanyagokat biztosíthassák. 1772-ben indult meg a folyamatos termelés, évente – legalábbis a kezdeti időszakban – 7300 öl fát igényelt, melynek kitermelésében és a vasgyártásnál használt égetett mész előállításában a bükkszentkeresztiek is jelentős szerepet vállaltak. A folyamatos munka és a jobb megélhetési körülmények a település lakosságát a vasverő hámor mellett kialakult Alsó- és Felső-Hámorba való átköltözésre csábították, s ennek következményeként is, a falu lakosság híján majdnem megszűnt. A Fazola Henrik által alapított és irányított vasgyár – Rónic után – Magyarország második legkorszerűbb vasgyára volt, amely 1871-ig termelt és faszükséglete miatt folyamatos munkát biztosított a bükki hutatelepülések, így Bükkszentlászló és Bükkszentkereszt lakosságának is.
1867-ben, a kiegyezéskor a magyar kormány vette át a hámori vasgyárat, s mivel fenntartása nem látszott gazdaságosnak, elhatározta bezárását. Ugyanakkor tervbe vette, hogy az időközben Észak-Magyarországon feltárt vasérc és kőszén hasznosítására és a vasútépítés szükségletének biztosítására Miskolc és Diósgyőr között, a híres Szinva völgyének jobb oldalán, a diósgyőri kincstári uradalom területén 50 000 bécsi mázsa nyersvas termelésére olvasztót, és 200 000 mázsa vasúti sín termelésére finomítót épít. Az új nagyolvasztó 1870-ban, a hengermű pedig 1871-ben kezdte meg termelését. Az ország egyik legmodernebb és újabbnál újabb létesítményekkel fejlődő vasgyára a trianoni békekötés után az ország legfontosabb üzemének számított, a második világháború után pedig komoly szerep hárult rá, hogy hazánk „a vas és az acél” országává váljon. A diósgyőri vasgyár működtetése már szinte alig igényelt fát, s ez kihatott a bükkszentkeresztiek életére is. A kincstári erdészet most már a lakossági épület- és tűzifa kitermelését várta a település lakóitól. A széntüzelés térhódítása és az épületfa-kereslet ingadozása szinte állandó bizonytalanságot okozott a lakosság életében, ezért a XIX. század utolsó harmadában a község munkaképes lakossága az új diósgyőri vasgyárban keresett megélhetést. A XIX. század végére és a két világháború között a felnőtt férfilakosság negyedének, harmadának nyújtott munkalehetőséget a diósgyőri vasgyár. A második világháború után pedig még jobban érvényesült az üzem elszívó hatása, reggelenként „három busznyian is indultak” a vasgyárba dolgozni.
Az első világháború utáni nehéz gazdasági helyzet, majd a gazdasági világválság arra kényszerítette Bükkszentkereszt elöljáróságát, hogy új lehetőségeket keressen a település életben tartására, a lakosság megélhetésének biztosítására. A község vezetése a település üdülőfaluvá fejlesztésében látta a megoldást. Sajátos módon a történet megismétlődött az utóbbi évtizedekben, amikor a vasipar hanyatlása, az erdőgazdálkodás visszafejlődése után ismét az idegenforgalom jelentheti a gazdasági felemelkedés útját. Bükkszentkereszt tradicionális gazdasági szerepköre, az erdőgazdálkodásban való részt vállalása napjainkban szinte elhanyagolhatónak tekinthető. Az 1977-ben megalakult Bükki Nemzeti Park óvó- és védőtevékenysége is közrejátszik abban, hogy az erdőhöz kapcsolódó hagyományos ipari tevékenység, a mészégetés lassan a múlté legyen, hasonlóképpen a feledés homályába merüljön az erdei gyűjtögetés tevékenység ismeretanyaga is.
Bükkszentkereszt eddigi történelme nagyobb részét telepítvényes községként élte, földesura a diósgyőri koronauradalom volt. 1873-ban emelkedett a magyar településrendszer hierarchiájának legalacsonyabb fokára, és lett falu. 1940-ben, a település nevének megváltozásakor szerzett magának kisközségi rangot, majd 1950-ben önálló tanácsú községgé vált. Közigazgatási tekintetben 1924-ig Borsod vármegyébe tartozott, majd ezt követően 1938-ig Borsod–Gömör és Kishont vármegyékhez. 1938-tól 1945-ig ismét Borsod vármegye lett a falunak helyet adó nagyobb közigazgatási egység neve, ezt 1945-ben Borsod-Gömör vármegyére keresztelték, és 1950-től Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe tartozik.
Bükkszentkereszt régi címerét nem ismerjük. A község az elmúlt években kapta új címerét, amelyben a bükkfaágakból alkotott koszorú földrajzi helyzetére utal, a címerpajzs fölött látható korona pedig arra, hogy egykor a diósgyőri koronauradalom települése volt. A címerpajzsban található szimbólumok közül a mészégető kemence a lakosság híres mesterségét, az üvegkehely az első telepesek foglalkozását jelképezi, a kereszt pedig nemcsak a helység nevére, hanem lakosságának mély vallásosságára is utal.

A Bükk hegység üveghutái (Csiffáry Gergely nyomán)

Bükkszentkereszt címere

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT